Az aggodalom tisztán kivehető féltő tekintetéből, s látom, érzem, megint nincsen minden rendben. Vagy inkább semmi sincs? Azt hiszem, lényegtelen…
Ne nézz így rám.
A torkom összeszorul, légzésem megszaporodik, könnyek fogannak a szemeimben, de ki vagyok én, hogy ilyesmit megengedhessek magamnak? Mi jogom lenne sírni mellette, mikor most is Ő figyel engem óvón, egyedül próbálván kiolvasni a szívemet nyomó kételyeket, mintha bármi dolga volna az én gondjaimmal.
Hyung, semmi baj…
Egy mély sóhaj kíséretében szabadulok meg a tüdőmbe forralt oxigéntől, majd ajkaimat, ha erővel is, de - egy tán kissé keserű - mosolyra kényszerítem, s félszegen átölelve Őt húzom ölelésembe, elrejtőzve előle, mielőtt íriszei kereszttüzében esne le ügyetlen álarcom.
Hidd el, nem akarsz megismerni.
Szerelme oly’ tiszta, oly’ valós, amit egy magamfajta embernek sosem szabadott volna kiérdemelnie. Akkor miért? Mi lehet az oka, hogy most mégis gyermeki ragaszkodással kapaszkodik belém, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnök?
Sosem lehetsz az enyém.
A felévezető úton elhagytam azt az ént, aki egykoron voltam, mégsem kerültem közelebb ahhoz, akinek lennem kellene, aki vigyázhatna rá. Nem tudhatja meg, ki vagyok belül, nem ismerheti a megsebbzett valómat, nem törhetek össze ennél is jobban előtte.
Sajnálom, Hoseok. Mindent annyira nagyon sajnálok… Érted bárki leszek, csak ne hagyj el, kérlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése