2Min - Uncertain

Dongmin sosem volt híres túlzott aktivitásról, lévén, hogy valahogy a lustaság mindig győzedelmeskedett felette, melyet esze ágában nem lett volna tagadni, mert főleg, hogy éppen csak nincsen ráírva. A lustasághoz társul a hidegtől való ódzkodás, mi télen igen kellemetlen, melyet tetéz, ha a barátai kihívják egy amúgy is fárasztó nap után, mikor már másra sem vágyik, mint egy kellemes fürdést követően lefeküdni aludni. Ennek ellenére mégsem mond nemet…

Odakint jócskán besötétedett, s a hőmérséklet is felettébb alacsony szinten pihen, ezzel minden Dongmin számára rossz dolgot felsorakoztatva. Vastag kabátját álláig felhúzva próbál védekezni, mihez társul egy sál, két rétegnyi nadrág, bakancs, valamint kesztyű, ő azonban mégsem érzi elég biztosnak a fagyok elől való elbújdosást. Fogvacogva, merev lábakkal siet a közeli játszótérre, mely ilyenkorra már bőven kiüresedett ahhoz, hogy itt tartsák a megszokott találkozót. Alig pár sarokra járhat a célponttól, mikor az egyébként is lecsendesedett, alacsony, kicsiny kertekkel megáldott házakkal körbevett lakóterületet éktelen ordítás veri fel kora esti nyugalmából. Dongminnak egy pillanatra sincs szüksége, hogy kitalálja, Sanha kiabál, ráadásul minden bizonnyal Jinwoo jóvoltából, ki szinte már sportot űz a fiú kínzásából, a legfiatalabb ettől eltekintve mégis szívesen lóg vele és piszkálja őt, ezzel kiharcolva a plusz figyelmet.

Megpillantva a játszóteret, egy fáradt mosollyal konstatálja, miszerint újfent sikerült utolsónak érkeznie, majd egy ásítással színesítve hiteles belépőjét tér a kerítéssel körbevett, egyébként kisgyermekeknek fenntartott parkba, áldva az eget, hogy a hó legalább nem esik.

- Hányszor aludtál el útközben? - csapódik azonnal mellé Jinwoo, a hatás kedvéért még finoman meg is lökve vállával a fiatalabbét, ki ettől kis híján felborul.

- Nem számoltam - dörgöli meg karikáktól sötétlő szemeit, melyek általában húsz óra alvás után sem tűnnek el, folyamatosan hirdetve kielégíthetetlen pihenési igényét.

- Yaaaaaaa~! - üvölt a hintából Sanha, mit Bin próbál a lehető legmagasabbra lökni, ezzel rémületet kiváltva a fiúból.

A hangulat szokásosan élénk, mindenki jókedvű, és örömét leli a másik piszkálásában, csupán egyedül Minhyuk csendesedik el Dongmin érkezését követően. A nagytöbbségében legbuzgóbb, folyton mosolygós energiabomba ezúttal a hinta hátsó falábához húzódva szemléli a körülötte beszélgető társait, leginkább Dongminon legeltetve szemeit.

Minhyuk lassan három hónapja a csapat tagja, ám ez azt is jelenti, hogy ő érkezett utoljára. Sanhával már régóta közeli barátok, minek hála a többiekkel is sikerült megtalálnia a hangot, mi alól csak Dongmin kivétel, kivel eddig még nem sikerült kettesben beszélgetnie, és úgy érzi, hogy nem is lenne rá képes. Ahányszor meglátja őt, a szíve hevesebben ver, orcái kipirulnak, s valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva inkább elhúzódik, minthogy bármi olyat tegyen, mellyel esetleg ellenszenvet váltana ki az idősebből. A távolból figyelve és a többiektől kérdezgetve ismerte meg Dongmint, a maga furcsa szokásaival, udvarias, szeretetteljes megjelenésével, mihez társulnak olykor gyerekes megnyilvánulásai. Javarészt felszabadult ember, könnyű vele társalogni, a fiatalabbakat mindig ellátja tanácsokkal, a hyungjainak mindenben segít, mégsem mer közeledni, nehogy beégjen előtte.

Talán fél órába is beletellik, mire csendesedik annyira a hangulat, hogy Dongmin - szerinte - látatlanul le tudjon lépni, de akkor sem megy messze, csupán a kicsiny tér másik felén lévő csúszdához, mely egy közel másfél méter magasan kifeszített fagerendával össze van kötve egy méretes mászókával. A vacogásra még éppen nem felhasznált, megmaradt energiáját bevetve mászik a gerendára, s átvetve a lábát, a kemény, valamint kényelmetlen, kifejezetten keskeny felületen eldőlve hajtja fejét az átfagyott fára, lehunyva megfáradt pilláit némi pihenés reményében. Különleges tehetsége, hogy bárhol, bármikor képes elaludni, körülményektől és a hanghatásoktól függetlenül, mely most sem hagyja el, így megszabadítva őt a nyomasztó kimerültség érzetétől.

Minhyuk a mögöttük húzódó padsor legszélső darabját kiválasztva somfordál a közelébe, hogy letelepedve rá figyelhesse közvetlen szemből elaludt társa gondtalan ábrázatát. Ugyan sosem mondaná ki, de mindent szeret, amit Dongmin csinál, és mélyen felnéz rá mérhetetlen türelme miatt. Legszívesebben odamenne, hogy arrébb söpörve homlokáról feketén csillogó tincseit érinthesse meg őt, ölelje át és tartsa melegen a még álmában is didergő fiút, de ez persze egy igazán buta ötlet lenne részéről, tehát csak magában mosolyogva nézi tovább, ahogy nagymacskákat megszégyenítő pózban pihen a gerendán.

Legközelebb akkor eszmél fel hiú ábrándozásából, mikor szeme sarkából két alakot vél közeledni, így feléjük fordulva bizonyosodik meg Jinwoo és Sanha a mászóka irányába való settenkedéséről. Előrehajolva, óvatos léptekkel közelednek a gyanútlan öntudatban lévő társukhoz, már előre sejtetve szándékukat, melytől Minhyuk arcára egy aggodalmas, ám mellé sokkal inkább rosszalló fintor költözik.

Az idősebb mutató ujját az ajkához emelve inti a halkan kuncogó legfiatalabbat csendre, majd kezeivel kiadva a feladatát helyezkedik Dongmin lelógó karjaihoz. Jobbján feltüntetve számol vissza háromtól, s amint ez végbemegy, mindketten egyszerre ragadják meg a fiú külső végtagjait, egy erőset rántva rajta, s még mielőtt rájuk esne, gyorsan hátrébb ugranak az útból.

- Uhmg… - nyög nagyot, mellkasát felnyomva a hátát ért ütés miatt, fájdalmában szemeit szorosabbra zárva. Sanha végignézve a kínlódást old kereket, annak biztos tudatában, miszerint legfiatalabbként eleve kijár neki a kínzás, főleg egy ilyen után, azonban Jinwoo felmentve a követkemények súlya alól áll Dongmin felé, hogy lehajolva az arcához intézhesse neki szavait, melyeket remélhetőleg rajta kívül nem hall más.

- Szerintem Minhyuk odavan érted…

- Ezt mégis miből gondolod? - kérdi, kissé oldalra fordulva, hevesen dörzsölve több rétegen keresztül a fájó gerincét.

- Folyton rólad beszél, meg mióta idejöttél, ott ül és téged néz - biccent fejével a padok felé, ám amint Dongmin arra pillanthatna, tenyerét az arcára simítja, ezzel megakadályozva őt cselekedetében. - Ne bámuld, még észrevesz - dorgálja meg vigyorogva a csupán szemöldökét ráncoló fiatalabbat. - Na, szedd össze magad - ereszti ki hangját, megpaskolva Dongmin kipirult orcáját, s felegyenesedve hagyja a földön tovább kínlódni egyedül.

A fiú alaposan fontolóra veszi, hogy ugyan megéri-e számára felkelni, majd végül az imént hallottak utána járásának érdekében összekaparja magát a gumitéglákkal kitett talajról, hogy leporolva egyébként makulátlan ruháját induljon meg a még mindig a padon ücsörgő Minhyukhoz.

- Szia - foglal helyet mellette, bármi arra utaló jelet keresve rajta, mely igazolná Jinwoo állítását, s mit meg is kap a fiatalabb azonnali szemlesütésével, ám ezt még mindig lehet másra fogni.

- Helló - szegezi tekintetét az ölében lévő kezeire.

- Nem fázol? - dob fel igen ügyetlenül egy témát, célzás gyanánt Minhyuk vékony felsőjére mutatva, hogy legyen valami értelme is a dolognak.

- Nem igazán - mondja halkan, szűkszavúan.

- Jó neked - görnyed előre, minél kevesebb helyet adva a hidegnek. - Nem is értem miért kint bandázunk tél közepén - réved a hintánál összegyűlt társai felé egy szegényes mosoly kíséretében.

- Hyung, egyedül te fázol - pillant fel a nem rá figyelő idősebbre, fokozatosan legyőzve a tőle való félelmét, elvégre semmi ijesztő nincs benne, sőt, meglehetősen kedves, bár nem érti miért ült most le mellé társalogni.

- De én nagyon - nevet, vissza fordulva Minhyukhoz. Eddig még sosem gondolt úgy a fiúra, mint potenciális párjelölt, ugyanis kiskorú, de ettől függetlenül tagadhatatlanul kedveli. Nem bánná, ha igazak lennének Jinwoo szavai, elvégre, ha most nem is szerelmes belé, később még simán lehet, mikor jobban megismerte, melyre jelenleg felettébb sok esélyt lát.

- Akkor miért jössz ki mindig? - ül ki ártatlan érdeklődés arcára, ám érzi, hogy ez sokkal tapintatlanabbra sikerült, mint azt tervezte.

- Mert egy csapat vagyunk és attól, hogy fázom, még szeretlek titeket - lágyul mosolya a kicsiny bandájukra gondolva.

Minhyuk egyáltalán nem kérdőjelezi meg állítását, holott látszik, miszerint nem egyedül a hideg beszél Dongmin kintléte ellen.

A két fiú a hátramaradt fél órát a padon ülve töltik, alaposan kivesézve életüket, hogy ezáltal is közelebb kerüljenek a másikhoz. Minhyuk hatalmas beleéléssel issza Dongmin szavait, ki érdeklődve és tapintatosan viszonyul a fiatalabbhoz, próbálva megérteni a vele kapcsolatos dolgokat.

Ezek után a fagyos esték jelentősen kellemesebb hangulatban teltek Dongmin számára, ki megérkezését követően rögtön Minhyukhoz húzódott, mellyel természetesen nem úszta meg a rendszeres csipkelődéseket, mégis ezerszer jobban fogadta, mint azelőtt bármikor, olykor még vissza is vágva.

A szombat egész napos együttlógást ígér mindenki számára a közeli parkban, hova kivételesen nem Dongminnak sikerül utolsónak érkeznie.

- Hol van Minhyuk? - pillant körbe hitetlenül, elvégre így is jócskán a megbeszélt után fél órával ért ki.

- Azt mondta nem tud jönni, mert megfázott - szakít rá fél pillanatot a nagy beszélgetésből Myungjun.

- Oh - tör le kissé, pedig számított erre, hiszen mindig olyan lengén öltözik.

- Dongmin, beszélgessünk - karol a nyakába Jinwoo, és választ sem várva kezdi húzni távolabb a többiektől, hogy lehetőleg ők ne hallják, amit mondani szeretne neki.

- Baj van, hyung?

- Te teljesen belezúgtál - közli egy hatalmas vigyorral, elismerően megveregetve a Dongmin vállát. - De persze ez nem baj.

- Én? Kibe? - pillog értetlenül a fiatalabb.

- Hát Minhyukba, okos - pöccint a homlokára, mire a magasabb rögtön odanyomja hűvös tenyerét, s masszírozva próbálja csökkenteni a hirtelen jött fájdalmat.

- Rémeket látsz - durcog, mélyebben még bele sem gondolva a dologba, azonban nem is szándékozik rá.

- Én örülök nektek - vigyorog, továbbra is kitartva véleménye mellett, majd zsebéből előhúzva a telefonját kezd rajta pötyögni. - Elküldöm neked a címét, hogy ápolgathasd.

- Feleslegesen, úgyse megyek át…

- Mi? Miért nem?

- Mert nem fogok beállítani csak úgy senki házába, ráadásul még mindig nem vagyok belézúgva - forgatja meg szemeit, már fordulva, hogy otthagyja Jinwoot.

- Legalább magadnak ne hazudj - szól még utána, elküldve neki az üzenetet, hátha mégis képes lesz összeszednie magát.

Dongmin egész nap próbál a többiekkel hülyéskedni és mindenben részt venni, lényegében ezzel bizonygatva Jinwoonak, hogy neki ugyan még csak nem is hiányzik Minhyuk, ám kit akar ezzel becsapni? Végig rajta jár az esze, hogy hogy van, mit csinál, mennyire lehet rosszul, azonban továbbra is dacosan kitart korábbi állítása mellett, melynek értelmetlenségére csak este jön rá.

Attól, hogy nem szerelmes belé, még foglalkozhat vele, érdekelheti és hiányozhat, nem? Kénytelen belátni, hogy eddig vakon hadakozott érzelmei ellen is, miközben pont ezt szerette volna elérni.

- Srácok, mennem kell, majd beszélünk - köszön el tőlük egy váratlan pillanatban, a megszokotthoz képes igen korán, alig sötétedés után.

- Sok sikert! - int utána kiabálva hatalmas vigyorral az arcán Jinwoo.

- Chh - rázza a fejét mosolyogva, mit a többiek már nem láthatnak.

Dongmin továbbra sem biztos a döntésében, ám nem is szándékozik ezen morfondírozni, csupán megy a szíve után, ha mást nem, hogy váltson pár szót a fiatalabbal. Boldogan konstatálja, hogy Minhyuk alig két sarokra lakik tőle, így még nagy kitérőt sem kell tennie, nem mintha nehezére esne, mégis örömmel tölti el a másik közelsége. Az utóbbi időkben természetesnek vette a fiatalabb társaságát, s mivel volt róla sejtése, hogy milyen szándékkal van irányába, ő is hasonlóképp tekintett rá, miből akarva-akaratlanul egy lehetőség született.

A ház elé érkezve kissé hezitálva nyomja meg a kapura felfüggesztett csengőt, melynek hangja egészen hozzá elér, elzárva tőle a menekülés gondolatának értelmét is. Ahogy nyílik az ajtó, ereiben megfagy a vér, s máris nem gondolja olyan jó ötletnek ezt az egészet.

- Szia. Miben segíthetek? - tipeg ki pulóverét fázósan összehúzva egy fiatalos nő.

- Jó estét, Minhyukot keresem - hajol meg illedelmesen. - Egy barátja vagyok - teszi még hozzá a pontosítás kedvéért.

- Gyere, éppen tévézik - nyitja ki a kaput, beinvitálva Dongmint. - Kicsit meg van fázva, így óvatosan, nehogy elkapd - figyelmezteti, beérve a házba, hol a fiú rögtön kilépve cipőiből igazgatja a helyére, majd kabátját levéve adja át az érte kezét nyújtó nőnek, s várja a további instrukciókat. - Erre - vezeti egy nagy előszobaszerű helyre, majd intve neki, hogy menjen beljebb, magára hagyja őket.

- Szia, Minhyuk - közelíti meg a kanapén elnyúlt fiút, ki a hangra hirtelen felülve kapja ki orrából a zsepkendő darabot, túr kócos tincsei közé és igazgatja gyorsan a pólóját.

- Hyung, mit keresel itt? - nyel vissza minden egyebet, nem túl gusztusos látványt keltve vele, ám Dongmin eltekintve ettől telepszik mellé, szórakozottan figyelve a fiatalabb szégyenlős pöszmögését.

- Csak jöttem megnézni, hogy élsz-e még - mosolyodik el, kiélvezve a bezártság nyújtotta meleget.

- De miért?

Az idősebb hosszasan elgondolkodik, mi mellett a tévé csupán tompa háttérzajjá halkul, míg Minhyuk a válaszra vár.

- Nem értem a kérdést - adja fel végül.

- Miért érdekel mi van velem?

- Mert a barátom vagy? - ráncolja homlokát, továbbra sem értve a téma irányát.

- Mikor múltkor Sanha beteg volt, hozzá nem mentél át, vagy amikor Myungjun nem jött ki az öccse miatt, Jinwoo és Bin felugrottak hozzá, te mégsem.

- Zavarok? Elmenjek? - sóhajt fel gondterhelten.

- Ne…

- Nem értem milyen választ vársz tőlem.

- Sajnálom, hyung - hajtja le a fejét bűnbánóan.

- Az érdekel, hogy miért foglalkozok veled többet, mint a többiekkel? - lágyul el a hangja, újból nekifutva, hogy megértse Minhyukot. Erre csak egy csüggedt bólintás a reakciót, mire Dongmin mutatóujját a fiatalabb álla alá vezetve emeli fel a fejét, hogy szemeibe nézhessen. - Mert szeretlek - terül el hatalmas mosoly ajkain.

- Igen, ezt már mondtad…

- De téged máshogy, butus - engedi el nevetve. Minhyuk egyébként is kipirosodott orcái egy pillanat alatt váltanak paradicsom vörösre, minek következtében kénytelen felemelni kezét, hogy alkarjával eltakarja azt. - Ya, ne bújj el - csúszik közelebb, finoman megfogva csuklóját, hogy elhúzza onnan a zavaró végtagot. - Na, most mért sírsz? - hökken meg, mikor nem egészen azt várja, mint amire számított.

- Csakh… nem tudom elhinni - szipog nagyot, boldogságához képest igen keserű képet vágva.

- Segítek - vezeti Dongmin jobbját a fiatalabb tarkójára, ezzel biztosan tartva, hogy ne tudjon elhajolni, s nagyon óvatosan, puhatolózva tapasztja ajkait Minhyuk párnáira, éppen csak egy másodpercre megízlelve mámoros szeretetét. - Most már elhiszed?

- Te is beteg leszel, hyung - mondja a tőle telhető legártatlanabb kifejezéssel, mutató- és középsőujját hitetlenkedve nyomva az imént még Dongmin által érintett részre. Az idősebb száját kibiggyeztve ránt vállat, egyáltalán nem zavartatva magát az esetleges fenálló veszély miatt, ugyanis sokkal inkább leköti, hogy végre elfogadta érzéseit és cselekedni is mert, melyre ha még nem is kapott választ, jelenleg mérhetetlen boldog.

- Akkor majd együtt haldoklunk - öleli át fél kézzel, majd a másikkal Minhyuk egyébként is kusza tincsei közé túrva kócolja össze még jobban.

SeBaek/BaekSoo - Felszínes

Baekhyun nem szeret, sőt, egyenesen gyűlöl unatkozni. Elméletileg szociális lény, közvetlen, barátságos, ám az elmúlt időkben annyit csalódott az emberekben, hogy nemigazán mondhatni őt szoros kapcsolatban bárkivel is. Egészen idáig…

Egyik nap egy véletlen baleset során belebotlott egy fiatal srácba, akivel viszonylag hamar meg is találták a közös hangot, miből váratlan barátság, s alig pár héten belül szerelem köttetett. Baekhyun sosem titkolta melegségét, amivel a kissé szemtelen, magas, olykor elég makacs Sehun sem volt másként, ráadásul a humoruk olyan fegyver volt számukra, amit körülöttük csak kevesen érthettek meg.

A késő ősz fokozatosan hajlott át télbe, magával víve a pusztulás évszakát, egy fehérebb, tisztább tájra cserélve azt. A hó ugyan éppen csak szálíngózott, a két fiatal örömét lelte a kocsik szélvédőjéről lesöpört vékony rétegben, melyből az elkészült kicsiny gömbök minduntalan ostromolták a másikat. Baekhyun már rég azt hitte, hogy kinőtt az efféle gyerekes játékokból, ám viszonylag hamar megadja magát minden egyes alkalommal, mikor a fiatalabb bármiféle őrültségbe invitálja társát.

- Ya! Belement a felsőmbe - rázogatta hevesen kabátja anyagát, hátha azzal meg tud szabadulni az odabent egyre olvadó és terjedő fagytól, mit Sehun egy pimasz mosollyal követett végig. - Na jó, ezért most te jössz - fenyegette meg morogva, s feladván a már vízállagú anyagtól való megszabadulás reményét is, elkezdett gyűjteni egy igazán nagy és erős golyóhoz.

- Hyung, én így is megvagyok fázva - kezdett védekezésbe ugyanazon mosolyát magán hagyva, bárminemű aggodalom tanúsítása nélkül.

- Erre azelőtt kellett volna gondolnod, hogy nyakon dobsz - közölte győzedelmesen, ám még mielőtt felállhatott volna a laza talaj kapargatásából, honnan nem csupán hó, de jókora adag föld is került markába, egy erős ütődésnek hála felborult. - Ahh, baszki - nyögött fel a hirtelen súly miatt, s közvetlen utána egy - természetesen megjátszott - szánakozó pillantás takarta el előle az ég nyújtotta, csodálatos kilátást. - Utállak, remélem tudod.

- Én is szeretlek - nyomott egy gyors puszit az idősebb ajkaira, majd felállva róla, felsegítette, mi mellé járt egy soha vissza nem térő leporolás is, hogy aztán viszonylag tisztán és épségben folytathassák útjukat. Sehun nem a kedvességéről volt híres, azonban ez csak a többi ember mellett mutatkozott meg, ugyanis Baekhyunra különös tekintettel ügyelt.

A Karácsony hangulata napról napra vette át a fagyos heteket, ezzel egyfajta kimondatlan békét hozva minden házba. A két fiú közt szinte tapintani lehetett a titkolózás enyhe feszültségét, azonban mindketten elnyomva aggodalmukat koncentráltak a szeretet ünnepére, és arra, hogy párjuknak a lehető legjobb ajándékot találják meg. A már az elején átbeszélgetett éjszakáknak hála kellően kiismerték egymást eme meglehetősen bonyolult procedúra véghezviteléhez, ám a kétely örökösen kísérte őket, hiszen mindenki a legjobbat akarta nyújtani.

Sehun a fejvesztett órákban, mikor egyedül a plázában bolyongott ismerte meg Kyungsoot, az egyik ajándékbolt részmunkaidős eladóját, aki már elsőre sem tűnt számára túl beszédes egyénnek, de ennek ellenére mégis igyekezett neki segíteni.

- És miket szeret? - tett egy újabb kísérletet, hátha ezzel közelebb kerülnek a megoldáshoz, és mehet végre végezni a dolgát.

- Hát engem! - mutatott nagy mosolyogva magára az irreálisan szőkén virító, magas srác.

- Akkor csomagold be magad, haver - fújtatott egyet idegesen Kyungsoo, s már épp ment volna el, ha Sehun nem ragadja meg a karját.

- Ah, hyung, ne már!

- Akkor fussunk neki mégegyszer… - vett egy mély levegőt, és bár a következő fél órát kénytelen volt még a szőkére pazarolni, a végére egész jól megtalálták a hangot. Sehun még a telefonszám cseréhez is ragaszkodott, hogy majd elújságolhassa mekkora sikert ért az ajándékkal, mibe az idősebb már-már majdnem boldogan ment bele.

A Karácsony elmúltával Sehun és Kyungsoo barátok lettek, ami főleg a fiatalabb kitartó zaklatásának tudható be, azonban nála amúgy sem volt furcsa, hiszen talán pont emiatt bővelkedik - ha csak felszínes is - igazán jó barátokban.

A Bakhyunnal való kapcsolatuk pedig egyre csak erősödött. Két viszonylag karakán alak, meglehetősen kevés vitával és annál több vicces pillanattal. Baekhyun igyekezett tanítgatni és átragasztani párjára az életszemléletét, ám Sehun időről-időre feltűnő negatív világnézete olykor már neki is sok volt, de olyankor inkább csak mellette maradt, és megpróbálta átsegíteni a nehéz napokon. Úgy vélte, hogy míg több a jó pillanat, mint a rossz, megéri Sehunnal lenni…

A tavasz az új és a szép ígéretével törte be magát mindenki életébe, ám a két fiatal számára inkább csak új problémákat hozott, mintsem bármiféle varázst. A munkahelyi gondok Baekhyun számára ezerszer nyomósabbak voltak, mint Sehun iskolához kapcsolódó bajai, aminek nem volt rest rendszeresen hangot adni, azonban a fiatalabb inkább csendben helyeselt, minthogy ilyenek miatt kelljen állandóan vitatkozniuk. Ezekben a hetekben Kyungsoo jelentette számára a legnagyobb támaszt, aki tanácsaival és vigasztaló szavaival mindig elérte, hogy a szőke szeretete töretlen maradjon párja iránt.

Talán ezért is határozott Sehun egy nap úgy, hogy ideje a számára két legfontosabb embert bemutatnia egymásnak, mire egy szép, melegebb szombaton sor is került.

Hármójuk közül természetesen a legfiatalabb - aki egyben a legmagasabb is - volt a legaktívabb, ám mivel ezt már megszokták tőle a többiek, nem kifejezetten zavart senkit. Baekhyun olykor becsatlakozott a hülyéskedésbe, hogy kétszeres erővel sokkolják az egyébként nyugodt, visszafogott, talán kissé félénk Kyungsoot, de összességében egy vidám napot tudhattak le közösen.

- Na, milyen volt? - talált rá rögtön Baekhyun lakásán az idősebbre Sehun, örömét nem leplezve, hogy számonkérje a srácról.

- Olyan semmilyen - von vállat egykedvűen, beszéd közben pakolgatva a szobában. - Nincs vele baj, csak engem nem fogott meg - mondta ki nyersen a tényeket, mint ahogy mostanság egyre sűrűbben tette.

Sehun annak érdekében, hogy megmásítsa szerelme véleményét, egyre több és több találkozót szervezett Kyungsooval, hogy szorosabb barátságba tudhassa párját és legjobb barátját. Annak ellenére, hogy olykor érezni lehetett Baekhyun részéről a feszültséget, élvezte a közös kiruccanásokat, főleg, mert párjával részben már csupán akkor volt igazán nyugta.

A két fiatal kapcsolata valahol változásnak indult, amit mindketten máshogy fogadtak és próbáltak kezelni. Míg Sehun inkább jobban tepert, és igyekezett társa kedvében járni, addig Baekhyun a szabadságot kereste, amit egy másik személyben lelt meg. A hármas találkozások alkalmával Kyungsoo mellé pártolt, vele beszélgetett és még telefonszámot is cseréltek hosszú hetek óta először, hogy ne kelljen mindent Sehun előtt megvitatni, aki ezt eleinte még kedvesen fogadta, elvégre elérte, amit szeretett volna.

Baekhyunnak tetszett Kyungsoo érettebb, nyugodtabb magaviselete és gondolkodása, ami természetes is, elvégre idősebb volt a párjánál. Sehun éppen nehéz napjait élte, így jobbnak látta, ha hagyja, hadd lábaljon ki belőle egyedül, míg ő az alacsony fiú társaságát kereste és olyan dolgokat osztott meg vele, amiket régen Sehunnal. Ugyan vérmérsékletre teljesen más a két fiatal, neki ez most tökéletesen megfelelt.

Addig-addig fajultak a telefonos beszélgetések, hogy letárgyaltak egy közös találkozót az arra a vasárnapra rendezett kisebb fesztiválra, melyen Baekhyun nagy meglepetésére kifejezetten jól érezte magát Kyungsooval, és ezt örömmel vitatta meg a legközelebbi hármas napjukon is, elfeledkezve arról, hogy Sehunnak nem szólt ezzel kapcsolatban semmit.

A legfiatalabb itt érezte először, hogy ideje lenne feladni a felesleges teperést, mikor Baekhyun jólláthatóan is talált mást, aki mellesleg az ő legjobb barátja volt. Ha eddig nem volt elég rossz hangulatban, ezután ő kezdte szándékosan kerülni a többieket, lemondva a hármas napokat, amiket természetesen nélküle is megtartottak.

Baekhyun észre sem vette, ahogy távolodik Sehuntol. Olykor még megpróbált vele beszélni, hogy könnyítse a lelkiismeretét, ám azok hamar veszekedésbe torkolltak, hol a fejéhez vágta az eddig elfojtott, társa számára kifejezetten sértő véleményét. Bár csak a pillanat hevébe tette, végül sosem bánta meg. Számára már nem volt szükség Sehunra, a vele járó gondokra, a gyerekes felfogására és túlbuzgó, vagy éppen letört énjére. Könnyelműen eldobta az elmúlt hónapokat és a szakítás kimondása nélkül kezdett kapcsolatba Kyungsooval, aki teljesen megfeledkezett Sehunról, elvégre őt egyáltalán nem kereste már az elmúlt időkben. Ugyanolyan barátnak gondolta magukat, mint addig, csak Baekhyuntól úgy tudta, hogy szakítottak, sőt, az idősebb direkt hangolta is őt a szőke ellen, amit nem teljesen vett be Kyungsoo, mégsem kifejezetten foglalkoztatta a téma.

- Soo - terült el Baekhyun az ágyon, izzadtsága ellenére magára húzva vékony paplanját.

- Igen? - nézett rá kipirulva, még enyhén ziláltan a fiatalabb.

- Szeretlek - lágyult el tekintete, ahogy maga mögött hagyva a múltat, Sehunt és minden valaha fontost vallotta be kissé tán felszínes, de jelen pillanatban legjobbnak vélt érzéseit. Kyungsoo azonban nem felelt…

VKook - Broken Truth

- Hyung - telepedik fel mellém a pingpong asztalra Jungkook, megint a legjobb pillanatban elkapva engem, mint ahogy az mostanság lenni szokott.

- Hm? - biccentek felé jelzésképpen, hogy bár a tekintetem máshol jár, igenis figyelek rá, tehát mondja nyugodtan, amiért jött.

- Mit nézel? - hajol egészen közel az arcomhoz, hátha ebből a szögből könnyebben rálel érdeklődésem tárgyára, pedig egyáltalán nem előttem van, amit keres.

- Csak bambulok - sóhajtok fel, kiszakadva képzelgésemből, majd lassan felé fordulok, jobban szemügyre venni mai megjelenését.

- Akkor min gondolkodsz? - mosolyodik el, lábait felhúzva törökülésbe, amolyan szánakozó kifejezéssel, mint aki mindent tud az életemről, ami részben igaz is, meg nem is.

- Otthon csak balhé van, így leléptem, de itt sem jobb - húzom el a számat, célzásértékűen a srácokra tekintve, akik a tőlünk nagyjából három méterre lévő másik kő pingpongasztalon társalognak. - Te hogyhogy erre?

- Reméltem, hogy itt talállak - von vállat a szavaival ellentétben, teljesen közömbösen.

- Miért, mit szeretnél?

- Csak unatkoztam - szélesedik mosolya, ezzel nagyobb rálátást nyújtva a többinél hosszabb szemfogaira.

- Legalább őszinte vagy - vigyorodok el én is, holott jelenlegi állapotom egyáltalán nem ad okot örömködésre. Kook mellett jól érzem magam.

- Ha más nem is, én mindig - jegyzi még meg ártatlanul, holott rengeteg ki nem mondott vád öleli körbe, mit egyedül én érthetek.

Mostanság kicsit megborult körülöttem a világ, ami többnyire otthoni és iskolai - ami egyébként épp szünetel - helyzetemnek köszönhető, s mint itt mindenki tudja, elég rosszul kezelem az egyébként könnyed helyzeteket is, melyből most igen hátrányosan jöttem ki. Azaz nem, még közel sem vagyok túl rajta, de már alakul, hála Jungkooknak.

Innen az öt srác közül Hoseok volt az első, akit megismertem, és vele is voltam a legközelebbi kapcsolatban. Aztán jött Yoongi, Namjoon és Jimin, ami által mondhatni egy banda lettünk, de Hobival a kapcsolatunk töretlen maradt. A sort Kook zárta, de nála már érződött, hogy a többiek nem fogadják akkora lelkesedéssel, mint eddig, ha új tag jött, ám attól még próbálták őt is bevonni.

Tehát, mint mondtam, az utóbbi időkben semmi sem az igazi, mit én távolodással próbáltam kezelni, s mintha mindenki elfelejtett volna, csupán púp lettem a srácok hátán. Jungkook az egyetlen, aki ezekben az időkben is tartja bennem a lelket, mert bár a többiek időről időre felkeresnek, néhány felszínes szóváltásnál nem jutunk tovább, amiből eddig két komolyabb vita is volt köztem, meg Hoseok közt. A második után azt hittem minden rendben, hogy innentől tényleg megoldódott, majd aztán ért a pofon… Mindegy, csak már elég volt. Elvesztettem a legjobb barátom, a testvérem és… a szerelmem.

Állandó találkozóhelyünk a közeli park, ahol néha fellelni mindenkit, vagy éppen senkit, de eddig kizárólag itt találkoztak a tagok, az én kivételemmel, mert jobb ismeret mellett többször futottunk össze más helyeken is.

- Hyung, most komolyan itt fogunk ülni egész nap?

- Szeretnéd? - sandítok rá egykedvűen, némi csipkelődő színt víve ebbe az egyetlen szóba, minél inkább igyekezve nem lerombolni a kedvét nyűgös hangulatommal.

- Álmom - forgatja meg a szemeit, jókora szarkazmussal a hangjában.  - Menjünk játszani! - pattan le mellőlem, mire fél szemöldökömet felhúzva mérem végig, keresve bármi ésszerű magyarázatot kijelentését illetően.

- Mégis mit? - tárom szét a karjaimat tanácstalanul.

- Az ne érdekeljen, csak gyere - fog hirtelen a csuklómra és ellenkezést nem tűrve rángat le az asztalról, majd indul meg velem a park egy másik szegletébe, hol a fák, valamint a távolság miatt nem láthatjuk már a többieket.

Jungkookban azt tisztelem a legjobban, hogy rengeteg mindent megélt már és neki sincs könnyű élete, de ennek ellenére megmaradt ugyanolyan gyerekes, játékos, ugyanakkor mélyen ragaszkodó, mint amilyen én is vagyok jobb napjaimban. Bár ha nincs is az, ő képes azzá tenni. Szinte bármi komolyat megtudunk beszélni, ám a komolytalanság sokkal inkább jellemez minket, bohókás álarcot öltve mindazon nehéz tényekre, melyről más nem tud.

Másnap mérhetetlen unalmam űz ki a parkba. Hobi és Jimin már a törzshelyünkön ücsörögnek, így jobb ötlet nem lévén, és a kisebb társaságra való tekintettel társulok hozzájuk, szándékosan csendben, hogy ne zavarjam meg a beszélgetésüket.

- … attól még jobb lett volna a kéket venni - mondja a témába elmélyülve a fiatalabb, felhúzott lábait átölelve, hogy nekem is adjon helyet az asztal szélén, ám én inkább hátrébb húzódom.

- Pedig a piros jobban állt. Nekem tetszett.

- Mindegy, majd este megnézzük még milyenek vannak.

- Akkor is szeretem a pirosat.

Igazából számomra egyértelmű, hogy míg nem szólalok meg, nem fognak rám figyelni, de nincs közöm a beszélgetésükhöz, meg nem is érdekel, tehát a korai halvány fényekkel megáldott tájra koncentrálva merülök el a gondolataimba.

Már semmi sem olyan, mint rég, és csak ebből a távolságból érződik igazán, hogy mennyire is múlandó az örökké. Időről időre felkeresnek, hogy mi változott, ráadásul pont engem, aki pont semmit, de őszintén, én mit mondhatnék erre? Elég volt a vita, elég volt a feszültség, s amíg nincs felhívva valamire a figyelmük, nem veszik észre, tehát feleslegesen nem szítom a tüzet, inkább csak hárítok.

- Hali - érkezik meg Yoongi, ezzel mindenkit kizökkentve legutóbbi tevékenységéből.

- Eltévedtél? - mosolyodik el Hoseok, barátian megveregetve maga mellett az asztal kőfelületét, mire az újonnan érkezett helyet is foglal.

- Néha megesik - dől hátra, lustán elterülve, majd hosszasan kinyújtózva hunyja le pilláit.

Hobi és Yoongi a legszókimondóbbak a csapatban, amíg nekik nem származik káruk belőle. A jó beszélőkéhez jár egy magyarázkodási kézikönyv is, amit mindenki be is vesz, aki nem ismeri őket kellően, ugyanakkor olykor már-már túl nyersen közlik a véleményüket. Pár hete felkerestem Hoseokot, hogy elmeséljek neki valamit, de igazából azt kaptam, hogy az én hibám minden szar, ami a nyakamba zúdult, tehát tegyek ellene. Pont. Tény, ez a helyes módja, csak régen kicsit máshogy adta ezt elő. Egy időben mindenkivel komolyabb baráti viszonyt ápoltam egyesével, de ma már idegen vagyok köztük, aki csak bambulni jár le. Ritkán ugyan, de még vannak gyenge próbálkozásaink a közeledésre, ám Nammal vagyok a leginkább jóban, tán mert ritkábban jár le és elég független a többiekhez képest.

Csak halványan érzékelem szemem sarkából, hogy Jungkook megérkezik és felmászva a másik asztalra lógatja ráérősen a lábait. Elméletileg a banda tagja, mégis kevesebbet lóg velük, mint én, ami azért már kezd nagy szó lenni. Egy hang nélkül kelek fel, mit egyedül Jimin vesz észre és kérdez is valamit, de csak intek neki valami köszönésféleképpen. Hiányozni nem fogok, Kookkal meg inkább megtalálom a hangot, mint itt bárkivel is.

- Ohh, hyung - mosolyodik el és rögtön izgatott ficánkolásba kezd.

- Szia, Kookie~.

- Anyuék kiidegelnek, ezért leléptem otthonról. Az idióta öcsém semmire nem képes egyedül, nekem meg elegem van belőle, hogy minden az én nyakamba szakad, tehát otthagytam egyedül elrámolni.

- Gyere, menjünk el enni, ott kényelmesebb - invitálom el innen, mert pont elég volt mára a friss levegőből, egyre melegebb van.

- Minek vagy mindig velük, ha nem érzed jól magad? - veti fel hirtelen, ezzel kissé meglepve engem, de nem kell sokáig gondolkodnom, hogy tudjam rá a választ.

- Mert idegesít a helyzet, és amíg idegesít, addig nem unatkozom.

- Valami olyasmit vártam, hogy hiányoznak, de oké, ez jobb - nevet fel csöppet sem együttérzően, bár megértem, ebben nem sok logika volt.

- Tudod mi hiányzik nekem? Alvás. Nagyon sok alvás.

- Akkor térjünk vissza az előző kérdésre, csak kicsit átformálva. Minek vagy velük ahelyett, hogy aludnál? - próbál lépést tartani az én megszaporázott tempómmal, de amint észreveszem, hogy neki ez már kényelmetlen, lassítok.

- Mert ilyen időben lehetetlen, ráadásul számítottam rá, hogy te is jössz - küldök felé egy öntelt mosolyt, de az ő ábrázata egy pillanatra egész ledöbbent, kissé ki is vörösödik, majd rendezve vonásait vált pimasz vigyorba.

- Tehát hiányoztam?

- Olyasmi…

Mielőtt taglalhatnánk a dolgot, félbeszakítva minket csörren meg a telefonom, mit zsebemből előhalászva konstatálom, hogy Hobi hív, mely miatt egy szolid, de izgatott mosollyal emelem a fülemhez.

- Szia - köszönök kedvesen.

- Hova mentetek? - kérdi, az én hangnememmel ellentétben igazán számon kérően.

- Enni - komorodok el. Mikor már azt hinném, hogy tényleg érdeklem, csupán a hiányom tűnt fel neki, ami azért már valami, mégis messze van attól, amit szeretnék.

- Oké - rendezi le ennyivel, úgy téve, mintha megsértettem volna. Néha tényleg nem tudom hányadán állunk… - Szia - nyomja ki, mikor már egy ideje nem tudok erre mit felelni, s aztán is csak kukán bámulok a semmibe.

- Hyung, ki volt az? - ránt vissza a valóságba Jungkook.

- Hoseok - felelem komoran, eltéve a telefonomat.

- És mit akart? - néz rám kíváncsian, miközben tovább haladunk a kajálda felé, lassan kiérve a parkból.

- Hogy hová mentünk.

- Ennyi? Ezért lettél ilyen?

- Aha…

- Hát kapja be - fújtat dühösen, de lényegében max miattam húzta fel magát, hiszen Hoseok tényleg nem tett semmi olyat, amire így kéne reagálnia.

Jungkook végtelen megértő tud lenni az én gyerekes aggályaimmal, s valószínűleg ezért is mertem beavatni minden apró, jelentéktelen és sokszor igen kínos részletbe.

A napok olyan ütemben telnek, mintha kötelező lenne nekik. Csak egy a baj… Hogy az is. Mindenkinek megvan a maga dolga, élete, felelőssége, csupán én lézengek céltalanul, mint valami kidobott kisállat. Ragaszkodom a múltamhoz és az emlékeimhez, így az utam mindig a parkba visz, hol a pingpongasztalunk felett egy magas, viszonylag könnyen megmászható fának valahol a közepe tájékán foglalok helyet, még azelőtt, hogy bárki megérkezne és lenne oka hülyének nézni - mellesleg jogosan.

Szeretek magasban lenni, mert innen minden olyan más és én is megközelíthetetlen vagyok, így pesztrálni sem tudnak.

Alig pár percen belül Namjoon jelenik meg odalent, alaposan körbenézve, hogy van-e valaki más rajta kívül, de mikor közel negyed óra teltével sem jön egyik fiú sem, elindul valamerre. Jó vele beszélgetni, de mikor nincs kedvem senkihez, akkor azok száma, akik engem érdekelnek, igazán minimálisra csökken.

Nem sokkal később Hoseok és Jimin alakját vélem felfedezni a távolba, ahogy egymást lökdösve közelednek, látszólag igazán jól szórakozva valamin, ami reményeim szerint akkor sem fog eljutni hozzám, ha elérnek az asztalhoz.

Sosem volt gondom az órákig való ücsörgéssel, sőt, egyik kedvenc elfoglaltságom, amit sokan furcsállnak, elvégre nem sorolandó a legizgalmasabb tevékenységek közé és otthon például piszkosul unatkozni szoktam, míg idekint annál kevésbé. A négy fal között nincs sok élet, ellenben a szabad ég alatt, ahol már a lombok lágy ringatózás-

A hirtelen rázkódástól olyan hirtelen kapaszkodok meg egy másik ágba, hogy még levegőt is elfelejtek venni, majd amint a pulzusom normális értékekre talál, idegesen lepillantok, ama tudás beszerzésének érdekében, miszerint kit kell megölnöm.

- Hyung - vigyorog fel rám Kook, én meg csak kifújva a bent tartott levegőt, kissé még feszülten elmosolyodok.

- Hát az meg mi a frászt keres odafent? - emeli Hoseok a kezét szeme fölé, hogy napellenzőt formálva vele keressen meg engem a sűrű levelek közt. Az… hát köszi.

- Gyere föl - biccentek a legfiatalabbnak, aki alsó ajkát beharapva méri végig a fa törzsét.

- Mióta vagy ott? - kérdi Hobi úgy, mintha az elmúlt pár órában engem beszéltek volna ki, ami egyáltalán nem kizárt, csakhogy én nem figyeltem rájuk.

- Elég régóta…

- Megjöttem - kapaszkodik Kook arra az ágra, amin ülök és ingatagon ugyan, de felhelyezkedik mellém.

- Imádlak - mosolygok rá hálásan, amiért újfent “meglátogatott”, valamint kimentett ebből a kínos szituációból.

- Öhm… - süti le a tekintetét. - Én is.

Ilyenkor érzem igazán, hogy nekem ez a fiú, ha már nem jelenti így is a világot, simán lehetne több, csakhogy én félek túlságosan közel kerülni bárkihez. Na meg ugye Kook fiú, ami azért egy elég lényeges szempont, hiszen hiába tudja nemi beállítottságomat, ettől még nem változik semmi.

- Mesélj, mizu?

- Inkább te mesélj, hyung. Miért vagy idefent, teljesen egyedül?

- Nem vagyok egyedül…

- Jó, na, érted.

- Oh, hát én mindent értek - nevetem el magam. - Kell a magaslati levegő.

- És én?

- Te még a levegőnél is jobban kellesz - mondom viccelődve, ugyanakkor teljesen őszintén, mire egy újabb kétértelmű grimaszt kapok.

Jungkook egy közvetlen, vidám, eleven fiú, akit sosem fogok megérteni és ezt csak tetézi az egyre sűrűbben előforduló fura viselkedése. És én? Én piszkosul élvezem… Már többnyire mindennapos, hogy mi találkozunk, de az eddigi ártatlan beszélgetések, meg hülyéskedeséket átcsaptak, valami egészen másba. Régebben nem zavarta, ha átkarolom, vagy bármi olyat mondok, hogy szeretem és hasonlók, ám most mindentől elpirul, ami szörnyen cuki, tehát ezt elérni lett a legjobb szórakozásom. Sajnos az édes pillanatok nem sokáig tartanak, mert amint összeszedi magát, visszavág, vagy pimaszkodik, de még azt is szeretem benne.

A többiekkel viszont minden változatlan. Egyik nap Jimin félrehívott beszélgetni, hogy megkérdezze mi a baj, meg miért kerülöm őket, de mivel ez nem teljesen igaz, ráadásul a baj egyértelmű, sokáig nem jutottunk a témát illetően. Én próbáltam terelni, amire általában mindenki kapható, s így el is jutottunk Hoseokhoz, amiről pont vele nem akarok társalogni, sőt, nagyon senkivel, szóval kedvesen leráztam inkább.

Életem egyetlen napsugarának a pesztrálása kitölti minden szabadidőmet, ami által a kedvem is sokat javul, bár lehet hozzátartozik a parkban való egyre kevesebb látogatás. Azaz pontosítva, minden nap lógunk ott valamennyit, de csak míg meg nem érkezik a másik, mert utána a városban császkálunk.

Egy egészen békésen induló szombat délelőtt, mielőtt otthagytuk volna a többieket, Hobi félrehúzott két szó erejéig, miszerint este nyolc felé látogassak vissza, mert szeretne velem beszélni, természetesen a többiek nélkül. Az homály maradt, hogy akkor miért nem jön át, de ezt inkább nem firtatva egyezek bele, hogy aztán egész nap ezen stresszeljek, végiggondolva az elmúlt hónapban véghezvitt minden rosszabb cselekedetemet, ami esetleg kapcsolatos hozzá.

- Ya! - ocsúdok fel, mikor csak annyit érzek, hogy Jungkook erőteljesen oldalra ránt sétálás közben.

- Bocsi, hyung, de az az oszlop közelebbi ismerettséget szeretett volna veled kötni a beleegyezésed nélkül - mutogat hátra egy villanypóznára, mire végre megértem mi is történt valójában.

- Honnan veszed, hogy nem egyeztem bele? - vonom kérdőre játékosan.

- Elhagynál? - húzza fel a fél szemöldökét, pimasz félmosolyra húzva ajkait.

- Téged? Esélytelen - karolom át a nyakát, és szorosan magam mellé húzom, de amint elkezd begubózódni, kecsesen nekivezetem egy tűzcsapnak, mire ő kezd kelletlen hisztibe.

Késő délután a szokottnál korábban köszönünk el, hogy odaérjek, s bár neki elmondtam, hogy hova, és miért megyek, nem akart elengedni, tehát önmagammal ellentétben igencsak késve indultam vissza a parkba. Szerencsére pár órára sikerült kivernem a fejemből, tehát nem állt egész nap görcsben a gyomrom, de minél inkább közeledek a helyszínhez, annál idegesebb vagyok, pedig csak egy egyszerű beszélgetés, ami régen teljesen megszokott volt. Hogyan távolodtunk el ennyire és miért? Mit ér egy kapcsolat, ami ilyen könnyen eldobható?

A lemenő nap utolsó sugarai haloványan kúsznak be a sűrűn ültetett fák közt, ám ide le már aligha ér el megnyugtató fénye. Szeretem én a sötétet, nem arról van szó, csupán annyi minden kering a fejembe, hogy majdnem minden második ágon megpróbálok orra bukni, ami nem túl kényelmes.

A kanyar után rögtön meglátom Hobit, ahogy az asztalon ülve szórakozottan lóbálja a lábait, miről akkor sem száll le, mikor elé érek.

- Szia - nyitok egy halk köszönéssel.

- Szia, gyere, ülj ide - lapogatja meg maga mellett a helyet, s én eleget téve kérésének mászok fel.

- Miért hívtál? - kérdezek rá konkrétan a felesleges körök elkerülése érdekében.

- Csak érdekel mi van veled, hogy vagy és hasonlók - ereszt meg egy gyenge mosolyt, én meg megkönnyebbülten fellélegzek, fejben összetépve a végrendeletemet.

- Jól, köszi - erőltetek én is magamra egy laza mosolyt, de mi már rég nem tudunk úgy beszélni, ahogy régen. Most mondjam azt, hogy te vagy a bajom? Ugyan…

- Pedig elég kis bánatosnak tűnsz mostanában.

- Keveset alszok - hozok fel egy viszonylag hihető indokot.

- Tudod Tae, az életben mindenki tele van gondokkal, csupán meg kell tanulni kezelni őket. Nem ragadhatsz le egyetlen problémánál, fel kéne nőnöd végre. - És tessék. Ennyit a könnyed dumálásról, megint én vagyok a gyerek és szinte biztos engem hibáztat azért… miért is? Ugyan lehet, hogy csak én érzem bántónak a szavait és nem annak szánja, de ez azt is jelenti akkor, hogy nem ismer.

- Oké - felelem immár dacosan.

- Most ne légy ilyen, mert ez tényleg így van - veszi hangosabbra, hevesen gesztikulálva hozzá.

- Jó, elhiszem. Tehát kioktatni hívtál?

- Nem, csak segíteni akarok.

- Bocsi hyung, de most semmi hangulatom ahhoz, hogy a leszólásaidat viseljem. Majd… majd máskor - szállok le az asztalról.

- Te tudod - ránt vállat közömbösen. Tehát segíteni…

Zaklatott lelkiállapotban és full idegesen vonulok haza, egyre csak azon törve a fejem, hogy ennek már megint mi értelme volt? Mostanság minden felém intézett szava sértő, vagy degradáló, míg a többiekkel teljesen jól elvan. Nem érdekel ki vette át a helyemet, nem érdekel mennyire ignorálnak állandón, és nem érdekel már semmi, csak otthon akarok lenni, túllépni ezen is. Sokadjára és nem garantált, hogy többé nem lesz, mert engem nem nehéz hülyére venni annak, akit szeretek, de minden ilyen alkalommal egyre csökken annak az esélye, hogy ezt még valaha, kicsit is helyre lehet hozni.

Másnap sokáig szenvedek az ágyamban, egyszerűen nincs kedvem felkelni és bármit csinálni. Ha bírnám az egész napos fekvést, tuti ezzel tölteném hátralévő éveim javát, ám egy idő után kénytelen vagyok felkelni, és átvonulni a nappaliba, hogy a kanapéra ülve tévézhessek, hátha az lefoglal. Legszívesebben most is a parkban ücsörögnék egy fán, ám mivel túl nagy az esély rá, hogy összetalálkozok velük, inkább maradok itthon. Hoseok megismerése előtt eleve állandóan csak a lakásba döglöttem, maximum visszarázódok, mert hogy nekem nincs többé kedvem ehhez a drámához, az biztos. Elegem van az egész világból.

Egy határozott kopogás zavarja meg nem túl mély koncentrációmat, csakhogy nekem eszem ágában sincs felállni innen.

- Nem vagyok itthon - szólok anyának, aki indul is ajtót nyitni. Csak remélni merem, hogy nem hozzám jöttek.

- Jungkooknak sem? - fordul hátra, kellően hangosan kérdezve ahhoz, hogy az egész ház hallja, ráadásul bárki más lenne ott, most megszívtam volna.

- De, de, de, de - pattanok fel és már rohanok is. - Kookie, ments meg - szakadok a srác nyakába, aki szerencsétlen hirtelen azt se tudja mit kezdjen velem.

- Hyung, mi a baj?

- Minden. Gyere be - ragadom meg a karját, s áthúzva a küszöbön, egy könnyed mozdulattal rúgom a helyére az ajtót, és rángatom be Kookot a szobámba, hol ugyanezt megismétlem. - Hogy-hogy átjöttél? - eresztem el, lehuppanva az ágyamra, míg ő kissé összébbhúzva magát nézelődik. Eddig, ha jól rémlik egyszer volt nálunk, akkor is a többiekkel.

- Nem voltál a parkba, hiába vártalak - feleli csendesen.

- Nem volt kedvem…

- Mit beszélgettetek tegnap? - toporog előttem szégyenlősen, én meg kezdek elveszni cukiságában.

- Hogy szedjem végre össze magam, de ezt olyan stílusba, hogy fuhh - rázom a fejem eme értelmes monológom után, és felülök, hogy jobban láthassam Jungkookot.

- Hihetetlen, hogy nem képes megbecsülni téged - mondja lesütött szemekkel, a kezeit gyűrögetve, én meg már csak mosolygok, eldobva minden eddigi dühömet.

- Áhh, hagyd.

- De nem! - pillant fel a szemeimbe határozottan. - Engem zavar.

- De ne zavarjon. Engem sem zavar…

- De engem igen! - kel ki magából szokatlan módon.

- Miért? - döntöm oldalra a fejem, szórakozottan figyelve őt.

- Mert szeretlek, hyung, csessze meg!

- Én is téged, de ettől még tényleg ne zavarjon.

- Csak én máshogy… - halkul le annyira, hogy szinte alig értem mit mond.

- Hogy máshogy? - villantom ki fogaimat nagy vigyorgásom közepette, ahogy ő tehetetlenül ácsorog előttem. A szívem a torkomban dobog, mégis piszkosul élvezem a helyzetet.

- Hát… én... úgy… - habogja tekintetével a szoba különféle tárgyain ugrálva.

- ...úgy…?

- Aish már, hyung, szerelemből! - talál újra magára, de amint kiejti ezt a pár szót, újra elvörösödve hajtja le a fejét.

- Annyira nagyon édes vagy - állok fel, és lépek közvetlen elé, hogy egyik kezemmel átölelve derekát húzzam magamhoz. - Már csak azért sem zavar - súgom közénk és lassan, óvatosan ajkaira hajolok, hogy egy lágy puszit nyomjak rájuk, majd elhajolva tőle nézhessem, ahogy zavarába a mellkasomhoz bújik. - Köszönöm, Kook…

- Mit? - kérdi a pólómba dünnyögve.

- Hogy vagy nekem…