A két fiú egymás mellett fekve nézte hol párja könnyektől csillogó szemeit, hol a szoba egyik távoli sarkát kiválasztva révedt a semmibe. Lett volna mit mondaniuk, mégis a csönd uralta ebben a súlyos percekben a helyiséget.
Jungkook elfojtott haragját és mély fájdalmát űzte dacosan, míg Taehyung néma tanácstalanságba burkolózva kereste a menthetetlenben a menthetőt. Ekkor még nem tudta, hogy mindhiába…
A karjuk összeért, s tekintetükben ott ült a megmásíthatatlan fájdalom, mozdulni azonban nem mertek. Jungkook azért, mert ettől csak nagyobb kínt fog jelenteni számára a döntése, Taehyung meg azért, mert félt, a másik talán nem örülne neki. Pedig, ha lépett volna, ha most az egyszer mondott volna valamit, talán egészen más kimenetellel ér véget a történetük.
A fiatalabb tudta, mennyire fájdalmas, mikor választás elé állítják az embert, s az is egyértelmű volt a számára, miszerint nem ér annyit Taehyungnak, hogy őt válassza. Nem kell választania. Nincs kikből, mert ő önként lemondva a posztjáról kíméli meg ettől a szerelmét. Túl fájó lenne ezt folytatni, elvégre csupán újabb és újabb sebeket okoznának egymásnak, s Jungkook a legkevésbé sem akarta bántani őt. Így hát, minden szavát megtartva magának állt fel az ágyról, majd csendesen kisétált, hogy cipőjébe bújva távozzon, bizonyosságot nyerve afelől, miszerint Taehyungnak még annyira sem volt fontos, hogy legalább megállítsa…
Ez a novellád bekönnyesítette a szemem:( <3
VálaszTörlés