Vortex - 5.rész

Belépve kicsiny lakásomba, ledobálom magamról a felesleges göncöket és elvágódva az ágyon mélyen a gondolataimba temetkezem. 

Mit tettem? Pszichológus, biztos látott már nálam rosszabb esetek is. Jó, nem biztos, de eddig egyáltalán nem így viselkedett velem és már egész úgy tűnt, mintha kedvelne, erre tessék, minden megváltozik, pedig egyáltalán nem voltam gázosabb, mint máskor. Vagy mégis? Számít ez egyáltalán? Jól indult, de végül ő is olyan, mint az összes többi. Nem értem, miért fújom fel ennyire. Talán, mert idejött, kétszer is, látta a lakásomat, látott engem összetörve, sebezhetően, majd főzött is nekem és na… törődött velem. Úgy igazán. Most meg nem hív, rám sem néz, kerül, morcos a közelemben és tőle nagyon szokatlan módon viselkedik. Lehet csak megpróbálta, aztán belátta, hogy reménytelen eset vagyok és visszatért a normális sémához. Ahhoz, hogy mindössze az orvosom, akinek csak heti egy, azaz már kettő alkalommal kell elviselnie a képem és a lényegtelen gondjaimat. 

Mire legközelebb felnézek, már éjfél van. Új nap kezdődik, a megszokott formában. Holnap sem lesz semmi másabb, holnap sem leszek emberibb. De legalább ez a pocsék nap eltelt. 

- Hogy érzed magad? - Nevetségesen ismerős, az ő szájából mégis idegen ez a kérdés. 

- Milyen napod volt? - Hallom, hogy valamit matat a háttérben, talán főz, úgysem figyel rám igazán. 

- Myungsoo úgy felcseszett, te! - kiabál legjobb barátom a telefonba, mitől éppen csak észrevehetően összerezzenek. - Utálom azt a fölényes ábrázatát, mikor azt hiszi, neki van igaza. 

- Aha. 

- És még akkor sem tudja visszafogni magát, ha egy csapatba kerülünk. Egyfolytában rivalizál, mintha ez egy kicseszett verseny lenne. 

- De rossz… 

Lelki szemeimmel látom, ahogy pletykáló vénasszonyokat megszégyenítő kíváncsisággal, szinte már majdhogynem lógok kifelé az ablakon, miközben a lenti túlbuzgó életet figyelem. Baleset volt. Szeretem a beleseteket, mert ilyenkor ütközik ki igazán, milyenek az emberek valójában - de persze nem a halálos kimenetelűeket. Ez is mindössze egy laza kocc volt két autós részéről. Még a mentő sem fog kijönni, nincs miért. Ellenben a két sofőr úgy ordít egymással, hogy már majdnem értem is, miket mondanak. 

A nap már jócskán lemenőben van, s ahogy a kiérkező rendőrök szirénái felverik a nyugalmat, kicsit megváltozik minden. A lent sétáló emberek egy pillanatra megállnak, hogy követhessék a jármű útját, a nekem szemben lévő másik tizenötemeletesből pedig egyre többen kezdenek kibámészkodni. Ezt nevezik katasztrófaturistaságnak. És én igazán jó vagyok benne. Persze csak innen a kis lakásomból, lent inkább kikerülöm a bajos részeket. 

Egy bogyó… két bogyó… három bogyó… Csak alváshoz, mert a napi húsz óra ébren vegetálás kikészít. 

Egy bogyó… nyolc bogyó… - Kicsit hadd érezzem jól magam én is. 

Feloltva a villanyt, kicsit sétálgatok a szobában, érezve, hogy egyre inkább veszi át az uralmat a testem felett a szer, aminek keserű utóíze még mindig a torkomat marja. Utálom, hányingerem van, ha már csak a számba veszem, s most is csupán remélhetem, hogy nem köszön vissza. Takarékoskodnom kell vele, mert még nem telt el a szemek számával megegyező nap, mióta kértem, így biztos nem adna. 

Ahogy telnek a percek, egyre többször akadnak össze a lábaim és egyre viccesebb minden. Úgy szédülök, mint a fene és ez röhögtet meg leginkább. A gátlásaim elillannak, a rossz ötleteim viszont most kezdenek csak igazán feléledni. 

A konyhába botladozom, hol a pulton már incselkedik is velem a keresett tárgy. Az ollóm. Nem mondom, hogy ez a kedvencem, mert böhöm nagy, a kisebbeket jobban preferálom, de nem vagyok olyan állapotban, hogy másik után nézzek, így ezt elvéve térek vissza az ágyamhoz, hogy leülve rá, gondolkodás nélkül tegyem meg az első mozdulatot. 

Felszisszenek, majd elnevetem magam. 

Csak egy kis csík, gyengére és esetlenre sikerült. A vér csupán pillanatokkal később buggyan ki, de nem elég, többet akarok. Sokkal többet. A régi hegeimet is keresztezve dekorálom a combomat, mert már annyira forog velem a világ, hogy a vállamat meg sem találnám. Máshova meg nem akarok, nincs szándékomban, hogy bárki lássa, meg mindenfelé szép jelzőket kapjak. 

A telefon csörgése ránt vissza a valóságba, s míg leolvasom a homályos betűket, elhajítom messzire az ollómat. Lenyugodtam, sőt, már vagyok elég fáradt hozzá, hogy lefeküdjek végre aludni, kihagyva a mai szokásos pofavizitet.

Az ébresztőm hangjával egyidőben bánom nem csupán a tegnap esti tetteimet, de születésemet is. A combjaim égnek, a fejem hasogat, nekem meg össze kéne vakarnom magam ebből a nyakatekert pózból és elindulni készülődni. 

Míg a lábamnak ugyan nem, de a testem minden többi részének túl hideg víz folyik rajtam, egy halovány másodpercre átfut az agyamon, hogy én nem bírok ki még egy ilyen órát Hongkival. Mi lenne, ha…? De persze egyből látná, ha benyomva mennék - hiába nem állok távol most sem attól az állapottól -, azt meg nem akarom. 

Erőtlenül vonszolom meggyötört valómat a járda mocskos betonján, még véletlen sem ránézve az órámra, mert úgysem tudnék jobban sietni ennél. Legújabb sebeimet dörzsöli az érdes fameranyag, én meg úgy érzem magam, mint aki második napja van talpon és hajtja az igát - még ha valójában nem is ismerem, milyen az valójában. A térdeim rogyadoznak, a fejem zsong, közben meg még az eső is elkezdett csöpögni. Mindig későn jövök rá, hogy valamit nem kellett volna, de ezt most esküszöm, nagyon elrontottam. Nem gondoltam bele a következményeibe. 

Ahogy felérek az első emeletre és befordulok a folyosón, rögtön meglátom Hongki komor és talán kissé ideges lényét az ajtóban állni. Furcsa pillantásokkal illet, látom, hogy neki is feltűnik a helyzetem, így még mentve a menthetetlent felegyenesedek teljesen, hogy ne egy öreg nagyi másaként csoszogjak be előtte, majd egy erőtlen köszönést követően levetem magam a székbe, két kezemmel megtámasztva a fejemet az asztalon. 

- Te ittál - foglal helyet velem szemben, dorgálóan méregetve engem. 

- Igen - kapok az alkalmon, mert ez biztosan sokkal jobb és legálisabb, minthogy begyógyszereztem magam. 

- Miért? 

- Csak jól esett - nyögöm fáradtan és legszivesebben letenném a fejemet azt asztallapra, de az egészen biztosan túl sok lenne már. 

A feszültséget vágni lehetne a szobában, míg az én nem létező alkoholfogyasztási szokásaimról faggat. Majd miután hatodjára is elmondja, hogy ez így nem jó, az ivászat nem vezet sehová, csak ilyen pocsékul fogom érezni magam tőle, egyéb kényelmetlen, eddig még nem említett, de a papírjaim közt biztosan szereplő témákkal hozakodik elő. 

Fekete, garbós felsője csak rátesz hűvös kinézetére, de nem is érdekel, ha lenne rá erőm sem nézegetném őt, annyira rosszul vagyok. 

Ahogy vége ennek az újabb kínzással felérő órának, már kaparom is össze magamat, hogy távozhassak innen, Hongki azonban az ajtóban megáll és egyik szemöldökét felhúzva kérdőn méreget engem. 

- Mi van a lábaddal? 

- Semmi, mi lenne? - Hát ez így tényleg elég gyanúsan hangzott, de már nem tudom vissza szívni. 

- Fáj? - tapasztja szemeit a combomra. 

- Nem. - Igazából felesleges bármit mondanom, csak a reakcióim érdeklik, úgyis tudja, hogy hazudok. 

- Nem? - fog rá kissé durván, mire feljajdulok. - Ja, hallom - morogja, majd megragadva a csuklómat, vissza rángat a székhez. - Húzd le - parancsol, egyelőre higgadtan, de érzem, ha ellenkezek, le fogja kiabálni a fejemet. Ettől függetlenül megteszem. 

- Nem akarom - préselem össze ajkaimat. 

- Jaejin. - Kiráz ettől a hideg. - Húzd le! 

- De-

- Nincs de! 

- Nem szeretném - lehellem kétségbeesetten, szégyellve előtte a tetteimet és a kinézetemet. 

- Akkor kénytelen leszek a mentőket értesíteni - veszi elő zsebéből a telefont, mire rögtön mozgásra bír engem. Nos, ha valamit, a kórházakat nagyon nem bírom. Rosszul vagyok az ottani magánytól, még ha sok ember is vesz körbe. 

Lassan és bizonytalanul felállva, kigombolom a nadrágomat és lehúzva a sliccemet, majdhogynem a térdemig tolom az anyagot, mire Hongki leguggolva elém megfogja a hosszú pulóverem alját, hogy feljebb emelve azt, szemügyre vehesse nem éppen művészi alkotásomat. Orvosi tekintettel pásztázza, majd idegesen megrázza a fejét és lemondóan sóhajt egyet. Rosszul érzem magam így előtte, felfedve egy újabb olyan dolgot, amit inkább megtartottam volna magamnak. A könnyeim versenyt futnak az arcomon, hang azonban nem jár melléjük, igyekszem még a levegőt is visszatartani. 

- Nem bírom ezt - egyenesedik fel, s elkapva a karomat, szorosan magához ölel. - Borzalmasan viselkedsz - simít a tarkómra, fejemet vállára hajtva. A hirtelen közelségétől megszeppenek, majd olyan sírásba kezdek, amit szerintem még kint is hallanak. 

Sokáig tart, mire újra össze tudom szedni magam, de Hongki türelmesen vár és szorosan tart addig, ütemesen simogatva a hátamat. Valami megváltozott köztünk, ám ép ésszel már nem tudom követni az eseményeket. Már, ha ép lenne… 

- Ma már nincs több betegem, úgyhogy haza viszlek - karol át és fog a másik oldalt a hónom alá, az eddigiekhez képest mérföldekkel derűsebben, - magamhoz. 

- Mi? - bukik ki ez a felettébb kulturált kérdés. - Miért? - korrigálom magam, kíváncsian nézve az arcát. Eddig is ilyen jóképű volt? 

- Majd megtudod - kacsint rám szórakozottan, mitől érzem, hogy minden vérem az arcomba tódul. 

A recepción még beszél valamit a nénivel és odaadja a kulcsát is, én azonban az üvegre felragasztott állatos matricákat nézegetem, véletlen sem figyelve arra, mit beszélget, mert úgy érzem, semmi közöm hozzá, hiába présel szinte magába. Vajon mit gondol most rólam a néni? Vagy róla…? Lehet ő ilyen nagyon lelkiismeretes orvos és ez nála tökre megszokott. 

