Ez a délután is ugyanolyan, mint a többi, valamiben mégis más, minek okát jelenleg még magam sem tudom megmondani. A számítógépem előtt ülve egyre csak nyomottabb a hangulatom, és már erősen kókad az eddigi elviselhető kedvem is. Mélyen legbelül érzem a probléma forrását, és az ebbe való belegondolás szörnyen gyorsan átlendít a kezdetleges önmarcangoláson.
Sorozatra állítva a gépemen a kedvenc - szomorú - zenéimet, a szoba széléhez sétálok, és hanyagul lehuppanok a parkettára. Fokozatosan fogy az erőm és elterülve a földön, magzatpózba kuporogva hallgatom a hangos számok mindent elnyomó moraját. Csak egy a baj… az érzéseimet nem nyomja el.
~ Ha tudtam volna előre, tán sosem indulok el az úton ~
~ Ha láttam volna előre, tán sosem csukom be a szemem ~
~ Ha féltem volna előre, tán sosem történt volna meg ~
Az összes dalszöveg, mintha csak az én nyomoromról szólna, tökéletesen bele tudom élni és képzelni magam a sorokba. Segít ez nekem bármit is? Csöppet sem. Fáj, elviselhetetlenül fáj odabent, és még mindig nem tudom felfogni. Vagy elfogadni. Vagy egyiket sem.
Két év. Két nyomorúságos év, én mégsem tettem egy lépést sem azóta a nap óta. Azt hiszem, megrekedtem az időben, és a szívem megszűnt létezni. Egy önfeledt, vidám, bohóckodós, talán kicsit csintalan gyereknek ismert meg a környék, akinek folyton jár a szája, valamint a lába, ugyanis állandóan mentem valahova. Majd jött a tragédia, ami mindent megváltoztatott. Azóta elfordultam minden embertől - beleértve a szüleimet -, nem beszélek valami sokat, egész nap a szobámban gubbasztok és noha felnőttem, a viselkedésem egyenesen szembemegy a korommal.
Nyakamat behúzva, térdeimet görcsösen szorongatva vergődök a padlón, megpróbálva nem rá gondolni, ami miatt természetesen nem tudom kiverni a fejemből. Sajog a bensőm, mégis, mintha semmi nem lenne benne. Ha definiálnom kellene, akkor egy nagy üres tér lenne, ami most marcangol engem. Nem jó ez így… Nagyon nem. Ki akarok törni, el akarok menekülni, de ki elől? Nem hagyhatom el magamat. Azt hiszem, itt az ideje tenni egy sétát…
Nagyon lassan feltápászkodom és belebújva cipőmbe, kinyomom a gépemet és halkan lebattyogok az emeletről. Anya főz, apa még nem jött haza. Mivel nem figyel rám, sietősen kiosonok a bejárati ajtón és vakon vetem magam az éjszakába. Ugyan még csak hat óra körül lehet, az Nap már rég lement. Tél van. Január eleje.
Nagy pelyhekben esik a hó, a felsózott betonon pedig cuppog és dörzsölődik a bakancsom gumírozott talpa. Közel sem szép, vagy mesébe illő a táj. Inkább mocskos és gusztustalan. Bár mínusz öt fok körül van, egy hosszú, vastagabb melegítőnadrágon és egy kicsit kivágottabb pólón kívül nincs rajtam más. A fagyos szél ott mar belém, ahol csak ér, kíméletlenül marcangolva csupasz karjaimat, nyakamat, arcomat és fülemet, bele-bele tépve tincseimbe. Ha látott volna otthon bárki is, így tuti nem engedtek volna ki. Hülye vagyok, tudom, de jó érzés a rossz. Még, ha nem is pozitív dolog számomra, érzem, hogy élek, így nincs okom panaszra. Hagyom, hadd vigyenek a lábaim, amerre jónak látják, nekem végtére is mindegy, hogy hova megyek, csak ki akartam szellőztetni a fejemet.
Kevés ember kóborol kint ilyen ítéletidőben, aki mégis, garantáltan elméjébe vési látványomat, nem is zavartatva magát bámulásommal. Ilyenkor mindig átsuhan egy olyan gondolat bennem, hogy vajon azért néznek, mert egy csirke van a fejemen? Hahh, régen ment ez jobban is… Ma már semmi humorom, maximum magamat szórakoztatom ilyesfajta vackokkal.
Nem túl nagy a mi falunk, így nem is telik sok időbe kiérni a legszélére, még ha egyáltalán nem is siettem. Ráérősen lépkedek, már minden mindegy alapon haladva előre. Egész testemben reszketek. Az egyetlen luxus, amit megengedhetek, hogy zsebre dugjam jéggé vált kezeimet, de semmi több. A saját magamnak állított szabályaim az egyetlenek, melyeket sosem rúgok fel. Lehetetlen akadályokat és problémákat kreálok utamba, hogy ezzel is büntessem mihaszna énemet.
A lucskos földről felpillantva, hogy mégis merre járok, egy hatalmas, vaskapu tárul elém. Összeszorul a torkom és minden emlék azonnal támad, esélyt sem adva a védekezésre. Nem mintha akarnék…
A mosolya… Ó egek, az az édes, mindent túlszárnyaló mosoly! Mikor sírt, talán én szomorúbb voltam még nála is. Nem kellene itt lennem…
Egy megterhelt sóhajt eleresztve, pár pillanatig lesem, ahogy a hömpölygő gőzfelhő játszadozik a levegőben, majd tovaillan és végül irányt váltva, én is folytatom utamat.
Talán, ha húsz métert távolodok a kő kerítés mentén, míg meg nem pillantok egy padot. Letelepedve a fagyos faszerkezetre, könyökeimmel térdemen megtámaszkodom és érdektelenül fürkészem az előttem elterülő parkféle, fákkal szegett területet. A felettem gyéren pislákoló, sárgás fényével beszínező lámpa sugarában csillognak az oldalasan lefelé igyekvő hópelyhek, melyek földet érésük pillanatában szertefoszlanak és eggyé válnak a sáros talajjal. Ez lenne az én sorsom is? Nyom nélkül fogok feledésbe merülni és az benne a legszebb, hogy talán ez az egyetlen vágyam az életben. Nem akarok senkinek gondot okozni se a létemmel, se a hiányommal. Félreértés ne essék, én nem ölöm meg magam, mondjuk nem azért, mert nem akarom, hanem, mert nem merem. Igen, egy gyáva féreg vagyok. Óh, mennyiszer megpróbáltam már! A kezeimen még mindig hordom elfedhetetlen nyomait, mely’ miatt már oly’ sokan ártottak nekem, elvégre ha valaki padlón van, abba bele kell még rúgni. Igazából nekem mindegy, úgyhogy nem foglalkoztam túl sokat a témával. Nem érdekelnek az emberek, kerülöm a társaságokat, megvagyok a magam világában. Mindenki tudja az okát és talán ennek köszönhető, hogy olyan könnyen elfordultak tőlem. Reménytelennek lettem titulálva, hisz’ az is vagyok.
Meg sem próbálva védeni magam a dermesztő hideg elől, hagyom, hadd járja át minden porcikámat a csípős szél. Megérdemlem.
A park fáinak legszélső sorain kívül mást nem látok, mivel köztük kong a sötétség, minden ott rejtőző lényt fedve a kíváncsi tekintetek elől. Rengeteg itt a macska, főleg ilyenkor, így már meg sem lep, ha néha-néha valamit mozogni látok a távolban. Talán egy órája is már, hogy leléptem otthonról, de hogy mikor megyek vissza… Egyenlőre fogalmam sincs. Jó most itt nekem. Vagy legalábbis jobb, mint az üres szobámban, melyben régen annyit játszottunk. Már csak halványan, de még rémlik, ahogy az ilyen ítélet időkben bunkert építve a fűtés elé, elbújva mindenki szeme elől, különböző társasokat játszottunk, vagy filmeket néztünk a tabomon. Nem azért rejtőzködtünk, mert félnivalónk akadt volna, csupán jobb volt úgy, ho-
Rémületemben a lélegzetem is elakad, ahogy vállaimra valami meleg, puha anyag nehezedik, végigfutva hátamon, szinte körbeölelve engem. Félve pillantok fel a hirtelenjében elém került lábak tulajdonosára, agyamban már végigjárva az összes ismerősömet, akinek ilyen időben dolga lehetne erre.
Döbbenetemre egy teljesen idegen srác kedves mosolyával találom szembe magam, tekintetében mélyről törő megértéssel. Elképedve bámulom a srácot, ki rendületlen állja a tekintetem, míg rá nem jön, reménytelen alakom még reménytelenebb megszólalására, így végül kezdeményez.
- Szia - int kedvesen, én meg hol rá, hol az engem fedő bőr dzsekire pillogok. - Mit csinálsz így itt? - Mutat végig nyeszlett alakomon, mire egy megtört sóhaj szökik fel résnyire nyílt ajkaim közt.
- Jó kérdés…
Fejét kicsit megbillentve méreget engem, pelyhekkel fedett tincsei ezzel oldalra hajolnak. Egy garbós, kötött, fehér pulóvert visel, meg egy fekete nadrágot, khaki színű bakanccsal. Levakarhatatlan jókedvvel mellém telepszik és szinte érzem, ahogy árad belőle a pozitív energia.
- Park Chanyeol - nyújtja felém kezét, mit én félőn ugyan, de elfogadok.
- Kim Taehyung - csúsztatom az övéhez képest apró tenyeremet hatalmas mancsába, mire hosszú és csontos ujjait ráhajlítja. Nem sokkal magasabb nálam így ülve, talán ha öt centi van köztünk, ám a keze akkor is óriási és égeti a bőrömet forróságával.
- Huhh de hideg! - Szólal fel és mielőtt még elhúzhatnám, jobban rámarkol és másik kezét is odacsúsztatva, közre fogja csuklómat, majd lehelgetni kezdi. Megszeppenve figyelem az ismeretlen fiú cselekedeteit, ahogy próbálja felmelegíteni végtagom, közbe fel felpillantva rám, rendületlen mosollyal az arcán. Bő másfél percnyi melengetés után elenged, én meg félve húzom vissza ölembe, másikkal együtt két combom közé beszorítva. Most mit tegyek? Meg kéne köszönnöm? Vagy el kellene szaladnom? - Tehát - köszörüli meg torkát, mire rögtön felé kapom a fejem. Szörnyen mély hangja kegyelmet nem ismerve vágja ketté az est csendjét, némi megnyugvást hozva ezzel hevesen verő szívembe. Mondjuk pont én beszélek a mély hangokról? - Kérlek bújj bele - emeli fel vállamról a kabátot, én meg engedelmesen beledugom karjaimat. Miért csinálja ezt? Félek ellenkezni. - Taehyung, miért vagy itt kint, ilyen későn, ennyire hiányos öltözetben?
- Azt hiszem, elvesztettem valamit - dőlök előre elkeseredetten.
- Micsodát? Segítek megkeresni - szemem sarkából látom, hogy már rögtön a földet vizslatja, holott még azt sem tudja, miről van szó.
- Talán úgy helyesebb, hogy valakit - mondom egy fájdalmas fintor keretében, sírásra kész, összehúzott pillákkal. Nem fogom kiengedni, már csak dacból sem.
- Ezt hogy érted? - Kérdi lágy hangon, szinte már suttogva.
- Azt hiszem… Meghalt… - motyogom olyan hangerővel, hogy talán meg sem hallotta, ám hangos szusszanása jelzi, hogy mégis.
- Azt hiszed? - Fordul teljes alakjával felém, kérdőn figyelve arcomat.
- Nem tudom - húzom össze még jobban magam, mintha ez megvédene a valóság elől.
- Mikor láttad őt utoljára?
- Ma két éve - hüppögöm, de még tartom magam. Nem sírhatok egy idegen előtt!
- Ohh, így már értem… - Néz előrefelé, kifejezéstelen tekintettel. Hosszú és nehéz percek telepedtek ránk, a némaság súlyával mérgezve a légkört. Megtébolyodott felhőim egyre sűrűbben tarkították előttem a levegőt, ahogy elmém minden erejével kapaszkodott még az utolsó szálakba, melyek Őt a földi élethez kötötték. - És hogy hívják? - Ölt újra magára egy mosolyt, csak ez inkább békés, mintsem vidám. Hívják. Jelen időben kérdezte.
- Kim Rea - szipogok fel. Olyan rég mondtam ki utoljára a nevét…
- Ő a te... - Hadonászik kezével, próbálva kitalálni, hogy milyen rokonom lehet az előbb említett lány.
- Húgom.
- Értem - hümmög sejtetősen és hirtelen feláll. Eddig észre sem vettem, de teljesen alább maradt a remegésem, aligha fázok már. Én is felállok és már bújnék ki a kapott ruhadarabból, mely minden centiméteréből árasztja a fiú beazonosíthatatlan, férfias illatát, mire ráfog mindkét karomra és közelebb lépve, szinte átölel. - Ne vedd le - kérlel halkan, arcom mellé hajolva, mire érzem, hogy fülig pirulok közelségétől. - Inkább gyere, megnézünk valamit - fonja ujjait textilbe temetett csuklómra és húzni kezd, mire én befeszítve magam, riadtan meredek Chanyeolra. - Na~, ne félj tőlem, nem bántalak - ereszt el és lép hátrébb, észlelve a problémámat. - Komolyan - mutatja felé mindkét mancsát. - Tudom, hogy nem bízol bennem, elvégre miért is tennéd, de hidd el, én csak jót akarok neked. Ismerem az érzést - túr kósza, fekete tincseibe, száműzve róluk a havat. Mi milyen érzés? És mit ismer? De tényleg nem tűnik olyan veszélyesnek. Talán…
- Hova megyünk? - Adom meg magam, mire mosolya önfeledt vigyorrá szélesedik.
- Csak gyere - indul el, én meg követni kezdem. Bár vékonyabb testalkatnak tűnik nálam, dzsekije így is majdhogynem lóg rólam. Némán baktatok mögötte, próbálva igazodni méretes lépteihez, ám annyira koncentrálok rá, hogy észre sem veszem, mikor megáll, így kis híján frontálisan beleütközök. Felpillantva, megint a hatalmas, vas kapu előtt találom magam, amitől nem is olyan rég menekültem. Meg már sokkal régebb ideje…
Még utoljára, hátratekintve válla felett megbizonyosodik ittlétem felől és kinyitva a kaput, megvárja, hogy bemenjek és becsukja mögöttem. Rossz előérzetem van. Egy pillanatig csak tekinget körbe, aztán megindul egy irányba. Nagyon óvatosan baktatok mögötte, ügyelve, nehogy átessek egy kiálló gyökéren, vagy föld kupacon és lehajtott fejjel vizslatom inkább lábait.
Mit keresek itt? Ráadásul egy olyan személlyel, akivel ezelőtt még soha életemben nem találkoztam… Miért akar segíteni az én nyomoromon? Ennyire jó ember lenne? Nagyon úgy fest…
- Tae - fékez le megint, de most már ténylegesen nekimegyek.
- Bocsi - hőkölök hátra.
- Itt van - leheli, mire felkapom a fejem és tekintetemet egyenesen a kőtáblára helyezem.
“ Kim Rea
2000 - 2015 “
- Tehát tényleg - suttogom magam elé és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, hogy aztán megállíthatatlanul végigcsúszva arcomon, tompa koppanással érkezzenek a talajra.
Nem… Ez nem létezik! Nem akarom elhinni. Nem megy. Ő nem halhatott meg! Tudom, hogy nem!
- Tae - fonja körbe ujjaival ökölbe szorított kezeimet és kilazítva azt, tenyerét az enyémnek nyomja. - Szoríts engem - araszol közelebb hozzám. - Adj ki mindent és szoríts engem, de ne bántsd magad.
A gondolataim zavarosak, a fejem zúg és ha Chanyeol nem fogna, biztos, hogy térdre rogynék. Ráeszmélve a valóságra, hangosan felsírok és fogaimat csikorgatva, erősen szorongatom a fiú kezét, ki egy szó nélkül tűri gyötrésemet. Én sem tudom mi jár az elmémben, egyszerűen csak mintha megkönnyebbültem volna, ugyanekkor több ezer kilónyi súly nehezedett rám.
Elmerülve bánatomba, egyszer csak azt veszem észre, hogy dőlök, majd valami puhára esve, kikerekedett szemekkel nézek hátra. Észlelve, hogy éppen Chanyeol földön ülő alakján csücsülök, jobban mondva lábain, azonnal kirántom a kezem és hátra feszítve karjaimat próbálok kétségbe esetten felállni, de ő átölelve engem, nem eged egy centiméter távolságot sem.
- Eressz - zokogom elcsukló hangon, de mit sem ér, csak méginkább húz.
- Hé, nyugodj meg - mondja kedvesen, ám ez nekem már tényleg sok, nem értem és nem is akarom érteni tettei okát. - TaeTae, nyugi~ - karolja át nyakamat és mellkasomat, mire kénytelen vagyok belátni, hogy jóval erősebb nálam és izmaimat elernyesztve engedem át magam akaratának.
- Most jön az a rész, hogy te engem…? - Zihálom magam elé, reszketve ölében.
- Mi? - Hökken meg. - De buta vagy - enged el egyik kezével, hogy aztán kecsesen fülön pöccinthessen.
- Áú! - kapom oda kezemet és dörzsölgetni kezdem a sértett részt.
- Már miért tennék én olyat? Taehyung, nem mindenki rossz, akit még nem ismersz - enged szorításából, hogy levegőhöz is jussak.
- Akkor mit akarsz tőlem valójából? - Teszem fel a kérdést, ami már a felbukkanása óta foglalkoztat.
- Segíteni szeretnék neked.
- És mégis miben? Meg miért te? Ráadásul mit kerestél itt ilyenkor? - Vonom kérdőre, szemeimet le nem véve a sírkőről.
- A bátyámhoz jöttem - feleli halkan, mégis teljesen higgadtan. - És akkor láttalak meg. Hidd el, tudom milyen érzés... - Megint ezzel jön, ám már értem miért. - Tudod, Kyu sokáig betegeskedett. Talán jobb szó rá, hogy szenvedett. Szörnyen nehéz volt végignézni, de az utolsó percéig mosolygott. Nagyon tisztelem érte. Nem tudtam egyhamar feldolgozni a halálát. Majdnem öt teljes évig marcangoltam magamat miatta, hogy miért nem töltöttem vele elég időt, sokszor undokoskodtam, de ő mégis szeretett. Majdnem öt év mosolygás és emberek nélkül… Mindenki elfordult tőlem, meg sem próbálták érteni a problémámat.
- És hogy léptél túl? - Fészkelődök, hogy megtaláljam a kényelmes pozíciót.
- Eljöttem ide és elbúcsúztam tőle…
- Én - kezdtem bele a szavak keresésébe, hogy bocsánatot kérjek tőle, de nem igazán jutott eszembe semmi. Mit szokás ilyenkor mondani? Basszus, semmit nem tudok! - Én - futok neki még egyszer. - Saj-
- Hagyd, minden rendben van - ereszt el teljesen, hogy aztán már csak derekam előtt összefonva kezeit, teljes szabadságot adjon. - Inkább mesélj a húgodról. Mi történt vele?
- Chanyeol, az én hibám minden! - Török ki megint zokogásba. - Én tettem - temetem arcomat kezeimbe. - Az udvaron játszottunk és kigurult a labda az úttestre - hüppögöm erőteljesen. - Esküszöm, csak egy pillanatra fordultam el! - Hadonászok kezeimmel, hogy nyomatékot adja mondandómnak, de már kezdett átvágni valami új keletű harcművészetbe az egész.
- Itt vagyok - ölel át úgy igazából. - Nem a te hibád, de bármit is sajnálsz, most megmondhatod neki, jó? Gyere, beszélgessünk vele - áll fel, engem is felállítva és a sírhoz lép. - Szia Rea - kezd bele ő. - Park Chanyeol vagyok - hajol meg illedelmesen, mire teljesen ledöbbenek. Annyira kedves! - És mától én fogok vigyázni a bátyádra, jó? - Hogy mi? - Ígérem, nem hagyom, hogy tovább szenvedjen - görbül felfelé szája széle, minden jókedvet mellőzve, színtiszta szeretetből. - Te meg ha találkozol az enyémmel, mond meg neki, hogy ne aggódjon, azt hiszem megtaláltam - simít végig a kő ívelt részén, de olyan finomsággal, mintha csak lehelet vékony üveg lenne. Ezt mégis hogy értette? Annyira közvetlen, mégis oly’ titokzatos. - Na? Te jössz - lép vissza mellém. Félénken foglalom el a helyet, hol eddig ő állt és minden gondolkodás nélkül kezdek bele, megpróbálva kizárni Chanyeol lényét, hogy csak ketten lehessünk.
- Szia húgi - összeszorul a torkom, így nem fog menni. Lehunyva szemeimet, magam elé képzelem Őt, hátha ez segít. - Tudom, hogy te még így is szeretnél, hiába tettem annyi ostobaságot, az elmúlt időkben, de azt szeretném, hogy újra méltó lehessek a bátyádnak nevezni magamat. Meg fogok változni és újra szerzek barátokat. Két évbe telt elfogadnom, de emlékedet egy életre megőrzöm. Sosem felejtelek - csúsztatom ujjaimat az aranyló betűkből kirakott nevére. - Nagyon hiányzol húgi - engedek el még egy kósza könnycseppet és kinyitom szemeim. - Megyünk a bátyádhoz akkor? - Invitálom most őt egy sétára, még ha nem is túl kellemesre. Megpróbálok kezdeményezni és talán - majd egyszer -, de sikerül lebontanom falaimat, amiket az évek során építettem magam köré.
- Előbb még várj - cammog hozzám és nagy meglepetésemre kabát zsebében kezd turkálni, miből egy kis mécsest és öngyújtót húz elő. Akkor ez nyomta az oldalamat eddig… Leguggolva, szépen a márványra helyezi a piros tartót, benne a fehér gyertyával és meggyújtja. - Mehetünk - egyenesedik ki és felém nyújtja a kezét, amit először csak nézek, ám végül elfogadom és így megyünk a másik oldalt lévő sírokhoz.
Már értem, miért tud ennyit mosolyogni és, hogy miért ilyen közvetlen - talán -, de rengeteg minden rejtély még vele kapcsolatban.
Odaérve a bátyjához, nem szólt egy szót sem, csak lehunyva szemeit, hosszasan koncentrált magában. Szerintem épp vele beszélgetett, így nem akartam zavarni, csak figyeltem az arcát. Nem lehet szavakba önteni az Ő kinézetét. Ami azért elég szembetűnő volt rajta, azok az elálló fülei, meg kicsit nagyobbocska orra, amihez társul enyhén hullámos haja. Összességében, egy kifejezetten helyes fiúról beszélhetünk, de még mindig nem tiszta, hogy miért fogja a kezem.
A végén nála is gyújtott egy gyertyát, szintén tőlem előszedve és aztán elindultunk kifelé. Vissza a város sűrűjébe vettük az irányt és szerencsére már a szél sem fújt annyira, a földet is pár centi, legtöbb helyen avatatlan, szűz hó fedte, ami minduntalan ropogott a talpunk alatt, halkan tudatva a világgal jöttünket. Az utcán egyetlen ember nem volt, így senki nem zavarta meg ezt a meghittféle pillanatot köztünk. De mint minden jó dolog, egyszer ez is véget ért, mikor a házamhoz értünk.
- Köszönöm - néztem szemeibe, a lehető legmélyebb őszinteséggel.
- Én köszönöm - hajolt egészen közel arcomhoz, teljes mértékig magánszférámba férkőzve.
- Mith? - Pihegtem megilletődötten hol szemeibe, hol egyre közeledő szájára nézve. Szívem olyan tempóba hajszolta magát, hogy már azt hittem, kiszakad a helyéről, de nem távolodtam el semennyit. Már előre sejtettem a következő lépését, mivel a legelejétől volt köztünk valami furcsa, vibráló erő. Azaz körülötte, ahogy közeledett, meg minden.
- Ezt - fedte el a köztünk tátongó pár centimétert és puha párnáit lágyan az enyémekre tapasztotta. Nem volt tolakodó, vagy sürgető. Minden ki nem mondott szavát ebbe az aprónak éppen nem mondható gesztusba sűrítette, mit néhány pillanatnyi hezitálás után viszonoztam is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom érezni, de mintha a felszabadultságom engedélyt adna minden eddig meg nem tett dologra, így kiélvezve a pillanatot temetkeztem Chanyeol forró ölelésébe és édes ajkai ízlelésébe, végig az ígéretére gondolva:
“És mától én fogok vigyázni a bátyádra, jó? “
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése