A börtön közel sem olyan sötét és magányos hely, mint azt hirdetik, de tény, nem egy leányálom. Ugyan nincs szükségem az általa tanított jobbhorogra, kétség kívül meg kell védenem magam a többiektől, mert ha szó nélkül tűröm, csak még nagyobb bajt okozok vele.
Hyuk távozását követően két héttel jött egy új tag a csapatba, kiegészítve a létszámunkat. Várható volt, ezzel azonban csak újfent szembesítettek, hogy mennyire nagyon magamra maradtam. A srác teljes ellentéte elődjének, meg egyébként sem érdekelnek az emberek, Hyuk maga vett rá engem, hogy összebarátkozzunk. Csupán fáj…
- Kétszázharminchetes! - kiabál be az üres cellába az őr, megzavarva a délutáni semmittevésemben. - Látogatód jött!
- Megyek - kaparom össze magam a helyemről, hogy kibattyogjak a bilincsemért.
Talán most mondja el az ügyvédem, hogy mikorra esik a következő tárgyalás. Ma van a szülinapom, úgyhogy ennél jobb ajándék úgysem érhetne. Nem, mintha ünnepelni kéne egy szörny megszületését…
Ám a megszokott termek helyett a főbejárat földszintjére megyünk, egy számomra teljesen ismeretlen folyosót megközelítve. Ha lenne életkedvem, sem érdekelne már, mi, miért történik, így csupán sodródom az árral, mely egy kis fülkébe vezet. Lenyomnak a székbe az üveglap elé, és egyedül hagynak.
Néhány pillanat múlva neszezés sejlik fel, arra azonban egyáltalán nem voltam felkészülve, ami a szemem elé tárul. Ahogy a legjobb barátomat, az öcsémet, Jungkookot édesanyja egy kerekesszékbe betolja elém, ki közben végig mosolyog, azonnal darabjaimra tör, s éktelen zokogásba kezdek, fejemet az előttem lévő falapra hajtva.
- TaeTae - kocogtat az üvegen.
Soha életemben nem éreztem még ennyi bűntudatot és fájdalmat egyszerre.
- Hyung, ne csináld ezt, mert én is sírni fogok - próbál győzködni, de mindhiába, nem tudom abbahagyni. Levegőt is alig kapok, úgy zokogok, ráadásul félő, hogy elájulok tőle, bár, mit számít már? Az egyetlen, ami rávesz, hogy felnézzek, az Jungkook szipogása… - Mondtam - ereszt meg egy keserű mosolyt, könnyáztatta szemeit rajtam tartva. - Szeretlek, hyung - tapasztja tenyerét a minket elválasztó anyagra, s én az övéhez téve az enyémet nyögöm ki szavaimat.
- Én is téged… Kookie. Annyira… annyira nagyon sajnálom… amit veled tettem - kezdek rá újra a hisztérikus sírásra. Kook édesanyja csak leül az errébb húzott székre, s minket figyelve könnyezik csendben.
- Nem te voltál. Én tudom, emlékszem, hyung, figyelj rám.
- De… - egyenesedek ki, igyekezvén elnyomni a zokogásom, hogy halljam őt. Mindig tökéletes állapotban lévő, barna tincsei most kócosan kunkorodnak a fején, és egy egyszerű, gyűrött pulóvert visel. Nincs valami jó állapotban.
- Nem te voltál - ismétli meg higgadtabb hangnemben. - Te csak védeni akartál engem azoktól, akik ezt tették.
- Kook…
- Ki fogunk innen hozni, TaeTae, ne aggódj. Borzalmas nézel ki - törölgeti vigyorogva a könnyeit.
- Tudom - szipogok, még mindig képtelenségnek tartva Jungkook állapotát.
- Boldog szülinapot, bátyó - érzékenyül el, megintcsak rombadöntve sírásom abbahagyásának a próbálását.
Míg Kook mesélt nekem a kinti helyzetről, hogy mennyit hülyéskednek a fiúkkal - kényesen kerülve minden, az egészségével kapcsolatos témát -, addig én a Hyukkal való közös ügyeinkbe avattam be, még véletlen sem szóbahozva az idebent uralkodó állapotokat. Nevet, mosolyog, a szemei mégis elárulják őt. Szenved. El sem tudom képzelni, milyen lehet most neki, vagy az anyukájának, ki továbbra is kiáll mellettem, kedvesen bíztatva.
Az alig fél óra leteltével visszavisznek engem a cellámba, ami ezúttal mérföldekkel sötétebb és magányosabb, mint eddig bármikor. Képtelen vagyok kiverni a fejemből Kook kinézetét, és legszívesebben mellette lennék, hogy segítsek nekik, hogy addig öleljem őt, amíg csak bírom. Bízom benne, hogy igazat mondott, és tényleg nem én voltam, így azonban már nagyon ki akarok menni.
Az ügyvéd másnap megnevez egy három hét távlatába eső időpontot, mi a következő tárgyalásomat jelenti. Három hét… Három teljes hét idebent, miközben nem marad számomra más, mint a remény. Viszont… Az ügyvéd szerint minden esély megvan rá, hogy felmentsenek, most, hogy Jungkook elég jól van a tárgyaláson való részvételhez. Ki fogok szabadulni…
Túlontúl sok időm van idebent gondolkodni. Az egyébként máskor viszonylag tűrhető, s menedékemként szolgáló kis világom immár egy sötét, ijesztő lyukká nőtte ki magát, saját börtönömként szolgálva. Vicces, nem? Azt hittem, ennél a helynél nincsen rosszabb, pedig az igazán rossz bennem lakozik.
A világ egy rideg és kietlen való, ahol számomra egyáltalán nincs hely. Képtelen vagyok beilleszkedni a társadalomban, és őszintén, nem is vágyom rá. Állandóan furcsán érzem magam, nem értek szót az emberekkel, s vágyaim, vagy álmaim sincsenek, amiket követhetnék, amikért küzdhetnék. Természetesen tudatában vagyok annak, miszerint ez mind a saját számlámra írható, elvégre én vagyok az, aki a rosszat látja mindenben, viszont, ha ez nem így lenne, méginkább megsérülnék, amit már nem bírnék elviselni. Csak nem szeretnék több fájdalmat…
Csütörtökön, mikor újfent előszednek, ama címszóval, miszerint látogatóm van, egyszerre szorul össze a torkom, és leszek elmondhatatlanul boldog. Ám közel sem az vár, mint akire számítottam, mely ambivalens érzéseket kelt bennem.
- Jin hyung - ülök le a székembe, árnyalatokkal jobb kedvvel.
- Szia, Tae - jelenik meg egy kedves görbület az arcán, azonban hiába, szinte virít róla valami igazán baljós. - Milyen idebent?
- Tűrhető. - Borzalmas.
- Jól kijössz a többiekkel?
- Aham. - Egyáltalán nem.
- Nagyon nehéz, ugye? - válik szomorkássá, mintha kihallaná a mondandóim mögötti jelentéseket.
- Megvagyok.
- Mondani szeretnék valami rettentően fontosat, de ahhoz az kell, hogy teljesen rám figyelj. Menni fog?
- Figyelek, hyung… - nyelek nagyot, félve, hogy bármi rosszat tettem - az eddigieken felül, amikről én is tudok.
- Ne nagyon idegeskedj semmin, és higgy magadban. Higgy magadban Taehyung, mert te egy nagyon erős srác vagy. Ne hagyd, hogy elnyomjanak a kétes gondolataid, de ha mégis sikerül, és úgy érzed, ki akarsz törni, ne tedd… Maradj nyugton, míg kihozunk innen. Kérlek…
- Nem értem, miről beszélsz - pislogok nagyokat, és esküszöm, én próbálkozom, de milyen kétes gondolatok, meg kitörés? Mi vagyok, egy identitászavaros vulkán?
- Mindent el fogok magyarázni, ha eljön az ideje.
- És az mikor lesz?
- Tudni fogod.
- Hát jó… - hagyom rá. Biztos rosszul aludt, vagy őt még jobban megviseli ez a helyzet, mint engem. Nem, mintha valaha egy nyelvet beszéltünk volna Jin hyunggal.
- Mondd csak, TaeTae, milyen a menza? - Ez aztán az éles kanyar…
- Csak nem itt akarsz ebédelni?
- Ha lehetne, minden nap itt ebédelnék - vigyorodik el.
- Annyira tuti nem jó. Ehető, de nem sűrűn van finom étel.
- Amint kikerülsz innen, minden nap a kedvenceidet fogom főzni neked!
- Nem szeretek enni - vágom rá gondolkodás nélkül, remélhetőleg megúszva egy kellemetlen helyzetet. Vagy sokat.
- Jungkook mindenbe beavatott - jegyzi meg fölényesen.
- Majd én leverekszem vele - mosolyodom el, ám ekkor hirtelen valami eszembe jut, aminél eddig még jobb ötletem tuti nem volt. - Hyung, átadnál neki egy üzenetet?
- Persze.
- Azt üzenem, hogy ne áruljon el neked semmit rólam.
- Öhm… nem - nevet ki csak úgy. - Amíg itt vagy, az összes kis titkodat kiszedem belőle - nyújt rám nyelvet a felnőtt, érett hyung.
- Nincsenek titkaim - vonok vállat hetykén, elvégre, így is van. Akadnak dolgok - majdnem minden -, amit nem mondok el konkrét rákérdezés nélkül, amúgy meg igen.
- Majd meglátjuk - kacsint rám, olyan érzést keltve bennem, mintha már most többet tudna rólam, mint én magamról.
Mióta Hyuk nincs, megszaporodtak az engem ért atrocitások. Azt hiszem, ez egyfajta bosszú, mert nekem mindig sikerül mini világháborúkat kirobbantanom, majd csöndesen lelécelnem, ám már nincs rá lehetőségem, így az összes eddigi sérelmüket is megtorolják rajtam. Talán megtudnám védeni magam, de nem akarok kockáztatni, úgyhogy csupán tűröm, remélve, miszerint minél előbb megunják.
Minden támaszom Kook, anya és Jin, valamint, hogy amikor csak lehet, eljönnek meglátogatni. Igyekeznek engem nyugtatni, holott előttük a lehető leghiggadtabban viselkedem, hogy ne kelljen még miattam is aggodalmaskodniuk. Hiába nem érdemlem meg, ők ilyenek. Hinni akarok Jungkook szavaiban, nem is azzal van a baj, mindössze magamban nem tudok bízni. Mi van, ha engem védve mondja, hogy nem én voltam?
Némi vért felköhögve támaszkodom remegő karjaimra, ezzel felettébb szánalmas látványt nyújtván, időm azonban nincs összekaparnom magam, a következő rúgás falhoz vág. Kiabálhatnék, de nem teszem. Könyöröghetnék, de nincs értelme. A délutáni szabadidőben bárki bejöhet a mi részünkbe, amit természetesen nem védenek, így nyugodtan lehet garázdálkodni. Persze ilyenkor nincs mindenki kiengedve, váltásokban lehetséges élni a felkínált lehetőségekkel, ami számomra az alvást jelentené, de lassan egyáltalán nincs rá lehetőségem. Egyszer annyira elintéztek Jonginék - egy éjszaka -, hogy a börtön kórházába kötöttem ki egy egész napra. Közel mindegy nekem, nem is érdekel, csak az arcom maradjon ép…
Kedden és csütörtökön lehet látogatóm. A péntek, a szombat, a vasárnap és a hétfő maga a pokol. Összemosódnak a napok, egyre nehezebben lehet kivinni engem az udvarra, és ott is csak fekszem. Kezdem elhagyni magam.
Érzem, ahogy gerincem vonalán megfagy a vér, fokozatosan önt el az adrenalin. Pillanatról pillanatra ködösül minden, elvesztem uralmam a gondolataim, elvesztem uralmam a testem irányítása felett. Minden, ami marad nekem, az az elviselehtetlen fájdalom, mely a lapockáimat támadva veszi el az eszemet.
Megingok, ám a másodperc egy törtrésze alatt stabilizálom helyzetem, majd féktelen, eszeveszett futásba kezdek, a vággyal, hogy öljek, a vággyal, hogy pusztítsak. Emberek csontjainak ropogását akarom hallani, a kétségbeesett ordításukat, az utolsó, reszketeg lélegzetvételüket. Látni, ahogy egy világ omlik össze bennük, miközben kialszik a szemükben a fény, s soha többet nem táplálnak ostoba reményeket.
- Taehyung! - szakítja át védelmem sziklaszilárdnak hitt falát egy hang, elviselhetetlen kínt gyújtva bennem. Az ösztöneim már-már kényszerítenek rá, hogy forduljak meg, vessem magam a fiúra, s törékenységét fegyverré formálva taszítsam őt a semmibe, de az én, mely öntudatom peremén egyensúlyozik, rendületlen ellenáll a késztetésnek.
Állandó kiabálása megrémiszt, az életével játszik. Hogy tőle félek-e, vagy magamtól, képtelen lennék megmondani, egészen addig, míg a nevem helyett fájdalmas ordítása nem kúszik a fülembe. Hezitálok, harcolok a bennem zajló események ellene, de a következő személy láttára egyáltalán nem voltam felkészülve. Összetörtem.
Verejtékben úszva ülnék fel helyemen, ám a hirtelen jött fájdalom fekve tart, megakadályozva a mozgásban. Nem telik két pillanatba, míg realizálva a helyzetem, még inkább az ágyhoz szegve érzem magam, ugyanis a kint tomboló vihartól meghűl bennem a vér. A villanások félelmetes formákat vetnek az üres helyiség fehérnek még a legjobb indulattal sem mondható falára, a dörgésekbe beleremeg az egész testem. Jelen pillanatban egyáltalán nem érzem jónak, hogy van ablakom, s az ágyhoz bilincselt bal kezem végett teljesen tehetetlen vagyok.
Tegnap - bár meglehet, hogy még ma, óra ugyanis nincs itt, nem mintha sokat számítana - oly mód kikaptam, hogy lehetséges, miszerint innen megyek a jövőheti tárgyalásomra. Egykoron hatalmas bunyós voltam, híve az erőmben, s abban, ha netán kevés is lennék, a pénz mindig, mindent megold. Most sem arról van szó, hogy ne lennék rá képes, mindössze nem akarom magam alatt vágni a fát, ezzel esélyesen tovább élvezni a kelleténél eme csodás hely vendégszeretét.
Tehát azon kívül, hogy fáj mindenem, jelenleg egész bizakodóan tekintek a jövőmre, már, ha beszélhetek egyáltalán olyanról, hogy jövőm. Mert ki leszek a többiek szemében, mikor kikerülök? Taehyung, aki péppé verte az öccsét, majd ártatlanul megúszta? Jimin hogy fog hozzám állni?
A börtönkórház annyival jobb, mint a cellám, hogy itt senki nem zavar, nem kell tartanom esetleges támadástól, s azzal sincs gond, hogy esetleg unatkoznék, elvégre én elvileg nem szoktam. Mégis rettentő lassan telnek a napok, főleg úgy, hogy látogatóim sem lehetnek, pedig mindössze ők tartották bennem a lelket.
Rengetek időmet kihasználva, a történteken merengek. Talán a furcsa álmaimban több van, mint amennyinek felébredésem pillanatában szokott tűnni. Talán Jin mégsem mond annyi hülyeséget, hiába nem értem őt. Talán Kookienak igaza van.
Látom, ahogy egy idegen férfi a kezében vascsővel a sikátorba fordul. Érzem, hogy hiába lépek már, elkéstem. Hallom Jungkook fájdalmas üvöltését. Majd ahogy szemeim elé tárul, teljes köd, ölni vágyom. Mozdulok, irányítani azonban képtelen vagyok a tetteimet, semmi nem úgy alakul, ahogy én akarom, s hiába érzem azt a mérhetetlen energiát, ami bennem lappang, csak mégtöbbet vétek, nem tudom irányítani. Valaki engem szólít, de már annyira mélyen vagyok a sötétben, hogy szinte fel sem tűnik. A gerincemet feszítő fájdalom továbbra sem tágít, a fejem egyenesen ketté hasa, és mintha minden ellenem játszana, elkapnak.
A kórházban töltött napjaim alatt az időjárás igencsak szeszélyes formát ölt. Ennyi vihart nem tapasztaltam összesen az elmúlt néhány évben, s egyedül átvészelni ezeket felér több éves szenvedéssel a zárkámban. Hogy nyugodt maradhassak, a Kookkal közös, filmezős estéinken gondolkodom, képzeletben otthon fekve az ágyban, és valami szörnyen unalmas filmet kifigurázva. Lesz még rá lehetőség valaha?
Mint a legtöbb férfi, én is kevés rosszabb érzést ismerek a kiszolgáltatottságnál, amihez az itt töltött hetek alatt volt bőven időm alkalmazkodni, ám a fürdetés egyenesen megalázó. Ha adnának időt, egyedül is menne, de a beszűrődő hangok alapján odakint káosz van, nekem pedig pontosan kell érkeznem. Ami csak tetézi a dolgot, az az, hogy két fiatal, törékeny ápolónő tesz-vesz körülöttem, fürdet, kötöz, ellát és öltöztet. A régi énem tuti nem hagyta volna ki a lehetőséget, még talán ágyba is tudnám csábítani valamelyiket a törékeny kisfiús alkotással, de mai fejjel csöndben tűrök mindent, várván a menekvés pillanatát innen. Az öcsém mellett megtanultam becsülni az emberi értéket, meg azt hiszem, a szívem foglalt. Gusztusom sem lenne az egészhez, még ha fel is gyűlt bennem minden.
Szerintem ugyanaz az autó jött értem, mint legutóbb, de nem vagyok benne egészen biztos, mert az idegesség miatt annyira nem figyeltem meg az oldalába karcolt szavakat és alakzatokat. Nem mintha jelenleg biztos lennék a szabadulásomban - sőt… - azonban sokkal tisztább már a kép, nem mellesleg Jungkook is magánál van. Ha pedig itt ragadok néhány évre, legyen, tenni ellene úgysem tudok. Lehet jobb is lenne mindenki számára.
