2Won - Viszlát

Hyungwon mosolya napról napra halványulni látszott, míg nem teljesen kiveszett belőle minden őszinteség. Haldoklott, de ez senkinek nem tűnt fel…

Úgy gondolta, ha ad egy esélyt az életnek, egy sokadik utolsót, s megmaradt erejével párjában keresi az értelmet, egykoron ő is boldog lehet, egy nagy családban, állatokkal, megértésben, szeretetben. Ez hetekig ment is, sosem volt azelőtt olyan boldog, mint akkor, de, mint semmi, ez sem tartott örökké. Nem volt képes rá, csak félt beismerni. Talán, ha megpróbálja megbeszélni Hoseokkal… Talán, ha megismeri a törékeny énjét… Talán, ha most az egyszer tényleg megbízik valakiben… De nem ment. Hoseok valahányszor látta Hyungwont összetörni, megijedt, bepánikolt és félt, hogy miatta van, így esetek többségében elhúzódva igyekezett lenyugodni, vagy éppen jobban okolni magát, ezzel átruházva a fiatalabbra a lépés lehetőségét, amivel megvigasztalhatja párját. Csakhamar ez terhessé vált Hyungwon számára, ráadásul értelmét sem látta, hiszen ettől semmi sem lett jobb, semmi sem változott, maximum rosszul esett neki, hogy az ő érzései nem számítanak. Erősnek kellett lennie, ha nem is volt miből és hogyan…

Majd nem maradt más, mint régi jó barátja, a menekvés. Hogy maga elől, vagy mindenki más elől, valahol örök kérdés maradt, de igazán nem is számított, így nem foglalkozott vele túl sokat. A lényeg, hogy bármit érzett, bármennyire fájt, az kizárólag rá tartozott, nem kellett másnak tudnia róla. Még Hoseoknak sem.

Félt, rettegett, és nem volt, aki segítsen ezen, így magának kellett megoldania, mely egyenes utat jelentett a különféle tudatmódosító szerekhez. Gyógyszer, alkohol, drog? Minden túl gyenge, több és több kell, ráadásul remélte, ha már ilyen gyáva, legalább valamelyik megöli, de hiába, hiszen nyomot nem akart, Hoseok mellett igyekezett hanyagolni minden hasonlót. Egy erőltetett mosoly, egy elejtett “jól vagyok”, s máris minden rendben volt.

Amennyire megsínylette a lelke, olyan beteg lett a teste is, ez azonban továbbra sem jelentett mások számára semmit. Mindenki tudta, hogy a saját démonaival küzd, ám nem beszélt már róla, elfordult mindenkitől, elhitetve a külvilággal, miszerint meggyógyult. Nem játszott annyit, nem bújt annyira, elfelejtett nevetni, de elméletben minden rendben volt vele. Csak éppen feladta.

Egy idő után képtelen volt eldönteni, hogy a szeretet fáj ennyire, az élet, vagy éppen az az életvitel, amit folytatott az utóbbi hetekben, de már mindegy volt. Már minden mindegy volt. Próbálta elmagyarázni, próbálta kimutatni, próbált üzenni, ám még az az ember sem vett észre semmit, akitől némi együttérzést várt volna, így más lehetőség nem lévén, döntött. Egyedül, súlyosan, ahogyan eddig vészelte át megvetett földi éveit.

Összeszorult gyomorral, de vidáman kelt, nagyon régóta először engedve igaz mosolyt az ajkaira, miközben végignézett még alvó párján. Nem volt benne harag, sem megvetés, csupán őszinte szeretet, még úgy is, ha mindenki más önzőségnek hitte azt, amit tervezett. Sajnos a szeretet nem éltet, és jobbnak látta megkímélni az ő elhasznált, menthetetlen lényétől Hoseokot, mielőtt nagyobb kárt tehetne az egyébként is instabil lelkiállapotú férfiban.

Soha azelőtt nem volt még olyan boldog, mint azon a napon. Újra játszott, újra nevetett, s élvezte a szerelmével töltött órákat, a lágy szellőt, a nap melegét, a csicsergő madarak és a máskor idegesítőnek ható gyerekek önfeledt kiabálását. Nem akarta Hoseokot bántani, nem akarta, hogy rossz emlék maradjon, sőt, egyáltalán nem akarta, hogy emlékezzen rá, de ugye ez ellen nem tudott volna mit tenni. Nem volt mása, csak egy utolsó nap, amit Hoseoknak adhatott.

A búcsú pillanata olyan heves érzelmeket váltott ki belőle, amiket rég elveszettnek hitt, és ugyan nem kellett volna örökre szólnia, tudta, ha vissza fordul, nem lesz képes újra eljutni idáig, s minden folytatódik úgy, ahogy eddig. Már tényleg nem volt értelme tovább menekülni…

Rettegett, ahogy markába szórta azt a rengeteg gyógyszert, de nem maga a halál ténye aggasztotta, mert annál jobban semmire sem vágyott. Sokkal inkább az, hogy ne okozzon ez túl mély sebet Hoseoknak, hogy ne tegyen miatta semmi olyat, amit ellenezne.

A pirulák fokozatosan tompították az érzékeit, de ő biztosra akart menni, így az öntudata peremén egyensúlyozva is nyelte és csak nyelte a következőt. Volt egy pillanat, mikor a pánik úrrá lett rajta, s akaratlanul is a szép emlékekbe kapaszkodott, de már olyan mélyen csírázott benne a kín, hogy az ösztönei is ellene dolgoztak, nem engedték megfutamodni.

Végül csendes magányában távozott a világról, számtalan megválaszolatlan kérdést hagyva maga után az örök vidám, kissé talán furcsa, ám egészében boldognak hitt fiú.