Kapucnimat idegesen huzigálva battyogok a sötét utcán, minden idegszálammal valami megnyugtató ténybe kapaszkodva. Cipőm gumírozott alja hangosan dörzsölődik össze a mocskos betonnal, ahogy vontatott járásom egyre lassulni látszik. Próbálok valami szépet, érdekeset, vagy csak lefoglalót találni a körülöttem lévő világból, hátha ezzel húzhatom a hazavezető út hosszát, ám minden gondolatomat egy felettébb aggasztó dolog tölti le, nem hagyva egy perc nyugtot sem megtépázott becsületemnek. Igazából ha el is megy néha mellettem egy egy ember, nem láthat mást, csak egy frusztrált, valószínűleg ijesztően akadozó mozgással bíró, már szinte az egész fejét eltakaró egyént, ami többnyire nem túl bizalomgerjesztő, ezért hát, vagy hangtalanul eltűnik, vagy gyorsan irányt váltva fordul be a legközelebbi utcán. És ha még látna is engem…
Olyan érzésem van, mintha a fejem még a csuklyán is átvilágítana, és egy rohadt lámpa lennék! Uram, mondd, mit vétettem?!
És akárhogy próbáltam hosszítani a hazaérkezés keserédes pillanatát, az öt perces útból fél óránál többet nem sikerült kihozni.
Nagyon óvatosan, hangtalanul nyomom le a kilincset és tolom be a hatalmas, sötét tölgy ajtót, ami ellenem szitkozódva, valami iszonyat mód nyikorogva adja meg magát az erőmnek, szinte kívánva a temetésemet. És szerintem még csak most jön majd a legrosszabb…
- Hyunnie, te vagy az? - hallom meg életem kiabálását, valahonnan a nappali felől. Pont őt nem akarom, hogy lásson engem. Most mit tegyek? Fussak el a szobámba, mielőtt a többiek kijönnének? Az mindenbizonnyal nagyon gyerekes lenne. Annyira nem szeretném én ezt…
- Igen - szólok vissza, ám amint megérzem talpam alatt a dübörgő léptek közeledtét, homlokomnál megragadva a vékony, szürke anyagot, majdhogynem az orromig húzom.
- Na, mutasd, milyen lett - rántja le rólam egy óvatlan pillanatban, a hang alapján Sungyeol, és hirtelen elém tárulva a világosság kellemetlen, szememet égető fénye miatt, hunyorogni kezdek. A reakciók ennek ellenére egyértelműek, nem kell hozzá látnom, ugyanis olyan hangosan nevetnek az én kedves, megértő és legfőképpen együttérző csapattársaim, hogy még a szomszéd is biztosan hallja. Óvatosan nyitogatom szemeimet, valami menekülő utat keresve, mikor megpillantom leaderünk nem túl magas alakját kivánszorogni. Egy megkönnyebbült sóhajt eresztve emelem rá tekintetem, próbálva megértetni vele a helyzetemet, ám ő nem néz rám, csak feldúltan kapkodja a fejét, hogy itt mégis mi a búbánat folyik.
- Mi bajotok? - tekergeti nyakát, mikor pillantása megállapodik rajtam. - Azt a kurva! - kezd mindenkit túlszárnyalóan hangos és magas nevetésbe. Jah, én vagyok a hülye. Hát mit is vártam Sungkyutól?! Pont én voltam az, aki reggel megjegyezte, hogy mennyire nem áll jól neki ez az új stílus, na meg a többieké is elég érdekesre sikeredett, de most mégis azt érzem, hogy mindenkié ezerszer jobb lett az enyémnél. Lefagyva állok az előszoba kellős közepén, kitéve magam a többiek szórakozása kereszttüzének, mikor egy halk, a többieket mégis elnyomó hang megüti fülemet.
- Szerintem jól áll - lépked közelebb Sungjong, talán hogy halljam, talán, hogy jobban lásson. Nem tudom, de olyan aranyos, ahogy összehúzva magát próbál utat törni irányomba, míg el nem ér közvetlen mellém. - Így életképesebbnek nézel ki, Hyung - küld felém egy bíztatónak szánt mosolyt, ám szavaival vegyülve, inkább tűnik gúnyosnak, mintsem kedvesnek.
- Olyan gonoszak vagytok! - lök mindenkit félre maga elől Dongwoo. - Rohadtul nem vicces! - ragadja meg a csuklómat és egyet rántva rajtam, egyenesen a szobánkat veszi célba, ezzel kimentve engem ebből a kifejezetten ciki szituációból. - Ne is törődj velük - ereszt el egy megfáradt, már már nyűgös sóhajt, becsukva mögöttünk az ajtót, ezzel tompítva a többiek hahotázásának frusztráló hangján.
- Tényleg ennyire rossz? - túrom fel indulatosan hidrogén szőke tincseimet, kétségbe esetten figyelve szerelmem arcát.
- Már hogy lenne az? - vigyorodik el, de egy csöppnyi gúny sincs hangjában. Inkább… öröm? Nem, nem tudom. De nem rossz. - Nekem kifejezetten tetszik - lép hozzám közelebb és szorosan magához von. Belesimulva meleg ölelésébe, mélyen beszívom izzadtsággal keveredett kedvenc tusfürdőm illatát. Neki még a saját testnedve is irtózatosan jó és magával ragadó illatú, amihez a tisztálkodóé társulva szinte kábító hatást nyújt. Feszülős, fekete trikója láttatja kidolgozott, izmos karját, ami jelenleg vállaimnak feszülve tartanak engem, mint egy menedék, ahova bármikor bújhatok, ha bajban érzem magamat. Nem mondom, hogy erősebb nálam, vagy hogy a testi erejére lenne szükségem támaszként, csak imádom, hogy ennyire jól áll neki minden, ami Ő.
- Én meg kifejezetten utálom - dünnyögöm nyakhajlatába.
- Szerintem vadító - dörmögi fülembe azon a szörnyen mély hangján, amivel mindig levesz a lábamról.
- Jah, nagyon… - makacskodom tovább, mert én komolyan utálom. - Így biztos nem megyek ki a közönség elé és a klipet is elfelejthetik, míg nem kapom vissza a barnámat.
- Hát ne is, mielőtt más elvenne tőlem.
- Nem vagy vicces - fújom fel durcásan arcomat, sértődöttséget imitálva, még el is fordulok kicsit.
- Én nem viccelek - távolodik el, de éppen csak annyira, hogy szembe tudjon velem nézni. - Nem hiszel nekem? - biggyeszti le alsó ajkát, míg szemöldökei majdnem homloka közepéig futnak.
- Ne bizonygass olyat, ami nem igaz - fúrom tekintetem az övébe, minden határozottságomat összeszedve, hogy érezze a helyzet súlyát.
- Akkor csak megmutatom - lendíti előre csípőjét, mire megérzem combomnak feszülő, kőkemény merevedését.
- Nah - kapom el fejemet, már most égő arccal.
- Te nem hittél nekem - leheli fülembe, mibe teljesen beleborzongok.
Dongwoonak egy nagyon jó tulajdonsága, hogy tudja, mikor milyennek kell lennie. Legalább három énje van, és én vagyok a legszerencsésebb, hogy ismerhetem mindet. A komoly, amit többnyire munkában mutat. Azt annyira nem szeretem, de elfogadom, elvégre akkor én is olyan vagyok. A vicces, mikor mindenkit ugrat, könnyen benne van a legnagyobb marhaságokban és olyankor hajlamos a “lányosabb” énjét előhozni. Az utolsó meg ez, mikor kifejezetten férfias, ám mégsem próbál engem sosem elnyomni. Sőt! Látom rajta az igyekezetet, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy én is férfinak érezzem magam mellette.
- Tényleg jó? - küzdök légzésem egyenletessé tételével, nem túl sok sikerrel.
- Mi az hogy…! - simítja két hatalmas tenyerét hátamra és szép lassan lefelé csúsztatva, végül megállapodik a fenekemen. Egy hirtelen rántást követően, csípőcsontjaink szinte összekoccannak és kemény ágyéka az enyémnek feszül. Lassan hátrafelé araszolva húz maga után, egy centimétert sem hagyva távolodni és az ágyra ülve az ölébe von.
Sosem próbált elnyomni, vagy kifejezetten uralkodni felettem. Mindig megadja az esélyt, hogy én irányítsak, de többnyire nem szoktam élni a lehetőséggel, mert elég bizonytalan vagyok ilyen téren. Míg az ő összes mozdulatából süt a magabiztosság, addig tőlem valami ügyetlenkedő vacaknál több nem telik.
Most az én dolgom lépni, így lehajolva hozzá ajkaimat az övéihez nyomom és némán könyörgöm, hogy vegye át innen, mert félek lépni. Tollpiheként érintkezünk, és mikor már legalább fél perce nem történik semmi, mozgatni kezdem párnáimat, de valami hihetetlen szerencsétlenül. Belemosolyog ebbe a csóknak nem mondható valamibe, és teljesen biztos vagyok benne, hogy piszkosul élvezi esetlenkedésemet.
- Bébi, mit csinálsz? - leheli számba, felettébb szórakozott hangnemben. Bébi. Szeretem mikor így hív, meg nem is. Némiképp lekezelőnek gondolom, ugyanakkor imponálónak is. Szerencsémre csak kettőnk közt szokta ezt használni és még véletlenül sem tenné cukkolásból, mert ennek jelentése van. Igen komoly jelentése.
- Próbálkozom - sütöm le tekintetem, hátrahajtva fejem, és elhúzódnék, ha egyik keze nem csúszna tarkómra és húzna ugyanolyan helyzetbe vissza, mint voltunk.
- Nem mondtam, hogy rossz lenne - nyom egy finom puszit ajkaimra. - Csak ne félj már tőlem ennyire - próbálja elkapni pillantásomat, de én nem engedem, idegesen pásztázom a mögötte elterülő paplant.
- Én nem is félek tőled - hazudom, olyan halkan, hogy talán meg sem hallja.
- Persze, te nem… - kuncog fel és közelebb húzva, számat az övére nyomja. - Na gyerünk - bíztat, szétnyitva ajkait, kérés nélkül adva bebocsájtást.
Kérésének - vagy inkább parancsának - eleget téve, nyelvemet az övé mellé csúsztatom, de még mindig nem megy, csak ügyetlenül hadonászok vele, szájürege minden szegletét megízlelve. Kínosnak, szinte már reménytelennek érzem a helyzetet, így végül frusztráltan nyomom hátra fejemet, fogaimat szorosan összepréselve.
- Legalább ne nevetnél ki - szűröm ki sziszegésszerűen, kezeimet ökölbe szorítva.
- Eszem ágában sincs, Szerelmem - mondja hangjába annyi megbánást sűrítve, amennyi belefér ebbe a pár szócskába, melynek legvégébe beleremeg a szívem. Ritkán teszünk ilyen elcsépelt megjegyzéseket, de ha mégis, akkor azt nem véletlen. Tudom, hogy szándékosan sosem bántana meg, de hát basszus, tisztába van vele, miért tökölök ennyit!
Megkönnyebbülésemre már végre ő cselekszik és hozzám hajolva egy heves, követelődző csókba invitál, hezitálás nélkül átdugva nyelvét, táncra hívva az enyémet. Mint mindig, most is szinte beleszédülök tetteibe, annyira hihetetlen és szörnyen kellemes. Egymás elől kapkodva a levegőt marcangol, rendszeresen belehümmögve a cuppogásainkkal kettészelt csendbe. Igazából fogalmam sincs miért csinálja, de míg velem van, csak jót érzek.
Szerintem annyi vér nincs a testembe, hogy elég vörös legyek, mikor elhajol, mert már mind valahol máshol van. Hosszú, csontos ujjai bejárva gerincem vonalát, minden csigolyánál elidőzve kicsit, szép lassan haladnak lefelé, mikor egy gyors mozdulattal tenyere fenekemre tapad és belemarkolva majdnem felnyögök a hirtelen jött ingerre, ám még sikerül időben visszafognom magam. Megemelve engem feláll, én meg reflexből nyúlok nyaka után és kulcsolom össze karomat, nehogy leessek, és így fektet el engem a puha matracon, erélyesen fölémmagasodva. Egy elégedett félmosolyt villantva felém, arca közeledik enyémhez, mire automatikusan lehunyom szemeimet, ám a várt dolog helyett csiklandozó lehelete fülemben ér célt és kagylómba puszilva, apró csókokkal kezdi hinteni érzékeny bőrömet, arcomtól haladva a nyakamig. Lábaival lerúgja rólam a cipőt, míg egyik keze pulóverem cipzárjával kezd el babrálni. Hangos puffanással ér padlót kedvenc, fekete surranóm és ezzel egy időben adja meg magát felsőm meleg és biztonságot nyújtó szorítása, jól tudván, hogy most így is elég fülledt a levegő, valamint megvédeni sincs kitől. Ujjai pólóm alá férkőznek, és míg nyelvét is harcba küldve torkomat kezdi ostromolni, mindvégig jólesően cirógatja hasfalamat.
- Hyungh - eresztem ki egy óvatlan pillanatban hangomat, ezzel egy elégedett morgást kicsikarva belőle. Ha lenne merszem, egész nap érte sóhajtoznék, csak hogy boldog legyen, ám ilyenkor annyira elveszettnek érzem magamat, mint vad a nyílt terepen. Lett volna időm megszokni ezt, vagy belelendülni a viszonzásba, de azt hiszem, én sosem fogom tudni levetkőzni a gátlásaimat.
Elemelkedve tőlem húz fel ülő helyzetbe, hogy megszabadítva minden felső ruházatomtól, visszanyomhasson a puha párnák közé, újra elfoglalva őt megillető helyét.
- Szőke hercegem - túr szenvedéllyel túlfűtött felindultságból tincseim közé és finoman megtépázva azokat vezeti végig tenyerét arcomon, át a nyakamon, míg meg nem állapodik mellkasomon. Mutatóujjával köröz, míg fölém hajolva, fejem búbjára puszil. Annyira aranyos, hogy így törekszik elfogadtatni velem új hajszínemet és már egy egész kicsit jobban is érzem magam, de eddig legalább sikerült elfelejtenem pár percre. Kulcscsontomon megérezve leheletét vetem hátra a fejem, helyet adva neki, hogy birtokba vehesse kedve szerint egész testemet. Hatalmas tenyere az oldalamon siklik végig, míg selymes ajkai bejárják egész felsőtestemet, mikor csípőmre markolva ránt feljebb, és zárja hevesen, mégis óvatosan szájába egyik mellbimbómat. Felszusszanva adom tudtára az egyértelműt, miszerint hihetetlen mód élvezem törődését.
Bár már kilenc óra is elmúlt, a szomszédos nappaliból a többiek szórakozott nevetése és kiáltásaik fűszerezik meg az amúgy sem túl csendes hangulatot idebent. Megnyugtat a tudat, hogy most egyáltalán nem hallanak minket és még a kedvük is jó.
Míg szívogatja, harapdálja érzékeny részemet, egyik kezem már az alattam heverő takarót tépázza, közben másik megtagadva agyam minden parancsát, szívem eltulajdonítása alól vezérelve szerelmem kobakjára téved és ujjaim egy pillanat alatt tűnnek el mogyoróbarna hajzuhatagában. Megbabonázva figyelem, ahogy tincseit tekergetve játszok pihe tapintású szőrszálaival, mígnem elhúzódik előlem és egyik szemöldökét felszegve, egy keserédes, mégis incselkedő félmosolyra húzza ajkait.
- Te nem figyelsz rám - közli, némi sértettséget imitálva
- Már hogyne figyelnék? - rökönyödök meg, nem értve, hogy mi rosszat tettem.
- Igen? - kérdez vissza játékosan és felvéve a kesztyűt én is előhúzom merészebb énemet.
- Nem? - vigyorodom el.
- Csak okosan… - mered rám fölényesen és már most lerí róla, hogy készül valamire, amit én egész biztos “élvezni” fogok. Én és az a csökönyös természetem… Most kéne visszavonulót fújnom, míg nem késő, ám nem, nekem muszáj tovább hergelnem.
- Én mindig az vagyok - öltök rá nyelvet.
- Igen?
- Nem?
- Ezt még meddig folytatjuk?
- Mit? - meresztek nagy, ártatlan szemeket, megint csak kérdéssel felelve kérdésére.
- Na jól van… - mér végig egy utolsó, zavarbaejtő pillantással és a következő másodpercben már elterülve nyom a matracba, felocsúdásra még véletlen sem hagyva időt, míg fürge ujjai könyörtelen gyorsasággal kezdenek el cikázni oldalaimon. Összekoccannak fogaim, ahogy hangos hahotázásba kezdve, reménytelenül kapálózok, minden idegszálammal arra összpontosítva, hogy letoljam magamról Dongwoo-t, ami kevés sikerrel jár. Lábaival lefogja az enyémeket, mielőtt még nem kívánt tájakra tévednének a nagy hadakozás közepette és a fizika minden ésszerű törvénye ezúttal is magamra hagyva, - gondolom - boldogan konstatálja magában, hogy már megint sikerült alul maradnom, még ha magamat is vélem erősebbnek. A levegőmet gyorsan elhasználtam és izmaim görcsös rángásától erőm sincs pótolni a hiányt, így már a fejem teljesen zsong, a sok nevetéstől pedig megfájdult a torkom.
- Khér - kezdek bele. - Doh… khéhrl… neeeeh - zihálom két röhögés közt, de ő ügyet sem vetve rám, folytatja a csiklandozást. Pontosan ismeri a gyenge pontjaimat, így még csak nehezére sem esik engem kínozni, amit előszeretettel szokott is bizonygatni.
- Ohh baszki - csapódik egy ajtó közvetlen valahol a közelünkbe, mire mindketten lefagyva kapjuk fejünket a zaj forrása felé. Mintha Sunkyut véltem volna felfedezni az előbb, melyről a következő megszólalása - jobban mondva hangja - biztosít is. - Ne menj be, épp dugnak - közli valakivel.
- Mih… nem ish - pihegem, amint újra megtelítődik oxigénnel szegény megkínzott szervem.
- És szeretnél? - támaszkodik fel, hogy egyenesen a szemembe meredhessen.
- Hagyjál - vágom magam oldalra és magzatpózba burkolódzva menekülök párom elől.
- Na~, Bébi, ne durcizz - ereszkedik rám és egy finom csókot nyom nyakhajlatomba. - Hyunnie~ - durmolja fülembe, hátha ezzel ki tud csalogatni, de nem, megmakacsolva magam fúrom arcomat a paplanba. - Kiengesztellek, jó? - mondja bűnbánóan, mire érdeklődve felnézek rá.
- És azt mégis hogy tervezed? - fordulok hátamra kíváncsian, ábrázatát fürkészve.
- Hogy szeretnéd? - változik meg mimikája és valami megmondhatatlan, furcsa kifejezés ül meg arcán. Szinte megugrom, ahogy tenyerét megérzem ágyékom legérzékenyebb pontjára tévedni.
- Gonosz - sóhajtok fel.
- Tudom - puszil homlokomra. - De ezért szeretsz, nem? - vigyorodik el.
Valami igennek és nemnek is vehető válasszerűséget morogva adom meg magam akaratának, és hagyom, hadd tegyen velem, amit csak szeretne.
Egy percig sem tétlenkedve férkőzik lábaim közé, mindkét kezemet megragadva és ujjainkat összekulcsolva pihenteti meg őket a takarón. Ajkai éhesen tapadnak hasfalamra, apró nyálcsíkkal körbevezetve minden kirajzolódó kockámat. Finoman ráfújva előbb otthagyott művére, összerándulok az egyszerre kellemetlen hűvös, mégis bizsergetően kellemes érzésre, és ujjait méginkább sajátjaim közé préselem. Nyelvével megáll egy pillanatra farmerem kezdeténél és ameddig bírja, alácsúsztatja, ezzel feltolásra késztetve csípőmet. Győzelemittasan felnéz rám és folytatva kínzásomat, ajkai az érdes anyagra tévednek. Ahogy halad lefelé, úgy nyúlik ki egyre jobban karja, még továbbra sem engedve engem, hiába a kényelmetlen elhelyezkedés, és apró csókokat hintve teljes alakot öltött tagomra, a nadrágon keresztül bekapja és forrón rálehel, mire hangosan felnyögök. Eljátszadozva kemény férfiasságomon, míg szájával valami mennyek feletti mámorba hajszol, ujjai mindvégig megnyugtatóan cirógatják kézfejemet. A szívem szinte a torkomban dobog, és a vérkeringésem olyan hangos, hogy semmi mást nem hallok rajta kívül. Könyörgően szűkölök, mire végre elenged és felemelkedik a teljesen átnedvesedett farmeremről, hogy kicsatolva azt, minden erőfeszítést mellőzve szabadítson meg tőle a boxeremmel együtt, majd zoknijaimat is vele húzva, egy könnyed mozdulattal a rideg parkettára száműzze őket. Nem tudok olyan dolgot felsorolni vele kapcsolatban, amit nem imádnék benne. Tudja, hogy utálom, ha nincs más rajtam, csak egy zokni, így azt sosem hagyja rajtam, ami kis dolog, nekem mégis rengeteget számít.
Szabad levegőre érve férfiasságom hasam felett ringatózva várja a törődést. Szinte fáj, úgy feszül.
Szegycsontomon végigsimítva, nagyon lassan halad lefelé, hogy aztán egy határozott rántással hímtagomat maga felé fordítsa, még egy nyögést kiváltva ezzel belőlem. Rögtön kíméletlen tempóra váltva, élvezettel nézi, ahogy ujjaim görcsösen az ártatlan takaróba mélyednek és hátamat teljesen megfeszítve zihálok. Szemeim kipattannak, pislogni sem bírok, nemhogy még normálisan lélegezni! Túl jól ismer…
Ha nem hagyná abba alig fél perc alatt, képes lennék már most elélvezni, de nem, ő ítélkezik, és úgy döntött, hogy ennyi bizony elég volt nekem. Ha nem tudnám mi következik, még mérges is lennék miatta, ám így egy - majdnem - hálás sóhajnál többre nem telik. Az ágy szélére kúszva feláll, hogy megszabadulhasson elsőnek a trikójától, majd hosszú, sötétszínű melegítőjétől, vele húzva alsóját is. Visszamászva hozzám, ellenmondást nem tűrve, mégis óvatosan a hasamra fordít én meg már pánikszerűen kapok a párnák után, hogy az egyikbe belefúrva arcomat két oldalát markolva próbáljak felkészülni a fájdalomra. Derekam alá nyúlva felhúzza csípőmet és kényelmesen mögém térdelve, derekamat kezdi simogatni, ajkai meg egyik félgömbömre tévedve kezdenek el játszani a vékony bőrrel. Gyengéden puszilgatni kezdi, közben gyorsan benyálazva ujjait és az elsőt bejáratomhoz vezetve, másik keze férfiasságomra téved. Nem tudok mire figyelni, ahogy belém vezeti mutatóját, ezzel egyidőben kezd el ott simogatni és puszilgat tovább. Igyekszik minden fájdalomtól megóvni, ami számomra többet jelent minden tetténél. Már a harmadik ujja van bennem, mire megérzem egyáltalán azt a kellemetlen, feszítő érzést, annyira jól tereli figyelmemet. Befejezve tágításomat, mindenhonnan eltűnik, és én annyira egyedül érzem magam hirtelen, mint talán még soha ezelőtt. Ám nem kell sokáig árválkodnom, rögtön belém akad a levegő, mikor makkját nekem feszítve, szörnyen lassan elkezd befelé nyomulni. Nyüszítésemre idegesen hátamra tapad a tenyere, és dörzsölgeti, közben sissegve nyugtat, hogy nincsen semmi baj, hamarosan elmúlik. Mintha én nem tudnám… Csak addig rohadtul fáj és szörnyű!
Mélyen a puha párnába temetkezve tartom vissza minden feltörni készülő könnyemet, mikor párom hosszának felénél megpihenve rám borul. Tudja, hogy nekem az a lényeg, hogy csak itt legyen, és igen, érezni akarom úgy is, de így mindennél fontosabb. További útját már úgy teszi meg, hogy átkarolva egész testemet, annyira szorosan ölel, ahogy csak bír. Sokszor kértem erre, mondva, ha nem kapok levegőt se engedjen, mert így ezerszer könnyebb nekem. Ahogy teljesen belém ér, vár és lazít, forró arcát gerincemnek nyomva. Az idő megállíthatatlan körforgása kíméletlenül száguld el felettünk, mire én elég erőt és bátorságot érzek magamban ahhoz, hogy folytatásra kérjem. Egy millimétert sem távolodva tőlem, még mindig határozottan ölelve lök egy kisebbet, tesztelve állapotomat, és amint kiderül, hogy bírom, bátrabban kezd mozgásba. Lassan és kimérten ring, én meg kénytelen vagyok felemelni a fejem, hogy levegőhöz juthassak. A nyakam majd kitörik, ahogy oldalra fordulva felnézek rá, és a lélegzetem is elakad, ahogy szétnyílt ajkakkal, mámortól ködös tekintettel pillant le rám. Ha másért nem, ezért már megérné elviselni a fájdalmat… Figyelve tevékenykedését keresem én is a jó érzés legkisebb jelét is, mit ő megérezve, azonnal helyzetet vált és másik szögből próbál belém hatolni. Hangosan és egyenetlenül zihál, egyre idegesebbeket lökve, mire végül megtalálja azt a pontot, mitől hangosan felnyögve, szinte megrogyok alatta. Már céltudatosan mozogva hajt minket a mámorba, egyik karjával erősen csípőm alá fogva, hogy fent tudjon tartani, mivel én remegésem miatt lassan felmondom a szolgálatot, és ha rajtam múlna, ennek a menetnek szomorú vége lenne. Homlokát kitüremkedő csigolyáimra támasztva, a tőle telhető leggyorsabb tempóban terel az élvezet kapujába, aminek mi kifejezetten, az ágyunk meg már sokkal kevésbé örül. Szerencsétlen bútor már annyira megviselt, hogy félő, bármelyik pillanatba összeszakad alattunk és a nyikorgása is elég zajos ahhoz, hogy mindenki hallja a leplezhetetlen tettünket, ám valaki volt olyan szíves, hogy annyira felhangosítsa a tévét, hogy még mi is halljuk mi megy benne. Száz százalék, hogy miattunk.
- Dohng… Whooh - nyöszörgöm, ahogy csak bírom.
- Mhindjárt - szorít rám. Mindkettőnk leizzadt, így csatakos bőrünk ahol összeér, végig csúszik.
- Éhn mhár… nhem - próbálom tudtára adni, nem túl sok sikerrel.
- Vhárj! - áll meg egy pillanatra és oldalra nyúlva, hosszú karja segítségével felkap egy zsebkendőt az éjjeli szekrényről, majd szétrázva azt, lehajítja mellénk és újra mozgásba kezd. Fölegyenesedik, hogy csípőimre markolva az eddiginél is gyorsabban mozoghasson, míg minden izmom meg nem feszül és szinte felkiáltva élvezek a tenyerébe - jobban mondva a tenyerében lévő vékony papírba. Még két lökés után kirántja magát, és a hátamra lövellve, hagy engem összerogyva teljesen elterülni az ágyon. Zihálva figyelem, ahogy összegyűri a zsebkendőt, és elhajítva, egy másikért nyúl, mellyel finoman és precízen letisztogatja a művét rólam. Mindkettőnknek könnyebb, hogy nem kell folyton ágyneműt húzni, valamint gondolom látta, hogy eleve fáradtan értem haza, ha akarnám se lenne most erőm elmenni kitisztítani magamat. Végezve a törölgetéssel, kirángatja alólam a paplant és bebújva mellém, gyengéden magához von.
- Én megmondtam, hogy vadítóan nézel ki - lehel egy csókot ajkaimra és ránk hajtva a takarót, hagyja, hogy kényelmesen elhelyezkedve, átadva a párna szerepét mellkasának, álmosan hunyhassam le pilláimat, míg ő a hátamat simogatva meséli nekem a napját, tudva jól, hogy engem érdekel, csak tényleg nem bírom már, ám mindennél többet segít, ha elalvásig beszél hozzám.
Dongwoo, remélem tudod, hogy mindennél többet jelentesz nekem…
Ez a fici egy barátnőmnek készült, magamtól eszembe nem jutott volna a páros. Minden esetre, boldog névnapot Kami!
