Veszekszünk? Nem, én nem érvelek, nem támadok, eszemben sincs bizonygatni a saját oldalamat, mert tudom, ez azzal jár, hogy meg kell ismernem a tiedet is, azt, amit feszült helyzet nélkül nem mondanál, hisz tisztában vagy vele, fájna nekem. Én sem akarom… Egyébként is, mit számít a véleményem? Van jogom egyáltalán ahhoz, hogy legyen?
Nem éri meg…
Nem akarok lemondani rólad, még mielőtt elkezdenénk, de túl sokszor jártam már ezen az úton, látom a végét. Talán a kemény szavak nagyobb kárt tennének a mi törékeny kapcsolatunkban, mint az elfojtott indulatok, így hát hallgatok, s elhitetem magammal, hogy valahol a listád legalján kaptam helyet, hátha nem rendít majd meg annyira, mikor ez beigazolódik.
Kinek hazudok?
Kinek nem…?
Már én sem tudom, ki vagyok, de ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem azt a jelentéktelen maradékot, ami egykoron a szívemet képezte, mi mást tehetnék? Sosem voltam több egy eldobható tárgynál, s ez most sem fog változni, mert már kinőttem abból, hogy higgyek az ilyesmikben. Lenyelem, beletörődök, majd elfogadom, hogy egyedül maradtam, még ha ez nem is következett be egyelőre.
- Csörög a telefonod - könyököl oldalba Kook, mintha nem hallanám, nem érezném magam is ennek az idegesítő ketyerének a vergődését.
- Jó neki - vonok vállat, egy mély sóhajjal megpróbálván száműzni a torkomat maró kínt.
- Meg sem nézed, ki az? - hajol kissé előre, hogy magára vonhassa a tekintetem, az azonban le van foglalva a semmibe révedéssel.
- Gondolom, Jin…
- Összevesztetek?
- Nem. - Magammal vesztem össze.
- Akkor? Eleve azt hittem, hogy nem szereti, ha velem lógsz, most mégis itt vagy.
- Mert nem is - helyeselek, ennek kimondásával kicsikét jobban érezve magam. Nem azért, mert esetleg ez bántaná Jungkookot, hanem a gyerekes dac, amivel hozzá menekültem. Ha ő így, én így? Megtehetem, nem? Még jó, hogy nem erről szól, hiszen nem tudhatja, hol vagyok.
- Ne csináld már, én nem értem meg, ha csöndben vagy! - kezdi elveszteni a türelmét, pedig nekem eszem ágában sincs kiönteni a szívemet neki. Se senkinek.
- Más sem, ne aggódj.
- Köszi, ettől máris jobb - fújtat dühödten, látszólag szép lassan elvesztve azt a csekélyke türelmét, ami eddig a hátsóján tartotta.
- Bármikor - emelem rá íriszeim egy fájdalmas mosoly kíséretében, holott legszívesebben csak sírnék, míg nem száműztem magamból minden folyadékot, legyen az vér, víz, akármi…
- És mi történt? - tesz szívességet, és engedi el a füle mellett előbbi megjegyzésem.
Tényleg, mi is? Valószínűleg semmi olyan, ami miatt így kellene viselkednem, de ezt mégis hogyan értessem meg ezzel a vacakkal, ami a bordáimat ostromolva próbál kiszökni a mellkasomból? Fáj. Mert ehhez mindig van jogom…
- Nem tudom.
- Vagy csak nem akarod tudni.
- Lehet - fixírozom az ölembe ejtett kezeimet.
- Hyung, nem fújhatsz mindig riadót, ha valami olyan történik, amivel egyedül nem tudsz megbirkózni - simítja tenyerét a hátamra, bár jó szándékkal, engem zavar. Zavar, mert nem az ő érintésére vágyom.
- Miért nem?
- Akkor tisztázzuk. Most magad elől menekülsz, vagy Jin elől?
- Nehéz kérdés - gondolkodom el egy pillanatra, pedig a válasz teljesen egyértelmű. - Is-is?
- Tehát magad elől.
- Minek mondjak bármit, ha még azt sem érted? - ingatom a fejem rosszallóan, de már kezdem érezni, hogy lazul a nyomás, kapok levegőt.
- A fájdalom azért létezik, hogy ráébresszen a bajra, és tudj rajta változtatni.
- Nem tudok.
- Nem akarsz. Mert félsz… - Persze, hogy félek! Mást sem teszek, csak egész nap rettegek, hogy mi lesz holnap, mi lesz ekkor, mi lesz, ha...?! - De ez jó, mert azt jelenti, van mit veszítened. Ám ahelyett, hogy ellöknéd, szándékosan ártva ezzel mindenkinek, mi lenne, ha inkább kapaszkodnál minden erőddel? Ezt úgysem próbáltad még.
- Csoda. És, mint tud-
- Csodák nem léteznek, igen, igen. Hát persze, hyung. Ez olyan, mintha azért járnál közösségbe, hogy méginkább egyedül érezd magad.
- Pe-
- Várj, még nem fejeztem be! - csíp a combomba, esélyt sem adva rá, hogy megvédhessem magam. Ajkaimat összepréselve forgatom meg a szemeim, majd egy mély pislantást követően minden figyelmemet Jungkooknak szentelem. - Helyes. Na, oda akartam kilyukadni, hogy ha bezárkózol és esélyt sem adsz semminek, teljesen feleslegesek az erőfeszítéseid. Hagyd el, lépj le, legyél boldog mással - von vállat hetykén, igyekezvén azt a látszatot kelteni, mintha bármi ráció lenne mondandójában.
Megrémiszt… Nem akarok mást, nem is tudnék mással boldog lenni, csupán… én sem értem magam. Akarom, mindennél jobban, de nem engedhetem meg a nyugalom luxusát, mindig éberen kell figyelnem a jeleket, mielőtt akkorát esnék, amiből már nincs felállás.
- Nem fogom kevésbé szeretni azért, mert úgy határozok.
- Hazudsz… - jelenti ki nemes egyszerűséggel a tényt. - Pont azért menekülsz az érzéseid elől, hogy tudd nem szeretni.
- De, mint látod, nem megy.
- Dehogynem. A többieken is így léptél túl.
- Az más…
- Igen, mindig, minden más. Csak mégsem.
- Már magam sem tudom, minek jöttem hozzád - temetem arcomat a két tenyerembe, kicsit kiélvezve a sötétet. Otthon kellett volna maradnom.
- Azért, hogy megerősítsem a fejedben elnyomott igazságot.
- Nekem ebben semmi jó nincs.
- Hol van most? - vált témát, feladva a velem való értelmetlen hadakozást. Ha megtehetném, én sem hallgatnám a hülyeségeimet, de nem, állandó a zaj a fejemben!
- Namjoonnál…
- Ohh. Szerintem, menj és beszéld meg vele.
- Szerintem, nem. Nincs mit megbeszélnünk ezen.
- Igazad van. Kerüld a témát, őrlődj magadban, taszítsd el jobban, és maradj egyedül a világ végezetéig.
- Oké.
- Fenéket - vág hirtelen tarkón, ezzel kis híján szívrohamot okozva nekem. - Ne légy hülye, hyung.
- Késő…
- Gyerünk - kezd el lökdösni lefelé az ágyról, de nem mozdulok, jó nekem itt. - Indulj meg beszélni vele!
- Majd talán holnap - adom be a derekam, legalábbis addig, míg be nem fejezi a vegzálásomat.
- Tehát ma itt alszol? - csillannak fel a szemei, máris abbahagyva a löködésemet.
- Kizárt - állok fel, ezzel elvéve egyetlen támaszát - a testemet -, mitől úgy dől oldalra, mint egy magatehetetlen zsák homok.
- Holnapig szegény halálra aggódja magát - mereszt rám kiskutya tekintetet, úgy viselkedve, mint akit érdekel, mi van Jinnel. Jó, talán érdekli is, de kizárólag miattam, ami, valljuk be, jólesik.
- Már nem keres, nem érdeklem - húzom elő mobilomat a zsebemből, hogy megmutassam neki azt a két nem fogadott hívást, amik tőle jöttek.
- Te is tudod, hogy ez nincs így.
- Tudom - sóhajtok, elrendezve magam indulóképesre.
Nem lehetek önmagam mellette, mert az nem kellene neki és… túl sérülékeny, de, ha nem is engem szeret, nem azt, aki vagyok, én akkor is vele akarok lenni, amíg ez lehetséges.
- Ismerlek már, úgysem teszed meg - vádol meg konokul.
- Nem hát…
- Majd egyszer talán rájössz.
- Ne reménykedj.
- Ha már te nem teszed, nekem muszáj.
- Semmit sem muszáj…
- De, mégpedig muszáj lesz megoldanod ezt, mert… én azt mondtam!
- Jó. Így lesz - intek neki, elfordulva, s ezzel a sok, ugyan újnak nem nevezhető, de mindenképp hasznos információval felvértezve hagyom el a szobáját.
Csak felejtsük el, tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, és egyszer, egy szép napon emlékezzünk vissza fájdalom nélkül. Mert én félek a te oldaladtól…
