TaeJin - Stigma - 11. rész

- Te, Taehyung - szólít meg valamikor hajnalban Joohyuk.

- Hm? - fordulok felé, biztosítva, hogy figyelek.

- Miért vagy olyan hallgatag? - kérdi meg mindennemű rosszindulattól mentesen, s bár nem látom a sötétben, ismerem már annyira, hogy tudjam, ő nem gonosz, csupán egy félreértett nagy gyerek.

- Nincs mit mondanom…

- Biztos lenne. Például, hogy milyen volt a kapcsolatod az öcséddel.

Hyuknak van egy ötéves kishúga, akit megerőszakolt a nevelőapja, majd rákente az egészet. Neki talán még rosszabb is, hogy idebent tehetetlenül várja a tárgyalást, míg odakint az a vadállat együtt él a családjával. Valahol megért engem, ahogy én is őt.

- Jó volt… - merengek el a múlton. - Régebben borzalmas dolgokat tettem. Ittam, drogoztam, vandálkodtam, loptam, hazudtam. Ezzel ugye együtt járt, hogy állandóan bajba kerültem, de Kookie mindig mellettem volt, kihúzott a csávából, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Csak miatta változtam meg, hogy ne a rossz példát lássa, hogy én legyek az, aki megvédi őt, és ne fordítva.

- Ember, ha ez elmondod a bíróságon, a hülye se hinné, hogy akár egy ujjal is hozzáértél.

- Csak az a baj, hogy még én sem tudom. Mi van, ha miattam került ilyen állapotba?

- Mi van, ha nem…?

- De nem emlékszem. Miért nem?

- Mintha valaki direkt azt akarta volna, hogy ide kerülj…

- Az fura lenne.

- De nem lehetetlen.

- Nem is tűnik túl valósághűnek. Senkit nem érdeklek.

- Valaki bedrogozott, te megkattantál, majd őt szétverték, aztán titeket felhasználva, elmenekültek - vázolja fel kissé bonyolult, de egész logikus gondolatmenetét.

- Nem is tudok vezetni.

- Egy szót nem mondtam vezetésről…

- Ja, nem azért, csak engem egy kocsiban találtak meg, egy oszlopra felkenődve, vagy hogy.

- Nem nehéz annak ütközni, aki nem tud vezetni - nevet fel jóízűen.

- Kussoljatok már! - morran fel valaki hátulról, aki mindenbizonnyal aludni szeretne hajnalban.

- Te kussolj, köcsög - puffog Hyuk, mindig készen egy kiadós balhéra. - Amúgy, legalább a ti kocsitokat vágtad haza?

- Nincs kocsink.

- Akkor kiét?

- Hát, látod ez egy nagyon jó kérdés…

Észre sem veszem, s már el is érkezik december negyedike, a nap, mikor a tárgyalásom van. A dátumban a legszomorúbb, hogy ez Jin szülinapja is, de legalább láthatom, ha eljön. Bár, nem sok reményt fűzök hozzá, mert mégiscsak rólam van szó, na meg több, mint egy hónapja nem találkoztunk, de egy kicsit bizakodhatok.

Az utazás szinte jutalom számomra. Nincs búcsúpillantás, sem aggodalom, hogy esetleg ne térnék vissza, de azt legalább megtudom, hogy hány évig szolgás majd otthonom gyanánt ez az intézet. Nem bánnám, ha örökre lenne, mert nincs hova mennem, és nem is érdemelném meg.

A bíróság épülete előtt kész tábor gyűlt össze, ami eléggé megrémiszt. Nem akarok leszállni, ám semmit nem számít a véleményem, megragadnak és lerángatnak, ha tetszik, ha nem. Alig hogy lépcsőt ér a lábam, kattognak a fények, mindenki tolja az arcomba a kamerákat, mikrofonokat, a kérdések ezrével együtt. Nem sokat értek, válaszolni viszont egyébként sem áll szándékomban, így csupán a fejemet lehajtva tartom a lassú tempót, és tűröm a lökdösődést, míg be nem érünk.

Odabent már jelentősen nagyobb nyugalom uralkodik, s még csak sokat sem kell mennünk, hogy szembekerüljek az ügyvédemmel, kinek sajnáló tekintete nem enged semmi jóra következtetni. Nekem végül is, ha azt nézzük, teljesen mindegy, mi lesz a kimenetel, így csupán rezignáltan tűröm, hogy bevezessenek a tárgyalóterembe, minek az ajtó felőli felén, jobb oldalt van egy magas, hosszú, juhar színű asztal, hova mi helyezkedünk, vele szembe ugyanez, csupán ott az ügyészséggel, hátul középen pedig a bíró asztala. Tekintetem a bejárat körül ülő, viszonylag termetes közönségre téved, ám hatalmas hiba volt.

Anya könnybenáztatott szemei egy pillanat alatt megtörnek, s bár a börtönben egyáltalán nem sírtam, most akadály nélkül tör utat az elkeseredettség bennem. Mellette Jimin ül, végül az egész banda, Jinnel zárva a sort. Mindenki kiöltözve, szomorúan, mégsem vádlón…

Kezdek bepánikolni, ráadásul a fejfájásom is visszatért. Ennek nem lesz jó vége…

Nehezen kapok levegőt, a lapockáim fájnak, minden homályosul. Menni, futni, menekülni. Menekülni a teher, az emberek, a világ elől. Kétségbeesetten Jinre pillantok, ki a fejét ingatja, s tenyereit lefelé nyomva jelzi - talán -, hogy higgadjak le. Íriszeiben egy egész könyvtár veszett el, én azonban mégsem értem.

Ziláltan keresem a megoldást, az idő viszont véges. A bíró köszöntésével nyitunk, miután ő röviden felvázolja, hogy miért vagyunk itt, majd megtarthatónak nyilvánítja a tárgyalást, átadva a szót az ügyésznek, hogy ismertesse a vádat.

- A vádlott, Kim Taehyung ellen feljelentést emelt az ügyészség a Btk. százhatvannegyedik paragrafusa alapján, tompa fegyverrel való életveszélyt okozó testi sértés, a Btk. száthetvenedik paragrafusa alapján, emberölési kísérlet, valamint a Btk. kétszázharminckilencedik paragrafusa alapján, cserbenhagyás vádjával - lépked elő középre az a kifejezetten ellenszenves, túlontúl merev férfi, aki múltkor kihallgatott. Azóta is ráz tőle a hideg… - K. Taehyung október hetedikén, a késői órákban indult el egy, még az előző napról való, saját nevére kibérelt gépjárművel, az orvosi leletek alapján, valamiféle tudatmodósítószer hatása alatt. Hogy hova, és miért ment, arról nem adott pontos nyilatkozatot - pillant rám lekicsinylően, mintha azt sugallná; hazudok. - A helyszínt, illetve a sértett állapotát figyelembe véve, valamikor fél tizenkettő magasságában találkozhattak, az otthonuktól mintegy harminc kilóméterre. A dulakodás nyomait megtaláltuk J. Jeongguk körmei alatt és ruháján, mi arra enged következtetni, hogy valamin összevesztek, majd ezt követően K. Taehyung leütötte őt az összeroncsolt gépjármű hátuljában megtalált vascsővel. Az érintett terület összes térfigyelő kameráját megsemmisítették, így úgy vélem, jogosan beszélhetünk kiterveltségről. Miután áldozata eszméletét vesztette, visszaszállt a gépjárműbe, ám a szer miatt, aminek pontos kilétét nem ismerjük, négy kilómétert követően oszlopnak ütközött. J. Jeongguk addigra már alacsony életfunkciókon működő testét egy kutyasétáltató, tizenkettedik életévét még nem betöltött gyermek találta meg, és hívta ki rá a mentőket, mi után egy órán belül bejelentés érkezett a balesetről, minek köszönhetően K. Taehyungot a tűzoltóság segítségével kiszabadították a roncsból és kórházba szállították - áll meg egy pillanatra, jelentőségteljesen körbenézve az itt összegyűlt embereken. - Mivel a vádlott és a sértett eggyugyanazon helyen élnek, viszont nem vérrokonok, a legkisebb feszültség is fajulhatott idáig, és, mint tudjuk, ez nem számít egyedi esetnek napjainkban. A vádlott rossz viszonyt ápol édesanyjával, valamint több, kisebb bűntett, például; köztulajdon megrongálása miatt kellett már pénzbírságot fizetnie. A mostani és a múltbéli eseteket összevetve, úgy hiszem, kétség sem fér K. Taehyung bűnössége felől.

Nézem anyát, nézem a srácokat, de még magam is megingok egy ilyen beszéd után. Miért ne szedhettem valamit, ha már eleve nem emlékszem? Az viszont teljességgel kizárt, hogy kocsit kölcsönöztem volna, főleg előző nap, mikor a többiekkel játszottunk otthon. Nem áll össze a kép, és ez valami irdatlan mód zavar engem, mert ha tudnám, legalább lenne pontos okom, amiért jobban utálhatom magam.

- Akkor most következzék a védőbeszéd - szólal fel az idős férfi a bírószéken, mifelénk intve.

- Nem lesz semmi baj - simít még utoljára vállamra az ügyvéd, mielőtt feláll és kisétál középre. - A vád teljesen alaptalan! - szólal fel az a kicsiny, törékeny nő, ezzel máris könnyen kitapintható feszültséget generálva a teremben. - Mint ahogy az ügyészség említette, védencem, K. Taehyung egy helyen élt a sértettel, J. Jeonggukkal. Szabad akaratából költözött hozzá, mikor édesanyja magára hagyta. Gyermekkori barátok, és védencem állítása szerint, testvéri szeretetben élték mindennapjaikat, melyet több, közeli barátjuk is megerősített. Nincsen káros szenvedélye, indulatkeztelési problémái, a plazmájában kimutatott maximális amfetamin koncentráció mellett pedig minden más tudatmodósító szer bevételére adó bizonyítási értéke a normális mértéken belül volt, így hát nem beszélhetünk arról, miszerint bármilyen szer hatása alatt állhatott, mint sokkal inkább egy betegségről, mely további vizsgálatokat igényel. Védencem elismeri zűrös előéletét, ugyanakkor bizton állítja, hogy mióta sértettel él, felhagyott minden korábbi viselkedésformájával, és azóta nincsen is róla sem kórházi, sem rendőrségi feljegyzés, mi alátámasztja ezt. Mivel a sérülés következtében elveszítette az emlékezetét, mely azóta sem tért vissza, b-

- Bíró úr! - áll fel az eddig is nyughatatlanul ülő férfi. - Semmilyen orvosi feljegyzés nem biz-

- Üljön vissza! - parancsol rá a bíró, mire az ügyész a száját elhúzva helyet foglal. - Folytassa.

- Tehát, mivel a védencem emlékezete még nem tért vissza, valamint a sértett sincsen kihallgatható állapotban, és szemtanúról nem beszélhetünk, nincsen alátámasztott bizonyíték róla, hogy valóban K. Taehyung vitte volna mindezt véghez. Az autókölcsönzéshez használt személyi igazolvány pedig Jeon Taehyung névre szól, mi alátámasztja a külső kézről való behatást. Ez eddig talált bizonyítékok, és a védencem vallomása alapján, nem zárható ki, miszerint K. Taehyung csupán bűnbakja az ügynek - zárja le beszédét, mire a közönség felől több elégedetlen  morranás és elhűlt kérdés érkezik, miket a bíró rögtön le is int.

- Kezdetét veszi a bizonyítási eljárás!

Elővesznek engem, s a közönség, valamint a bíró elé ültetnek, majd megesküdtetnek, hogy az igazat, csakis az igazat mondom, plusz felveszik a személyi adataimat, kikérdezve az én nevem, édesanyám nevét, születési dátumom és helyem. Kioktatnak a jogaimról, mely szerint nem vagyok köteles vallomást tenni, mivel úgy döntök, élek is, mert újat nem tudnék mondani az itt elhangzottakkal kapcsolatban.

- Ezesetben most felolvasásra kerül a vádlott nyomozati vallomása - jelenti ki a bíró, a kezébe véve egy dossziét. - A vádlott, nevén nevezve, Kim Taehyung…

A tárgyalás egyre csak nyúlik és nyúlik, míg ugyanazok hangoznak el, végtelenül unalmassá téve az egészet. Nem lehetne ezt a részt átugrani, és végre kihirdetni, hány évet kapok? Már komolyan nem értem, mit csináltam, miért, de főleg, hogy hogyan? Számomra túl bonyolult, összetett és komplikált ez az egész.

Miután a bíró befejezte az olvasást, megvitatták, hogy szemtanú nincs, mivel egy gyermek több okból sem tehet vallomást, majd engem visszaültetve az ügyvéd mellé, behívták a beérkezésemkori ügyeleti orvost, aki egyben a kezelőorvosom is volt. Őt is kioktatják a jogairól, meg a kötelezettségeiről, majd a bíró felkéri az ügyészt, hogy hallgassa ki.

Már nem tudom, miben higgyek. Ha én nem bízok magamban, akkor mégis ki fog? Csak a baj az, hogy itt nem is én vagyok a lényeg, hanem Jungkook, és amit vele tettem. Ha tudnék rendesen gondolkodni ettől az istentelen fejfájástól, sem biztos, hogy egyről a kettőre tudnék jutni.

Nincsen kihallgatható állapotban… Tehát él, de… de talán nem sokáig már. Nem bírnám ki, ha elveszíteném őt. Nem számít, milyen élet vár rám, de neki muszáj boldognak lennie, családot alapítania, sok-sok gyereket nevelnie, ahogyan megálmodta.

Mindig is tudtam, hogy egy szörnyeteg vagyok, de ez azért még tőlem is sok. Miért nincs halálbüntetés? Bár, ha lenne sem szabnák ki ennyiért, szóval oly mindegy, magam maradok a gondolataimmal, hogy legyen időm megbánni, megváltozni, és a fene tudja még, mit. Nem, mintha lehetséges lenne még ennél is jobban bánnom…

Csakhamar előkerülnek fényképek, valamint a vascső, amit elméletileg használtam. A kis Suzuki valóban rendesen összetört, aminek nyomait máig viselem még néhol, de csak kicsit kellett volna jobban, és nem szenvednék. Pedig megérdemlem. Hiába az ügyvéd, valahol az ügyész érvelései sokkal biztosabbnak tűnnek számomra, de az is lehet, hogy csak azért, mert én azt szeretném. Mármint, azt még véletlen sem, hogy tényleg én bántottam volna Kookot, csupán kinézem magamból ezt a szintű aljasságot.

Közel hat óra ülést követően kiküldenek minket egy külön terembe az ügyvéddel, a nézőket pedig a folyosóra, míg a bíró meghozza a döntést.

- Nem áll jól a szénánk, de ha elfogadhatatlan eredmény születik, fellebbezhetünk.

- Értem. - Nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e én ezt.

- Taehyung, én hiszek benne, és a bizonyítékok is azt mutatják, hogy nem te, vagy legalábbis nem egyedül vitted mindezt véghez. Kell még egy kis idő, hogy többet mondhassunk, mert ez így még igen bizonytalan lábakon áll.

Nos, időm az van, nem?

Amint visszaengednek minket, mindenki állva marad, hogy a bíró kihirdethesse a határozatát.

- A vád és a védelem beszédét, valamint az itt elhangzott tényeket tekintetbe véve, a vádlottat, Kim Taehyungot elsőfokon kilenc év, három hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélem!

Jézusom…

Szinte nem is hallom az utána következő maszlagot, ami magyarázatot ad erre a kilenc évre, mindössze az ítéletre tudok koncentrálni. Basszus, kilenc év múlva huszonnyolc éves leszek! De ez akkor most jó, vagy rossz? Nem akarok bent rohadni, ugyanakkor sokkal többet érdemelnék.

