2Won - Kóbor

- Főnök, patkány ragadt a csapdába! - hallom is meg a hét, de talán a félév egyetlen jó hírét a terembelépésem pillanatában. A patkány jót jelent, a legjobbat. Mostanság ilyenre egyáltalán nem volt példa, az elmúlt napokban pedig egyenesen semmi nem történt. - Vége a vihar előtti csendnek - gurul arébb székével ajkain hatalmas mosoly kíséretében Hyukjae, rálátást nyújtva számomra a temérdek monitorra. - Itt, nézd csak - bök egyre, ami a B2-es cellánkat mutatja.

- Csak nem…? - ámulok el a fogoly láttán, jobban örülve neki, mint egy kismegyermek a karácsonyi ajándékának.

- De bizony! Kihyun bandájából valamelyik kutya - húzza ki magát büszkén a fiatal fiú, mintha neki bármi köze lenne a befogáshoz, pedig ő csupán egy őr.

- És honnan? - hajolok közelebb, hogy jobban megnézhessem az üres terem egyetlen eszközén - ami nem meglepő módon egy szék - ülő férfit. A másik három megtöltött cellánkban, ha nem éppen alszanak a foglyok, őrjöngenek, de már a belépésük pillanatától, ez azonban nem tesz semmit. Nem mintha egyedi eset lenne, csupán egy jel számunkra, miszerint jobb lesz odafigyelni rá.

- A nyolcas körzetből.

A várost húsz kisebb-nagyobb körzetre osztottuk, hogy könnyebben átlássuk az egészet, s ezek közül a hat, hét, nyolc, valamint a kilenc a legproblémásabb. Nem minden szegletük, de itt akad a legtöbb munka számunkra.

- Melyik részéről? - tekintem át a kültéri kameráinkat, ám este lévén nem sok mozgást látni odakint.

- A gettóból - ejti ki halkan, vészjóslóan.

A gettó, valódi nevén Holdvirág utca, egy olyan hosszú köz, ahova a rendőrök sem sűrűn teszik be a lábukat, maximum komoly erősítéssel. Itt él a legtöbb drogdíler, strici, rabló, meg egyéb kedves emberke, akikkel nem szívesen találkozik senki. A gyilkosságok majdhogynem mindennaposak, a betörésekről nem is beszélve.

- Nem lep meg…

- Hát azt látom.

- Ha kész az akta, visszajövök, addig is hasznosítsd magad - fordulok meg, készen rá, hogy elhagyjam a helyiséget.

- Hova mész?

- Meglátogatom a vendégünket.

- Fegyver van nála, hyungim! - szólal fel késtégbeesetten, mintha a figyelmemet elkerülhette volna a kezében szorongatott stukker.

- Tudom, köszi - intek a vállam fölött, kilépvén közben az ajtón.

Az úticélom az alagsor, hogy megismerkedjek a mi új játszópajtásunkkal. Természetesen az eszemet még nem vesztettem el, bár az is tény, hogy a golyóálló mellény nem sokat véd egy profi ellen, ám bízom az ösztöneimben, hiszek még sosem hazudtak, mit bizonyít az ittlétem is.

Kihyun bandája az elsőszámú célpontunk, s egyben akiket a legrégebbóta kergetünk. A banda pontos nagysága nem ismert, de már az hatalmas öröm, hogy egyet sikerült elkapni. Mi kihallgatjuk - ilyen-olyan módszerekkel -, majd, ha már nincs hasznunkra, átadjuk a rendőrségnek. Persze csak azt, akit még módunkban áll élve továbbítani.

A cellák sokszorosan biztosítottak, a belépés pillanatában mégsem véd semmi. Részben erre vannak az őrök, én mégsem szeretek gyáván mások mögé bújni, na meg nem is lenne értelme ilyen mentalitással itt dolgoznom, miközben kint nap mint nap szembekerülünk a halállal.

De igaz, ami igaz; a sarokba szorított patkány minden eszközt bevet a szabadulásáért.

Ahogy kattan az utolsó zár, minden kételyemet hátrahagyva lépek be a letisztult terembe, a félelem legapróbb jelét is száműzve magamról. Nem hagyok rést a meneküléshez, még a látszatát sem.

Egy fiatal férfi fogad, talpig feketében, világosbarna hajjal. Nem néz felém, nem is foglalkozik velem, csupán a magasan fekvő ablakot fixírozza, teljes mértékig kizárva engem. Ujjai a markolaton pihennek, s tudom, egy pillanat kérdése az, hogy életben maradok-e, de ez nem rettent vissza attól, hogy közelebb menjek.

Alig két méter választ már el tőle, mikor sötét íriszeit rámemeli; kéretlen tekintetében lezser nyugalom lapul.

Papírvékony, hófehér bőre bársonyként simul kiálló járomcsontjára, s bár a több számmal nagyobb ruha szinte mindent eltakar, tagadhatatlanul szörnyen sovány, ez azonban nem befolyásolja vérfagyasztóan tekintélyt parancsoló megjelenését, még így, a fogdában sem. Olyan, akár egy megfontolt, csapdába esett nagymacska.

Nem szól semmit, pedig a látogatóinknak jobbára igencsak szokott mondandója akadni. Nem tesz felesleges mozdulatot, a lélegzete kimért, s egyáltalán nem úgy fest, mint aki fenyegetve érzi magát. Sehol egy karcolás, egy seb, nyoma sincs dulakodásnak.

Mintha magától sétált volna be ide…

- Neved? - mélyesztem tekintetem az övébe, de közben képtelen vagyok elmenni a látszat mellet; szemeiben egy élet fájdalma ül meg. - Neved?! - kérdezek rá mégegyszer, erélyesebben, ám ezúttal sem érkezik válasz.

Ez a rosszabbik fajta. Inkább csacsogna egyfolytában, minthogy kínzóeszközökhöz kelljen folyamodnunk. Végülis, mit vártam egy bérgyilkostól…?

Úgy ül ott, mintha ő irányítaná ezt az egész helyzetet. Akár egy kiskirály.

A legkisebb mozgásra felfigyelek, de mire észbe kapok, már késő. Fegyverét felém szegezi, mutatója a ravaszon pihen, míg hüvelykujja a kakason. Elővehetném a sajátom, de egy másdoperc és végem. Elkéstem.

Mielőtt reagálhatnék, a kemény eszköz hangos csattanással ér földet, közvetlen a lábaim elé csúszva, a férfi pedig széttárt karokkal mered rám.

- Lőj - ejti ki halkan, de határozottan azon a nem túl mély, mégis magabiztos hangján. - Ölj meg.

Kezdem érteni, mire megy ki a játék, de még így is túlontúl zavaros az egész. Ha nem én teszem, ő számtalan módszerrel képes lenne végezni magával, de hát ki akarná ezt? Egyetlen magyarázat létezik erre; csapda.

- Te kérted - nyúlok saját stukkeremért, figyelve a reakcióit, véletlen sem elfogadva a nekem kínált fegyvert, ám a férfi nem mozdul még a kibiztosítás után sem.

Lehet, hogy komolyan meg akar halni…? Jó, ha belegonolok, van benne ráció, hiszen ha ő képtelen megtenni, hova máshova forduljon, mint az ellenséghez? A saját bajtársai legfeljebb is halálra kínoznák, ami valljuk be, nem egy kellemes vég. A macskáktól a kopókhoz…

Van ebben az emberben valami mélyen szánnivaló. Talán az, hogy ember, még ennyi mocskos tett után is, melyet a lelke sínylett meg legjobban. Hátrány az ő szakmájában, ha rendelkezik még vele egyáltalán, s ez itt látszik bebizonyosodni.

Nem patkány ez, csak egy riadt kisegér, akivel nekem lenne rangon aluli végezni. Információval látszólag nemigen szolgálna, nincs hasznunkra.

A jó szívem fog a sírba vinni, de úgy érzem, ennek a történetnek így semmi értelme. Bárki is ez, bárhogyan is került ide, szerencsés, amiért minden bizonnyal végtelenül szerencsétlennek érzi magát, már ha tiszták a szándékai.

Nem volt mit tenni, elengedtem…