Taehyung a csengő hallatán meglepetten pillant fel iratai tömkelege mögül és bár ötlete sincs, ki lehet az ezekben a késői órákban, csak hamar erőt vesz magán és elindul, mert a hangok alapján igencsak sietős az illetőnek. Az ajtót kinyitva azonban a levevgő is beléreked meglepettségétől; a küszöbön egy csenevész kamasz dülöngél nem éppen enyhén ittas állapotban, ám Taehyung számára nincs szükség fél pillanatnál többre, hogy felismerje a vendéget, kihez mielőtt bármi szót intézhetne, az előrelendül és megkerülvén ledöbbent mivoltát, betér a lakásba.
- Hyung - ad ki valami inkább csukláshoz, mint valódi, megformált hanghoz hasonlót. Taehyung egy nehéz sóhajt eleresztve becsukja az ajtót és szembefordul a fiúval.
- Jungkook, mit keresel itt? - Próbál olyan keménynek látszani, amennyire csak tőle telik, de ez igazán csekélynek mondható, pláne őelőtte.
Közel egy éve nem látta Jungkookot, és bár a szíve azóta is felé húz, kizárva minden más férfit, vagy akár csak a szerelem lehetőségét, az esze abban bízott, hogy miután otthagyta az iskolát - ahol alig fél évig tanította őt -, soha többé nem látja. Bármennyire is szereti a fiút, teljes mértékig elítéli a köztük lévő tizenhárom évnyi korkülönbséggel már csak a lehetőségét is, hogy bármi legyen az ő kapcsolatukból.
- Hyung, én… én nem… nem tud-, izé… kérlek… - szakad fel Jungkookból a zokogás, miközben valami megfoghatatlant próbál elmagyarázni. Heves gesztikulálásából Taehyung kétségbeesettséget lát ki és annyira elviselhetetlen a vágy, hogy odamenjen és átölelje a fiatalabbat, hogy inkább csak keresztbefonva a karjait, vállával a falnak dől, tisztes távolságból nézve a másik örlődését. - Miért? Miért? Azt hittem…
- Hogy kerültél ide?
- Busszal - néz fel rá hatalmas, csillogó szemekkel a földön guggolva, miközben mindkét kezével támasztja magát, hogy fel ne boruljon.
- Nem úgy értettem. Honnan tudtad, hol lakom?
- Én nem… tudom.
- Menj haza - egyenesedik ki, hogy ajtót nyisson neki, mire a fiatalabb felpattan és állapotától szokatlan gyorsasággal elé áll.
- Nem! - mereszt rá olyan dühös tekintetet, akár egy megsértett óvodás.
Taehyung fáradt, nincs ereje dacolni sem az érzéseivel, sem pedig Jungkookkal. Nem gondolta volna, hogy az irodai munka kimerítőbb lehet, mint egy iskolában teljesíteni nap mint nap gondokkal és ellenállással teli kamaszok között, pedig az ábra eléggé azt mutatja.
- Nyugodj le, kérlek - feleli higgadtan, végignézve a januári fagyhoz képest igen lengén öltözött fiún, aki a már jól megszokott khaki bakancsát, egy szűkített fekete farmert és egy szintén fekete kapucnis pulóvert visel. - Gyere, főzök egy kávét, aztán menj haza - fordít neki hátat és indul el a nappalin át a konyhába, de arra egyáltalán nem számított, hogy két halk puffanást követően - ami Jungkook lerúgott bakancsainak földetérésének a hangja - nekicsapódik és hátulról szorosan átöleli a fiú.
- Hyung - leheli a fülébe, majd ajkait a nyakára tapasztva lágy csókot lehel rá. - Hyung… - Hangja egyszerre kérlelő és tele van ki nem mondott jelentésekkel. - Hiányoztál - ragadja meg erősen két vállánál és a tőlük két méterre lévő kanapéhoz tolja, hogy aztán egy erősebb mozdulattal rálökje Taehyungot, ám ettől ő is kibillen gyenge egyensúlyából és mellé esik.
- Kook - lágyulnak el Taehyung vonásai a fiú erőlködése láttán, aki amint összeszedi magát, elkapja a férfi két karját és lenyomva őt fölé magasodik.
Bár a szorítása már már fájdalmas és akár erősebbnek is mondható lenne nála, Taehyungnak semmibe nem telne kiszabadulni. Pontosan tudja, merre haladnak az események, tisztában van a helyzet súlyával, de már egyszerűen képtelen tovább türtőztetni magát. Az a fél év, míg minden egyes nap látnia kellett és állnia a másik kacérkodását, plusz az azóta hiú vágyakkal telt hónapok elgyengítették.
Mozdulatlanul viseli, ahogy Jungkook erőszakosan a kanapé puha bőrülésébe nyomja a karjait és artikulálatlan szavak közepette mindenhol csókolja az arcát és nyakát, ahol eri. Az alkohol szaga facsarja az orrát, de ezen túllendülve valami benne is kezd feléledni, amit egyszerűen nem enged térhez jutni. Nem fog kihasználni egy részeg gyereket, mert már azt is mélységesen szégyelli, hogy megannyi túlontúl magányos éjszakán volt képzelgéseinek főszereplője, nem még, ha tenne is vele valamit ebben a sebezhető állapotában.
- Jungkook - próbál meg hatni rá, ám mielőtt bármit mondhatna, a fiatalabb elengedve az egyik kezét a szájára tapasztja a tenyerét.
A közel sem gyengéd puszik osztogatását abba nem hagyva térdét Taehyung lábai közé nyomva csinál magának ott helyet és fekszik be, ágyékát az idősebbének nyomva, mire a férfi hangosan felszusszan, de tenni még mindig nem tesz semmit. Mikor már ő is érzi, hogy nem ütközik semmiféle ellenállásba, egy pillanatra felegyenesedik és pulóverével együtt kapja le magáról a pólóját is, majd visszahajolva Taehyung fölé, az ingének gombjait kezdi kioldogatni, több kevesebb sikerrel.
Taehyung enyhén ködös tekintettel figyeli a kissé komikusnak tűnő akciót és ha titkolni akarná sem tudná, mennyire hatással van rá mindez. Már rég elfelejtette annak fejtegetését, hogy ugyan mit keres nála a fiú és bár tudatában van annak, hogy amit tesz - vagy éppenséggel nem tesz - mennyire nem helyes, úgy érzi, nincs tovább ráhatása tetteinek erkölcsösségére.
Jungkook kiszabadítva az idősebb felsőtestét, néhány pillanatig elmélázik a látványon, mielőtt megkísérli azt, amitől annyira félt és amire annyira vágyott; a férfi ajkaira hajol. Mindkettejük nagy meglepettségére Taehyung viszonozza a csókot, ezáltal tovább ingerelve a fiatalabbat, aki egyre inkább elveszti mozdulatai felett a kontrollt.
Taehyung ezt kihasználva ledönti maga mellé, csókjukat még véletlen sem megszakítva. Érzi, ha nem tesz valamit az ellene irányuló merénylet ellen, a végén olyan történhet, amit nagyon meg fog bánni és akár gondjuk is származhat belőle, ezért hát úgy dönt, kezébe veszi az irányítást. Lenyúlva Jungkook nadrágjáig, kigombolja azt, majd lehúzva a cipzárt becsúsztatja ujjait figyelemért ágaskodó tagjához, hogy könnyítsen rajta, mert úgy hiszi, máshogy nem szabadulhat ebből a helyzetből.
Jungkook pihegve kapaszkodik a férfi vállaiba, egyre gyengébben és gyengébben fogva őt, míg el nem nyomja a fáradtság. Mikor már biztosan alszik, Taehyung lehámozza magáról a karjait és óvatosan kiszabadítja a rajta maradt, összekoszolt ruhadaroboktól, hogy aztán a kanapéról időközben levert pokrócot felvéve ráterítse. Néhány lopott másodpercig nem gondolván semmire nézi a fiú kisimult vonásait, majd összeszedve a szétdobált ruhákat, elindul rendbetenni mindent.
Nem akar kötődni és méginkább nem akarja hitegetni magát azzal, hogy köztük lehet bármi. Mit gondolnának a fiú szülei? Mit gondolnának az emberek? Éppen elég súlyos probléma, hogy mindketten egy nembe tartoznak, hát még a köztük tátongó korkülmböség…
Míg a mosás tart, Taehyung hosszasan letusol, messzire hessegetve magától az elmúlt óra történéseit, de valahogy mindig visszatalál hozzá a fájdalmas remény, így hát utána próbál inkább újra munkájába temetkezni.
A szárítógép halk dübörgése fájdalmasan csendessé teszi a lakást. Utál mindig jónak lenni, miközben lemarad az életről és ha csak kizárólag róla lenne szó, nem is aggódná túl, de mivel Jungkook is a képben van, erősen meg kell állnia, nem engedve sérülni a fiút.
Reggel a kanapé végén ülve vár, hogy a beszökő felkelő nap sugarai felkeltsék Jungkookot, ezzel megkockáztatva a késést - ám szerencsére még időben elkezd ébredezni ahhoz, hogy a munkahelyén ne kelljen semmilyen béna magyarázattal kimentenie magát. Szótlanul figyeli, ahogy a fiatalabb zavart tekintetét ráemeli, majd gyanakvóan benézve a pokróc alá fülig pirul.
- Hyung- - kezdene már bele, ám Taehyung feláll és gyorsan közbevág, míg van elég akaratereje.
- Odakészítettem a ruhádat - biccent a kanapé mellé helyezett székre, amire rátette az egyik kabátját is, emlékezvén, milyen lengél jött este a másik -, az asztalon pedig találsz gyógyszert és vizet. Ha végeztél, menj el - bök az ebédlőasztal irányába, majd további magyarázkodás nélkül megfordul és besiet a szobájába, ahonnan ki sem mozdul, míg nem hallja a bejárati ajtó csukódását.