Fellebbeztünk…

A tárgyalás lezárását követően fél pillanatom sincsen senkivel beszélni, mindössze visszavezetnek a buszba, hogy új otthonomba szállíthassanak a következő tárgyalásig, amire az ügyvéd szerint lehet, hogy csak hónapok múlva kerül sor. Elvesztem…

- Na, mesélj már, mi volt? - rohan hozzám Joohyuk, várva a fejleményeket. - Mert az, hogy itt vagy, nem sok jót jelenthet.

- Kilenc évet kaptam - sóhajtok fel csüggedten.

- Hogy… mi? De mégis miért?!

- Nem tudom. Már semmit sem tudok…

- Azért, remélem, fellebbeztetek!

- Fel. Neked mikor lesz a tárgyalásod?

- Jövőhét csütörtökön.

A napjaim visszatérnek a mostanság normává vált semmittevésbe, ahol a kötelező dolgokon kívül nem csinálok mást. A reggeli ébresztések olyannyira kegyetlenek, hogy már Cookiet is hiányolom… Az egyetlen és legnagyobb szerencsém az, hogy Hyuk hozzám hasonlóan semmittevő, így időnk nagyrészét együtt töltjük.

Nincs szomorúbb idebent egy esős napnál, mikor nem tudnak kiengedni minket az udvarra. Az ég látványa, a Nap, melyet sehol máshol nem láthatunk, hatalmas támaszpont számomra. Jelképezi, hogy még élek, és, hogy kell is, mert vár rám valami, amiről egyelőre fogalmam sincs, micsoda. Ahogy a levegő cirógatja a lenge öltözetemen keresztül a bőrömet, vagy éppen a hópelyhek olvadnak, s válnak semmivé a tenyeremben… Ezek a napi örömeink idebent, melyeket nem tudunk megélni szakadó esőben.

- Ne csüggedj, holnap már jobb idő lesz - csap vállon zuhanyzás közben Hyuk. Két őr figyeli a csapatunkat az ajtóból, míg a több fős zuhanyzóban mosakodunk. Zavarni zavar, de már megszoktam… - Naaa~, mosolyogj már. - Értékelem az erőfeszítéseit, tényleg, de van úgy, hogy semmihez nincs kedvem. - Akkor vedd fel - dobja elém a szappanomat, hatalmas vigyorral a fején.

- Mi a szar - nevetem el magam ezen az abszurd kérésén.

- Én megvárom - néz engem átható tekintettel.

- Na, azt várhatod is még - rúgok bele, ezzel átlendítve a mögöttünk lévő oldalra.

- Melyik fasz volt ez már megint?! - morran fel Jongin, aki a mi piszkálásunkon éli ki magát minden nap.

- Ha nem tetszik, dugd fel, köcsög - fordul felé Hyuk, engem azonban nem érdekel a műsor.

- Kérsz egyet?!

- Gyere!

Jongin a csapatunk legparább tagja, aki, azt hiszem, már három éve bent van, mert tüzet nyitott az iskolájában. Ugyan senki nem halt meg, de sokan megsérültek, mi miatt még itt is lesz egy jódarabig. Hyuk meg ugye keresi a bajt, így állandóan balhéznak. Valójában, ha ő nem lenne, már rég széttépett volna engem, úgyhogy sokat köszönhetek neki.

Ennek ellenére mégis engem talál fejbe a szappanom…

Ám még mielőtt bármi komoly történhetne, az őrök közbeavatkoznak, lenyugtatva őket, hogy mielőbb befejezhessük a zuhanyzást, és visszazárhassanak minket a helyünkre.

Otthon, meg eleve is nagyon rossz alvó voltam, de itt rendszer van, nem pihenhetek, amikor akarok, ezért a szervezetem is beállt egy normálba. És, bár nem keresem az örömöt, nem is akarok boldog lenni, mégis vannak jobb pillanataim, napjaim Hyuk mellett, aki egyfolytában az én szórakoztatásomon ügyködik. Barátok lettünk a körülmények ellenére, vagy talán a körülményeknek köszönhetően, amire nagy szüksége van az embernek egy ilyen helyzetben.

- Taehyung, emlékszel még, mit tanítottam? - kérdi teli szájjal Hyuk, ebéd közben.

- Mire célzol, hyung?

- Egy jobbhorog mindent megold - villantja rám azt a jellegzetes vigyorát.

- Izgulsz? - fordulok felé, mire tekintete teljesen megváltozik. Holnap lesz a tárgyalása, és úgy hiszem, neki igazán nagy esélye van rá, hogy szabadon engedjék. Ahogy elnézem, szerinte is…

- Nem igazán. Csak az érdekel, hogy van a húgom. Na, de! Képzeld, reggel hoztak egy srácot, aki csajokat árult. Nem irigylem, mert amelyik csapatba berakták, ott van az egyik csaj bátyja.

- Uhh, az kemény… - Kerüli a komoly témákat. Búcsúzkodik?

- Ott aztán tuti lesznek balhék.

- De hogy engedhetnek meg egy ilyen bakit az őrök?

- Én biztos vagyok, hogy direkt csinálták. Nem hülyék a smasszerek sem, ez egyfajta előbüntetés. Ha majd nagyon gázossá válik a helyzet, úgyis kiveszik onnan.

- Miért, mi alapján tesznek össze egy csapatot?

- Kor, nem, vád súlyossága és kategóriája, elmeállapot. Igazából, sokmindentől függ, de persze ki lehet játszani mindent.

Az udvaron sétálgatva, Hyuk elmondja az összes általa ismert rabról szerzett információit, amit, ha akarnék, sem tudnék megjegyezni, ám szívesen hallgatom. Megszokottan vidám és buzgó, mégis más kicsit. Hiába tagadja, rá van írva, mennyire izgul.

A másnap reggel igencsak gyászos. Legalábbis részemről az, ám nem tudnám megmondani, miért. Lehet az újabb felhőszakadás, netán a pocsék reggeli, amit étel címszóval dobnak elénk. Bár, sosem kellett ok hozzá, hogy rossz kedvem legyen, ez valami velemjáró dolog.

- Na, ne legyél már ilyen búvalbaszott - böki meg kézfejemet a pálcájával.

- Engem még a bú se baszna meg… - sóhajtok fel unottan.

- Óh, tehát ez a bajod… Kicsi Taehyung kanos. Az viszont már gáz, ha azt várod, hogy valaki megbasszon, de vitathatatlanul találnék neked önkéntest.

- He? - húzom fel az orrom.

- Látod ott azt a melákot? - bök előttünk néhány sorral egy nagydarab fickóra. - Beszervezhetem neked, ha nagyon szeretnéd.

- Hagyj már - lököm neki vállamat az övének nevetve. - Emlékszem ám, hogy a legutóbbi szexuális szarról is ellógtál!

- Szerzek neked gumit is. Bármit a kis Taehyungnak - csípi össze bal orcámat, erősen megrángatva azt.

- Kapd már be! - csapom el a kezét, mielőtt letépi az arcom.

- Jól van, na, homikám. Ne hisztizz, mert feljelentelek.

- Jelents - ingatom a fejemet mosolyogva.

- Visszajövök, és szerzek neked dugópajtit - paskol meg szórakozottan.

- Ne-

- Például Jongint.

- Fúj, inkább vissza se gyere.

- De-de. Nem szabadulsz ám tőlem.

- Legyen jó utad.

- Délután találkozunk, kölyök - túrja össze a hajamat, majd kezeit átnyújtva az őrá váró őrnek, távozik.

Nem jött vissza…

Estig vártam őt, de lefekvésnél bizonyossá vált, hogy Joohyuk ártatlanságát sikerült bizonyítani, mivel szabadlábra kerülhetett, ezzel végleg magányra ítélve engem. Örülök, nagyon is örülök neki, hogy sikerült Hyuknak, csak hát ő volt az egyetlen barátom idebent.