Vortex - 6.rész

Nem tudok máshol aludni, mint otthon, a saját ágyamban, de még ott is nehézkesen. Legalább fél év volt, mire megszoktam a lakásomat és Seunghyunnál sem véletlen nem aludtam még soha, pedig őt azért elég régóta ismerem már. 

A kezein lévő tetoválásokat figyelem, miközben megágyaz számomra egy nagy, viszonylag letisztult szobában, már többedjére visszatéve a földre az apró állatot. Ez alatt a néhány óra alatt egész összebarátkoztunk, bár nem mondom, hogy nehéz dolgom volt. Egyébként meg nem kifejezetten vagyok oda az állatokért, de azt sem mondanám, hogy bajom van velük. Csak nem érdekelnek. 

- Na gyere, bújj be - emeli fel nekem a takarót, s néhány pillanat néma várakozás után, hogy ez ugye csak vicc akar lenni, belátom; nem, komolyak a szándékai, így hát befekszem a nekem megcsinált helyre. - Ha bármi lenne, a szomszéd szobában megtalálsz - fektet le mellém hosszában egy összegöngyölt, vékonyabb plédet, s jó alaposan betakargat. Meghat, hogy így figyel és gondol rám, azon kívül is, hogy pszichológusként erőssége a részletekben való jelentések megtalálása. - Jó éjszakát, Jaejin - simítja még hátra homlokomról a tincseimet és kifelé menet leoltva a villanyt behúzza az ajtót, ott hagyva engem zaklatott szívemmel és összekuszált gondolataimmal. 

A beszűrődő fények és hangok szép lassan alább hagynak, így kénytelen-kelletlen átölelem a plédet és befelé fordulva igyekszem csitítani a fejemben a hangokat.

Miért viselkedik velem így? Felnőtt férfi vagyok! Jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik, de félek, hogy kezdem túl közel engedni magamhoz, aminek a végén úgyis én iszom meg a levét. Talán eddig fel sem tűnt, mennyire miatta vagyok olyan mostanság, amilyen. Hol jobb, hol rosszabb. Most éppen jobb, leszámítva a tegnapi tettem következményeivel, amik legalább segítenek most nem végigszenvedni az éjszakát, mert még mindig elég kába vagyok. 

Már éppen sikerülne elaludnom, mikor valami nagyon ijesztő zúgó, morgó hangot hallok meg közvetlenül a fejem mellől. Reszketve kapok a telefonomért, hogy felkapcsolva rajta a vakut, megnézzem, pontosan mi is lehet ez, mire egy nagy adag fehér szőrrel találom szembe magamat. A macskaszerű lény csukott szemmel ugyan, de a fejét tartva fekszik a párnán, közben dorombolva. Már, ha ezt annak lehet hívni. 

Az idegen illatok, a zúgó állat és eleve úgy minden eltörpül amellett, hogy én mennyire nagyon fáradt vagyok, ám küzdenem sincs értelme ellene, így csupán kényelmesen elhelyezkedve, gondolataim közt kedvenc dilidokimmal várom, hogy elérjen a megnyugvás. 

- Jaejin. - Valami lágyan simogatja az arcomat, nagyon óvatosan érintve a takaró alól kilátszó, érzékeny bőrt. - Jaejin. - Utálom, ha hozzám érnek. - Ébredj, készülődni kell. - Nekem? Hova? 

- Mmm - nyammogok párat, átfordulva a másik irányba, hátha akkor lesz még egy kis nyugtom, de az orromat csiklandozó, prémes szagú szőrt megérezvén rögtön felkapom a fejem. - Jesszus - nézem meredt szemekkel a hófehér macskát. 

- Szeret téged - nevet fel Hongki, mire tekintetem az ágy szélén ülő valójára téved. - Nem, igazából ez az ő ágya - teszi hozzá mosolyogva, teljesen útra kész felszerelésben. - Hogy érzed magad? 

- Jól. - Próbálom összerakni a részleteket, csak hogy az nehezebben megy, mint amire elsőre számítottam. 

- Lábaid? 

- Azok is. - Most, hogy eszembe juttatta, már érzem, hogy fájnak. 

- Akkor jó. Gyere, reggelizünk, aztán haza doblak, mert engem vár a munka - biggyeszti le alsó ajkait, szomorkás ábrázattal nézve rám. 

A lakásom kicsi és sivár. Ugyan csak a legfontosabb dolgokkal rendelkezik, semmi csecsebecse, vagy luxus, még így is felszereltebb nálam. Persze csak átvitt értelemben, de talán hasonlítunk is. Elvégre mindenkit tükröz a környezete, nem? Ugyan alig vannak cuccaim, azok is leginkább a szobám padlóján fellelhetőek, a káosz és én régi jóbarátok vagyunk. 

Amíg otthon éltem, anyu néhány naponta bejött a szobámba és összetakaríttatta velem a rendetlenséget, ha volt hozzá kedvem, ha nem. Általában nem. Itt meg nincs senki, aki megmondaná, mit tegyek, pedig én anélkül elveszett vagyok, még ha tudom is, mi lenne a helyes. Anyu ráadásul sosem volt itt, nálam, nem, mintha túlontúl messze költöztem volna, csak neki megvan a maga élete, amibe nem fér bele egy ekkora kitérő. 

A szüleim miatt igyekeztem annyira. Hogy más életet éljek, hogy még véletlen se legyen semmi hasonlóság köztünk, annyira utáltam őket. A rend, a tisztaság az fontos volt, de én? Számított bármikor is, hogy mi van velem? Nem akartam egy befásult robotként végezni, akinek munkából és annak fáradalmainak kipihenéséből áll az élete. Sokkal rosszabb lettem végül. Bár szó szerint elmenekültem otthonról, mert azt reméltem, ha kiszakadok abból a környezetből, lehetek én is normális, nem sok minden változott. 

Mai fejjel visszanézve, már látom, mennyi mindent kaptam gyerekként, ez azonban nem változtat a tényen, miszerint miattuk is tartok ott, ahol - és nem a jó részére gondolok. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben élő emberek, de épp elég a saját nyomorom, nem akarok másokén is aggódni. 

Péntek reggel olyan vidáman kelek, amire talán az elmúlt egy évben nincs is példa. Az ágy szinte kidob magából, pedig titkon reméltem, hogy aludhatok jó sokáig, így viszont rengeteg időm van, míg indulnom kell. Ugyan nem vallom magam egy bunkó embernek, de olyan hangosra tekerem a tévén a hangerőt, amin kedvenc zenéimet tettem be, hogy még a szomszédok is kénytelen azt hallgatni. Legalább kulturálódnak kicsit. Vagy mi. 

Ha jó a kedvem, igyekszem vidám zenéket hallgatni, lehetőleg megtartva az állapotot, ami most sincs másként, s közben mászkálok, eszek, takarítok, majd elkezdek jó alaposan készülődni. A kötésemet ugyan kénytelen vagyok zuhanyzásnál levenni, amint kész vagyok, megpróbálom közel ugyanúgy visszatekerni. Bár nem szoktam foglalkozni a vágásokkal, semmivel nem kezelem le és semmit nem teszek rájuk, ezt Hongki csinálta, úgyhogy… Nem tudom, furán érzem magam. 

Igaz, hogy a nagy, bő pulóvereimben kényelmesebben érzem magamat, ezúttal valami kinézetre elfogadhatóbb látványt igyekszem varázsolni szétszórt valómra, kivételesen még a hajammal is kezdve valamit. Jobban akarok kinézni. Jobban akarok lenni… 

Hongki szórakozottan figyeli, ahogy kezeimmel hadonászva magyarázok, végre közvetlen mellőlem. Ugyan talpig fehérben van, szíve fölött a kis névtáblával, amin az áll, “Dr. Lee Hongki”, mely a kettőnk közti lényeges szakadékot hivatott jelezni - elvégre én a betege vagyok, ő pedig az orvosom - , ez sem tudja lombozni a kedvemet. Biztos megvan az oka, amiért ma így fest. 

- … és mikor láttuk, hogy közeledik felénk az őr, rögtön futni kezdtünk. Persze Seunghyunnál pont akkor nem volt biléta, a kódot meg nem tudta, ezért a házba nem jutottunk be, de akkor még fiatalok voltunk és frissek, bírtuk a futást - nevetek fel a jó emléken. - Nem, mintha most olyan öreg lennék, mondjuk annak érzem magam, állandóan fáj mindenem, akár egy nagypapinak. 

Nem igen szól közbe, nem kérdez vissza, bár lehet azért, mert én nem hagyok neki rá időt, nem mintha ez őt zavarná, magánszférámba férkőzve hallgatja a bugyutábbnál bugyutább meséimet. 

Egyik keze a térdemen pihen, mit ujjaim közé fogva megfordítok és a beszédet be nem szüntetve tenyerét, valamint éppen csak kicsit feltolva a világos textilt, csuklóját elemezni kezdem. Nagyon szeretem a tetoválásait, de idebent soha nem mutatja őket, amit valahol értek is, bennem meg azért nincs annyi mersz, hogy odáig toljam az anyagot, így hát be kell érnem ennyivel. Nem, mintha esélyt látnék rá, hogy rám szólna miatta, de na. Amúgy sem értem, miért piszkálom most, csupán jól esik. 

Az egy óra hipp-hipp tova száll, nekem meg muszáj mennem, mert rá vár a következő páciense, aki ilyenkor már kint szokott ülni. 

- Jaejin, jövőhéten szünetel a klinika, jönnek az ünnepek - nyitja ki nekem az ajtót búcsúzóul. 

- Máris? - esek kétségbe egy pillanatra, hiszen egyáltalán nem követem a naptárt, nincs is naptáram, nem is foglalkozom ilyesmikkel. 

- Tudod, hogy bármikor elérsz - mosolyog rám megértően, pedig ő ezt nem értheti, ebben biztos vagyok. 

- Tudom, de az más… 

- Majd beszélünk, jó? 

- Jó - szontyolodok el, majd lassú léptekkel megközelítem a lépcsőházat, hogy távozni tudjak. 

A helyzet az, hogy nem akarok hazamenni, mert akkor csak rossz kedvem lesz, amiért egyedül maradok, ezért hát telefonomat elővéve tárcsázni kezdek. 

- Szia. 

- Szia, mondjad. 

- Otthon vagy már? Átmehetek? 

- Aha, gyere csak. Egyébként baj van? 

- Nincs, csak unatkozom. 

Ugyan én nem keresem, Hongki minden nap felhív, szakítva rám időt - aminek örülök is, meg nem is - pedig most hétvégén hazament a szüleihez. Legalább már ennyit tudok róla. Hogy vannak szülei, jóban van velük és elég messze laknak. Sok mást nem igazán. Jó érzés hallani a hangját, de nekem nincs mondandóm, megint egyre rosszabbul vagyok, így viszont nem születnek valami nagy és érdekes beszélgetések, ami nem is baj, nem azért utazott el, hogy még ott is miattam aggódjon. Nem akarok a terhére lenni. 

Gyengébb pillanataimban olló után nézek, de végül egyszer sem csinálok semmit. Nincs értelme. Már semminek sincs… 

Végiggondolva az életemet, hogy mi az, amiért van akár egy hangyányi értelme is, nem találok semmit. Szenvedni születtem. Nem a világgal van a baj, hanem velem, és az a legnagyobb, hogy még én sem ismerem magamat. Mintha egy kiürült test lennék. Egyszerűen semmi sincs bennem, de még az a semmi is fáj, pedig nincs minek. 

Nem akarok újabb percet, újabb holnapot, újabb esélyben hinni, hogy aztán legyen mit megbánnom. Csak megbánásból állok. 

A hétvégét fekvéssel és vegetálással töltöm, győzködve magam egy olyan dologgal, amit már réges rég meg kellett volna tennem. A félelmem nem lett kisebb, ám a rémálmaim, melyek olyan világokat mutatnak be, ahol csak még több, még fájdalmasabb szenvedés fogad, ráébreszt, hogy nem a fájdalom, ami igazán megrémiszt, hanem az, hogy mi van, ha nem sikerül. Talán azért vagyok még életben, mert eddig nem is akartam, hogy sikerüljön… 

Ha nem eszek, nyűgös vagyok, ha nyűgös vagyok, meggondolatlan, ha meggondolatlan, kapkodok. Félek elaludni, s bár a szervezetemmel küzdünk egymás ellen, ez segít nekem feltenni az i-re a pontot. Már sehogy sem jó… 

Tartalék gyógyszereim a fürdőszobában rejlenek, ahova bizonytalan léptekkel térek be, hogy magamhoz vehessem a kis dobozt, amiből sokkal kevesebb hiányzik, mint amire számítottam. Még egyszer, utoljára a tükörbe nézek, tovább gyötrődve, ám kissé meglep, hogy még a vártnál is rosszabbul festek. Teljes szívemből utálom azt az alakot, ki rezignált tekintettel, gyűrött arccal, karikás szemekkel bámul rám vissza. Hova lett az az elszánt, törtető gyerek, aki egykor volt? Az a hazudni képes, még reménnyel teli tinédzser, kit körülvettek az emberek? És ki voltam én valójában? 

Az eső vigasztalhatatlanul ömlik, ösztökélve a korai sötétedésben dolgukra igyekvő embereket a sietésre. Bárcsak nekem is lenne hova sietni. 

Az ágy szélére ülve, közelebb húzom az üdítős palackot, majd kibontva a dobozt, az összes benne lévő bogyót elkezdem kinyomkodni magam mellé a takaróra. Igyekszem nem gondolni semmire, mielőtt újra visszavonulót fújnék, s szerencsére megy is, mert már előre lefoglal, milyen borzalmas íze lesz ennek a sok gyógyszernek. 

Ötösével dobom számba őket, minél több folyadékot küldve utánuk, ami tompíthatja a keserűséget. A vége felé egyedül az íze az, ami kissé eltántorít, mert nem sok értelme lenne, ha visszahánynám a már bevitt, elég komoly adagot, de nem adom fel. A szervezetem már így is jobban hozzá van ehhez a cucchoz szokva, mint kellene, félő, nem lenne elég. 

Mire sikerül mindet eltüntetnem, olyan szinten feszíti a hasamat a sok üdítő, hogy másra sem vagyok képes, csak kimerülten hátradőlök, ujjaim közé véve a telefonomat. Seunghyunnak ma éjszakai gyakorlata van, ami már biztosan elkezdődött, tehát csak reggel fogja látni azt a pár sort, amit gyorsan lepötyögök, amíg el nem kezd hatni a gyógyszer. 

Nincs erőm felmászni a párnámhoz, ezért csupán átölelve az egyik takarómat hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat a fáradtság, kicsit talán félve, hogy nem kelek fel többé.