Újra elérkezett az év egyik legrosszabb napja, pedig mintha csak tegnap lett volna. Karácsony. Nekem erről a szóról csupa giccs és hülyeség, felesleges szenvedés jut eszembe. Nem szeretem, nem is érdekel, ám most mégis ki kell találnom valamit. Hogy miért? Mert a párom odavan érte. Jóval idősebb nálam, néha - mindig - mégis azt gondolom, hogy ő a fiatalabb.
Ez az egyetlen oka, hogy én 24-én hajlandó vagyok reggel hétkor kelni, mikor elméletileg szünetem van!
Óvatosan kikecmeregek a puha ágy melegségéből és egy utolsó pillantást vetve az alvó Luhanra, elhagyom a szobát. Ha tudnád mit meg nem teszek érted…
Az oké, hogy sietnem kellene, ám sosincs túl késő, hogy én igyak egy kávét, így ezt természetesen most is véghezviszem. Elkészítve az isteni nedűt, rekord sebességgel küldöm le a torkomon, éppen csak felszisszenve az érzésre, ahogy forróságával végigmarja a nyelőcsövemet. Nem akarok fázni sem, sőt, azt mindennél jobban utálom, így előrángatva legmelegebb gönceimet, belebújok legalább két nadrágba és három pulcsiba, amire még jön a kabát, na meg persze elmaradhatatlan bakancsomat sem felejtem.
Esik a hó. Na, szuper. A sapkámat meg fent felejtettem. Aish! Már mindegy, csak gyorsan legyünk túl.
Bő negyed óra kutyagolás után el is érkezek a közeli piacra, ami még ilyenkor is zsong az élettől, hiába van az ünnep reggele. Vagy lehet ez főként ok ennek a rengeteg embernek a jelenlétére? A kis teret asztalok veszik körül, mindenféle színes, ehető, vagy épp ehetetlen vackokkal. A kipakolósdi szélén viszont ott van, amiért eredetileg jöttem, így nagy léptekkel átszántva a helyen, tekintetemmel már keresem is azt, ami ma velem fog jönni. Egy fát.
- Miben segíthetek? - lép is mellém egy tenyérbe mászó mosoly kíséretében az eladó. Az alacsony, szakadt ruhás, enyhén bizarr kinézetű fickó látszólag kifejezetten örül a jelenlétemnek, mert úgy tűnik, nem megy valami jól a biznisz és bizony, ha ezeket a szerencsétlen, kivágott jószágokat ma nem viszik el, holnap már valahova kihajítva várják a természetbe való visszajutásukat.
- Még nézelődök - intem le a számomra túlbuzgó csávót és szemeimet végigfuttatva a satnyábbnál satnyább fákon, pillantásom megakad egy szép, oldalra pakolt, szürkés színű egyeden. - Azt kérném! - mutatok rá, mire az eladó már megy is kihalászni a többi fogságából.
- Ez az ezüst fenyő egy kifejezetten jó választás - motyogja, felállítva a fát. Így elnézve, ez az izé még magasabb is nálam. Hogy fogom én ezt hazarángatni?! Takarékosan körbetekerve valami erősebb zsineggel, éppen csak emelve mellém teszi. Kifizetem és elkezdek szenvedni, a cipelési taktikám kivitelezésében. Húzzam magam után? De akkor elfogy, mire a házhoz érek. Vegyem kézbe? De túl hosszú és szét fog szurkálni. Végül megunva a tökölést a vállamra hajítom és amint biztosra meg tudom tartani az egyensúlyomat, el is indulok vele. Nehéz… de még mennyire, ráadásul a tüskéi a képembe állnak.
Kicsit sem néz mindenki hülyének, a házba való felcipelést meg inkább nem is részletezem, mert nálam szerencsétlenebb ember aligha akad, de ahogy kisebb nagyobb zajok közepette bejutok és a nappaliba baszom ezt a szart, kifújva magam megyek leellenőrizni szerelmem állapotát. Még alszik. Szerencsére… Áldom az eget, hogy ilyen jó az alvókája, mert a reggeleink többnyire elég hangosak, leginkább miattam. És már kilenc óra is elmúlt, de ő még durmol. Helyes.
Átöltöztem valami kényelmesebbe, összepakoltam az előszobába - persze nem teljesen, csak úgy nagyjából -, hogy legyen helye a fának és végül becibáltam oda.
Tudjátok milyen nehéz egy nálad magasabb fát beállítani a talpába? De nem is az, mert egyszer még csak csak, ám a sokadik farigcsálás után, hogy beleférjen, már rendesen forr az ember agyvize. Ennek a szarnak hullanak a tüskéi, eskü még a zoknimban is van belőle és mindenhol összeszurkált. Az idő vészesen fogy és majdnem fél órát vesztettem, mire függőlegesbe sikerült helyezni.
Dobozok. Szekrény teteje. Van annyi mint a rohadás és mivel nincs röntgen szemem, az összeset fel kell túrnom, hogy megtaláljam Lu karácsonyi díszeit.
Délelőtt tíz és én hulla fáradtan, a fa előtt ücsörögve, fél kézzel akasztgatom fel a kis, színes gömböket. Az alja már majdnem teljesen tele van, de így is csak elől. Mennyi kellhet még, hogy rám dőljön az egész? Na, az feltenné az i-re a pontot, annyi szent.
Félig lehunyt pillákkal, robotias mozgással nyúlok előre, igazgatom egy ágra a fényes madzagot és tapogatózok másikért, mire valaki a hajamba puszil és kivéve egy díszt, fent keres neki helyet - ami ugye nem nehéz, mert nincs még ott semmi.
- Lulu - kapom rá tekintetem, mire ő csak szelíden elmosolyodva leguggol mellém.
- Jó reggelt - nyom egy gyors puszit ajkaimra. - Dőlj le kicsit, én addig folytatom - simít egyik kezével arcomra és oldalra döntött fejjel méreget. A boldogság szinte olvasható az arcáról és még így kócos hajjal is elképesztően vonzó.
- Nem, nem - kaparom össze magam és egy marék dísszel a kezembe felállok. - Pihenj te, majd én feldíszítem - mutatok valami intenzivitást és gyorsabb tempóra kapcsolva teszegetem az angyalkákat, házikókat, gnóm formákat és piros, arany almákat.
- Kook, nyugi - lép mögém és állát a vállamra téve késztet megállásra. - Még itt az egész napunk.
- Tudom, de na…
- Lassíts, itt vagyok neked - puszil fülem tövébe.
Utálom, mikor érettebben viselkedik mint én, de el kell fogadnom, hogy igaza van. Többnyire én vagyok a megfontoltabb, ám ezt az egész vacak ünnepet csak ő érti, engem teljesen hidegen hagy. Miatta csinálom.
A nap végére kijelenthetem, hogy én többet ártottam, mint segítettem. Együtt főztünk, együtt takarítottunk, együtt csomagoltuk a rokonok ajándékait és mindent, amire csak szükség volt, de mintha ő még ezeket is élvezte volna. Igyekeztem nem savanyú képet vágni a dolgokhoz, hiába nincs ínyemre semmi, amit csináltunk. A vacsorát végigbeszélte és hiába tűnik boldognak, én úgy érzem, hogy elrontottam az Ő napját.
Míg mosogat, én a fa előtt ülve a sötét szobában nézem a villódzó fényeket és azon merengek, hogy mit tehettem volna másképp, hogy minden jobb legyen. Olyan szépen elterveztem mindent, mégsem lett úgy semmi. Rá kellett volna vennem, hogy menjen haza a szüleihez karácsonyozni? Kétség kívül. Nagy falat volt nekem ez az egész, várható volt a kudarc. Mit is hittem, mi lesz? Annyira ro...
- Kookie - nyitódik halkan az ajtó. Nem nézek hátra, elvégre minek? Tudom, hogy ott áll és aggódik miattam, ám ha látná az ábrázatomat, ez kicsit sem változtatna a dolgon. - Gond van? - A néma csendet óvatos léptei szelik ketté, jelezve közeledtét.
- Egyáltalán nincs - erőltetek magamra valami mosolyféle képződményt, minden nem lévő színészi tudásomat bevetve. Nem akarom, hogy még ezzel is terheljem…
- Na mesélj - foglal mellettem helyet, szintén törökülésben és meredten az arcomat vizslatja, mintha csak rá lenne írva minden gondolatom. Az kéne még…
- Mit szeretnél, miről meséljek? - veszem elő legkedvesebb hangszínemet és teljes testemben felé fordulva, minden figyelmemet neki szentelem.
- Ismerlek már Kook - ereszti le vállait és kicsit meggörnyedve, szomorúan felnéz rám. - Nekem az is elég lett volna, ha egész nap az ágyban vagyunk és csak egymást ölelgetve pihenünk - ereszt meg felém egy halovány mosolyt.
- És az milyen Karácsony lett volna? - horkantok fel hitetlenül.
- Közös - feleli lágyan.
- Így is közös volt, hisz’ elvégre egész nap együtt vagyunk, nem? - vonom fel kérdőn egyik szemöldököm, jobb kezemet átvezetve az ő lábára és simogatni kezdem combját.
- Nem. Ez így csak az én Karácsonyom, te folyton szenvedsz és látom, hogy minden percben menekülnél, mégis végig mellettem állsz és támogatsz - simítja tenyerét kézfejemre. - Nekem ez nem ér meg ennyit - leheli.
- Annyira bolond vagy - tornázom magam négykézlábra és elé mászva, ajkaimat az övéire tapasztom. Puszinak indult, de nem bírtam ki, hogy ne mélyítsem el. Jólesően felszusszan, így addig addig férkőzök közelebb hozzá, mígnem kénytelen hátradőlni. Egy elégedett morranást hallatva mászok fölé, elfoglalva méltó helyemet. - Nekem te magad vagy a csoda, nincs szükségem semmi másra - suttogom fülébe és állkapcsa mentén apró puszikat hintve, levándorlok a nyakára. Érzékien végignyalva a vékony bőrön, kezei hirtelen hátamra tévednek és megfeszülve húz közelebb.
- Kookieh - piheg és próbál felemelkedni, de nem engedem, fogaimmal játékosan megcsippentve izgatom tovább.
- Hm?
- Neh - nyomja tenyereit mellkasomnak, de hiába tol, egy centit sem engedek. Annyi ereje meg nincs, hogy csak úgy lelökjön magáról.
- Miért? - fújok az összenyálazott részre, mire beleborzong.
- Mhert most éhn - nyel egy nagyot és most oldalamat kezdi nyomni. Engedek neki, így engem hátamra döntve kerekedik most ő fölém.
- Mit tervezel? - vigyorgok fölényesen teljesen kipirosodott arca láttán. Hagyom, hadd domináljon, meg eleve kíváncsi vagyok, mire készül, ugyanis nem sűrűn akar ő irányítani.
- Majd meglátod - foglal helyet ágyékomon és most ő invitál egy kicsit sem finomkodó csókba. Míg nyelvét kis híján ledugja torkomon, egyik keze hajamba téved és tincseimre markolva húz közelebb. Tetszik a hevessége, de még így sem tudja leplezni remegését. Egyszerre aranyos és vonzó, ahogy a törékeny fiú leplezni próbálja félelmét és zavarát, míg imponálni igyekszik nekem. Lök egyet csípőjével, mire mind a ketten belenyögünk a csókba és érzem, hogy már igencsak feléledtem odalent.
Megszakítva ajkaink játékát, egy nyál csík kíséretében eltávolodik tőlem és nyakamat célba véve, finoman végigpuszil, egészen pólóm tetejéig. Reszketeg tenyere a hasfalamra simul és míg hosszú, vékony ujjai bebarangolják felsőtestemet, szájával több helyen is megjelöl. Többször kértem már erre, ugyanis rettentő büszke vagyok rá - bár mondjuk ha valaki megkérdezné, hogy kitől van, nem mondhatnám, hogy a pasimtól, de a párom is tökéletesen megfelel magyarázatnak -, ám eddig még sosem tette. Egyre feljebb tűri rajtam a textilt, mire segítve neki, kicsit felemelkedve lekapom magamról és a kanapéra hajítom. Visszanyom a hűvös parkettára és puha párnái ezúttal kulcscsontomat veszik célba. Fogaival megkarcolja, majd erőből rászív.
Imádom, hogy Luhan mikor kilép a lakásból, egy erős, magabiztos, összeszedett fiú hagyja el az otthon melegét és biztonságát. Árad belőle a pozitív energia, vicces és közvetlen. A kinézetére kifejezetten ügyel, órákat képes eltölteni a fürdőszobában.
És most? Az én trikóm van rajta, ami legalább két számmal nagyobb, így lóg rajta, ahol csak lehet, tincsei az ég minden tája felé meredeznek, egy elnyűtt rövidnadrágot visel, valamint ahogy halad lefelé, többször bizonytalanul felnéz rám, mintha csak tőlem várna segítséget, de tudom, ha megszólalnék, akkor azért lenne durci. Előttem képes önmagát adni, nem rejtőzik hamis álarcok mögé.
Egy hatalmasat szusszan, ahogy ajkaival melegítőm korcához ér, én meg teljesen libabőrös lettem tőle. Látom, hogy hezitál és azon aggódik, hogy hogyan tovább, mint általában. Túlstresszeli ezt az egészet, pedig tudja, bármit is tesz, én boldog vagyok már csak a jelenlététől is! Feltámaszkodva könyökeimre figyelem vívódását, ahogy egyik keze ölemre téved és masszírozni kezdi a vastag anyagon keresztül is jól kitapintható merevedésemet.
- Ne nézz már! - mormogja, pirultan elfordítva a fejét.
- Zavar? - vigyorodom el, mire egy pillanatra megáll. Nem válaszol, ami egyet jelent a helyesléssel, na meg mi másért mondta volna? Elkapva csuklóját, magamra rántom és fordítva helyzetünkön, magam alá gyűrve meredek ledöbbent tekintetébe. - Felfalhatlak?
- Mindegy mit mondok, úgyis azt csinálsz, amit akarsz…
- Ez igaz - csókolok fülébe és lehámozva róla a felsőjét, nyelvem hegyével végigízlelem mellkasa minden egyes centiméterét. Kezem kérdés nélkül nadrágjába csusszan és azonnal megtalálva nemességét, határozottan rámarkolok.
- Ez.. nhem… fair - nyöszörgi, mire fejemet felemelve, kezemet mozgatni kezdem rajta.
- Micsoda?
- Ígyh - nyel egyet - Nem tudohmp elmondani - Mivel érdekel, hogy mit szeretne, ezért ideiglenesen felfüggesztem munkálataimat, de egy millimétert sem távolodok.
- Tehát?
- Teh annyira könnyen tudsz ilyen helyzetekbe hozni - süti le pilláit. - Akarom mondani… Nekem miért nem megy?
- Mert nekem ez a dolgom - fogok újra izgatásába. - Neked meg az, hogy élvezd - puszilok köldökébe. Végignyalva alhasán állammal egyre csak tornázom le róla a textilt, míg el nem érem a célom és fel nem fedem kis Őt. Kis Lulu nem is olyan kicsi! Kezemmel megállva azonnal számba veszem, és ameddig bírom, leengedem hosszát. Csuklóm és fejem mozgását összehangolva egy elég kezdetleges tempót kezdek diktálni, ami látszólag neki annyira már nem tetszik, mert folyton belemozog, de nem érdekel, akkor sem gyorsítok. Szabad kezemmel leszenvedem róla az alsóját, majd mutató és középső ujjamat szájába tolom, mit ő készségesen nyálaz is. Amint elég síkosnak gondolom, lábai közé helyezkedve, első ujjamat a bejáratához igazítom és ahogy benyomom, egy erősebbet szívok hímtagján, mire tenyere fejemre simul és egészben magára nyom. A szegényes fényhatások ellenére is tisztán látom, ahogy arca összerándul a fájdalomtól, ezért igyekezve, hogy minél előbb feledtessem vele a rosszat, finoman szopogatni kezdem makkját. Nyelvem hegyét nyílásába dugom, aztán végignyalva teljes hosszán, újra torkomba engedem. Addig addig játszom ezt, míg fájdalmas nyöszörgése élvezettel teli nyögéssé nem válik. Ekkor az előzőhöz csatolva második ujjamat, finoman mozgatni kezdem benne, nemességén lévő kezemmel gyorsítva. Körmei a kemény fa parkettát markolásszák, térdeit pedig felhúzva, mint egy börtön, úgy zár körbe.
- Kookh~. Téged akarlak - leheli maga elé.
- De fájni fog - engedem ki éppen csak annyira, hogy érthetően beszélni tudjak.
- Nem hagynád.
Egy nagyot dobban a szívem, felfogva, hogy mennyire is bízik bennem. Tudom, eddig is tisztában voltam vele, de akkor is jó ezt hallani és teljesen igaza van. Nem akarok neki rosszat…
- Épp azt teszem.
- Kérlekh~
Vonakodva ugyan, de megteszem, amit szeretne. Két ujj még bőven nem elég a jóhoz, ám ha ennyire vágyik már rám, mit tehetnék? Én tudom, hogy van elég önuralmam várni, de szörnyen rossz látni, mikor fáj neki.
Elhúzódva tőle, feltérdelek és éppen csak annyira lehúzom melegítőmet, hogy elő tudjam venni teljes méretet öltött merevedésemet. Két ujjamat benyálazva, végigkenem a csúcsát és behelyezkedve szerelmem combjai közé, nyílásához igazodok, míg ő feljebb nyomja a csípőjét, hogy könnyebben eltaláljam a célt. Rettentő finoman kezdek el benyomulni, ám még csak a hegye van bent, de ő már fájdalmasan szűköl.
- N… nhincs baj - próbál nyugtatni és remegve az arcomra simít, de ez egyáltalán nem segít a megnyugvásomban. - Folytasd - kérlel és én még az előbbinél is lassabb tempóban igyekszem befogadtatni magamat. Már majdnem bent van az egész makkom, mikor fogja magát és olyat lök, hogy szinte a fél hímtagom eltűnik benne, ő meg szemeit és fogait összeszorítva, sziszegve próbálja elfogadni méretemet.
- Luhan - hajolok arcához és lecsókolva egy kósza könnycseppet, ráengedve súlyomat ölelem magamhoz.
- Jól vagyok - szipogja csendesen. - Jól leszek…
- Nem sietünk sehová - puszilom végig selymes bőrét
Percekig beérve annyival, hogy karjaim közt tudhatom, türelmesen várok, mígnem tol egyet, hogy folytathatom. Az utolsó centiméterek gond nélkül csusszannak be és majdnem teljesen kihúzom, hogy aztán újra, teljesen elmerülhessek a forróságba. Folyamatosan helyezkedve keresem szerelmem gyönyörközpontját, aprókat lökve, ameddig meg nem hallom azt az édes kis sikítását, ami jelzi, elértem a célom. Tudatosan csinálva, egyre nagyobbakat és mélyebbeket mozgok, minden alkalommal prosztatájába döfve.
Vállai mellett megtámaszkodva, zihálva fúrom tekintetem gyönyörű íriszeibe és elmémbe égetve a látványt, erőtlenül elmosolyodom. Könnyen fáradok és folyik rólam a víz, de hajt a szerelem, na meg ugye a hormonok.
- Luh - döntöm homlokom az övének. Elcsépelt lenne most mondani, hogy szeretem? Mit számít, nem? Tudja, hogy így van, nem győzöm hangoztatni, de akkor is kikívánkozik.
- Én his tégedh…
Hahh, hogy lehet valaki ennyire…? Erre esküszöm, már szó sincsen! Úgy imádom ezt a lükét!
A végletekig gyorsítva hajszolom őt a beteljesülés felé, míg háta ívbe nem feszül és egy nagy nyögés kíséretében közénk nem élvez. Ahogy rám szorul, én sem bírom már két lökésnél tovább, megtöltve őt húzódom ki és rogyok mellé, szorosan átölelve és nyomorgatva őt, míg el nem múlik az a hullám, ami egész testemben kering ilyenkor. Hangosan pihegve vonom karjaim közé a meggyötört fiút, aki boldogan fészkelődik, de sehogy sem találja a helyét. Felkuncogva szenvedésén, hasamra húzom, ahol már látszólag megnyugszik és fejét mellkasomra döntve ernyed el teljesen.
- Ma egy nagyon jó napot akartam neked csinálni - kezdek bele, a plafont fixírozva, amint megtalálom hangomat. - De mégis te tetted széppé az enyémet.
- Szerinted nekem nem volt jó?
- Miért, jó volt? - vonom fel egyik szemöldökömet, bár ő ezt nem láthatja. A szex részét valószínűleg élvezte - valamennyire -, de a többi részében kételkedem.
- Már hogy ne lett volna?!
- Én azt nem tudhatom…
- De igen, mert mondom!
- Jó, jó - puszilok tincsei közé.
- Nekem van mindenki közül a leges legjobb Karácsonyom! És tudod miért? - pillant fel rám.
- Na ne kímélj…
- Mert itt vagy nekem!
Nem vagyok az az elérzékenyülős fajta, de itt majdnem elsírtam magam. Ehelyett még pont időbe sikerül valami idétlen vigyorfélét az arcomra erőltetnem, de biztos vagyok benne, hogy észrevette.
- És örö - kezdenék bele, de tenyere hirtelen a számra tapad.
- Ne mond ki, mert akkor nem teljesül!
Hát erre tényleg nem számítottam, így nem is tudok mit reagálni. A csend a percek múlásával kezd kínossá válni, így a feszültség oldása érdekében, feldobok egy új témát, amiről előre tudom, hogy sikert fog aratni.
- Akkor már nem is érdekel az ajándékod? - teszem fel drámaian szomorú hangon a kérdést.
- Ajándék? - pattan le rólam olyan hévvel, hogy szinte agyonnyomja a gyomromat. - Melyik az enyém? - guggol a fa elé, a becsomagolt dolgokat vizsgálgatva.
Még mindig egy nagy gyerek...
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése