A fehér hó mindent egyenletesen belepve csempész még egy kicsivel közelebb mindenkit az ünnepi hangulathoz - csak én vagyok sötét az egész utcában. Napok választanak el a karácsonytól, s hiába tolják le az ember torkán már másfél hónapja, egyszerűen képtelen vagyok azonosulni vele, utálom. No persze ez nem volt mindig így, bár ezt sem állítanám teljes meggyőződéssel, ám képtelen lennék visszatalálni ahhoz, mikor változott meg ez az egész az életemben.
Azt mondják, a külsőd tükrözi a belső énedet. Én azt vettem észre, hogy ha valaki minél inkább ki akar tűnni, az annál jobban beleolvad a tömegbe - az már más kérdés, hogy egy társadalmilag sokszor nem éppen jó szemmel nézett tömeg az -, míg, mikor valaki pont, hogy láthatatlan kíván lenni, kitűnik az átlag közül. És hogy hol helyezkedem el jómagam? Én csak leszarom a külvilágot…
A vantablack a fény 99,96 százalékát elnyeli, mi által a világ egyik legsötétebb dolga. A másik én vagyok.
A lényeg a lényeg… Mindenki szivárványt hány, teli szatyrokkal szaladgálnak, és egy valag pénzt költenek arra, hogy elhitessék az állítólagos szeretteikkel, hogy valóban szeretik őket. Mindezzel nem is lenne gond, csupán a magány ilyenkor sokszorosára nő, és még csak tenni sem tudok ellene.
A buzgó készülődéssel átitatott utcákat róva néhány pillanatig eljátszadozom annak a gondolatával, hogy hazamegyek, leülök a családommal az asztal köré elfogyasztani az ünnepi menüt, segítek feldíszíteni a fát, elmesélem nekik, milyen jó életem van, de nem tudom csak úgy zsebre tenni a sérelmeimet, még egyetlen napra sem. Soha nem voltunk jóban, mindössze megtűrtük egymást, amíg lehetett.
Céltalan utam tudat alatt is a nagy tér felé halad, ahol egy hatalas fenyőfa áll díszes pompában, s bár mű, valamilyen szinten megnyugtatja sajgó szívemet, amiért én nem állítok fel otthon. A vásár színes, zajos és élettel teli. Elnézegetem a különféle csecsebecséket, figyelgetem az embereket, az élet nagy kérdésein elmélkedek, és még egy süti is belefér a délutánomba. Nem különösebben vagyok oda ezekért a habos cuccokért, de minden második bódéban hasonlókat próbálnak az emberre tukmálni aranyos, idős nénik.
Már éppen haladnék tovább, befejezvén a kerámia készletek szemrevételezését, mikor a morajból egy célzott megszólítás csapja meg a fülemet.
- Taehyung - hadonászik a levegőben a portékák mögött álló fiú, mire a szívem kihagy egy ütemet.
- Szia, Jungkook - mosolyodom el inkább kínosan, mintsem kedvesen régi barátom láttán. Létezésem legjobb és egyben legrosszabb időszakát töltöttük együtt, még gyerekkorunkban.
- Alig ismertelek fel! - Érthető. Vele ellentétben én külsőre igen sokat változtam… - Mi járatban erre? - billenti oldalra a fejét érdeklődve, mire mogyoróbarna fürtjei alól megcsillannak sötét íriszei.
- Csak múlatom az időt.
- Aha.
Kínos csend. Már nem ismerjük egymást, pedig benne még ott lapul az a fiú, aki egykoron a legjobb barátom és egyben titkon a szerelmem volt. Mindenhova követtem, s lehetett bármilyen őrült ötlete, bármiben részt vettem, csak hogy a közelében lehessek. Elmondani persze nem mertem, mert féltem, ha ez kiderül, soha többet nem akar velem lógni, de hát istenem. Alig voltam tíz éves… Az viszont, hogy most ilyen erővel ostromolnak az akkori érzelmek, bizonyítják, hogy nem csupán egy gyerekes fellángolás volt. Még most is szeretem őt, hiába nem láttam nagyon régóta.
- És te? Mit csinálsz…? - Nos, nem az erősségem a kommunikáció, de ezzel mindketten tisztában vagyunk.
- Anyát helyettesítem, mert tegnap megfázott. Hiába mondtam, hogy vegyen fel pulcsit is a kabát alá, sosem hallgat rám. De mindegy. El szeretné adni ezeket szentestéig, így másképp nem tudtam volna otthon tartani, bár nem megy valami jól az üzlet, tehát lényegtelen, ki hol van, senki nem vesz ilyen kicsicsázott szarokat.
… az anyukája, aki mindig annyira örült nekem, pedig minden nap ott potyáztam náluk.
- Segítsek? - ejtem ki meggondolatlanul a számon, de már visszaszívni késő, és őszintén; nem is akarom. Fájdalmas, de jó elveszni a nosztalgiában. - Nem mintha én értenék az ilyesmihez - teszem még hozzá mentsvárként.
- Milyesmihez? - nevet fel jóízűen, láttatva a már közel sem annyira eltérően más metszőfogait, ami miatt Nyuszinak hívtuk még. A Jungkook sem az igazi neve, de a sok rosszalkodás és közös játék közepette mindenki kapott valami újat, valami mást. Mondjuk rólam hamar lekopott a V. Vajon hívja még bárki így rajtam kívül? - Csak állok és nézek ki a fejemből. - Az árak oda vannak írva, tehát kérdezni sem kérdeznek.
- Akkor ne segítsek?
- Bolond - forgatja meg a szemeit. Utoljára ő nevezett bolondnak. Legalábbis ilyen kedvesen, mert mindenki más komolyan is gondolta. - Na gyere, mesélj nekem, mizu veled mostanság?
Hogy velem? Leléptem otthonról, borzalmasan utálom a munkahelyemet, ahogyan az embereket is, nincs senkim és semmim, mert képtelen vagyok közeledni, a kapcsolataim felszínesek, az életem üres.
- Semmi különös - lépek be mellé a kis bódéba. - Na és veled?
- Emlékszel a régi házunkra? Ahol mindig azon az ilyesztő hátsólépcsőn kellett közlekednünk.
- Emlékszem.
- Pár éve elköltöztünk. Mennyi is? Talán hat. Most itt lakunk néhány utcával feljebb. Te merre?
- Tíz percnyire innen.
- Akkor hogy-hogy nem látlak soha? - teszi fel magának a költői kérdést. - Jaj, képzeld!
És mesél, és mesél és csak mesél. Be nem áll a szája. Jócskán fagypont alatt van a hőmérséklet, érzem, hogy szép lassan megfagyok, de őt egészen biztosan melegen tarja ez a sok dumálás, amit egyébként leírhatatlan örömmel fogadok. Mindig is szerettem, mikor mesélt, még akkor is, ha az az általam nem kifejezetten kedvelt barátairól is volt. Azért jó tudni, hogy a szociális élete azóta sem csappant, sőt, csúcspontját éli. Ő erre hivatott. Hogy mindenki szeresse, hogy körülvegyék az emberek. Én meg nem. Ez van…
Tisztán emlékszem még; egy gyerekes bugyutaság miatt ért véget a kapcsolatunk. A dac, a vágy aziránt, hogy ő nyisson, és a bizonyítani akarás végül elszakított minket. Azután néha beszéltünk még interneten, de már messze nem olyan volt, mint anno.
Minden, amit szerettem benne, megmaradt, s még helyesebb is lett, mint amilyennek akkortájt láttam. Bár mennyire lehet helyes egy kilenc éves kisfiú? Inkább nem firtatom. Az érzéseim nem tompultak, mindössze pihentek, mert nem volt minden nap mellettem, hogy emlékeztessen rá. Ezért nem jött össze soha egy normális kapcsolatom sem? Próbálkoztam a társadalmilag elvárt normákkal, mentem a fejem és szívem után is, de csakhamar mindegyik csúfos véget ért. Jelenleg, itt állva mellette, érzem, hogy egyik sem volt olyan erős, mint most, vagy akár gyerekként. De nem akarom bemocskolni a szép emlékeinket, meg nem is hiszem, hogy érdekli őt, így csupán némán hallgatom a szavait.
A vásár a késő esti órákba nyúlik, mit mi kitöltünk egy közel barátinak mondható társalgással.
Amint sikeresen elpakoltuk a dolgokat törésmentesen, megindulunk hazafelé - ami inkább Jungkook lakhelyének iránya, mint sem az enyém, de kihasználok minden másodpercet, amit még vele tölthetek. Díszes világítások, fákra, oszlopokra csavart fényfűzérek kísérik kínos némaságba burkolt utunkat, melyet aztán - nem meglepő módon - Jungkook szakít félbe.
- Tudod… - kezd bele kissé nehézkesen, mi némi aggodalomra ad okot. - Mielőtt megtörtént volna az - az mi? - Jimin azt mondta, hogy te szerelmes vagy belém. - A szívem egy fájdalmasan nagyot dobban. - Azt találta ki, hogy viccből jöjjek össze Minával, és akkor majd kiderül az igazság. - Nem szólok közbe, nincs mit mondanom. - Később jöttem csak rá, hogy nem azért váltunk szét, mert a kapcsolatunkra voltál féltékeny, hanem azért, mert elhanyagoltalak. Féltem, hogy tényleg szerelmes vagy belém, és nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel - fejezi be egy mély sóhaj kíséretében.
- Én-
- Várj, hadd mondjam végig - int le kedvesen, s én már előre sejtem, hogy nagyobb jelentőséggel fognak bírni a következő szavai, mint amire én fel vagyok készülve. - Évek kellettek, hogy megértsem az érzéseidet. Hogy felfogjam, az irántam való közvetlenséged közel sem volt természetes, hiszen féltél mindenki mástól. Hogy minden érintésed egy segélykiáltás volt, hogy vegyelek már észre, és nem hozzám menekültél otthonról, hanem tényleg velem akartál lenni. Őszintén sajnálom, Taehyung, amiért csak magammal foglalkoztam - keresi a tekintetemet, ám én megrökönyödötten a földet pásztázom, igencsak párásodó szemekkel.
- Én sajnálom… - nyögök ki mindössze ennyit, őszintén bánva az egészet.
- Sajnálod, hogy szerettél? - lágyul el a hangja, némi megbántottsággal fűszerezve.
A végtagjaim teljesen merevek, a hideg számomra elviselhetetlen szintekre emelkedett, de minden vér, ami még mozgóképes volt eddig megfagyott ereimben, most egészen biztos az arcomba költözött. Borzalmas a kommunikációs képességem, eleve nem fejezem ki magam valami jól, ám ebben a helyzetben teljesen elvesztem.
- Sajnálom, hogy szeretlek…
Ha létezik dolog, ami igazán nem hiányzott a családomon kívül a karácsonyra, az ez volt. A fájó múlt taglalása igazán semmi ezekhez az őszinte pillanatokhoz képest. Én egyébként sem vagyok egy őszinte típus, elvégre aki fél, az megtanul hazudni. Csakhogy Jungkook pont nem az az ember, aki nem érdemelné meg az igazságot, meg már úgyis mindegy, mert nemsokára elválnak útjaink, és soha többé - vagy további sok évig - nem látjuk egymást. Talán jobb is így.
- Sokáig nem láttam be, a büszkeségem képtelen volt elfogadni, de én is szeretlek. Mármint úgy… Izé… Szerelemből.
Gondolatok százai kavarognak a fejemben, szinte mást sem hallok, csak a vérem heves zubogását, de hiába lett kimondva, nem tudok, nem merek hinni neki. Ennek egyszerűen semmi értelme.
- Miután tisztáztam magamban a dolgokat, elmentem hozzátok, de anyukád mondta, hogy elköltöztél, és semmit nem tud rólad. Sehol nem értelek el, pedig hagytam rengeteg üzenetet… - halkul egyre lejjebb és lejjebb, mint aki szégyelli mondandóját.
- Gyerekek voltunk. Azt sem tudtuk, mi az a szerelem - beszélek magam ellen, nem is tudom igazán, kit akarván meggyőzni.
- De mostmár nem vagyok gyerek - halkul el végül jelentőségteljesen, teret adva a megértésnek.
- Kook, nagyon sok minden változott azóta. Lehet, hogy csalódnál…
- És ha nem? - pillant rám reményteljesen, mintha valamiféle komoly választ várna tőlem egy fel nem tett kérdésre. De nincs kérdés, ahogyan választ sem tudok adni rá.
- Mit vársz tőlem?
- Minden vagyonod - forgatja íriszeit cinikusan.
- Ezzel a pár tízezer wonnal nem mennél sokra - eresztek meg egy ügyetlen mosolyt, amiért a már jól ismert taktikáját használja a túl mély beszélgetés elkerülése végett.
- Mi lenne, ha adnánk egy esélyt egymásnak, és újra megismerkednénk? - ajánl fel egy egész korrekt, járhatónak tűnő utat. Nincs ember, aki nálam jobban akarná ezt, és bár veszteni valóm akad bőven, de azzal is, ha most nem fogadom el.
- Benne vagyok - húzom összébb magam, arcomat a sálam takarásába rejtve, hogy ne látszódjon visszatarthatatlan vigyorom.
- Ha van időd, eljössz holnap is? Anya tuti nincs még elég jól ahhoz, hogy itt ácsorogjon a hidegben egész nap.
- Persze. Mikor nyitsz?
- Kilenckor.
- Értem. Akkor kilenckor ott találkozunk - torpanok meg, ahogy megáll egy kapualjban. Kissé csalódott vagyok, amiért ilyen hamar megérkeztünk, de annál izgatottabb, hogy holnap is láthatom őt.
- Akkor… jó éjszakát, Taehyung.
- Jó éjt’, Jungkook - fordulok meg, megszabadulva minden karácsonnyal kapcsolatos ellenszenvemtől.
Egészen biztos, hogy semmit nem fogok tudni aludni az este…
