SeKai - Last Dance

~ Mikor a világon a legbiztosabb vagy benne, hogy ez a nap is olyan lesz, mint a többi, akkor fog összedőlni a gondosan felépített, talán mégsem olyan biztos alapokon álló várad ~

Mint a legtöbb tinédzser, én sem vagyok elégedett saját magammal, az életemmel, és valójában, semmivel. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy utálok is mindent, vagy depressziós, netán, öngyilkos hajlamú lennék. Átlagos életem van, átlagos gondokkal, csak éppen a feldolgozási módom nem átlagos, merthogy, az sehogy sem megy… A problémáimat inkább kikerülöm, minthogy szembe néznék velük és néha csak annyit veszek észre, hogy a fejemre dől minden, akár egy jól megpakolt szekrény. Nos, igen, a ruháim is szoktak ilyet művelni, egy-egy reggeli öltözködés során, mikor megunják a polcok monoton fogságát, és inkább eltipornak engem.

A telefonom rendületlen csörgése szakít ki a gondolataim közül, ahogy a kedvenc zeném mellé társul az asztal lapján vergődő műanyag ütődésének hangjai. Ráérősen a készülékhez lépek és meg sem nézve, hogy ki keres engem délután fél hatkor - ami már inkább este, mert kifejezetten sötét van odakint - a fülemhez nyomom azt.

- Igen? - szólok bele rekedtes hangon, ami egész jól jellemzi a jelenlegi állapotomat, ugyanis kicsit megfáztam.

- Hunnie~ - hallom meg szerelmem ellágyult lejtését és szívem azonnal irdatlan tempóra vált. Sosem fogom ezt megszokni. - Jongdae elhívott egy buliba és én mennék, de nélküled biztos nem. Ugye eljössz? - Szinte látom, ahogy a vonal túlsó felén kiskutyaszemeket mereszt. Mindig eléri, amit akar, még, ha nem is könyörög, ám ilyenkor egyszerűen ellenállhatatlan.

- Nélkülem is nyugodtan elmehetsz. Megbízom benned.

- Nem azért, te gyagya! - neveti el magát, amitől akaratlanul is mosoly kúszik ajkaimra. - Néha rádférne, ha kimozdulnál otthonról, de ha nem, akkor átmegyek és filmezünk, vagy mindegy.

- Jó, elmegyek - adom be gyorsan a derekamat, mielőtt elrontom Jongin szórakozását. Tényleg sokat áldoz értem, amiért nagyon hálás vagyok, és szeretném is viszonozni, amihez egy komoly tervem áll már készenlétben, de addig sem hagyhatom nőni szívességei létszámát. Nem halok bele egy kis “szórakozásba”, majd max iszok és figyelek. - Mikor lesz?

- Hát ő…  - halkul el egy egészen rövid pillanatra. - Ma. Nyolckor.

Hogy mi?! Hahh, ezt előbb is mondhatta volna! Aigoo~

- Akkor, jobb lesz, ha megyek, és összeszedem magam. Hol találkozunk?

- Tényleg? - virul fel teljesen. Igen, ezért megéri… - Legyen akkor a házam előtt.

- Rendben, akkor sietek. Na, szia - teszem le és rögtön bele is kezdek a készülődésbe. Jongin háza útba esik Chen felé, így nem kell külön érkeznünk sem.

Előtúrtam magamnak egy tört fehér inget és egy világoskék, feszülős farmert, majd eme ruhadarabokkal elvonultam zuhanyozni. Rendes kinézetbe vágni magamat általában egy igen hosszas folyamat, amit most kénytelen voltam belesűríteni egy órába, amin így is túlcsúsztam negyeddel.

Szinte loholok párom házáig, ahol ő már kint vár rám, látszólag elég jól szórakozva szétzilált alakomon.

- Szia - mosolyog kedvesen. - Táncolunk?

- Utcán vagyunk - pirulok el annyira, hogy talán még világít is a fejem. Elég sötét van, biztos jól mutat.