- Addig mesélj, miért vagdostad meg magad? - fordul hátra, hogy úgy tolasson ki a parkolóból. Utálom azt a szót, hogy vagdosás. Utálom, hogy mindent olyan könnyedén kimond. 

- Mert rosszul éreztem magam. 

- És utána jobb lett? 

- Jobb. 

- Tényleg? - vonja össze szemöldökeit, végig az utat figyelve. - És hogy lett jobb? 

- Hát, már nem éreztem rosszul magam - vigyorgok idétlenül, tudva, hogy ennek több köze van a gyógyszerekhez, amikről ő ugyan nem tud és nem is akarom, hogy tudjon. Nem csak azért, mert ez bűncselekmény, hanem azért is, mert nem akarom, hogy pszichiáterhez küldjön, amiért már nem bír velem. 

- Nem gondolkodtál el rajta, hogy újra meg kéne próbálnod a pszichiátriát? - kérdi úgy, mint aki olvas a gondolataimban. - Van egy igazán jó pszichiáter nálunk, ha gondolod, beutalhatlak. 

- Csak ha ő is ennyire aranyos - hunyom le a szemeimet, még azért küzdve kicsit, hogy ébren maradjak, de Hongki kuncogása visszaránt a valóságba. Először fel sem fogom, mi olyan vicces, majd értelmezve a saját szavaim, újra zavarba jövök. Csak a gyógyszerek, igen, más nem lehet. 

Az út további részében nem szól többet, hagy pihenni, ami őszintén, rám is fér, mielőtt még több sületlenséget hordok össze. Már gondolatban is éppen elég fárasztó, nem még viselni is a következményeit. Így is lesz miért felelnem, úgy érzem. 

Óvatos keltegetését követően még ki kell találnom, hol vagyok és miért ott, ahol. Nehezen mozognak a fogaskerekek, de nem hagy sok időt mélázni, megfogva a kezemet húz be egy nagy kertbe, s onnan egy még nagyobb házba. Ahogy beérünk az ajtón, elenged, leveszi a cipőit, valamint a kabátját és szalad is el valamerre, engem egyedül hagyva a félelmemmel. Nem akarok itt lenni… 

Miközben nézelődök a hatalmas, konyhával egyben lévő előtérben, én is kibújok a cipőmből, de kabátot nem vettem fel, nem is szeretem, mert csak gátol a mozgásban és még olyan hideg sincs, a pulóveremet meg nem veszem le, hiába van idebent kifejezetten meleg. A falak talán barack színűek, a föld fehér csempe, jobb szélen meg egy hatalmas pult terül el, mögötte vörös konyhai felszerelésekkel. Előre lépcső van, balra pedig egy nagy boltíves átjáró, de annál tovább nem látok. 

- Gyere - int magához. - És vedd le a nadrágodat - közli szelíd mosollyal, a kezében valami dobozt tartva. - Meg ne próbálj ellenkezni - némít el, mikor szóra nyitnám a számat, így hát csak csendben követem egy szobába, ahol egy tévé, könyvekkel teli szekrények, asztal, meg egy kanapé kapott helyet. Ez utóbbira le is nyom engem. - Na, vetkőzz. 

- Hyung - meresztek rá könyörgő szemeket, hátha sikerül meghatnom. 

- Láttalak már nadrág nélkül, ne szégyenlősködj - jegyzi meg. Talán megint elpirultam? 

- De na - emelem meg magam kicsit, hogy teljesíteni tudjam a kérését. 

- Nincs na - vigyorog rám, majd hirtelen, mint aki meglátott valamit, oldalra fordul. - Teljesen le - még int nekem, de aztán valamit a karjába kapva fordul vissza felém. Meredten nézem a városi patkány méretű, foltos ebet, ki engem észrevéve olyan ugatásba - mit ugatásba, visításba - kezd, hogy megijedni is elfelejtek. - Na, sss, ne csináld - simogatja a fejét, el-el takarva a szemeit, míg meg nem nyugszik, hogy aztán letéve őt mellém a kanapéra, a kezébe vegye a kis hozott dobozát. - Hát Jaejin, ezek nagyon csúnyák - hesegeti arrébb kezével a miniatűr ebet, aki épp a sebeimet igyekezett megszagolgatni. 

- Tudom. 

- Ne csinálj még egyszer ilyen butaságot, mert ha megtudom, egyenesen a kórházba foglak vinni - vesz elő kötszert, meg minden egyebet, amikről fogalmam sincs, mik. 

- Akkor-

- Az nem megoldás, ha nem tudom meg. És amúgy is, de, megtudom. Mindent megtudok, ami veled kapcsolatos. 

- Hát mindent azért nem - dünnyögöm a polcokat nézve helyette. - Ahh - rándulnak meg izmaim, ahogy valami nedves, fehér anyagot a jobb combomon lévő sebekhez nyom. 

- Nem? - pillant fel rám kihívóan. - Mesélj csak, Jaejin, mit titkolsz? 

- Semmit - szűröm fogaim közt, figyelve, ahogy egyik ujját beakasztva az alsómba, feljebb tolja azt, hogy az ottani sebeket is megnézhesse, de azok már régiek. Lassan meztelen vagyok előtte és talán ez az, amit még egy újabb holnapnál is kevésbé akarok. Bár mellette úgy érzem, talán van még miért próbálkozni. 

- Ne haragudj, de le kell fertőtleníteni - vesz el egy újabb fehér cuccot, hogy a kis üvegből arra is öntsön, majd a másik lábamon csinálja végig ugyanezt. - Legyen ez intő példa arra, hogy ne csinálj több ilyet. 

- Sajnálom. 

- Csak abban az esetben mondj ilyet bármikor, ha komolyan is gondolod. 

- Én komolyan gondolom, de ilyenkor egyszerűen nem tudok normálisan gondolkodni… - ismerem be csöndesen, kezei helyett inkább a kutyát nézve, ahogy mellettem fekszik és mindjárt elalszik. 

- Mert amúgy tudsz - nevet fel kicsit, ledobva a parkettára az újabb elhasznált anyagot. - Mit kezdjek veled? - húzza fel karjain a felsőjét és egy hosszú kötszert vesz a kezébe. 

- Ölj meg - közlöm teljes természetességgel, de persze nem komolyan gondolva, mire egy olyan pillantást kapok, hogy összeszorul a szívem. - Vagyis… 

- Vagyis? 

- Semmi - húzom össze magam, de ő nem enged teljesen begubózódni, hiszen szüksége van a lábaimra. 

- Bárcsak tudnám, mit gondolsz ilyenkor - sóhajt, jó szorosan körbetekerve a sérült részeken. 

- Miért, nem tudod? 

-  Pszichológus vagyok, Jaejin, nem gondolatolvasó. 

Ha pszichológus vagy, mit keresek itt és miért csinálod ezt velem? 

Amint végez a sebeim ellátásával, nem engedi visszavenni az egyébként a kötéshez túl szűk farmeremet, hanem inkább hoz egy laza melegítőt és még a pulóveremet is leveteti, ezzel fokozva a kényelmetlen érzést. Amikor a konyhába megy, csak némán követem,  s leülve a nekem kihúzott székre, álmosan figyelem, ahogy nekilát valamit készíteni. 

- Ma itt alszol, jó? - kérdi két falat között. Nem igazán vagyok éhes, de azért próbálkozom, hogy ne sértsem meg. 

- Én-

- Tehát jó. Örülök - mosolyog rám már ő is egy sokkal kényelmesebb öltözékben, választást sem adva az egyébként számomra kényes kérdésre.