Látom a szemeiden, ahogy minden együttérzés nélkül hallgatod végig azt, ami állításod szerint borzalmas lehetett. Félre ne értsd, nem kell a sajnálatod, csupán nem értem, minek raboljuk mi egymás idejét heti kétszer. Azt hiszed, nem veszem a jeleidet? De, nagyon is látom, milyen mögöttes érzelmek lapulnak tetteid árnyékában, ám mindezért cserébe te felejted el értelmezni ittlétem valódi okát. Az, hogy van egy papírod, fene tudja, milyen végzettséged, szerinted feljogosít téged az én töménytelen mérgezésemre? Az életemről való döntésre? Lenézhetsz az állapotom miatt?
Sosem fogod azt érezni, amit én… Sosem fogod átélni mindazt, amiken keresztülmentem. Biztos te is átmentél a szomorú és sötét, depresszív kamaszkoron, amiért úgy vélted, neked a hozzád hasonlóan sanyarú sorsú embereken kell segítened, de az iskoláidat anyuci-apuci finanszírozta, minden bizonnyal szeretetből. Szeretet? Engem, ha bárki is szeretne, úgy gondolod, itt ülnék és a hülyeségeidet hallgatnám? Ugyan már, doktor úr… Azért, mert beteg vagyok, a hamis figyelmed majd az ágyadba csalogat? Az asztal rossz oldalán ülsz, csak az a baj, hogy te ezt egyáltalán nem veszed észre, s miközben játszod a szereped, jövőket döntesz romba.
- Akkor viszlát két hét múlva!
- Viszlát, Dr. Shin...
Még sose gondoltam így pszichomókusokra :O
VálaszTörlésNagyon jó megfogalmazás, megfogó gondolatok és teljesen átadtam magam az egésznek:D
az ilyen kis novellák hosszabb történeteket szülnek az ember fejében
Igazából ez pszichiáter, mert mérgezi, tehát gyógyszereket ír fel, ami azért sokat dob a lényegen. Én nem bírom őket, de talán csak engem kerülnek a normális orvosok :D
Törlés