Egy pillanatra megfagy a vér az ereimben, ahogy tekintetem az ismerős idegenre téved. Nincs szükségem percekre, sőt, a másodperc töredéke is hosszabb annál, mint ahogy én ráeszmélek, ki is az illető valójában. Összeszorul a szívem, a hányinger egy sosem tapasztalt mélységét mutatja meg a sötétnek, de még én sem tudom, hogy az öröm, vagy a fájdalom váltja ki mindezt.
A kinézete ugyan merőben megváltozott, mégis magán hordja jellegzetes jegyeit, mindazt, ami egykoron megfogott benne.
- Baek, mit nézel annyira? - ránt vissza haverom abba a dimenzióba, ahonnan több száz ember elől sikerült elmenekülnöm, csak azért az egyért, aki ott ül egy oldalsó sátor árnyékában.
- Semmit - sóhajtok, észlelvén, hogy ezidáig bent melengetett levegőm már korántsem nyújt elég oxigént létszükségletem kielégítéséhez.
A rendezvény zajai tompulnak, a lábam képtelen tovább vinni, s Jongdae is csak értetlenül áll mellettem, keresve elrabolt figyelmem tárgyát, illetve ezesetben személyét.
Nyolc éves voltam, mikor először találkoztam a nálam tizennégy évvel idősebb fiúval. Messze lakott, sok közünk nem is volt egymáshoz, mindössze annyi, hogy néha beszéltünk az internet akkoriban nyújtotta lehetőségeit kihasználva, mind írásban, mind pedig szóban. Valahogy a szüleimmel is összeismerkedett, így eljött, hivatalosan hozzám, de látszólag jobban otthon érezte magát a felnőttek világában. Ők kétszer annyi idősek voltak, mint ő, én fele annyi sem, s sokáig nem értettem, ez miért érte meg neki, ám ezerszer inkább örültem a ténynek, hogy jön. Fél évente egy hétvégét nálunk töltött, mi idő alatt rengeteget sétált velem kettesben, mesélt az életéről, játszottunk a szabadban, vagy éppen a négy fal között. Kissé tartottam tőle, mert már akkor szörnyen helyes volt, ugyanakkor mellette tudtam csak igazán kikapcsolódni. Valamikor akkortájt jöttem rá, hogy engem a saját nemem vonz leginkább.
Vicces, kedves, törődő és figyelmes volt. Hosszú évekig járt hozzánk, de ez szűnni kezdett, mikor a sokadik barátnőjével komolyabbra fordultak a dolgok. Akadt olyan is, mikor egy csajjal jött, és bár fájt, nem vettem zokon, sőt, inkább örültem, hogy boldognak láthatom. A kapcsolatunk elég közvetlennek mutatkozott, olyanok lehettünk, mint két testvér.
Öt, de talán hat év is eltelt, mióta utoljára láttam, s még csak beszélni sem beszéltünk azóta. Néha megjelent egy-egy álmomban, néha napokig gyötört a vágy, hogy felkeressem, de féltem tőle, és attól, hogy esetleg már teljesen elfelejtett engem.
Most, hogy annyi idős vagyok, mint ő, mikor először jött, csak még nagyobb szakadékot érzek kettőnk közt…
Fel sem fogom, mióta nézhet engem, de amint magáénak tudja minden figyelmem, szélesen elmosolyodik. A keze mozdul, közelebb int, a lábaim azonban földbe gyökereznek. Ajkaival nevemet formálja, integetése hevessé válik, nekem meg nincs más lehetőségem, lassan, vontatottan megindulok hozzá.
- Baekhyun! - pillant fel rám székéből vidáman. - Alig ismertelek fel. - A hangja semmit nem változott, beleremegek.
- Szia. - Nem tudom, mit mondhatnék ennyi idő után.
- Mi járatban erre? Gyere, ölelj már meg - nyújta ki karjait, s én némi hezitálás után egy gyors, közömbösnek ígérkező ölelésbe simulok, mibe csakhamar sokkal több érzelem költözik, mint amennyit elbír még megkínzott szívem. Az illata is olyan, mint volt…
Egyfajta felsőbbrendű aura lengi körbe, a hangszíne és érintése mégis alázatos. Nagy ember lett, fontos személy, és már köze sincs ahhoz a részmunkaidős, fiatal sráchoz, aki egykoron eljött hozzám.
Erősen tart, mivel egyetemben kezdem elhagyni magam, s egész súlyommal méginkább hozzá simulok. Küzdenem kell, hogy könnyeim bentmaradjanak, de a szégyen rosszabb lenne, mely meggyőz afelől, miszerint még nincs itt a sírás ideje.
- Hogy megnőttél - kuncog mély tónusán a fülembe. - Hiányoztál - szorít rajtam egy utolsót, mielőtt elengedne. Válaszolnék, de félek, hogy megértené szavaim valódi jelentését. - Na, milyen kis néma lettél. Emlékszem, régen be nem állt a szád - nevet szórakozottan, tekintetét végigfuttatva rajtam. Azt hiszem, már hiába bánom meg, hogy ennyire könnyedén vettem reggel az öltözködést.
- Nos… igen - vakarom meg zavartan a tarkómat, valamiféle kiutat keresve ebből a kínos szituációból.
- Baek, én tovább megyek - érinti meg hirtelen valaki a vállamat, mire kis híján felsikkantok. - Bent találkozunk, jó? Majd hívj, ha végeztél - lapogat meg Jongdae, s válaszomra sem várva megy tovább, gondolom, megunva engem és a kis szünetemet.
- Egy barátod…? - kérdezi Chanyeol, még véletlen sem hagyván elfelejteni a tényt, miszerint ő igenis itt van.
- Valami olyasmi.
- Olyasmi? - replikál meglepetten. - A fiúd?
- Mi? - esik rám ezúttal a meglepettség sora. - Nem! Dehogy! - tiltakozom tán kissé hevesebben is, mint kellene.
- Csak kérdeztem - terül el megértő mosoly ajkain. - Na, de mesélj már, mi történt veled mostanság?
- Semmi érdekes - sütöm le a tekintetem, s tény, valóban elég unalmas és egyhangú az életem. Nincs mit mondanom róla…
- Suli? Család?
- Otthagytam a főiskolát, nem volt nekem való, úgyhogy most dolgozgatok. Mióta elköltöztem otthonról, anyu rendszeresen hívogat, apu meg próbálja rávenni, hogy hagyjon nekem több teret - vázolom fel nagy vonalakban, s többet nem is tervezek tudatni ezekről. Egyik napról a másikra sínylődöm, igazi kapcsolatom még nem volt, mert egyszerűen képtelen vagyok bárkit igazán szeretni, úgy, ahogyan ő megérdemelné, hiszen már foglalt a szívem.
- Örülök, hogy ilyen ügyes, talpraesett lettél. Sokat aggódtam ám érted - simít végig a karomon.
Miért ér hozzám…? Összezavar.
Egy sohasem múló némaság áll be közénk, mit ő mosolyogva, az én zavarbaejtő figyelésemmel tölt, míg nekem nincsen semmi ötletem, amivel kiszabadulhatnék ebből az egészből. Eleve utálom az ilyen szituációkat, de Chanyeol társasága még külön rátesz egy lapáttal. Az emlékek, az érzéseim, az a tompa remény, ami ott motoszkál bennem…
- Azért szerettelek ennyire már kölyökként is - sóhajt fel nehézkesen, mintha egy élet súlya ülne a vállain.
Szeretett? Vagy még mindig szeret?
- Ne aggódj, a jéghegy csúcsán is megélek - legyintek olyan könnyedén, mintha magam is elhinném, amit mondok.
- Nagyon helyes - nyúl fel hosszú karjával, hogy összekócolja amúgy is gyatra frizurámat. - Vigyázz magadra, Baekhyun, mert sokunknak fontos vagy!
“Sokunknak”? Ki az a sok? Anyu, apu és Chanyeol, aki az elmúlt években felém sem szagolt?
Miért is kezdtem el neheztelni rá? Mindegy, ami volt, az megtörtént, most pedig most van. Ki tudja, mikor láthatom újra, bár, ha itt lakik a környéken, lehet nem lesz az olyan sokára.
- Igyekszem - varázsolok arcomra valami igaznak tetsző, mégis fanyarnak érzett mosolyt, mit látom, hogy észrevett, de nem teszi szóvá.
Annyira közvetlen, annyira boldog. Lehetséges, hogy valóban hiányoztam neki? Hogy fontos vagyok számára? Esetleg több…? Álom, persze, hogy csupán álom az egész, de mi lenne, ha…?!
- Oh, Hyera! - int hirtelen, s tekintetemmel megtalálva a csinosan felöltözött, felénk igyekvő lányt, kinek karján egy egy év körüli gyermek ül, valami szörnyen furcsa érzés fog el.
- Ne haragudj, drágám, siettünk, de hatalmas sor állt - lép mellé egy könnyed mozdulattal, ugyanilyen könnyen összetörve gyengéd lábakon álló álmaimat, valamint szívemet.
- Semmi baj, kicsim - karolja át, szélesen vigyorogva a lányra. - Hadd mutassam be neked a fiút, akiről annyit meséltem, Baekhyunt - int irányomba, rám vonva ezzel párjának a figyelmét. Nem vigasztal, bármennyit beszélt rólam. Kicseszett szarul érzem magam. - Baekhyun, ő a feleségem, Hyera és a kisfiúnk, Hyungjin.
- Üdvözlöm - hajolok meg illedelmesen, belül apró darabjaimra törve. - Akkor én nem is zavarnék tovább - előzök meg egy borzalmas beszélgetést, s mielőtt válasz érkezhetne halk kijelentésemre, távozok a helyszínről, egyenesen hazafelé véve az irányt.
Nem érdekel a buli, nem érdekel Jongdae, nem érdekel semmi.
Bár érzem, hogy az ő boldogsága miatt gyűlölködni gyerekes és gusztustalan dolog, de mégis, akit a legjobban utálok, az én magam vagyok, amiért valaha is eljátszottam kettőnk gondolatával. Hiszen nem ilyen a világ. Nem nekem való…
