… és mi mindent megtettünk, hogy sikerüljön.
Éjszakákat beszélgettünk át úgy, hogy tudtuk, reggel korán kell kelni, hosszú lesz a napunk.
Meg akartalak ismerni.
Olykor nevettünk, ám a közös sírásaink száma kitöltene egy teljes naptárt, mégis szerettem minden pillanatát, az őszinte perceket, órákat.
Mondtam már, hogy sírás közben a legszebbek a szemeid?
De kérlek ne sírj…
Egy kora nyári reggel volt, még a nap is félénken figyelt minket, mikor én már éreztem, hogy ez a péntek többet rejt számunkra, mint hittük. Témánk nemigen akadt, a csend beszélt helyettünk. Hogy féltem-e? Rettegtem mindentől, ami röpült, mászott, zümmögött, te azonban megmentettél tőlük.
És magamtól.
Vesztenivaló nélkül ugrottunk fejest a gondokba, pedig akkor már bőven volt tétje mindennek. Ugyan a szabályok gyakran közénk álltak, valahogy mindig megoldottuk.
A családjaink tudta nélkül feküdtem be melléd, ám a lebukás veszélye csak még édesebbé tette azt a kevéske időt.
Egy bizonytalannak ígérkezett délután volt, mindössze néhány órát szántál nekem, mi azóta hónapokká nőtte ki magát.
Megbántad már?
Ha neked nem is, nekem ez volt életem legszebb nyara, és bár kívánnék még sokszor ennyit, sajnos nem tehetem meg.
Igaz, ez nem látszik, közel sem olyan végesnek hangzó, akár a rák, vagy halálos betegségek ezrei, pedig az.
Győzni indultunk, s mi a vajmi kevés esély mellett is tiszta szívünkből harcoltunk, de sajnos elbuktunk. Mert én túl gyenge vagyok, mégis az fáj a legjobban, hogy miattam te kerülsz ki vesztesen a csatából.
Szívből sajnálom…