Nem, nem olyan tánc, mint, ahogy ti gondoljátok. Mi így szoktuk hívni a csókolózást, mivel néha annyira beleéljük magunkat, hogy… na mindegy. A lényeg, hogy ajkaink és nyelveink tánca a miénk is egyben, ezért már szokássá vált nálunk így nevezni.

- Na és? Nincs itt senki - lép egyet közelebb. - Csak te és én - leheli érzékien, ahogy egyre közelebb és közelebb ér, míg nem puha párnái az enyémnek feszülnek és a következő pillanatban már éhesen mar számra. Nem kell nekem kétszer szólni, azonnal viszonzom, szinte a mámorban úszva, ahogy nyelve átcsusszan az enyém mellé, és érzéki keringőbe kezdenek. Mivel tényleg nem lenne jó, ha meglátnának minket, így alig fél perc múlva zihálva válunk szét és homlokunkat összedöntve meredünk egymás szemébe.

- Indulnunk kéne, ha nem akarunk elkésni - töröm meg a csendet, mire egy cinikus mosolyt kapok.

- Nem is tudom, kire kellett annyit várni - nyom még egy gyors puszit ajkaimra és indul meg. Hahh, meg ne várj…

- Jól van, na. Bocs - érem be őt.

- Egy szóval sem mondtam, hogy baj lenne…

Kim Jongin. Talán ő életem egyetlen boldogság forrása, lassan másfél éve. Megértő, kedves, jófej és elég közkedvelt is. Rengeteg haverja van és a csajok is tapadnak rá, mégis velem van és még sosem mutatta jelét, hogy ezen változtatni akarna. Pedig megérteném. Ritkán veszekszünk, akkor is ő kér először bocsánatot, még ha nem is az ő hibája volt. Mérhetetlenül tisztelem és szeretem őt!

Bő húsz perc késéssel meg is érkezünk Jongdae házához, ahol már javában folyik a parti és eléggé tömött lett az amúgy sem kicsi ház. Rengeteg ismerős arccal találkozok, ám annál több ismeretlennel is. A közeli barátok tudják, hogy együtt vagyunk, de ők inkább Jongin barátai, nekem azért jelentősen kevesebb van.

- Elmegyek valami innivalóért, mindjárt jövök - simít végig felkaromon és már el is tűnik a tömegben. Jól ismerem a házat, gyakori vendégei vagyunk Chennek, így azt is tudom, mi merre van. A nappali viszonylag csendes, így oda átbotorkálva, helyetfoglalok a kanapén és figyelem, ahogy az emberek táncolnak, beszélgetnek, nevetgélnek. Nem vagyok annyira szociális, hogy így viselkedjek ennyi ember közt, de azért én is szoktam szórakozni.

- Nicsak, kit látok - huppan le mellém valaki, ezzel megrázkódtatva az ülőgarnitúrát, mitől kis híján felugrok ijedtemben.

- Baszki, Chanyeol! A frászt hozod rám! - kapok szívemhez, indulatosan korholva a srácot, aki erre csak elneveti magát.

- Min bambultál el annyira? - hajol elém, tekintetemet keresve.

- Nem tom’ - rántok vállat.

- Szia, Chan - lép be Jongin, kezében két pohárral, melyek közül az egyiket felémnyújtja és leül mellém.

- Kai - nyújt neki kezet. - Hogyhogy itt látlak titeket hétköznap?

- Csak nem zavarunk? - röhög Chanyeol kérdésére, én meg addig eltűntetem a most kapott italomat.

- Tudod, hogy nem azért kérdeztem. De mesélj, mizu mostanság? Elég ritkán látlak és jó szarul is festesz.

- Hát, kösz. Te viszont meglepően fel vagy villanyozva. Kit fogtál be?

- Mindjárt jövök - állok fel közülük. - Hozok még egy pohárral - hagyom őket kettesben beszélgetni és kitámolygok a konyhába. Ott egy helyben lehúzok még két adaggal és egy harmadikkal térek vissza, de addigra már egyikőjük sincs ott.

Jongin keresésébe kezdek, mire meg is lelem egy kisebb csapatban, így úgy határozok, hogy nem zavarom. A sokadik kör ital után azonban más szórakozás után indulok, de valakibe beleütközve, hirtelen megállok.

- Szia, törpe - nézek le az útonállóra.

- Cső, óriás - mered rám összevont szemöldökkel. - Sehun, te ittál?

- Talán egy picit - vigyorodom el.

- És akkor, hány ujjamat mutatom? - emeli fel a kezét, mutatva rajta azt a bizonyos számot.

- Miért fontos ez? - iszok bele poharamba.

- Csak mond meg.

- Hat - nyögöm ki pár másodperc hezitálás után.

- Mert egy kezemen van hat ujjam - nevet fel.

- Hagyj Baek - komorom el és lépek le inkább, elkeveredve a többiek közt.

Az este további részében még elég sokmindenkivel keveredtem zavaros szóváltásokba, de igazából élveztem, főleg ahogy nőtt testem alkoholtartalma is, így, ja… elvoltam. Éjfélfelé elindultunk haza, merthogy nekem másnap iskola, Jonginnak meg meló, lévén, hogy csak csütörtök jön.

- Ha hányni kell, engedd ki nyugodtan - néz rám aggódva, szorosan tartva derekamat, hogy el ne taknyoljak a síkegyenes járda felületén.

- Mherth hah - próbálok valami összeszedettet mondani, de a nyelvem folyton megbicsaklik. - Nehmk engednéd, akkorh nem?

- Mi? Ja! - jelenik meg valami halvány mosolyféle ábrázatán. - Ezt csak úgy mondtam, na!

Forog velem minden, zúg a fejem és a gyomrom is majd szétrobban, de még kitartóan kapaszkodok a valóságba, minden erőmmel azon dolgozva, hogy egyben hazaérjünk. Meglepő módon egészen a házamig kísér, aminek nem kéne meglepőnek lennie, hogy amilyen jószívű, amúgy is megtette volna, de én mindig hazazavarom, ha útba esik az övé, elvégre, ha mászva is, de hazajutok.

- Cső - fejteném le magamról védelmező karját, de nem enged.

- Szeretnék még beszélni veled - közli és befelé terel. Kabátzsebemből kihalássza a kulcsomat és kinyitva az ajtót, feltámogat az emeletre, egészen be, a szobámba. Leültet az ágyra és feszengve szembe áll velem, amitől elfog az aggodalom és tisztulni kezd a fejem.

- Baj van?

- Nem tudom, hogy kezdjek bele - tekint ki az ablakon, összepréselve ajkait. - Ugye, szeretsz engem? - fúrja mélybarna íriszeit enyéimbe.

- Persze, hogy szeretlek! - csattanok fel kicsit hangosabban, mint kellene. Megcsalt volna? Nem tudom róla elképzelni. Megérteném, és ha talált mást, gond nélkül elengedném, hogy aztán szép lassan felőröljön a szánalmas és szar életem, de mindenképp mellette lennék a boldogságának, még ha bele is szakadna a lelkem.

- Akkor táncoljunk - araszol hozzám közelebb és választ sem várva, ajkait az enyémeknek nyomja. Nem tiltakozom, ám a hevesség most merőben elmarad, helyette lágyan simogatja számat, ezzel még inkább kétségek közé sodorva engem.

- Mondd már, mi van - húzódom el tőle, ezzel megszakítva a csókot.

- Ez nem ilyen egyszerű! - távolodik el és végigmér engem.

- Már, hogy ne lenne? Nem most tanulsz beszélni!

- Kicsit nyugodj meg, jó? Kérlek, ezt meg kell értened - veszi lejjebb a hangerőt és csillogó szemekkel rám néz. Egy mély levegő kíséretében, hangosan fújom ki tüdőm tartalmát és minden figyelmemet az előttem álló férfinak szentelem, aki megérzésem szerint most készül elmondani, hogy elhagy engem. Várható volt, eleve nem jósoltam ilyen hosszú jövőt magunknak, de erre akkor sem voltam még kész. Annyira jó volt minden, bassza meg! - Ne gondolt túl a dolgot. Én csak… - süti le tekintetét és olyan halkan beszél, hogy alig tudom kivenni szavai jelentését. - Azt akartam, hogy boldog legyél. Nem bírtam megmérgezni az örömödet egy ilyen teherrel és igyekeztem szebbé tenni a napjaidat, ahogy csak tudtam.

- Miről beszélsz? - hűlök el teljesen.

- Arról, hogy nem bírom tovább. Sajnálom, Sehun, de nekem ennyi volt, lejárt az időm. Alig pár napom maradt és, bár régóta tudtam, hogy eljön majd ez a nap, nem így akartam, hidd el!

- Mi van? Jongin, ez nem vicces!

- Bár vicc lenne… - tompul el hangja. - Komolyan nagyon sajnálom - kezdenek el potyogni az amúgy mindig vidám és mérhetetlen büszke embernek könnyei, melyek halk koppanása jelzi, hogy tényleg nem tréfál. Két éves ismerettségünk alatt, talán, ha egyszer hallottam sírni, de abban sem vagyok biztos. Elrugaszkodva a puha matractól, majdnem orra bukok, de még az utolsó pillanatban megtartom egyensúlyomat és bizonytalan léptekkel megközelítem a lelkileg atomjaira hullott Jongint, de nem érek hozzá.

- Miért?! Mondd, miért most?! Kurvára de megértettem volna, de nem, te basztál elmondani?! És jobb?!!! Örülsz?!!! - kiáltom a képébe, mire csak még jobban összehúzza magát.

- Sehun, én-

- Nem érdekel, elhiszed?!! Azt hittem, megbízol bennem, hogy tényleg szeretsz, erre leitatsz és a képembe nyomod a tényt, hogy te is magamra hagysz?!! Hát, milyen ember vagy te?!! - szidom, figyelmen kívül hagyva a következményeit. Elborult és ködös elmémben csak az vízhangzik, hogy végleg egyedül maradtam…

- Sajnálom - hüppögi és arcát kezeibe temeti. - Azt hiszem, én most haza megyek - fordul meg és mint egy megtört kutya, úgy vánszorog ki az ajtón, ezzel együtt az életemből is, amit én némán figyelek.

Ha az este bevitt irgalmatlan mennyiségű alkohol nem lett volna rá elég, a stressz azonnal összerántotta a gyomromat és kifutva a mosdóba, az utolsó pillanatban sikerül a vécé felé hajolni, hogy kiadhassam minden leküldött dolog útját szervezetemből. Az egész nyelőcsövemet marta, ráadásul, a sok erőlködéstől csak még szarabbul lettem. Leülve öleltem át a hideg követ, és úgy tengődtem egész este, míg a nap felkeltével együtt biztos nem lettem abban, hogy el tudom hagyni a helységet. A biztonság kedvéért egy lavórt megragadva visszamászta a szobába és az ágyamba vetődve, alig pár óra forgás után elnyomott az álom.

Az általában megváltó és édes alvást most valami szörnyű keserűség váltotta fel, és bár képeket nem éltem meg, iszonyatos hiányérzettel tértem magamhoz a délután folyamán. Azon kívül, hogy fáj mindenem, egész “jól" vagyok. Csak most jutott el a tudatomig minden, amit Jongin mondott. Hogy miattam nem mondta el, hogy ő már régóta azzal a tudattal él, hogy bizony ideje eléggé véges, valamint hatalmas erőbe telt, hogy ezzel elém állhasson, én meg mit tettem?! Leordítottam, mikor a legnagyobb támaszra lett volna szüksége, ráadásul még hagytam is elmenni minden szó nélkül. Hát milyen ember vagyok?! Egy kibaszott szörnyeteg.

Oldalamra gördülve, keservesen szorítom magamhoz takarómat és arcomat a puha anyagba nyomva, útnak eresztem feltörni vágyó könnyeimet. Nem tudom felfogni, hogy Ő meghalna. Annyira életerős és vidám! Nem ezt érdemli! Mostanában, tényleg kicsit másmilyen lett, de bele sem gondoltam, mi állhat amögött, hogy sokszor szabadságot vett ki, ritkábban látogatta a bulikat, valamint a közös programjaink száma is minimálisra csökkent. Hol van most, és mit érezhet?

A mobilomért nyúlva rögtön tárcsázom a számát, ám a telefon jelzi, hogy ki van kapcsolva. Ingerülten hajítom el a készüléket és befelé fordulva teszek egy kísérletet az alvásra. Ez nem lehet más, mint egy beteges rémálom…

Már majdnem sikerül, mikor édesanyám kopogása visszaránt a rideg valóságba. Nem válaszolok, úgyis tudom, mi következik. Elmaradtam a sulival, egész nap ki sem mozdultam innen és ez az idő múlásával egyáltalán nem változik.

Vasárnapig ha háromszor hagytam el szobám magányát, akkor is csak a vécéig, ahol pár kortyon kívül más nem került a gyomromba, nem mintha, onnan lenne minek… És természetesen az sem a vécéből, hanem a csapból.

A szüleim aggódnak, de mivel kulcsra zártam az ajtómat, nem tudnak kérdőre vonni. Illetve, de, csak nem reagálok. Tudnak a kapcsolatunkról és talán kicsit nehezen fogadták el, de ők is szeretik Jongint, így egészen biztos vagyok benne, hogy erről még lesz egy kiadós beszélgetésünk, csak nem most. És nem is a közeljövőben.

Hétfő reggel már sokadjára fordulok egyik oldalamról a másikra, keresve a megfelelő pózt, mire a telefonom csörgése dönt helyettem és felülve kapok a kis vacak után.

“Babám”

Ehh, igen. Egy név, ami miatt sosem adom senki kezébe a mobilomat, mert, ha esetleg valaki mégis orvul elbitorolná, rögtön rákérdezne, hogy ki az. Volt már rá példa és pont ezért nincs ott kép. Nyálas, meg minden, de nekem így tetszik.

A pulzusom azonnal az egekbe szalad és pár pillanat néma bambulás után felveszem.

- Igen? - keresem hangomat, mely már napok óta mélyen el van temetve bennem.

- Hunnie - leheli bele erőtlen, szürke hangszínnel, próbálva ugyanolyan kedvesen, ahogyan általában szokta, mégis, most egészen máshogy hat. - Bejönnél hozzám?

- Hova?

- A kórházba. Tudom, hogy nincs jogom kérni tőled, de-

- Indulok! - vágok szavába és felpattanva, rögtön ruhák után kezdek kutatni.

- Köszönöm - leheli, én meg kinyomva, azonnal magamra kapom az első szembejövő nadrágot, pólót és pulóvert, majd ujjaimmal elrendezve tincseimet, összeszedem a kulcsomat, a péntárcámat és a telefonom, majd elhagyom a szobát, sebesen levágtatva az emeletről, ki, a hideg utcára.

Elgémberedett végtagjaim és beállt vállam nem kifejezetten díjazzák ezt a sok mozgást így hirtelen, de nem is nagyon tud érdekelni, mint valami őrült, úgy rohanok előre. Lábaimat kapkodva futom a sarkokat, figyelmen kívül hagyva tüdőm égető fájdalmát, ami a megeröltetéstől és a hűvös levegőtől egyre csak fokozódik. A kórház hatalmas, fehér épületét meglátva nem, hogy lassítanék, minden maradék erőmet bedobva gyorsítok tempómon, hogy aztán úgy támadhassam le kérdéseimmel a szerencsétlen portáslányt, hogy ijedtébe csak makogva tudjon választ adni nekem.

A liftre várva rendezem légzésemet és külsőmet, már amennyire az lehetséges és felérve a negyedikre, rögtön keresni kezdem a négyszáz hetes szobaszámot. Sípoló zihálásom betölti a helység nyugodt, csendes légkörét, vérfagyasztó hangulatot adva ezzel neki. Mint valami rossz horrofilm…

Óvatosan nyitok be a kérdéses kórterembe, ahol elsőnek Suhot pillantom meg, aki a szobában elhelyezett egyetlen ágy mellől ácsorogva kapja rám tekintetét. Hosszú és nyomasztó némaság telepedik ránk, ahogy végigmérve a helyet, az engem vizslató szerelmemen akad meg szemem. Falfehér, az arca beesett, szemei karikásak, mégis, mintha mosolyogna. Nem becsültem meg őt eléggé. Mennyi minden tervem van még, bassza meg!! Miért most, és miért így?! Ugye, ez nem végleges? Meg lehet menteni, olyan nincs, hogy nem!

- Kitartást - veregeti meg vállamat hyung és elhaladva mellettem, kisétál a szobából.

Bátortalanul közelebb támolygok és az ott található székre helyet foglalva, azonnal Jongin keze után nyúlok, aki a takaró alól kidugva azt jelzi, hogy fogjam meg.

- Tényleg csak ennyi volt? - kérdem könnyeimmel küszködve. - Ennyi adatott meg nekünk?

- Saj-

- Nem, én sajnálom! Nem akartam úgy kiakadni, de nem voltam magamnál. Ezerszer megbántam már, és bár ne tettem volna! Annyira szégyenlem magam!

- Ne tedd - suttogja erőtlenül. - Nincs miért. Mindig is a szerelmem voltál és az is maradsz. Te adtál nekem életet és bár a testem a porba vész, az érzéseim megmaradnak és örökké szeretni foglak - mondja, küszködve a beszéddel. Nem megy, nem bírom tovább. Bármennyire is próbálom kímélni, a sírás utat törve jön felszínre és megállíthatatlanul áztatom összefont ujjainkat. - Hyunnie~. Nincs semmi baj, örökre veled maradok.

- De hogy? - szipogom, és egy erőszakos mozdulattal kabátomba törlöm az orromat.

- Ott bent - emeli fel szabad, remegő kezét és a mellkasára bök.

- De az nem ugyanaz!

- Tudom - válik keserűvé mosolya. - Nem kell, hogy elfelejts, de gyászolj meg, légy egy kicsit szomorú, majd lépj tovább hamar. Ne ragadj a múltba, keress magad me-

- Hagyd abba! - rivallok rá. - Ne mondj ilyenek - zokogom hangosan. - Ne kérd tőlem ezt…

- Rendben. És mást kérhetek?

- Bármit!

- Táncolunk?

Akaratlanul is elmosolyodom, majd nagyon lassan felállva, finoman felé hajolok. Ujjaimmal még erősebben fogva őt, bal kezemmel megtámaszkodom a feje mellett és teljesen elveszek gyönyörű szemeiben, melyek már oly’ sokszor nyújtottak nekem vigaszt és egyben otthont, ahova mindig hazatérhettem egy fárasztó, nehéz nap után.

Minden megmaradt bátorságomat össze szedve hajolok rá, ajkaimat puha, hideg párnáira nyomva és kezdem el mozgatni rajta, mire érzem, hogy teljesen elernyed és tenyere elválva enyémtől, átadja magát a végtelen nyugalomnak. Könnyeim megállíthatatlanul záporoznak, benedvesítve az Ő arcát is, és elhúzódva tőle, térdeim hangos koppanással érnek földet, homlokomat pedig karjának döntve engedem szabadjára minden érzésemet.

Ez volt a mi utolsó táncunk…

A történet Chiemi ötlete alapján íródott.

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts