Ahogy közelednek az ünnepek, úgy válik egyre komorabbá a hangulatom is, ami már nem csupán a kint röpködő mínuszoknak köszönhető, hanem annak a töménytelen nyáladzásnak is, ami átjárja a kollégium és az órák unalmas légkörét ilyenkor. Mindenki türelmetlen, szürreálisan boldog és jó fej, kivéve én. Rám abban a két hét szünetben is ez a kihalt épület vár, elvétve néhány egyéb szar életű diákkal, akik nem mennek haza ünnepelni a karácsonyt, vagy az új évet a családjukkal, mert nem kíváncsiak rájuk, netán nincsenek is.
- Suga hyung, nézd, megint ott van! - bök könyökével oldalba az új fiú ebéd közben, mire kis híján félre is nyelem a falatot. Szememet ujja irányába vezetem, egyenesen a tőlünk két asztalra ülő, barátnőivel nevetgélő lányra.
- Suga hyung, nézd, megint ott van! - bök könyökével oldalba az új fiú ebéd közben, mire kis híján félre is nyelem a falatot. Szememet ujja irányába vezetem, egyenesen a tőlünk két asztalra ülő, barátnőivel nevetgélő lányra.
- Ki a faszt érdekel? - húzom el a számat. Komolyan emiatt zavart meg? Már harmadik évemet koptatom itt, mégsem érdekelt még sosem egy csaj sem. Pont leszarom, ki tetszik neki. Még hiperaktív, minden lében kanál, elvégre első évét kezdte. Mondjuk, én sosem voltam ilyen. Mikor veszett ki belőlem az életkedv? - Menj és húzd meg, mert már kurva idegesítő vagy… - mormogom teli szájjal.
- Ne légy már goromba vele! - veszi rögtön védelme alá Seokjin, mint minden egyes alkalommal. Úgy unom már ezt az egészet.
- Én adnám - nevet fel hangosan Taehyung, mivel minden szempárt magára vont a kicsiny helységben. - Mármint azt, hogy én, nem Kook…
- És mi tart vissza? - sandít rá Hoseok, ezzel is heccelve a fiatalabbat.
Megint valami gazdag csitrin civakodnak, holott bármelyik megkaphatná, mégsem mozdul egyik sem. Ez már szinte állandó. A csajok csak úgy omlanak utánuk, és ők néha kiragadva egyet a tömegből, meg is szerzik, de egy-egy éjszakánál sosem tart tovább a bűvölet. Nem mondom, hogy én nem kellenék senkinek sem, ám a hírem messze jár, és hát igen… eléggé kegyetlenül szokásom visszautasítani az ilyesfajta közeledéseket, direkt azért, hogy mások meg se próbálkozzanak. Ennek ellenére mindig akadnak öngyilkos jelöltek.
Éppen szokásos délutáni pihenőmet töltöm a szobám csendes, nyugodt védelmében, mire egy ajtócsapódás azonnal visszahoz félálmomból.
- A kurva életbe, hogy már megint ez történik! - lép be feszülten szobatársam, idegesen vöröses fürtjeiben matatva.
- Beléd meg mi a ménkő ütött? - rivallok Jiminre, mert tudja jól, hogy utálom, ha ilyenkor zajong.
- Az a szuka a szemem láttára mászott rá valami csávóra! - veszi feljebb a hangerőt, pedig azt hittem, már így is maxon üvöltözik. Remek, így a szomszéd szobában, de megkockáztatom, hogy a szomszéd épületben is hallják szánalmasan tiszta életének problémáit. Jimin az egyetlen közülünk, aki mindig normális kapcsolatok ábrándjaiba ringatva magát, gondosan keres párt, majd sokadjára is pofára esik.
- Remélem most nem álltál neki a csávónak, mert nem húzlak ki még egyszer a szarból - ülök fel nehézkesen, mert már biztos vagyok benne, itt nyugtom nem lesz egyhamar.
- Nem, de még nem vetettem el teljesen! - huppan mellém fújtatva.
- Pedig jobban tennéd. És takaríts ki, nézd mit hagytál itt reggel! - mutatok körbe a rendetlen szobán, minek felbujtója maga Park Jimin, aki még a nap elején vidáman keresgélt randira ruhát magának, ezzel széthányva mindent a parkettán. - Semmit nem találok meg ebben a kuplerájban - kapom le egy laza mozdulattal pólómat és engedem ki ujjaim közül. - Elmegyek zuhanyozni, mire vissza jövök, rend legyen! - fogok meg kifelé menet egy törülközőt és vállamra hajítva, kilépek az emelet beltéri folyosójára. Odakint fagy és esik a hó, amit végigmenve a keskeny épületen, jól szemügyre is vételezek. Szeretem nézni a kint tomboló időjárást, innen a meleg rejtekből. Ám nagy ábrándozásomból egy, a csupasz mellkasomnak ütköző dolog ránt vissza.
- Mi a… - szisszenek fel, lenézve útonállómra, aki nem mellesleg egy lány. Legalábbis hosszú, barna haja ezt feltételezteti velem. Hihetek a rájuk írt számoknak - és ugyebár mért ne tehetném -, még csak gólya. Tekintetemet tovább vezetve, valamiféle szemkontaktus reményében arcára pillantok, ám amint észreveszi, hogy őt vizslatom, paradicsom színekben pompázó fejét elfordítva
- B… bocsánat - ugrik hátrébb a teremtés, beigazolva gyanúmat nemét illetően. Végig nézve az esetlen leányzón, szemem a kezében szorongatott tankönyveken állapodik meg. Ha szorosan magához öleli azokat az undorító, papírra vetett okosságokat és kikerülve engem, el viharzik, mintha sose történt volna semmi. Így jobban bele gondolva ő volt az a csaj, akire Jungkook és a többiek úgy verték a nyálukat ebédnél. Ő is csak egy sok a közül… indulok meg ilyesfajta és még sok hasonló gondolattal eredeti célom felé, a fürdőbe.
Míg testemet áztatom a forró zuhany alatt, fejemben kész háború dúl a következő napok tárgyainak végiggondolása miatt. Rengeteg vizsgánk van a szünet előtt és még több beadandó házi dolgozat feladatsorát kapjuk ki, hogy még véletlen se jusson időnk a pihenésre. Azután meg a félévi lezárások miatt kell hajtani. Van bármi is, ami okot adna eme időszak szeretésére?
A napok rohamos tempóban múlnak, kettőt pislogok és már megint közelebb a karácsony. Utálatos érzés veszi át a hatalmat amúgy is fagyos szívem felett, amin a kint tomboló idő sem segít.
- Órák után jössz ki a bárba? - súgja nekem Namjoon, az előadás kellős közepén. Jó, a figyelmem teljesen más vizeken jár, mint a lent lelkesen magyarázó professzor mondandója, ám ha ebben bárki is meg meri zavarni, nem ismer könyörületet.
- Kétlem… - vetem oda unottan, fejemet tenyerembe hajtva.
- De ma lent lesz mindenki - tesz egy erőtlen próbálkozást meggyőzésemre, mintha engem érdekelne, hogy ki lesz ott, és ezt ő is jól tudja.
- Rohadt hideg van, ha nem muszáj, inkább nem mennék sehova.
- Most abba az öt percbe, míg átérünk nem fagysz meg. Visszafelé meg majd fűt a pia - húzza vigyorra ajkait.
- Majd meggondolom - adom meg magam, csak hogy leszálljon rólam. Ez általában igent szokott nálam jelenteni, ám most inkább a nem felé húz a szívem. Nem tudom és nincs is kedvem agyalni ilyesmiken.
A délután lassan telt, ami számomra inkább előny, mint hátrány, mert nekem ezek az órák a pihenést jelentették. Jobban mondva, jelentették volna, ha szobatársam nem lenne ekkora egy barom!
- Könyörögve kérlek - húzom a fejemre párnámat - KURVÁRA NE CSOSZOGJ, HA MÁR NEM TUDSZ A PICSÁDON MARADNI! - kelek ki magamból, mert itt a szép szó már nem segít.
- De hyung, vágod, hogy ott lesz? - siklik el ama aprócska részlet felek, hogy én megkértem valamire! Jó, ment volna kedvesebben is, ám ha ez nem változik sürgősen, tuti kibaszom az ablakon, az összes gondjával együtt.
- Nem baszd meg, foggyos vagyok - rántom le fejemről a puha anyagot, ugyanis semmit nem segít abban, hogy nyugtom legyen. Már legalább hatszor mondta el, hogy ott lesz az exe, de van egy olyan érzésem, hogy még legalább ennyiszer el is fogja.
- Szerinted mit csináljak? - huppan le mellém olyan hévvel, hogy azt hittem legurulok a hirtelen jött súlyra.
- Kezeltesd magad…
- Na, most komolyan!
Én és a szerelmi tanácsadás? Nem foglalkozok ilyen ostoba, betegségszerű kémiai reakciókkal. Talán még nem is voltam soha szerelmes. Egy időben nagyon hajtottam a csajokat, szinte végig a középiskolás éveim alatt, de amint ide bekerültem, valahogy elment a kedvem az egésztől. Más szemmel nem is tudok nézni a másik nemre, mint amire valójában valók. A legjobb emberhez jött…
- Legyél buzi, azokkal kevesebb baj van - veszem elő legőszintébb nézésemet. - Vagy várj! - jut is eszembe! - Ne, mert ha rám mászol, én tuti kiheréllek!
- Nagyon vicces vagy Yoongi - ironizál, amivel tudatja, hogy már komolyan elege van belőlem. Jimin jó gyerek. Túl jó… Mindent halál komolyan vesz, próbál megfelelni mindenkinek és nem az a kifejezetten szabálysértő fajta. Persze, ha valaki viszi, akkor megy, de nem túl messzire. Becsülöm is, meg nem is, elvégre, szinte semmit nem úgy csinál, ahogyan ő valójában szeretné. Mindig az a fontos, amit más mond.
- A hyungot még baszd mellé és talán segítek.
- Yoongi hyung - nyafogja röhejes hanglejtéssel. - Megfelel?
- Meg. Na menj, szedd össze magad és este fogunk neked valami szukát - tornázom fel magam ülő helyzetbe. - De nem tervezek sokáig maradni, úgyhogy ne hozd majd fel. A szertár mindig üres éjfél után - emlékeztetem egy kaján vigyor keretében egy régebbi baklövésére, mikor már nem bírt magával és egy hasonló buli után az akkori csajával ott keféltek, mert elhagyta a szoba kulcsát. Ha részeg, szó szerint mindent elhagy. Sokszor nekem adja a pénztárcáját, hogy legalább az meg legyen, de mikor már huszadjára jön oda, hogy pénzt vegyen ki, sokszor a fejéhez vágom. Ekkor szokta át adni Jinnek. Egyszer még Taehyungnál is járt, de soha többet, mert a törpe minden pénzét elitta.
Engem ért a megtiszteltetés, hogy délutáni divatbemutatót láthassak: by Jimin. Ha nem segítenék neki ruhát választani, még a végén képes lenne ünneplőben lemenni. Kinézem belőle. Annyi ruhája van, hogy egy menekült szállást elláthatna vele, de bármit vesz fel, mindig van valami kifogása ellene. A sokadik pontosan ugyan olyan színű, ugyan olyan fazonú farmer után már a fejemet fogva vetődtem el. Ha így folytatódik, kivágom az ablakon ezt a gyereket, minden cuccával együtt…
- Nincs egy göncöm sem - sajnálkozik a ruha kupac felett. Jó ég, megint hova kerültem?
- Akkor menj meztelenül.
- Megijednének az emberek - nevet fel, mire rávezetem unott tekintetem. Egy szál boxerben, csípőre tett kézzel morfondírozik a tengernyi textilt vizslatva. Izmos, kigyúrt testére nagyon oda figyel, a hajával is tud mit kezdeni, csak ez az öltözködéses dolog…
- Jah, rájönnének, hogy lány vagy.
- Anyád a lány - veti oda foghegyről, mitől nekem is jobb kedvem lesz egy egészen hangyányit.
- Na, az tényleg! Gyere ide, te szerencsétlen, segítek - ülök fel törökülésbe és intem magamhoz.
- Mit segítesz rajtam, ha csak egy alsóban vagyok? - mutat végig testén hitetlenkedve.
- Igaz, akkor megyek én… - mondok le a kényelemről és battyogok oda. - Mit szólnál… - fogok államra, tüzetesen végigpásztázva a választékot. - Ehhez - húzok ki egy feszülős, térdénél szaggatott, világos színű farmert - és mondjuk ehhez - mutatok fel egy fehér, mélyen kivágott, szintén feszülős pólót. - Meg még ráveszed a türkiz dzsekidet, egy fehér vászon cipő, egy hosszú ezüst lánc és két - három gyűrű?
- Egy isten vagy, hyung - kapja ki ujjaim közül a dolgokat és rohan az ágyához, hogy felvehesse.
- Mondj újat…
Én is magamra kaptam valami nem túl kihívó, mégsem annyira laza göncöt, amit amint kiléptünk az épületből, meg is bántam, mivel a hidegnek foga van és bizony nem rest belém marni. Hát igen, nem is tudom hova tettem az eszem. Szinte lesprinteljük azt a pár sarkot, ami a szórakozóhelyig vezet, és bár a kimelegedést ugyan nem tette lehetővé, de legalább nem haltunk szörnyet az utcán. Belépve a hely vaskeretes ajtaján, hirtelen megcsap a meleg, a zajról és a különböző szagokról nem is beszélve. Egy időben nagy partiarcnak bizonyultam, ám a mai elkorcsosult világban már más a divat, mint pár éve. A fiatalok nemét akkor tudod a legbiztosabbra megmondani, ha megmutatja, de ugye annyira nem érdekel engem senki. Vannak erősebb határok, de nekem az tette rá az i-re a pontot, mikor valakit fel akartam szedni, akiről idő közben kiderült, hogy pasi. Életem egyik legcikibb sztorija. Utána a srácok hetekig cukkoltak vele, ám még most sem múlt el teljesen nyom nélkül ez az egész történet.
- Nézd! - rántja meg a vállamat Jimin, és a tömegbe mutat.
- Nézem - keresem tekintetemmel a bárpultot, mondjuk ő ezt nem láthatja.
- Ugye milyen elragadó?
- Aha - hagyom rá a dolgot és amint megtalálom a kiszemelt helyet, be is lendülök az ember tengerbe, átverekedve magam rajtuk. - Egy whisky lesz - szólok oda a csaposnak és kényelmesen helyet foglalok az egyik magas széken.
Minek jöttem én ma ide? Az ivás már rég nem boldogít. Utoljára akkor volt izgalmas, mikor általánosban, a mosdóban csináltuk, majd részegen mentünk órára. Van bőven mit felednem, de ez lenne már a megoldás? Tényleg el akarom én felejteni azt, amiért az vagyok, aki? Rengeteg fájdalmas emléket halmoztam fel az évek során, ám én már belefáradtam a menekülésbe.
- Parancsoljon - koppan mellettem egy pohár, a kért itallal.
- Kösz - teszem mellé az árát, és felkapva a törékeny üveget, azonnal le is húzom. Ez volt az első, amit követett egy második, harmadik és végül a hetedik. Szembe fogok nézni velük, ha eljön az ideje, viszont az még koránt sem most van!
- Hyung, segítened kell - löki meg valaki a vállamat, a hangja viszont elárulja, hogy rohadtul nem KELL segítenem. Ahányszor a közelembe jön, csak szarul sül el minden, mint például a ma estém. Tökre otthon kellene most aludnom, ehelyett ebben a patkány lyukban rohadok, teljes magányomban, rengeteg idegennel körülvéve. - Kérlek, csak most az egyszer! - mászik személyes terembe, én meg már eleve azt sem tudom, merre vagyok arccal.
- Mit akarsz? - horkantok fel és arrébb húzódom, mielőtt nagy szédülésem közepette meg találom fejelni.
- Gyere gyorsan - fonja rövidke ujjait csuklóm köré és lerántva a székről futásnak ered. Köpni - nyelni nem tudok, nem hogy még leordítani a fejét, így minden koncentrációmat a talpon maradásra szentelem, azzal sem törődve, hogy hova visz ez az őrült. Még csak messze sem megyünk, a tömegen átfurakodva egy kis körbe állt helyen lefékez, én meg vállammal véletlen nekimegyek. - Hyung - néz rám könyörögve és elenged. Mi van? Mit keresünk itt? Ködös tekintetemet körbe futtatva a sötétben, meg is látom a baj forrását. Közvetlen előttünk öt-hat megtermett gólya lökdös egy lányt és úgy játszanak vele, mint a kutyák.
- Taehyung és Hobi lejöttek? - hajolok füléhez, hogy mindenképp hallja, amit kiabálok. Ráérek kérdezősködni, ki tudja, mióta megy a műsor, nem kell sietni. Már itt vagyok…
- Le - ugrál egyik lábáról a másikra, mint valami kattos gyerek.
- Akkor hívd ide őket - vágom zsebre kezeimet és indulok meg a fiatalok felé, Jimin meg már el is tűnik a semmibe. Most jön a leckéztetés, amit minden évben meg kell ejteni, ugyanis a frissek azt hiszik, itt ők a királyok, csak mert bekerültek, nekem meg feladatom ismertetni a hierarchiai rangsort. - Hé! - lököm arrébb az egyiket, ezzel felhívva magamra a figyelmet. Ittasan kicsit mogorvább vagyok, mint általában, így most nem zacsi-pacsi partizunk, lecsapom, aki ugatni mer.
- Mi van? - fordul felém az illető. Engem meglátva egy gúnyos mosolyt villant, és kihúzza magát, ezzel is hangsúlyozva a köztünk lévő legalább tíz centi különbséget. - Kopj le, törpe - mér végig lenézően. Bátran kijelenthetem, hogy nyugodt és megfontolt ember vagyok, de említettem, hogy részegen könnyű felbaszni?!
- Törpe? - vonom fel egyik szemöldökömet és öklöm olyan erővel találkozik a srác hasfalával, hogy még én is beleremegek, ő meg nagyot puffanva elvágódik a földön. Utálom mikor a magasságommal piszkálnak.
- Te meg mi a faszt képzelsz?! - bök karon egy másik - gondolom a vezetőjük - és már az összes engem vesz célba. - Szerezz magadnak kurvát, taknyos - köpi felém szavait.
- Mi az, hogy taknyos? - veszem fel pöffeszkedő testtartását. Jöhetnének már a többiek, mert oké, hogy van erőm, de ezek jócskán többen vannak. - Kell a fasznak a csajotok.
- Akkor meg mégis mi a rákot akarsz?!
Tényleg, mit is? A lány már rég lelépett, amint tehette, ráadásul a közönség is csak gyűlik. Az igazgató tökre ki lesz akadva, hogy megint én parádézok, pedig az utóbbi időkben kifejezetten meghúztam magam.
- Egy e - kezdeném, ha nem vágna közbe valaki.
- Hyung - lép mellém egy magas, oldalra zselézett, fekete hajú, kajla gyerek. - Mi folyik itt?
- Ismered őt, Kookie? - képed el az előttem terpeszkedő colos.
- Aha, egy harmadikos haverom - terül el egy őszinte, vidám mosoly arcán. Haverok? Mindegy, inkább kussolok és várok, mert rohadtul fáj a fejem, nincs kedvem majrézni.
- Na ne mond, hogy ez a törpe harmadikos! - kacag fel jókedvűen, én meg erős késztetést kezdek érezni, hogy felmossam vele a padlót.
- Suga - támaszkodik meg vállamon lihegve Hoseok.
- Csak hogy itt vagytok! - nézek hátra.
- Suga? - szörnyed el egy másik srác az előttünk álló csürhéből - Az a Suga? - válik jéggé. - Min Suga - nyel egy nagyot.
- Az a nevem - jelenik meg valami önelégült féle képződmény mimikámon.
- Baszki, srácok - tántorodik meg a colos is.
- Na mi van? - néz körbe Taehyung. - Ezeket kéne elintézni? - bök rájuk, mire mind hátrébb lép párat. Úgy fest a hírem azért elég nagy, a bandáé meg mekkora lehet hozzám képest? Legalább nem kell most lefárasztanom magam.
- Csináljatok, amit akartok, én itt végeztem - vonok vállat és hátat fordítva nekik, egyszerűen elhagyom a terepet. Az emberek úgy válnak szét jöttömre, mintha mérgező lennék, pedig semmit nem tettem. Ez megnyugtat…
Elég volt mára a “buliból”, amúgy sem élveztem. Azt hiszem nem gond, ha most szép csendben lelépek és kialszom ezt az újabb szar napot. Felrántva az üveg ajtót, a hideg kíméletlenül mar minden meztelen bőrfelületemre, ezzel segítve kijózanodásomat. Végigropogtatva gerincem, össze dörzsölöm a kezeim és elindulok. Két lépésnél viszont nem jutok messzebb, ugyanis egy furcsa, nyekergő hang megállásra késztet, és a forrás irányába pillantva, a megmentett lányt vélem felfedezni, amint a szórakozó hely falánál kuporog a hideg, havas földön. Hogy lehet valaki annyira hülye, hogy ilyen öltözékben jön ki a mínuszokba?! A nyaka, az egész keze, de térdtől lefelé még a lába is kilátszik! Szánalmas látványt nyújt, ahogy térdeit átölelve, lehajtott fejjel rázkódik. Sötét, hosszú haja, előre bukva teljesen eltakarja az arcát, ám biztos vagyok benne, hogy nem csak a hideg miatt remeg. Hogy lehet valaki ennyire védtelen és törékeny? Ezért utálom a lányokat… Egy dologra jók, semmi másra, mert csak a baj van velük! Hahh, van nekem szívem? Ja, kőből…
Levéve az amúgy sem túl vastag kabátomat, nesztelenül mellé lépkedek és óvatosan mögé vezetve, a vállára teszem, hátha ezzel kicsit segíthetek rajta, majd mellé guggolok. Félve pillant fel rám, ám amint arcát meglátom, szinte fejbe talál a felismerés. Ez az a lány, akire a fél banda veri a nyálát! Ő jött nekem a múltkor! És most őt mentettem meg... Látszólag ő is megismert, mert zavartan pillant le és húzza újra össze magát. Egy ideig szótlanul figyelem, ám ha ezt sokáig folytatjuk még, mind a ketten ide fagyunk, az fix!
- Fel tudsz állni? - egyenesedek ki és elé tornyosulva nyújtom a kezem, de ő nem fogadja el, inkább feláll egyedül. Makacs nőszemély… Ám amint megteszi az első lépést, térdei megrogynak, én pedig reflexből kapom felé kezemet, így még pont sikerül elkapnom, mielőtt elterülne. A tekintete ködös, mozgása ingatag. Mennyit ihatott eddig? Jobb lesz, ha haza kísérem, mielőtt kinyíratja magát. - Melyik koleszban laksz? - eresztem el, amint biztos vagyok benne, hogy egyedül is talpon tud maradni. Tudom, melyikbe van és még az emeletet is! Csak világosítom neki szándékaimat. Hogy én mikor lettem ilyen nagylelkű, az örök rejtély marad, pedig itt is hagyhatnám a rákba és haza mehetnék végre aludni.
- Nehm - nyel egy nagyot és kezeit széjjelebb tárva, ő.. fogalmam sincs mit csinál, annyira azért én sem vagyok tiszta, hogy mindent megértsek. - Kell a she… segítséghed - leheli maga elé.
- Oh - vigyorodok el és szinte érzem hogy törnek le arcomról a jégcsapok. - Akkor jó szórakozást - fordulok meg és vállam felett intve, elindulok haza felé. Hát fogok én neki könyörögni? Érdekli a bánatot mi van vele…
- Hé, várj! - szólal fel és szinte hallom, ahogy kapkodja a lábait, de leszarom, megyek tovább. - Vhárj már! - próbálkozik tovább. Kezeimet zsebembe csúsztatva húzom kicsit össze magam, mert már komolyan szétfagyok! Hogy a picsába lehet ilyen hideg?! - Nem hallasz?! Várj meg! - ragadja meg felsőm hátulját, mire megtorpanok. Egyik szemöldököm felhúzva fordulok felé, hogy megtudjam, mégis mi olyan fontos, de ő csak térdeire támaszkodva piheg. Egyáltalán nem mentem gyorsan, ő mégis meg akar halni egy kis sétától… Fura szerzet, annyi szent.
- Nos? - sürgetem. Könnytől csillogó szemmel felpillant rám és abban a szent minutumban görnyed össze és taccsol egyenesen a cipőmre. - A kurva életbe! - rántom el lábamat, de addigra már mindegy. - Ez most komoly?! - túrom hátra idegből tincseimet és mérgesen a kabátom ujjával száját törölgető lányra meredek, mire ő elneveti magát. - Most meg mi van?!
- Olyan vagy… - hosszan elgondolkodik. Szerintem nem vagyok kíváncsi a válaszára. Se rá. - Mint egy ovis - kacag, mutatóujjával felém bökve. Ezt vajon mi lelte? Szerintem azt se vágja, hogy hol van, csak úgy lézeng. Egy gyereket vettem a nyakamra, mikor Jimin a tömegbe rángatott.
- Szóval… - köszörülöm meg a torkom, mire végre elhallgat. - Hol laksz?
- Daegu… ban? - mered a távolba.
- Ohh, öcsém - csapom magam homlokon. - Na gyerünk - indulok meg előre, mert már lassan egyáltalán nem érzem a testemet és jó lenne, ha nem okádna le megint ez a lány. Már majdnem két egész sarkon is túl vagyok, ám valahogy furcsán üresnek érzem magam, illetve a környéket. Hamar leesik, hogy miért. Az a szerencsétlen még szinte egy egész sarokkal lejjebb van tőlem! - Édes istenem, gyere le! - vánszorgok vissza a bódult állapotban lévő fiatalhoz és megragadva anyagba burkolt csuklóját, húzni kezdem, ügyelve, nehogy elessen.
- Nya~ - nyűglődik, de ezzel max annyit ér el, hogy még inkább felidegesít. - Fiú~
- Nem tudnál egy kicsit csöndben maradni?!
- Olyan goromba vagy - vágja be a durcit.
Talán eddigi életem egyik legnagyobb áldása, hogy a hátra maradt pár sarkot sikeresen letudtuk… csendben. Ha azt nem számítjuk, hogy még legalább négyszer rókázott, akkor szerencsésnek is mondhatom magam. Sietősen betrappolva, az éjszaka kellős közepén a többnyire nyugodt kollégiumba, idegesen nyomkodtam - inkább csapkodtam - a lift hívógombját, egészen míg meg nem érkezett. Betámogatva az ingatag lányt, a harmadik emeletre mentünk.
- Melyik a te szobád? - nézek körül a két felé ágazó folyosón.
- Kétszáz…? - emeli fel fejét és látszik, hogy nagyon erősen gondolkodik.
- A harmadikon vagyunk - eresztem le vállaimat, idegesen kifújva a levegőt.
- Jah - kapja kezét szája elé. Nem tudom eldönteni, hogy most a feltörő hányást, vagy a nevetését akarja vissza tartani. - Arra - bök végül az én szobámmal ellentétes irányba.
- Akkor gyere - csippentem össze a kabátot és kezdem el húzni. - Melyik az?
- Azt hiszem…
- Hiszed, vagy tudod? - rivallok rá, mert már tényleg nem bírom sokáig.
- Hé~, nyugi már! - nyávogja, valami fülsértően magas hangon.
- Mondd már! - kiáltok rá, mitől össze rezzen és máris tovább áll jókedve.
- Az - bök szomorúan a 316-os ajtóra.
- Köszönöm - cibálom oda. Egy ideig türelmes vagyok, unottan topogok, míg a percek egyre csak telnek, de mikor már jelentős ideje nem történik semmi, kezd forrni az agy vizem. - Na?
- Hm? - néz fel rám ártatlanul.
- A kulcs…
- Ja, az nincs - ránt vállat.
- Hogy mi?!
- Zsebem sincs - nevet fel. Na jó, én most nyírom ki. Mi az, hogy nincs kulcsa?! Hát akkor mégis hogy a pöcsömbe jött el?! És miért?! És mi van?! Csak nyugi… kitalálok valamit. Vagy várjunk, nem is! Ez nem az én gondom, igaz? Hát oldja meg ő!
- Jó éjt! - teszek egy 180 fokos fordulatot és indulok meg.
- Hé, most hová mész? - kiabál utánam.
- Mi az hogy hová? - lesek hátra vállam felett. - Hát haza!
- Nem hagyhatsz csak így itt!
- Pedig épp azt teszem - vigyorodom el kétségbeesett arca láttán. Há’ hülye vagyok én, hogy majd egy idegen kiscsajt tutujgassak? Még mit nem!
- Kérlek… - halkul el. - Ne hagyj… egyedül - szipog, mire akaratlanul is megtoppanok.
- Hagyj lógva - haladok tovább, és már a saját szobámnál vagyok, mire újra megszólal.
- Azért… köszönök mindent - motyogja lehajtott fejjel és könnyei nagy cseppekben hullanak a földre. Ahj, most komolyan?! Egy gyerekkel nincs ennyi gond!
- Gyere - túrok mélyen nadrágom zsebébe, saját kulcsaimat keresve.
- Tényleg? - kapja fel fejét.
- Igyekezz, mielőtt meggondolom magam…
- Köszönöm - kiált fel és kezd el szaladni felém. Hahh, kikészülök…
Remegő kezekkel ugyan, de sikerül valahogy bejutnunk, így már nem is tűnik olyan elveszettnek ez az egész. Szörnyen álmos vagyok, kikészített ez a nap. Nekem már legalább egy órája itt kéne durmolnom, de nem, még csak most értem haza! A megszokott délutáni pihenőm is elmaradt Jimin miatt! Nem mellesleg miatta van most itt a csaj is. Ha haza ért tuti megkapja a magáét… majd reggel, ám most van jobb dolgom is.
- Az ott a te helyed - mutatok a kanapéra, elhaladva mellette, mintha csak egy kutyának mondanám. Becsörtetek a szobánkba és a szekrényt feltépve kirángatok belőle egy pokrócot és egy nem használt párnát. Természetesen nem az enyémek közül. Levágva az ülőgarnitúrára, mint aki jól végezte dolgát - mert ugye azt is tettem - leporolom magam. - Jó éjt! - hagyom magára, mielőtt megszólalhatna. A fürdőben gyorsan valami kényelmesebbe öltözve azonnal az ágyba vetem magam és szerintem fél perc sincs, de már dumrolok.
A kellemes ébredés ezúttal is elkerül.
- Hyu~ng! - ordít imádott szobatársam.
- Taka’ - húzom fejemre paplanomat.
- Suga~! - landol valami felettébb nehéz az oldalamon. - Kelj fel! - paskolja meg az anyag alá rejtett fejemet.
- Mi a fasznak? - fordulok meg, hogy leguruljon rólam ez a pöcs.
- Tudod, mekkora egy görény vagy? - morog, közvetlen mellém érkezve.
- Ezt pont te mondod? - dünnyögöm álomittas hangon, minél távolabb húzódva tőle, még némi pihenés reményében.
- Mert én mit tettem?! Te vagy az, aki megkúrta a csajt, akit én stoppoltam!
- Mi van?! - ülök fel olyan hirtelen, hogy bele szédülök.
- Láttam, hogy itt volt. Nemrég ment haza…
- És szerinted én megdönteném azt a…?! - nem tudtam mit mondjak rá. Egyáltalán nem volt csúnya lány, sőt! De akkor sem! - Csak haza kísértem, mert szerencsétlen azt se tudta merre van arccal, erre nem volt nála a szoba kulcs!
- Persze, hyung, tudod kinek meséld be… - kel fel mellőlem és tántorog kifelé.
- Rohadtul de neked kellene bocsánatot kérni! - kiáltok még utána, majd idegesen elvágódva alszom tovább. Gyerekek…
Azon a sértődöttségen, amivel engem illet Jimin, már lassan egy hete, csak nevetni tudok. Sokkal nyugodtabbnak tűnik az életem így, mivel nem zaklat folyamatosan, alig van itthon és még a szája sem jár folyton, de azért mégiscsak a barátom, valamilyen szinten hiányzik.
Ez azért szemet szúr a többieknek is…
- ChimChim, mi lelt téged? - böki oldalba Taehyung az említett személyt.
- Mi lelt volna? - húzódik tőle távolabb, megelőzve egy következő “támadást”.
- Már napok óta olyan vagy, mint egy havibajos kiscsaj - vigyorog Jimin képébe, aki csak morogva elfordul. Az egész ebédlő, de talán még az épület is teljesen kihalt. Rajtunk kívül csak egy-egy gyerek lézeng céltalanul ezekben a kora délutáni órákban. Tegnap óta szünet van, sokan haza is mentek már, ám karácsonyig még van három nap. A banda fele is lelépett, ha mást nem, ma reggel.
- Azt hiszi, hogy meghúztam a szukáját - hajtom államat tenyerembe és unottan vizslatom a civakodó párost.
- Azt, amelyik Kookie-nak is tetszik? - szólal fel mellőlem Hoseok.
- Azt…
- Gratulálok haver! - nyújtja ki karját felém, arra várva hogy lepacsizok vele eme csodálatos hír hallatán.
- Hagyjál már te is… Egy ujjal nem nyúltam hozzá!
- Ohh - döbben meg egy percre. - Egy pillanatra már azt hittem, hogy visszaszálltál a nyeregbe.
- Még mit nem. Csak haza kísértem, de nem volt nála kulcs, így a kanapénkon aludt.
- Chim, ha erről van szó, szerintem csak át kéne hívnod és beszélni vele - próbálja menteni a menthetőt Tae.
- De azt sem tudom melyik az ő szobája - keseredik el, ahelyett, hogy gondolkodna egy kicsit.
- 316.
- Na, látod. Menni fog ez, csak ne légy ilyen betoji…
A sötétzöld pléddel letakart kanapén ücsörögve, már legalább fél órája várom, hogy történjen valami a filmben, de már majd’ elalszom ettől a rengeteg izgalomtól, melyet egyelőre még ép elmémnek be kell fogadnia. A film leírása szerinte ez egy rendkívül fosatós, az év egyik legijesztőbb horrorja. Nos igen, mióta elkezdődött, remegek az unalomtól.
A megszokott környezetemből kiszakítva, úgy érzem magam, mint akit egy kórházba dugtak. Minden világos, csillog és sehol egy elejtett papír zsepi, széthagyott alsó nadrág, vagy ottfejetett étel maradék. Tökre undorító a hely, az illatokról nem is beszélve. Még akkor sem volt ennyire tiszta a kéró, mikor beköltöztünk. Tényleg nagyon igyekszik a törpe.
- Kopogtak! - pattan fel mellőlem olyan hévvel, hogy már majdnem megijedek. Komolyan, ez volt a mai legparább szituáció, pedig egy állítólagos horror film kellős közepén tartunk!
- Hát nyisd ki! - dőlök hátra kényelmesen elterpeszkedve.
- Jó, de hogy? - toporog idegesen.
- Hát… odamész, lenyomod az kilincset és meghúzod magad felé - mutogatom végig az egészet.
- Még mindig nagyon vicces vagy, hyung - igazgatja a haját, s végül beengedi a vendégét. Ügyet sem vetve rájuk figyelem tovább a képernyőt, várva a halálra rémülést.
Nem tudott érdekelni, hogy a két fiatal mellém telepedett, de még a pusmogást is elnéztem, hisz vissza kaptam a barátomat. Jó, ez még tőlem is elég buzisan hangzik, még ha csak fejben is… Ám itt Jiminen kívül más nem ismer engem ilyen jól. Igaz, hogy még csak másfél éve rontja az életemet, de ennyi idő összezártság bőven elég volt ahhoz, hogy minden lényegeset megtudjunk a másikról. Nem taglaltam neki az egész szánalmas múltamat, ahogy ő sem untatott a sajátjával, viszont amit kell, azt tudunk a másikról. Ő ma megy haza a családjához, így mindenképp fontosnak érezte még az ünnepek előtt megismerni a lányt, nekem meg teljesen mindegy volt, a lényeg, hogy végre nem fúj rám egy félreértés miatt.
- Momo, mindjárt jövök - tápászkodik fel Jimin végigsimítva a lány lábán és kimegy a szobából. Tehát Momo… Izgi.
Annyira sablonod ez a film, hogy már szinte fizikai fájdalom nézni, ám nem adom fel, kitartóan várom az izgalmakat. Igen, most a fal mellett bújkál a baltás gyilkos, mert ugyebár ez minden napos. Miért nem mondjuk bicskával? Nem, a balta az igazi. Megy fát hasogatni… És ja, már fel is bukkant a gyanútlanul totyogó, magas sarkús, nagy, piros kalapos nőcske. Körül sem néz, egy tök kihalt utcán minek is, ugye? Ki hinné, hogy a sarkon valami pszichopata várja. Ezért félnek annyira az emberek. Még a végén valaki tényleg véghez is viszi, annyira unja ezeket a szarokat. Már csak egy méter. Már csak fél. És… csatt.
Azt hittem ott maradok, úgy berosáltam, mikor a mellettem ülő megurott. Egy kecses nyújtózkodásnak imitálva rángásomat, hangosan kifújva a levegőt dőlök vissza. Szinte érzem, hogy vibrál az egész kanapé, annyira remeg a csaj. Kezeit ökölbeszorítva emeli ajkaihoz és egy nagyot nyelve tekintetét a televízióra vezeti. Amint egy kis vérszerű dolog is látszik, pillantását a falra szegezi, menekülve a rémisztőnek még nagyon jó szándékkal sem becézhető képsoroktól. Annyira esetlen és gyámoltalan… megint. Már majdnem késztetést érzek rá, hogy megvédjem. Na jó, a majdnemtől még messze állunk, elvégre én Min Yoongi vagyok, még szép, hogy nem zárom a karjaim közé, csakhogy ne féljen egy ilyen szar vígjátékszerű cucctól.
- Who! - lendítem felé hirtelen kezeimet, mire felsikkant és eldőlve, kidüllesztett szemekkel, zihálva mered rám. Hangos nevetésem még a jó isten sem tudná bent tartani, annyira vicces volt a reakciója, ám ő ezt már annyira nem díjazza.
- Akkora egy pöcs vagy - egyenesedik ki, szinte köpve felém szitok szavait.
- Most megbántottál - törölgetem nem létező könnyeimet, drámaian eljátszva sértődöttségemet.
- Mi történt? - szalad be a szobába Jimin és feszülten, alaposan körbenéz.
- Semmi! - áll fel a csaj. - Nem lehetne elmenni valahova?
- De - bólint meglepetten haverom. - Hova szeretnél?
- Bárhova, csak el innen!
Elfogadva a tényt, miszerint elbasztam Jimin randiját, vidáman köszönök el tőle az este és térek végre igaz nyugovóra. Se idegesítő emberek, se idegesítő szobatársak, se senki, aki megzavarhatna. És hogy mi ebben a legjobb? Még csak fel sem kell kelnem reggel! Jó, így most az jöhet le sokak számára, hogy egy lusta dög vagyok, semmi több, pedig ez nem így van! Nem tehetek róla, hogy fárasztó az életem, amit többnyire nem is hagynak egész évben kipihenni! Folyton csak a tanulás, a hajtás, a munkák, a bulik, minden ami csak eszébe juthat egy egyetemistának, én meg majdnem mindent - erős túlzással - el is végzek, ahogyan azt illik. Na, meg ha tehetném ezt az egész okádék ünnepet átaludnám, ahogy van. Csak idegesítenek a boldog arcok, a rohadt feldíszített fák és a sütik tömkelege. És hogy mi ennél is rosszabb? A szünet után visszatért diákok picsogása a karácsonyról és az újévről. A családjaikról és az ajándékokról. A bulikról és bármiről, ami ezzel kapcsolatos. Aki itt marad, többnyire elég letargikus és szomorú, így ha én éppen nem is vagyok az, letör az ilyenek látványa. Tehát igen, ezerszer jobban járnék, ha át tudnám aludni az egészet úgy, ahogy van!
Ez viszont majdhogynem lehetetlen. 24-én, délután tájékán már a gyomrom fülsértő korgása késztet engem kimozdulásra, még csak nem is maga az éhség érzete. Túl jó illatok lengik be a kollégiumot ahhoz, hogy kihagyjam a mai ebédet. Az itt dolgozók igyekeznek nekünk a lehető legszebbé tenni az itt tartózkodásunkat, mert elég egyértelmű, hogy mit jelent az, ha valaki nem megy haza ilyenkor. Jó, lehet ezer, meg ezer verzió, a lényeg viszont ugyan az.
És természetesen férfi vagyok, a hasam szent. Egy egyszerű szürke melegítő alsót magamra aggatva, egy fehér pólóba és sötét kék papucsomba elindulok gyalog le az ebédlőbe. Három emelet battyogás közben az illatok egyre csak erősödnek, amik tudat alatt sietésre ösztökének, míg nem futásba torkollik az egész.
Az étkezde elég kihalt a megszokotthoz képest, maximum tizenöt, húsz fiatal van szétszóródva a hatalmas térségben. Mindenki egyedül, csendben fogyasztja az ételét. Elvéve az ünnepi étket a konyhás nőtől, egy számomra kényelmes asztal után kutatva, a legszélső sorban egy ismerős arcba botlok. Basszus, hogy is hívták? Ez is azt jelzi, hogy nem ártana néha odafigyelnem arra, amit mások mondanak. Az asztal szélén való tökölésemet észre véve, sötét, érzelem mentes tekintetét rám vezetve máris rossz ötletnek gondolom, hogy én itt lefékeztem. Nem! Nem futamodhatok meg. Egyáltalán mit akarok tőle? Semmit… csak jó, hogy végre ismerek is valakit az itt maradtak közül.
- Szia M… Momo! - jut eszembe hirtelen.
- Hello - suttogja maga elé.
- Szabad? - mutatok a vele szemben lévő székre. Nem válaszol, csak vállat rántva fordul újra a hatalmas ablak felé és mered a semmibe, így én igennek véve helyet is foglalok, tálcámat csöndesen az asztallapra helyezve. Szép halkan falatozni kezdek - zabálni - és egyre csak azon feszengek, hogy hova lett a lány, akit eddig mutatott? Merthogy aki itt van most, az tuti nem ő. Jó persze, biztos valami nyomós oka van, amiért ilyen, de mi? Nekem is lenne, mégsem vágom be a depit. - Min gondolkodsz?
- Hm?
- Min gondolkodsz? - teszem fel újra a kérdést, holott tudom jól, hogy hallotta. Egy nehézkes sóhajt megeresztve fordul irányomba, mintha csak nekem tenne szívességet jelenlétével. Na azt lesheted, kisanyám. Inkább érezd magad te kurva szerencsésnek, hogy legalább egy icipicit felkeltetted az érdeklődésemet! Ha továbbra is ilyen lekezelően fog viselkedni, hamar meg fogom ezt unni…
- Semmin - túr bele pálcikájával a levesbe, melynek tetejére már kiült az olaj, ezzel jelezvén, hogy teljesen kihűlt az étel.
- Miért nem mentél haza? - kérdezek rá kertelés nélkül, nem törődve a ténnyel, hogy valószínűleg sebeket tépek fel vele, na meg, úgysem fog válaszolni rá. Eleve egy rohadt nagy szívás ez a nap.
- Te miért? - jelenik meg egy kis életszerű jel az arcán, örülve magának, hogy most aztán visszavágott nekem. Nincs mit titkolnom, nincs mit szégyellnem és halál unalmas a történetem, szóval ezt cseszheti.
- Apámnak már új családja van, ezért nem kíváncsi rám, az alkoholista nagyszüleimre meg én nem vagyok - veszek be egy nagy falat pulyka húst a számba mondatom végén.
- És édesanyád?
- Meghalt már több mint tizenöt éve.
- Ohh, részvétem - szomorodik el. - Hogy halt meg? - Nem semmi a csaj. Látszólag ő sem rejti véka alá kíváncsiságát, mert erről nem illő csak úgy társalogni. Mondjuk nekem tényleg mindegy…
- Apáhm meghöltfhe - motyogom teli szájjal.
- Hogy mi? - kerekednek el szemei és szinte átesve a kis asztalon hajol hozzám közelebb. - Akkor hogy lehet új családja?
- Előzetesbe volt csak, mert nem tudták rábizonyítani.
- És akkor te honnan tudod?
- Mert láttam az egészet. Egy szépnek induló téli napon anyával a piacra mentünk - kezdek bele mesélésembe, minden kérés nélkül. - Hazafelé segítettem neki cipelni a szatyrokat, de mivel még eléggé kölyök voltam, apróságokon kívül sok mást nem bírtam el. A házhoz érve valami nagyon nem stimmelt a környékkel. Eléggé esett a hó, így tisztán látszott, hogy melyikek azok az autók, melyek nemrég érkeztek az utcánkba, mivel a régebb óta ott parkolókat több centiméteres fehér paplan takarta. Még mindig tisztán emlékszem anyám ijedt arcára, mikor meglátta, hogy nyitva van a házunk ajtaja - masszírozom meg orrnyergem, teljesen a múltba merülve. - Tudta, hogy nem apám az, elvégre ő kint volt külföldi úton dolgozni, és a sok ismeretlen jármű is arra sejtetett, hogy nagy a baj. Anya elvette a szatyrokat, és arra utasított, hogy bújjak el az udvaron. Tétlenül néztem, ahogy bemegy a házba. Akkor még nem fogtam fel, mi van, egy izgalmas játéknak tűnt az egész. Amint beért, a szatyrok hangos földetérésére figyeltem fel, és izgatottan másztam az egyik közeli fához, hogy onnan figyeljem. Hat, vagy hét férfit láttam, semmi többet. Megragadták a törékeny nőt és az egyik szobába rángatták. Kintről követve őket, a hálószobájuk ablaka alatt lévő farönkre felmászva figyeltem és hallgatóztam. A vékony üvegrétegnek hála mindent tisztán hallottam. A suta kis fejemmel nem igazán értettem mi van, de apám megjelenése tisztává tette a képet. Mint kiderült, az a rohadék valami bűnszövetkezet feje és a nem kicsi vagyonára fáj valakiknek a foga. A családjával akarták zsarolni, de ő kemény legénynek érezte magát és egy lövéssel simán végzett édesanyámmal. Engem letagadott és minden értékét magával víve távozott az országból, mintha soha nem is lett volna itt. Engem később a rendőrök az utcán találtak meg, és már egyenesen a nagyszüleimhez vittek, mert mint kiderült, már előre át voltam íratva a nevükre - zárom le történetem egy rosszalló fejrázással.
- Jézusom - kapja kezeit szája elé. - Ez szörnyű - leheli elhűlten maga elé. - Én annyira sajnálom - kezd el erősen gondolkodni, de hamar rájövök, hogy mi nem megy.
- Yoongi - mosolyodok el a valótlan tényen, hogy én most elmondtam neki a nevemet. Mondjuk én is tudom az övét és nem is titok, elég sokan ismernek az iskolából. Azt hittem ő is…
- Yoongi - ismétli. - Hogy tudsz ezzel együtt élni?
- Már beletörődtem… - nyúlok a következő tányéromért, hogy az azon helyet foglaló táplálékkal is eggyé válhassak. Úgy fest jobb kedvre derítettem, vagy legalábbis nem olyan letört már, mint eddig, így talán kicsit rendeződtek fejében a dolgok. - Akkor most te jössz.
- Ohh, ha te a tiedre azt mondtad, hogy unalmas, az enyémen el fogsz aludni - kuncog fel, minden boldogságra utaló gesztust mellőzve.
- Tégy próbára!
- Hát jó. A szüleim már réges-rég elváltak, és a anyám az öcsémet vitte, apám meg a nővéremet, én viszont nem kellettem senkinek, így folyamatosan passzolgattak át egymáshoz. Nem tudod mekkora megkönnyebbülés volt ide bekerülni - De, pontosan tudom. - Tehát ha nem muszáj, még az város közelébe sem megyek.
- Daegu, igaz? - kérdezek rá váratlanul.
- Honnan tudod? - fut át egy pillanatra rémültség az arcán.
- Csak megérzés - kacsintok rá. - Egyébként ott születtem. Szép hely.
- Az…
- Na és miért nem kellettél otthon. Csúnya kislány voltál? - kezdek bele, amihez a legjobban értek. Nem mondom, hogy ez szándékos szemétkedés, inkább csak játékos csesztetés.
- Hahh - húzza fel az orrát. - Nagyon is szép gyerek voltam!
- Hiszi a piszi - nevetek fel.
- Te biztos szebb voltál - tölti meg a légkört iróniával.
- Naná! A plusz kilóimat és a pufi arcomat leszámítva - fújom fel két “pofazacskómat” a régi énemet imitálva.
- Bolond vagy - nevet már ő is, amitől valami furcsa melegség jár át, pedig rohadt hideg van ám! Momo ajkai már teljesen hidegek és én is alig érzem az ujjaimat, de ez eddig fel sem tűnt.
- Az lehet, de jól áll…
- Hát hogyne - törölgeti kibuggyant könnyeit. Annyira aranyos így. Meg akarom ismerni.
- Nem akarsz még mesélni a gyermekkorodról? Érdekel milyen érzés csúnyaként felnőni - teszek egy lépést azon az ösvényen, melyet már évek óta nem érintett talpam. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a helyes utat járom-e, ám hogy máshogy derülne ki, ha nem indulok el? Nem is tudom utoljára mikor éreztem ezt a kényelmetlen, idegesítő, bódító hatást…
- Ahhoz neked kéne mesélned - veszi fel a kesztyűt, készen állva a velem való szócsatára.
- Nem bánom, viszont nem mehetnénk akkor fel? A szobánkat már úgyis ismered, idelent meg mindjárt fagyhalálban részesülünk mindketten - dörzsölöm össze tenyereimet, nyomatékosítva előbbi érvemet.
- Nem bízom benned - méreget összeszűkített szemekkel.
- Nem is kell, csak gyere már! - állok fel
Nem volt szükség további magyarázkodásra, otthagyva a részemről teljesen kitisztított étkészletet, ami az övéről már egyáltalán nem mondható el, elindultunk a lifthez. Míg vártuk a felvonó érkezését, lopva jobban szemügyre vettem a didergő lányt. Egy bézs színű trikót viselt, rajta egy nagyszemű, kötött, ezüstös hosszú ujjúval. Fogalmam sincs mi a neve, elől gombos genyó. Ezen kívül egy rövid, fekete nadrág és egy fehér tornacipő volt rajta.
Beérve a birodalmamba, már jóval romosabb az egész hely, mint pár nappal ezelőtt. Na igen, ez van ha egyedül maradok. Én takarítani? Na az esélytelen! Ráadásul itt sincs sokkal melegebb, a fűtést lekapcsoltam, mielőtt lementem volna.
- Ülj csak le, mindjárt hozok valami takarót - sietek be hálónkba, hogy két paplan felkarolása után, vissza mehessek Momohoz. - Tessék - nyújtom át az egyiket. - Nézz amit szeretnél, egy perc és jövök - adom még kezébe a távirányítót és már haladok is tovább a konyhába. Szinte semmit nem evett az ebédből, így kedveskedni szeretnék valamivel. Pf… Én és a kedveskedés. Hát mindjárt hányok magamtól! Két bögrét előkapva öntök beléjük tejet és míg a mikróba melegednek, feltúrom az össze szekrényt. Nem találva semmit, reményvesztve battyogok a hűtőhöz és felrántva ajtaját, áldom is barátom hülye fejét. Az a barom mindig gondol rám! Egy tál lefóliázott sütit hagyott nekem, pedig direkt szóltam, hogy én nem eszek ilyeneket.
Vissza már az elkészített kakaókkal és édességgel tértem. A saját bögrémet és a tányért lehelyezem a kanapé előtti kis asztalra, a másikat meg Momo felé nyújtom.
- Köszönöm - veszi el reszketeg kezekkel, a teljesen bebugyolált lány.
- Mi nézünk? - helyezkedek mellé és papucsomat lerúgva, felhúzom lábaimat és magamra tekerem a takarómat.
- Valami karácsonyi filmet. Ilyenkor szinte csak ezt adnak - magyarázza, szemét le sem véve a képernyőről.
- Te szereted az ilyeneket? - figyelem, ahogy szinte már már ámulattal lesi az eseményeket.
- Nem igazán. Sőt, kifejezetten utálok minden ilyesmit, de most kedvet kaptam hozzá - görbül fel szája széle egy egészen kicsit. - Miért, baj?
- Dehogy, akkor nézzük ezt.
A film valami giccses, szerelmes, éppen csak karácsonyi vacak. A csaj és a pasi egy bevásárló központban botlanak egymásba és onnan együtt folytatva útjukat szép lassan megismerik a másikat, majd egymásba szeretnek és történik minden, ahogy egy hasonló kaliberű romantikus vígjátékba szokott. Akármennyire is unalmas a szál, próbálom nézni, de még így sem kerüli el a figyelmem, hogy jó fél óra elteltével is még mindig remeg Momo. Én már egyáltalán nem fázom, sőt…! Lehet, hogy beteg?
- Gyere ide - emelem fel karomat a takaróval együtt és kinyújtva invitálom közelebb a remegő lányt. Nagy meglepetésemre oda is araszol hozzám, majd oldalával teljesen enyémnek simulva a köztünk lévő takaróval együtt, boldogan szusszan ahogy ráterítem az én felemet és a nyakamba hajtva fejét nézi tovább a tévét. Ő teljesen zavartalanul viselkedik, míg az én testembe mintha áramot vezettek volna és úgy ver a szívem, hogy félő, nemsokára kiszakad bordáim fogságából. Ez az érzés egyszerre rossz és felemelő. Elgyengít, mégis mindennél több erőt ad. Én nem akarok fogást magamon, nem akarok gyenge pontot, nincs szükségem olyan személyekre, akik nem tudják megvédeni magukat. A legnagyobb félelmem, hogy kötődjek valakihez. - Azért Jiminnek ha lehet, ezt ne említsd - húzom fájdalmas fintorba arcomat.
- Nincs köztünk semmi - húzódik összébb. - Megbeszéltük, hogy ez nem menne, mivel ő még annyira… hogy is fogalmazzak…
- Gyerek - mondom ki helyette az igazságot, mert szerintem attól félt, hogy előttem nem tehet semmilyen rossz megjegyzést rá, csak mert a haverom.
- Igen.
Miért érzem magam ettől szörnyen megkönnyebbültnek? Nem akarom ezt… Már egyáltalán nem tudok a filmre figyelni, egyedül a mellettem szuszogó lány birtokolja elmém teljes valóját. Még mindig érzem, hogy remeg, így szorosabban magamhoz húzom és bár próbálok lelkileg távol maradni tőle, pedig tudom, ezt a csatát már réges-rég elvesztettem.
- Yoongi - költözik fülembe egy felettébb vékony, bátortalan hang.
- Hm?
- Neked van barátnőd? - Nagyon kell fülelnem, hogy meghalljam amit mond és nem is biztos, hogy jól értem, így eleinte nem is tudom mit válaszoljak.
- Nincs.
- Miért? Hisz olyan helyes vagy… - Megint az a számomra idegesítő, hozzám túl őszinte mosoly kúszik ajkaimra. Sokan mondták már és tisztában is vagyok vele, de ezt így tőle hallani valahogy… jól esik. De amúgy, miért is nincs? Oh, hát mennyi érvet tudnék felsorolni rá? Ám egyik sem lenne valami kielégítő válasz.
- Gondosan megválogatom, hogy kire szánok időt, energiát és főleg érzéseket - vázolom fel a valóságot úgy, hogy semmi konkrét ne legyen benne. Mielőtt még rákérdezne ennek okára, hozzá teszem: - És ennek most örülök is.
- Miért? - kapja fel a fejét és egyenesen a szemembe mered.
- Mert ha nem így lenne, akkor nem tehetném meg ezt - hajolok hozzá közelebb és közelebb, míg nem már csak milliméterek választanak el minket, ám nem áll szándékomban eltüntetni azokat. Nem akarom beleerőszakolni egy olyan szituációba, ami neki kellemetlen lenne, így várok, hogy ő tegye meg a lépést. Felismerve a helyzetet, arca teljesen elvörösödik, de nem habozik sokat, bezárva a köztünk lévő távolságot tapasztja puha párnáit az enyémekre. Ugyanannyira félek és bizonytalan vagyok, mint ő, viszont én vagyok a férfi, nekem kell uralnom a helyzetet. Számat lassan szétnyitva, nyelvemet alsó ajkára vezetem, finoman megízlelve az érzékeny bőrfelületet, és bebocsátást kérek, amit szinte rögtön meg is kapok. Félénken viszonozza csókomat, de nekem így is rengeteget jelent. Testemmel kicsit eltávolodva tőle, térdeimet magam alá húzom és egyik kezemet tarkójára vezetem, hogy még véletlen se szakadjon meg nyelveink tánca, míg őt ledöntöm a kanapéra és nagyon lassan fölé támaszkodok. Apró és törékeny testét közre zárva ereszkedem rá, de nem engedem le teljes súlyom, könyökeimen tartva magam mélyítem játékunkat. Kifulladásig faljuk egymást, szinte úszva a mámorban és mind a ketten vigyorogva válunk el, levegőért kapkodva. Ez a pillanat csak a miénk, és ezt senki nem veheti már el. Nem akarok úgy élni, hogy félek a megbánástól és nem akarok többé a csigaházamban gubbasztani, attól tartva, hogy valaha ember módjára kellene viselkednem. Egyetlen pillanat, mégis egy egész életet kész megváltoztatni.
- Ez az eddigi legjobb karácsonyom! - fúrja csillogó íriszeit az enyémbe, és tudom, ennél őszintébb dolgot még sosem közöltek velem.
Nekem is...
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése