- Tedd már arrébb azt a nagy seggedet - löködi Baekhyun a lábával az ágy végében fekvő kutyáját, aki ezt morogva próbálja meggátolni, míg én meg csak ülök az íróasztala előtti székben, és tehetetlenül figyelem, ahogy az állattal veszekszik. - Jokeeeeer - vonyít idegesen, mire a jószág egy utolsó morranást követően leugrik az ágyról, majd elterülve mellé, pihen tovább. - Hülye dög…
- Rossz napod van? - mosolyodom el enyhe kirohanása láttán, de ő rögtön visszább véve a lendületből hajtja fejét a párnára, és nézi tovább a tévét.
- Nem…
Mélyet sóhajtva nyugtatom magam egy újabb hangulatváltását követően, amit jelenleg egyáltalán nem tudok hova tenni. A hiedelmekkel ellentétben hiába nézek mélyen a szemeibe, hiába lesem minden mozdulatát, fogalmam sincs, hogy ő most boldog, szomorú, mérges, vagy bármi más… Ő most csak Baekhyun, pont úgy, ahogy lenni szokott. Kiismerhetetlen.
Nagyjából fél éve kezdtünk el beszélgetni az interneten, valami fórum keretein belül. Van egy közös haverunk, Jongdae, aki által chaten, majd élőben is megismerkedtünk. Eleinte egy életerős, vidám, kedves, kissé visszahúzódó fiú volt, ám hamar megmutatkozott esetlen természete, és mivel már annyira bensőséges baráti kapcsolatban voltunk, mesélt nekem a nem éppen szép múltjáról, hogy megérthessem miért olyan, amilyen. Nincs vele semmi baj, elméletileg nem is beteg - bár ez sosem derülne ki, ugyanis orvoshoz nem hajlandó menni -, csupán máshogy látja a dolgokat, máshogy kezeli a különféle helyzeteket, mint azt egy normális ember tenné. Lelki sérült. Ám ezekkel együtt egy végtelen kedves, olykor makacs és akaratos, de értelmes srác, akit azóta sem bánok, hogy megismerhettem. Legközelebb az a temérdek állat áll hozzá, melyeket összehalmozott maga körül. Mondjuk, csak nekem tűnnek soknak, mert én egyet sem tartok, de a két kutya, két macska és a meglehetősen kövér tengerimalac láttán, nem is tervezem gyarapítani a számot.
- Mondd, te nem unatkozol?
- Nem igazán. Miért, te igen? - fordul felém, hogy sötét tekintetét rám emelhesse. Odakint legalább negyven fok van, a törött bal kezem miatt munkaképtelen vagyok, és Baekhyun nem tervezi se az iskolát folytatni, se szolgasorba állni. Egész napos elfoglaltsága az mind a szobájában történik, a lehető leglustább módon. Kivéve, mikor néha le is viszi a kutyákat…
- Menjünk el valahova - vetem fel az ötletet, bár sok esélyt nem fűznék hozzá, ilyen melegben.
- Park?
- Igen?
- Mármint, a parkba…
- Ja, hogy jaaa. Oké - állok fel, végigropogtatva gerincemet.
Baekhyun kiszenvedi apró termetét az ágyból, felfegyverzi a két kutyát, belebújik a cipőjébe, és késznek nyilvánítva magát nyomja kezembe a kisebb jószág rózsaszín pórázát, már meg sem jegyezve, milyen jól áll számomra az, egy nagyobb patkány méretével dicsekvő Chleo sétáltatása. Ha együtt megyünk, mindig én hozom, mert rá állandóan kell utcán a póráz, míg Joker sokszor anélkül megy, valamint, kettejük közt, valami érthetetlenül bonyolult kapcsolat van, amiért szinte összenőttek.
- Kutya - figyelmeztet, szabad kezével jobbra mutatva, így én rögtön szorosan magam mellé fogom az alig négy kilós súlyát meghazudtolóan erős Chleot, aki abban a pillanatban kezd heves ordításba, amint meglátja az idegen állatot. Joker nem mer megszólalni, Baek olyan fenyegetően beszél hozzá és ránt rajta, hogy ettől még én is összehúznám magam. Kár, hogy ez a kisebben nem válik be.
- Kihívjam Hoseokékat?
- Nekem mindegy - ránt vállat, pedig biztos vagyok benne, hogy tudja rá a válaszát. Baekhyun szörnyen bizonytalan, és nemtörődöm típus, amivel néha ki tud kergetni a világból is.
- Akkor felhívom - nyújtom át neki a pórázt, majd előhalászva a telefonomat beszélem le hyunggal, hogy jöjjenek ki. Ha csak mondjuk Sehunt hívnám, akkor Baek elhanyagolva érezné magát, ám Hoseokhoz jár egy Hyungwon is, így senki nem maradhat egyedül.
További utunkon a csend kísér, mi tisztán jelzi a mellettem lépkedő törpe jelenlegi lelkiállapotát. Ha jó kedve van, be nem áll a szája… Ilyenkor felesleges szóra bírnom, elég, ha csak magyarázok valamiről, ő figyel, s bár nem mondom, hogy megjegyzi, de határozottan érdekli. Szinte semmit nem jegyez meg, tehát mindegy. Az agya a negatív dolgokra van kiéleződve, ami egyébként egy ösztönös dolog, de ő ezt már mester fokra fejlesztette, s elég egy rossz megjegyzést tennem, azt két hónap múlva is tökéletesen visszaidézi nekem. Talán ezért is kell különösen figyelnem rá, hogy mi jön ki a számon. Meg azért, mert rettentő könnyű őt megbántani, de miután megtörtént is, ugyanúgy viselkedik, tehát én erre már csak akkor jövök rá, ha elég fájdalmat halmoztam neki - természetesen öntudatlanul - és eltávolodik tőlem.
Az emberek rendszeresen megbámulnak. Magasabb vagyok Baeknél, némileg férfiasabb kinézettel, de én viszem a rózsaszín harci pincsit. Valójában, ha érdekelne mások véleménye, nem tenném, de nekem csakis Baekhyun számít, és hogy segíthessek neki, ha már ennyi potya szabadidőm lett.
A park szélére érve rögtön elengedjük a fenevadakat, amivel együtt jár a fiú állandó üvöltése is a kutyákra, míg meg nem unja a nevelésüket. Ilyenkor vagy nagyon ideges, és percenként leteremti őket, vagy nem érdekli, mit csinálnak, állítása szerint, világgá is mehetnének. Ha egy külső ember látná őt ilyenkor, jogosan feltételezné, hogy utálja a kutyát, pedig valójában élni nem tudna nélkülük, csak ezt olykor hajlamos elfelejteni.
- Nézd, ott jönnek - állok meg, és mutatok a másik bevezetőútra, ahol már trikóban feszít a szőke srác, mellette meg hosszúujjúban ( !!! ), és térdnadrágban a magas. Könyörgöm, nekem lesült a bőr a képemről, ő meg még csak nem is izzad.
- Joker - rántja be a lábai közé a fekete, hosszabb szőrű kutyát, és Hoseokék felé bök, majd tartja, míg biztosan észre nem veszi őket, hogy aztán elengedve uszíthassa rájuk.
- Sziasztok - ér be elsőnek az idősebb, merthogy Hyungwon lemaradt Jokert felvenni, aki ezt nehezen tolerálva rugdalózik a levegőben.
- Mondd, nem fő meg a gyerek?
- Én is kérdeztem tőle - ránt vállat. - Baek hyung, mizu? - kerül ki engem, hogy egyik karját átvetve Baekhyun vállán hajoljon az arcába kérdezősködni. Hoseok mellett nem lehet unatkozni, mindig pörög, állandóan vidám, tehát igazán jó társaság.
- Van neki lába, inkább hozd ezt - maradok le Hyungwonhoz, hogy Chloet felemelve cseréljem el a szenvedő Jokerre.
- Miért, neki nincs? - teszi le a nagyobbat, hogy átvegye tőlem a minit.
- De, sajnos… - mosolyodom el.
Hoseok és Hyungwon kapcsolata igazán irigylésre méltó, mert amellett, hogy ők egy pár, legjobb barátok is. A két személyiség teljesen ellentéte a másiknak, mégis tökéletesen megvannak, mindenhol kiegészítik egymást, és csak nagy ritkán fordulnak elő összezördülések, melyek alig tartanak pár óráig, merthogy Hoseok túl lelkis egy huzamosabb csendszünethez. Eleinte kicsit feszengtem bemutatni őket Baeknek, elvégre mégiscsak melegek, és bár közölte, hogy nem érinti rosszul az ilyesmi, élőben azért más, ám nagy szerencsémre egyszer nem említette, hogy őt zavarná, sőt, kifejezetten kedveli a srácokat.
- Üljünk le - szenved elöl a két törpe, amint meglátnak egy éppen hogy nem vízszintes részt, illetve, magát a park nagy dombját.
- Még csak fél órája sétálunk - rázom a fejem vigyorogva, de a mosolyom rögtön lehervad, mikor Joker elszalad egy kutyát meglátva. Ez nem is lenne gond, de Baeknek csípi a csőrét, ha ilyenkor nem jön vissza első szóra, ezért természetesen utána megy, leteremti, pórázra rakja és idegesen visszarángatja, legalább negyvenféle szinonimát találva az utálomra.
- Nem kér valaki egy köcsög kutyát?
- Én - teszi fel a kezét Hyungwon, s Baekhyun már nyújtaná át a pórázt, ha nem kapnánk felé Hoseokkal. Én elveszem Jokert, ő meg talán véletlen, de ráfog Baek kezére. Igazából mindig ajánlgatja mindenkinek, de kizárt, hogy megváljon tőle…
- Rint esetleg… - veti fel lehetőségnek fel Hoseok az egyik macskát.
- De vele semmi baj! Csak néha szemét, viszont ez a dög mindig - puffog, közben letelepedve a fűbe egy magas fa árnyékát kiélvezve.
- Azért nem mindig - szállok a szőrpamacs védelmébe, miközben leveszem róla a pórázt, és lefektetem magam mellé, hogy nyugton maradjon.
Az idő elviselhetetlen még így késő délután is, de ettől függetlenül én kifejezetten élvezem, hogy kicsit sikerült kihozni őt a sötét szobából, mert magától nem menne messzebb a saroknál. Néha meglepően kirándulós kedve van, olyankor egy túra is kevés neki, máskor meg a boltba nem képes leszenvedni magát.
- És, hogy haladtok? - telepedik hozzám igazán közel Hoseok, míg a többiek a két kutya kergetésével és szórakoztatásával, de inkább felügyelésével vannak elfoglalva. - Tó még mindig, vagy inkább folyó?
- Pocsolya - sóhajtok egyet. - Nemhogy nem haladunk, lassan kezd felszáradni minden esélyem.
- Na, olyan rossz csak nem lehet. Nem látsz semmi változást a viselkedésén?
- De, többet alszik - húzom fel az egyik térdem, hogy rákönyökölve támaszthassam meg tenyeremben a fejemet, tekintetemmel Baekhyunt és Hyungwont követve, ám ettől függetlenül figyelek Hoseokra is.
- Az lehet a meleg miatt is, bár ma elég savanyúnak tűnik.
- Érzem, hogy baj van, de már nem osztja meg velem, és nem tudom, miért.
- De mit bonyolítod ennyire? Mellette vagy, csak látod, ha vannak jelek. Állj elé és bökd ki, aztán lesz, ami lesz!
- Ha nem látom, akkor valószínűleg nincsenek, ráadásul, mint mondtam, rossz időszakban vagyunk, és elveszíteni sem szeretném.
- Túl sokat agyalsz. Amikor én bevallottam Hyungwonnak, úgy kinevetett, hogy azt hittem megnyílik alattam a föld - szélesedik vigyora az egyébként már rengetegszer hallott emlék felhozása közben. - Mégis együtt vagyunk. Ha ennyire nem megy, kérdezd meg Kookot, elméletileg ő a suli szerelmi tanácsadója.
- Na, ne - nevetek fel hangosan a kissrác neve hallatán. - Jungkook, akinek egyébként a seggébe van ragadva Jimin, de ő ezt persze észre sem veszi?
- Jimin csak szeretne a se-
- Nem úgy értettem! - csapok röhögve a vállára. - Nem lehetne, hogy megint Shin doktor rendeljen? Nem fogok egy gyerekhez odamenni a szerelmi gondjaimmal - veszek visszább a hangerőből, ahogy a srácok közelebb érnek.
- De látod… én nem pszichiáter vagyok, hanem… - gondolkodik, hogy ebből hogyan jöhetne még ki jól.
- Minek nekem pszichiáter? Nincs semmi bajom.
- De-
- Baeknek sem kell…
- Utálom, utálom, utálom - jelenik meg az emlegetett, a nyakörvénél fogva Jokert, majd amint mellém ér, csak idegesen a földre nyomja, és levágódik Hoseok másik oldalára. Ilyenkor meg találjam ki, hogy miattam, vagy a kutyája miatt ment ilyen messze…
- Nehéz, mi? - simítok a meghunyászkodó állat oldalára.
- Ne simogasd! - rivall rám a gazdája, így rögtön a fejem mellé kapom mindkét kezem, a lehető legártatlanabb nézésemet rámeresztve.
Hazafelé sétálva már inkább átvettem tőle a pórázt, mielőtt kitalálja belőle rángatni a lelket is, de nekem meg azért kicsit nehéz fél kézzel visszatartani egy ekkora jószágot, ha megiramodik. Baek Chleot is ugyanazzal az indulattal fogja vissza, ahogy Jokerrel tenné, véletlen sem figyelembe véve a méretkülönbséget.
Amint beérünk a lakásba, leoperálom a kutyákról a hámokat, meg a nyakörveket, majd kimegyek, a szobaajtót gondosan becsukva, hogy ők mindenképp bent maradjanak a két macskával együtt, és leülök a konyhában megvárni Baeket, míg végez a fürdőben.
Baekhyun az édesapjával lakik együtt, de a férfi állandóan dolgozik, meg nem is érdekli a fia. Sűrűn veszekednek, ha itthon van, általában a legpitibb dolgokon, ezért érthető is, hogy ennyire magába fordult és semmi önbizalma, de én igyekszem mindent megtenni érte.
- Hova mész? - pillantok ki rá, ahogy csendben elsomfordál.
- Be? - torpan meg a lebukás tudatában.
Úgy néz ki a lakásuk, hogy egy hosszúkás folyosóféle helyiség az előszoba, majd közvetlen jobbra Baek, vele szemben meg az apja szobája. Mellette pedig a végén a konyha, s a bejárattól teljesen egyenesen található a fürdős. Nem túl nagy, Baekhyun még így is csak a fürdőt, meg a saját szobáját szokta használni…
- Ne menj be, gyere, csináljunk ennit.
- Nem vagyok éhes - adja meg magát, és szavát meghazudtolva nyitja ki a hűtőt, bár úgyis csak valami elrágcsálnivalót keresve, amit egyébként sosem talál.
- Mit ettél ma? - kérdem türelmesen, pedig a válasz egyértelmű, ami számomra kifejezetten idegesítő.
- Semmit.
- Akkor most szépen segítesz összeütni egy laza vacsorát. Később még úgyis jól fog jönni, tehát mondom, mit, hova…
- Tudok főzni - vesz elő egy doboz tojást morogva.
- Igen, én is attól félek - állok fel, hogy segíthessek neki, mielőtt ránk gyújtja az egész házat.
Kifejezetten önálló, ha nincs körülötte senki, de most itt vagyok én, olyankor meg hajlamos rástresszelni és bénázni. Jó, egyedül is, de akkor megoldja valahogy.
Végül nagy harcok árán kitalálta, hogy ő bizony sült krumplit akar enni, ami messze van a normális ételtől, de én meg elértem, hogy panírozzunk hozzá a mélyhűtőből elővett húsokból párat, amit elvégeztem, miközben ő a krumplival foglalatoskodott. A végére egész pofás vacsora lett belőle, úgyhogy tányérra pakolva bevonultunk, feláldozva magunk az éhes vadállatoknak.
- Ya, tűnés - dobálja le az ágyáról a kaja illatára odarohant jószágokat, míg én leülök mellé. Elterülve nyomja be a tévét, veszi hasára a tányérját, és hadonászva tartja távol a szóból nem értő macskákat, amiket igyekszem eltenni, ahányszor megkísérelik a támadást.
- Mit nézünk? - pillantok a túloldalt lévő televízióra, ahol épp reklám megy.
- Most jön a hírek másik fele, majd a… - és elsorolja nekem reggel négyig, melyik csatornán, mikor, mi megy és hánykor, amiket nézni szokott. Néha félelmetes memóriája van, egyébként meg, ha bármiről kérdezném, ami nem kapcsolatos az állatokkal, kétlem, hogy tudná rá a választ.
Joker az ő szeme fénye, akkor is, ha sokat veszekednek, de emellett ugyanúgy fontos neki Chleo, a törpe terrorista, Rin és Yuta, a két talált macska, meg Uccu, a már lassan ötéves tengerimalac. Nemrég voltak valahonnan összeszedett egerei is, de azok nem húzták sokáig, mert már eleve betegen jöttek, meg egy pinty, amit felápolt és gazdát keresett neki, mielőtt vagy a madár, vagy a macskák őrülnek meg.
- Elég volt - ejti hátra a fejét panaszosan, ujjai közt egy fél sült krumplival, amit aztán ledob, hogy egye meg a leggyorsabb.
- Alig fogyott - vizsgálom a még szinte érintetlen tányérját.
- Nincs étvágyam - von vállat az ölembe téve a vacsoráját.
- Nincs étvágyam - von vállat az ölembe téve a vacsoráját.
- Csak még egy kicsit…
- Odaadom a dögöknek.
- Jó, jó, befejeztem.
Baek ágyát a káosz uralja, miből sokszor ő sem tűnik ki. Neki pont elég nagy, de nekem mondjuk, már kicsi lenne, ám tele van plüssökkel, vagy hat párnával, két takaróval, jelenleg egy villa, két kenőcs, a cumis végű üvege, amivel aludni szokott, távirányítók, meg zsepik kaptak még helyet, mikhez társul négy állat is, mikor lefekszik. Javarészt összekuporodva alszik, és még nyáron is betakarózik, függetlenül attól, hogy mennyire izzad és szenved tőle, aminek szintén pszichés oka van.
Tíz felé összeszedem magam, s ő lekísér a kutyákkal a sarokig, mert egyedül már le sem jönne velük, de ilyenkor mindig elrángatom még, ha már úgyis ennyire eleven. Neki még csak most kezdődik az élet, a lehető legunalmasabb módon, amit próbálok színesíteni azzal, hogy míg fent bírok lenni, chatelek vele.
Este nagyon rosszul alszom a hőség miatt, ráadásul öt körül a nővérem készülődésére kelek, miután már egyáltalán nem látok esélyt a visszaalvásra, ám még mielőtt megpróbálnám, átböngészem a telefonomon az értesítéseket. Már tenném vissza magam mellé, mikor csippan, hogy Baek kitett valamit, s azt megnyitva Jokerről látok képet, ahogy a közeli egyetem lépcsőjén ül őmellette. Hajnal van, semmi erőm, fáj mindenem, folyik rólam a víz, de amennyire gyorsan csak lehetséges, felöltözök, hogy elinduljak a térre, ahol Baekhyun régebben lakott. Ugyan nem költöztek messze, alig három-négy sarok választja el a régi otthonától, tehát még a kerületben is van, de egyáltalán nem jár arra, csak ha valami nyomasztja a múltját illetően. Ilyen korán meg főleg nem szokott kimozdulni, de ha mégis, akkor messzebb, mely szintén nem jelent jót. Nem féltem őt, okos fiú, tud magára vigyázni, de szeretnék mellette lenni a nehéz napjaiban, hátha egyszer megbízik bennem végre.
Gyors léptekben rovom azt a jó néhány utcát, nem vesződve a reggeli járatok felesleges böngészésével, mert ilyenkor úgyis túl ritkán közlekedik bármi, hogy nekem jó legyen. A kényelmes tempóban közel húsz perc utat sikerül négyre leredukálnom, még úgy is, hogy a végén lelassítok. Alig jár kint néhány ember vasárnap lévén, s nem szeretném, ha rögtön észrevenne, ami gyanakvó természete miatt sem egyszerű, hát még a két kutyával…
Ahogy sejtettem, ott ül a lépcsőn, kezében a pórázokkal és kifejezéstelen arccal mered a tőle jobbra lévő kicsiny játszótérre, ami meséi alapján egykor sokat jelentett számára. Eléggé hülyén érzem magam a settenkedés miatt, de közelebb osonva meglátom könnyeit megcsillanni a Nap felkelő sugarainak hála. Azonban mielőtt odamehetnék, egy reszketeg sóhajt követően feláll, végigropogtatja a hátát, rövidebbre fogja az ebeket, és elindul pont ellentétes irányába a mostani otthonának. Ha tudni szeretném - és én bizony tudni szeretném -, hogy mi a baj, inkább csak követem egy ideig, hátha rávilágít a tetteivel.
A nagy téren áthaladva egy kis utcába fordul, honnan még mindig három választási lehetőség van… Kimegy a parkba, ami egyenesen előre van, kimegy a pályaudvarra, ami a következő mellékutcánál jobbra, vagy ugyanazon sarkon megáll, mitől a legjobban félek, mégis ez lenne a leginkább sokatmondó. Lassan tíz éve hagyták itt ezt a környéket, mi elég időt adott a dolgot teljes megváltozásához, ám már régen sem volt minden rendben, mégis érthető, hogy honvágya van. Az anyja szó nélkül hagyta magára egy másik csávó miatt, az apja meg nem akarta felnevelni, de még arra sem vette a fáradságot, hogy intézetbe adja - szerencsére.
A régi kapujuk előtt megállva pillant fel a kétemeletes épületre, pár végtelennek tűnő percig vizsgálgatva a valószínűleg változatlan társasházat. Majd finoman hozzáérve a lefestett kaputelefon rácshoz, valami érthetetlen oknál fogva megrázza a fejét, és visszafordul, mire én kis híján lebukok, de még időben kapcsolva lapulok meg egy parkoló kocsi mögött.
Mire biztossá válik számomra, hogy ténylegesen hazamegy, már majdnem megtettük az út felét, így futva térek át a szomszéd utcába, hogy még előtte odaérjek, nehogy lebukjak a kémkedést illetően.
- Oh, Chan - mosolyodik el, mikor meglát engem a kapunak dőlve. Mindig mosolyog nekem, ha elég éberen találok rá, és mindig repes ilyenkor a szívem, még ha ez afféle szégyenlős reakció is, amivel szinte minden ismerősét illeti. - Mi járatban ilyen korán? Kiraktak, mert nem dolgozol? - üti be nevetgélve a kódot és beenged előre.
- Jó reggelt~. Nem tudtam aludni és gondoltam hiányzik a társaságom - célzom be az első lépcsőházat, ahol van lift is, de azt együtt nem szoktuk használni, mert szörnyen kicsi. Illetve én soha, Baek meg inkább, csak ha valami miatt lesérül - ami nála nem ritka.
- Nekik hiányoztál - tartja vissza a kutyákat, mielőtt összeugrálnának, de én inkább elé lépek, alávetve magam az örömködésüknek. Baekhyun szívét az állatain keresztül lehet megnyitni, s ez már biztos volt az első napon is, mikor még csak interneten ismertük egymást. Mindene róluk szól.
- És neked? - pillantok fel rá bizakodóan.
- Nekem is - ránt vállat hetykén és kikerülve engem, felhúzatja magát Jokerrel az elsőre.
- Nem győztél meg - suttogom a folyosóra kiérve, elvégre mégiscsak háromnegyed hat múlt, ilyenkor az emberek java még alszik.
- Vegyelek feleségül, hogy elhidd? - halássza elő zsebéből a kulcsot.
- Hát ez a minimum.
- Jó, de majd este, mert most álmos vagyok - tárja ki előttem az ajtót, én meg rögtön a szobájába nyitva veszem le máris a berohanó ebek cuccait. Ha nem megy messze, csak egy-egy lánccal sétálnak, így nincs nehéz dolgom.
- Hahh, én is - ásítok nagyot, s bekapcsolom az ágyelőtti székre tett ventilátort, amit csak arra az időre kapcsol ki a macskák miatt, ha nincs itthon. Odakint döglesztő meleg van, idebent meg kellemesen hűvös, ellenben az én szobámmal, ahol mindig magasabb a hőfok, mint az utcán.
- Hozok be szörpöt, addig öntenél nekik vizet? - veszi fel az ágyáról az üvegét, én meg leülve rá, két lábam közé fogom a nagy két literes flakont, hogy letekerve a tetejét, megtölthessem a lenti kutyatálat, és az alacsony szekrényen lévő macskákét is. Ők kevesebbet isznak, a kutyák meg mindig egyből eltüntetik, ezért nekik máshol van, na meg etetni is külön kell. Még megnézem, hogy Uccu itatójában van-e, majd visszateszem a fal mellé a flakont, ami azért van, mert Baek lusta lenne naponta többször kimenni és vizet behozni a tálakba.
- Alhatsz belül, mert én amúgy tévézek még - nyújt át egy poharat, minek a tartalmát eltüntetve teszem a számítógépes asztalára.
- El fogunk férni? - követem tekintetemmel a szekrényhez sétáló alakját, honnan kikap egy rövidebb nadrágot, mint ami rajta van, s azt kertelés nélkül lehúzva cseréli át, minek köszönhetően én még pislogni is elfelejtek. Nem sok időm volt eddig ezt megszokni, na…
- Nem - igazgatja el az alsó paplant, amin feküdni szokott ilyenkor, télen meg takarózni, de ebben a melegben csak a vékonyabbat használja. - De kénytelenek leszünk - dobja szét a párnákat, amik eddig belülre, egy nagy kupacba voltak halmozva.
- Gyere Yuta, hallottad, kénytelenek leszünk - karolom fel ép kezemmel a vörös kismacskát és bemászok teljesen a falhoz.
- És Rin? - kapja fel sértetten a nagy oroszkék kandúrt és leül elém, hogy bekapcsolja a tévét, majd utána eldőlve kúszik egészen előre, hogy ne érjen hozzám. - Ahh, na, még te hiányoztál - teszi át maga elől közénk Chleot, aki kényelmesen elnyúlva készül szundítani úgy, hogy mindkettőnkhöz nekidőlhessen.
Baekhyun a hátán fekve húzza lábai közé és mellkasára a pokrócát, amire rátelepszik Rin, s az üvegét a szájába véve keresgél a csatornák közt, többször morogva, megjegyezve, hogy “ezt már láttam”, ami az üvege miatt eleve alig érthető. Ő az a fajta, aki sosem néz meg, olvas el, vagy tesz meg kétszer ugyanazt, kivéve, ha az nagyon jó, vagy oltári baromság.
Yuta önállóságát kinyilvánítva sétál át a gipszemen és hagy egyedül szenvedni megemelkedett pulzusommal, de igazából nem is bánom, elég, hogy Baek ilyen közel van hozzám. Behajlított térdem akaratlanul a combjának nyomódik, mit ő pár perc múlva megelégelve emeli lábát az enyémre, kissé lejjebb helyezkedve, hogy kényelmes legyen neki. Tény, szörnyen kimerült vagyok, de még így is több mint egy óra, mire lenyugszom eléggé, hogy elnyomhasson az álom.
Valamikor tizenegy magasságában térek magamhoz, ám addigra - mint ahogy várható volt - Baek már rég durmol. A tévé kikapcsolt, az állatok elszórva alszanak, egyedül Uccu rója magányában a köröket a ketrecében. Nem igazán várható, hogy estig felkel, kivéve, ha nem teszek ellene, de nekem eszem ágában sincs. Pihenjen…
Nagyon óvatosan feltámaszkodok, és kimászok mellőle, mire meg is ébred, mint általában mindenre, de csak befordul megüresedett helyemre, átöleli a takaróját és alszik tovább. Mosolyogva emelem fel mellőle a “cumiját”, hogy becsukjam, mielőtt ráfeküdne és elázna a matrac, s ezt követően a cipőmbe bújok, még utoljára végignézek rajta, felveszem a telefonom, meg a pénztárcám, kint köszönök az apjának, majd távozom.
Az állott meleg levegőre érve, rögtön tárcsázok, kitalálva a mai elfoglaltságom. Vagy legalábbis a következő három-négy órára.
- Szia, hyung - szól bele egy álomittas hang.
- Csak nem felkeltettelek? - túrok kusza tincseimbe, hogy megigazítsam őket.
- Te? Sosem… Mondd, mizu?
- Kook, tudnánk találkozni?
- Mármint… most?
- Látom, még lassú vagy. Most.
- Jó.
- Akkor a plázában várlak lent a kajáldáknál.
- Három sajtbugert kérek~
- Kapsz négyet és siess - kötök vele egy könnyed alkut, az információkért bármibe belemenve, majd kinyomva a vonalat, elbattyogok a buszig, ugyanis én hetven fokban nem fogok a tűző napon sétálgatni.
Jungkook negyed órával utánam fut be, így valószínűleg már kihűlt a reggelije, de talán nem baj, ugyanis Baek például hidegen jobban szereti.
- Szia - tolom az elém lehuppanó sráchoz a tálcát, rajta az ígért sajtburgerekkel, nagy krumplival és üdítővel.
- Ajjaj. Kezdjek félni? - mosolyodik el szélesen.
- Csak tanácsokat szeretnék kérni.
- Mifel kapfolatba? - nyammog jóízűen.
- Nem tudom, hogy hogyan mondjam el neked, mert bár tudom, hogy te is, de-
- Hyung, meleg vagy, ezzel nincs semmi gond - nyel egy nagyot, ha lehetséges, még szélesebben vigyorogva.
- Mi? Te ezt honnan…? Jó, mindegy, ugorjunk. Arról sze-
- Baekhyun hyung, igaz?
- Jó, hazamegyek - állok fel és teszek meg két lépést, de természetesen hülye lennék otthagyni, így visszaülök a helyemre. - Amúgy meg max az idő meleg, én nem. Ez egy kicsit, hogy is mondjam, más.
- Ne fussunk felesleges köröket, mert még félig alszom. Összezavarsz. Tehát, mit szerettél volna? - szelídül mosolya, ahogy a szívószálat kibontva szúrja a helyére, és emeli azt ajkai közé.
- Szerinted van nála esélyem? - teszem fel a nagy kérdést, elvégre, ha engem ilyen jól kiismert, ezt is tudnia kéne.
- Lenne, ha jól csinálnád.
- De hogyan csináljam jól?
- Baekhyun hyung egyértelműen szeretethiányos, amiben nem elég csak annyi, hogy ott vagy neki, mint barát, ha akarsz is tőle valamit. Éreznie kell a törődést, hogy te odafigyelsz rá, amihez elengedhetetlen a testi kontaktus.
- Nem fogok nekiesni, mert azzal egy életre elásnám magam nála - jelentem ki nyersen, elgondolkodva rajta, hogy nekem sem ártana reggelizni, de ritkán élek gyorséttermi kajával.
- Nem is azt mondtam… De ha együtt vagytok is tartod a távolságot. Nem kell letapizni, viszont ha sétáltok, a vállára teheted a kezed, vagy ücsörgés közben a lábára, karjára, meg hasonlók. Ha szomorú átöleled, ha vidám közeledsz hozzá, meg ilyenek.
- Ohh - világosodom meg. - És honnan tudom, hogy őt ez zavarja, vagy sem?
- Hyung, van szemed, figyeled a reakcióit.
- Azzal is tud hazudni.
- Azért észrevenni valakinek már csak a tartásán is, ha valami változik.
- Te, miért nem tudod megfogadni a saját tanácsaidat? - sóhajtok drámaian, begipszelt kezemet feltéve az asztalra, merthogy a kötőt reggel elfelejtettem, és már mindenhogy fáj.
- Mi?
- Hát, Jiminnel kapcsolatban. Egyértelműen odavan érted, mégsem mersz lépni - jön el az én időm, vigyorgás terén.
- De az más - süti le a tekintetét elpirulva. Ennyit a magabiztos, menő Kookról…
- Miben? - Kicsit kiélvezem már a nyaggatását, ha volt olyan jó fej és ellátott tanácsokkal.
- Csak… csak más.
- Igen, ezt értem, de miért különbözik az én helyzetemtől?
- Elég sok mindenben, de hogy mondjak is egy példát, Jimin a suli nagymenője, eddig kizárólag barátnői voltak, tehát ha tényleg akar tőlem valamit, az max tapasztalatszerzés lenne, meg nem is úgy ismerem, aki ne szerezne meg mindent, amit kinéz, mégsem lépett még - darálja el az egészet egy szuszra.
Mint okos, ügyes, erős és kedves hyung, a következő órát Kookie kis lelkének ápolgatásával töltöm, majd miután kibeszéltük magunkat, veszek egy gyrost Baeknek, tudván, hogy normális kaját úgysem enne és visszaindulok hozzá, útközben én is betolva valami viszonylag rendes ételt..
Felérve a lakásba, beteszem hozományomat a hűtőbe, majd bevonulok a szobájába, ahol még nagyban durmol, de már visszagyűrte a párnáit, tehát valószínűleg volt fent, mégsem keresett. Leülök a gép elé, üdvözlöm a körém telepedő állatokat és elővéve a telefonomat, lefoglalom magam játékkal, amíg fel nem ébred.
- Aaa, hagyj - legyint egyet az arcát szimatoló Joker felé. - Köcsög vagy, remélem, tudod - szusszan egy nagyot, miközben a kutya befekszik mellé és a fal közé. - Ya, ne rugdoss! - kúszik egyre kijjebb, még mindig csukott szemmel kommunikálva. - Alszom, hagyjál - bújik a kutya bundájába és alaposan megpaskolgatja őt. - Neked van a legszebb segged a világon - ütögeti meg az említett részt. Szerintem nem is sejti, hogy én itt vagyok, és mindezt hallom… - Ah, büdös a szád, menj innen - löki arrébb a mellkasára mászó Chleot. - Csak a baj van veletek - mosolyog nagyot nyújtózva, majd ahogy felém fordul, egy pillanatra lemerevedik. - Chan…
- Úgy hívnak - vigyorodok el cuki mivoltán. Alig lát ki a fejéből, csupa kóc, a ruhái gyűröttek, és még a hangja is szexin rekedtes. Mégis mikor bolondultam én ennyire bele?! Túl rég…
- Azt hittem elmentél - ül fel nem zavartatva magát és magához véve az üvegét, inni kezd. - Kérsz? - nyújtja felém, bár kétlem, hogy komolyan gondolná.
- Kérek - veszem el. - És amúgy voltam, csak már visszaértem. - Egy röpke másodpercig átfut az agyamon, hogy ehhez a műanyag izéhez nemrég Baek ajkai tapadtak, de ettől csak édesebb lesz, ráadásul a fejében csak egy haver vagyok, tehát ebbe elméletileg semmi furcsa nincs, így szívok pár kortyod, ám nem voltam szomjas és nem is rajongok ezért a cuccért, úgyhogy visszaadom neki.
- És merre jártál? - veti hátát a falnak, az üveget már csak megszokásból a szájába véve, mert nem iszik, mégis szeretném azt hinni, hogy miattam.
- Találkoztam Kookkal.
- Hm, az jó. És egyébként ki az?
- Tudod, az a srác, akibe Jimin totál bele van habarodva.
- Az a nyuszi fogú gyerek?
- Igen, ő, Jungkook.
- Még mindig csak kerülgetik egymást? - mosolyog fáradtan. Kelés után neki kell egy jó fél óra-óra, hogy teljesen magához térjen. Addig meg csak fetreng…
- Ja, de van egy ötletem - állok fel és mellé ülök, ép karomat megtámasztva felhúzott térdein. Figyelem én, de még mennyire, hogy figyelem! Ám semmi változás, ugyanúgy szopogatja azt a vackot, egy arcizma sem rándult. Ez most jó, vagy rossz?
- És mi lenne az? - kérdez rá, mikor már egy ideje nem folytatom.
- Öhm… Lehet hülyén fog hangzani, de hozzuk össze őket.
- Gondolod, hogy ez ilyen egyszerű? - vonja fel a fél szemöldökét, mitől ide tudnék olvadni a külső hőmérséklettől eltekintve.
- Mindketten odavannak a másikért, tehát nem szabadna bonyolultnak lennie. Én elhívom Kookot, te szólsz Jiminnek, kitalálunk egy helyet, ám helyettünk csak ők mennek el, amiről persze a másik nem tud előre, és bumm!
- Bumm, megharagszanak ránk, majd hazasétálnak - mondja cinikusan.
- Ünneprontó vagy.
- Bocs-bocs - vigyorog, letéve végre az üveget. - Megpróbálhatjuk.
- Tényleg? - csillannak fel a szemeim. - De mielőtt rosszul sülne el, mi is ott leszünk a közelben, és figyeljük őket.
- Viszont, ha ezek ellenére se jönnek végre össze, kikötözöm mindkettőt ugyanazon fához és ottmaradnak, míg nem vallanak egymásnak!
- Helyes. Akkor már csak találjuk ki hol, és mikor.
- Fiúk, tehát nem kéne forgalmas környéken. Lehetne, mondjuk a parkban a régi csarnoknál, ami félig lebontva áll. Annak a hátsó bejáratánál egész szép a táj, ráadásul alig jár arra bárki is.
- Hm, tetszik. Szerda?
- Rákérdek Jiminnél, hogy mikor végez - emeli fel maga mellől a telefonját, és pötyögni kezd. Most egész kellemesnek mondható a hangulata, legalábbis külső szemmel, így talán nem kell aggódnom. - Fél kettőkor.
- Akkor beszéld le négyre, én meg felhívom Kookot.
- Add, írok neked is - nyújtja a kezét, tekintetét saját mobilján tartva. - Ismerem a stílusod - teszi még hozzá, bár én emiatt nem aggódtam.
- Köszönöm - adom át neki.
Lehet, hogy ez másnak semmit sem jelentene, de számomra nagyon jó érzés, amiért így figyel rám. Tudja, hogy utálok egy kézzel irkálni, minek hála eléggé megnövekedett a telefonszámlám.
Amíg ő ezzel foglalkozik, én kimegyek és megmelegítem a gyrost, majd amint végzett, átadom neki és lefoglalom az állatokat, hogy hagyják békében enni.
A következő két napban minden alkalmat megragadok, hogy többet érintkezzek vele és kicsit közelebb kerüljek, de elég ingatag a lelkiállapota, nem szeretném ráerőltetni magam. Nem szokása visszautasítani, de akkor is…
Szerda reggelre odáig fajul kétségbeesettségem, hogy egyik közös barátunkat hívom segítségül, s az üres délelőttre elhívom egyet csatangolni. Nekem egyébként mindig mehetnékem van, utálok egy helyben ülni és várni a semmit, de Baek mellett sosem unatkozok. Bőven elég, ha láthatom…
- Mondd meg, mit csináljak vele? Ha elengedem, elmegy, ha nyomulok, menekül. Nehéz megtalálni a kettős állapotot.
- És arra nem gondoltál még, hogy ő mit érezhet? - teszi fel a tízmilliós kérdést Dae.
- Öhm…
- Na ugye. Nézd egy kicsit az ő szemszögéből. Tanácstalan, nem találja a kiutat a saját problémáiból, te meg próbálod megóvni mindentől, ami neki tök kényelmes, csak ettől nem fog semmi megoldódni körülötte. Nincs vele baj, csupán annyira mélyen van, hogy már kimászni is lusta, ráadásul fél, hogy visszakerül.
- És szerinted ezen, hogy segíthetek? - emelem számhoz a kis üveg ásványvizem, bár nem tudom minek, ha többet iszok, csak nagyobb százalékban leszek víz, és még a végén elpárolgok.
- Valld be neki, hogy belezúgtál, mint vak ló a szakadékba - mondja ki könnyelműen félve dédelgetett titkomat, amit azért nem osztok meg mindenkivel, úgyhogy számba melengetett vizem egy pillanat alatt borítja be Jongdae egész arcát - természetesen véletlen. - Vagy köpd le, persze, ez is jó - törölgeti magát fintorogva.
- Bocsi, ne haragudj, nem direkt volt - kezdek el szabadkozni, visszazárva az üveget, mielőtt nagyobb bajt csinálnék.
- Figyelj, ha addig akarsz várni, míg helyre nem jön, akkor bizony örökre szingli maradsz.
- Lehet benne valami…
- Persze, hogy…! Hisz’ én mondtam, doktor Kim Jongdae - mutat magára nagy büszkén.
- Tök jó, hogy körülöttem mindenki doktor, csak én vagyok ilyen szerencsétlen.
- Ne aggódj, te is lehetsz doktor. Doktor Park Chanyeol, patológus.
- Pont erre vágytam - forgatom meg szemeim.
Még egy ideig bolyongunk a környéken, alaposan kivesézve, hogy én miért is vagyok ekkora nyomorék, majd elköszönve tőle megyek fel Baekhyunhoz. Mivel javarészt mindig alszik, mikor jövök, sunyiba másoltatott nekem kulcsot, tehát a bejutással nincs bajom, bár Joker mindig megugat, de szerencsére hamar abbahagyja.
Nagyon óvatosan csukom be magam mögött az ajtót és osonok a székhez, mire leülve, tekintetem Baekre emelem, ám abban a pillanatban ugrik meg pulzusom, ahogy meglátom őt. Egy szál bokszerben, hason fekve, lapockái közt Yutával, maga alatt a takaróját ölelve alszik, minek köszönhetően tökéletesen kirajzolódik bordázata és minden izma. Létezik ennél szebb látvány? Nem hiszem…
Mielőtt nagyon elalélnék tőle, inkább összeszedem magam, és megkeresem a kutyák cuccait, hogy levihessem őket, ezzel még némi időt nyerve Baeknek, mert utána mennünk kell és mondta, hogy nem hozza őket, mert akkor könnyen lebuknánk. Mindenhova velük jár, szó szerint, tehát nem értem most miért nem, de igazából lényegtelen. Szeretem az összes állatát, a hónapok alatt eléggé összebarátkoztam velük, így csak remélni merem, hogy lesznek olyan jó fejek és nem tépik ki a maradék karomat. Sose volt kutyám, de szerettem volna, és velük azt érzem, hogy kaptam is…
A kijutás kicsit nehézkes, mert ki kell nyitni az ajtót, kiengedni őket, becsukni, de ők már rángatnak, bezárni, ám utána viszonylag könnyedén lejutunk. Ahogy az utcára érünk, Joker rögtön húz az első kocsihoz, hogy kiengedje a már régóta tartogatott folyadékját, s a kör alatt szerencsésen elvégzik minden dolgukat, miknek egy részét én szerencsétlenül szenvedek össze egy zacskóval. A bénák élő mintapéldája lehetek…
Mire felérünk, én már háromszor kiköptem a tüdőmet, meg a vállam sem a régi, de legalább ők boldogan terülnek el a hűvös parkettán. És most jön a neheze…
Óvatosan leülök Baek mellé az ágy szélére, és felforrósodott tenyeremet kellemesen hideg gerincére simítom. A bőre pont olyan lágy és selymes, ahogyan kinéz… Nem akarom felkelteni, annyira aranyosan alszik, de el fogunk késni.
- Baekkie - simítok végig a hátán, még véletlen sem nézve a fenekére. Na jó, talán csak véletlen és nem sokáig. Talán… - Ébresztő - fogok finoman a vállára, mire arcát a kézfejemnek nyomva nyekereg kicsit. - Fél három van, lassan indulunk.
- Mmmm - dől oldalára, s hosszasan kinyújtózva teszi mindkét kezét az ölembe. - Ahh - nyög fel a hátáról lecsúszó macska karmait megérezve.
- Gyere szépen - simítom ki tincseit a szeméből, kiélvezve, hogy még elég kába, mi által büntetlenül hozzáérhetek olyan helyeken is, ahol általában nem szoktam.
- Csak még egy kicsit - kuporodik össze és fejét a combomra emelve paskolgatja a másik térdemet.
- Az a kicsi estig tartana - mosolyodom el rajta.
- Lehetséges…
- Na irány - kelek ki alóla, addig megtartja a fejét, s nagy nehezen összekaparom az ágyból.
Miközben ő öltözködik, én adok vizet az állatoknak, öntök friss száraztápot a macskáknak és kicsit pesztrálom Uccut.
Kifelé ballagva a parkba, már azért rajta is látszik, hogy izgatott az események miatt, csak a felkelés nehézkes. A kedve jó, ami azt jelenti, hogy ilyenkor le se lehet ütni, ráadásul a szabadságáról áradozik, meg a kutya nélküli séta örömeiről. Olykor nagyon tudja szidni azokat az állatokat, de attól még mindennap velük alszik, és nem győzi ölelgetni, meg puszilgatni őket.
- Mennyi az idő? - kérdem, hevesen nézelődve a vásárcsarnok épülete mellett.
- Három ötven.
- Hova bújjunk?
- Oda a bokorba - bök a bejárattal - ami egyébként már el van falazva - szembeni út jobb oldalán lévő terjedelmesebb bokorra. Van mögötte két nagy fa is, két oldalról védett, tehát a célnak megfelel.
- Gyere - fogok gyengéden a csuklójára, s még mielőtt lebuknánk, behúzom magam után.
Az enyhe szellő ide nehezen jut be, ám a forró sugarak is, így a meleg egész elviselhető. Tényleg nem nagyon járnak erre, ami miatt elég hamar észrevesszük a távolban közeledő Kook alakját, ki elől a haját igazgatva sétál ráérősen a megbeszélt helyre, majd ott megállva súlypontját a másik lábára helyezi és elővéve a telefonját kezd valamit nyomkodni rajta.
- Halkítsd le a mobilod - szólok Baeknek, mielőtt felhívnának minket és én is megteszem ugyanezt.
- Ott jön Jimin - biccent a fejével mögénk, úgyhogy kénytelenek vagyunk lejjebb guggolni, ha nem akarjuk, hogy észrevegyenek.
Az idősebb, irreálisan narancs fürtökkel megáldott fiú felhúzott szemöldökkel teszi meg azt a pár lépcsőfokot felfelé, és lepacsizik Kookkal. Idáig csupán mondatfoszlányok jutnak el, de tisztán látszik, hogy szép lassan kezd nekik leesni a dolog, ahogy nézelődnek és egyikünket sem találnak, miközben mi hívtuk ki őket. Mikor indulni kezdenek, mi is mennénk már kifelé, azonban csak leülnek a legfelső sokra, és úgy folytatják a beszélgetést.
- Ahh, igazad volt, hülye ötlet - komorodok el. Tény, nyári szünet van, de attól még szoktak találkozni, a suliba meg minden nap, tehát ezzel nem sokat értünk el egy laza dumálás lehetőségének kialakításán kívül.
- Nem, nézd - mondja lelkesen, így érdeklődve fordulok vissza a pároshoz, akik közelebb csúszva egymáshoz merednek a másikra. Őrjítően lassan telnek a percek, mit ők többnyire pislogás nélkül vészelnek át, mi meg a levegővételt mellőzve fuldoklunk kíváncsiságunkban, mire Jimin tenyere Kook arcára siklik és lassan, figyelmesen ajkaira hajol egy puhatolózó puszi erejéig.
- Azta~ - képedek el, emésztgetve a látottakat.
- Megvagyunk, mehetünk? - fordul el, egy csöppnyi érdeklődést sem mutatva az elért sikerünk iránt.
- Most komolyan?
- Mit komolyan? Kész, nem? Már mit csinálunk itt, tartjuk nekik a gyertyát?
- Nem értem, mi történt…
- Csak haza akarok menni, Chan - sóhajt, visszafordulva felém.
- De miért?
- Mert otthon jobb. A szobámban, ahol nincsenek idegenek, sem bogarak és ekkora tér, meg minden…
- Baekhyun, ne már, nem lehetsz ilyen. Nem zárkózhatsz be örökre a szobádba, csak mert szerinted az biztonságosabb. Itt vagyok, megvédelek, bár nincs mitől, de megvédelek - simítok felkarjára és lágyan megszorítom. - Tudom, hogy félsz, tudom, hogy nem akarsz itt lenni, de én segítek mindenben.
- Chanyeol, ezt te nem értheted - keményedik meg a tekintete, s én kezdem érezni a vesztemet. Már az sem számít, ha meghallanak.
- Akkor magyarázd el.
- Ez nem olyan. Nem lehet csak úgy elmagyarázni, ezt átélni kell.
- De már te sem fogod többet. Mondom, csak hagyd, hogy megvédjelek…
- Miért? Miért vagy velem ilyen? - remeg meg a hangja, mely nem enged semmi jóra következtetni.
- Milyen?
- Állandóan segítesz, és akkor is átjössz, ha előző nap durva voltam veled. Folyton adsz valamit, de nem kérsz és azt hittem, hogy akarsz tőlem valamit, azért vagy kedves, de nem és nem értelek - habogja hevesen gesztikulálva, sírás közeli állapotban, mire lefogom az egyik hadonászó kezét, ezzel visszacsalva figyelmét.
- Mert szeretlek… Baekhyun - mondom viszonylag határozottan a szemeibe, ám ő válasz helyett kirázza a csuklóját szorításom közül, és szinte nekem ugorva karol át teljes erejéből. - Na, ne sírj - simogatom a haját pillanatnyi révületemből kikelve. - Mi a baj?
- Én meg sem érdemellek - dörgöli arcát a mellkasomba, s percek választanak el, hogy ide olvadjak a cukiságától.
- Ez inkább fordítva van - ölelem át ép kezemmel, eltartva onnan a másikat.
- Annyira hülye vagyok, Chan.
- Dehogy vagy.
- De igen - makacskodik, homlokát a szegycsontomnak dörgölve. - De te is.
- Köszönöm - nevetek fel kissé.
- Na, most hogy megtudtuk, miszerint mind hülyék vagytok, ami egyébként jogos, valamint, hogy nem érdemlitek meg egymást, ünnepeljünk! - jelenik meg mellettem Hoseok, hirtelen a frászt hozva rám, mire még levegőt is elfelejtek venni.
- Te… mit… hogy… mért? - pillantok a mögötte álló Hyungwonra, majd elengedve Baeket, észreveszem az egymás kezét fogó másik párost is. - Ti…?
- Wonnie, magyarázd el légyszí’ - adja át a teret, illetve a szót párjának.
- Nos, kezdjük azzal, hogy Jimin meg Jungkook már három hete járnak - mutat a fiúkra, akik egyetértően bólintanak, nekem meg a földet súrolja már most az állam. - És mikor egyszerre szóltatok nekik a találkáról, már gyanús volt, ezért felhívtak minket, és mivel várható volt, hogy itt lesztek, mi is kijöttünk, előtte megbeszélve a dolgokat.
- Összegezve, a saját csapdátokba estetek - vigyorog Hoseok, átkarolva párja derekát.
- Nem akarok közbeszólni, de vicces ez az összeállítás - formál fura alakokat a kezével Jimin, mit így elsőre nem tudok hova tenni.
- Mi? - rázza meg a fejét Baek. Szerintem most fogta fel, hogy mi is történt éppen.
- Hát mindenhol van egy óriás, meg egy normá-
- Törpe - simogatja meg a feje búbját Kook, de rögtön el is ugrik, hogy ne találja hasba Jimin rúgása.
- És mindenhol a magasabb a fiatalabb - teszi még hozzá Hyungwon.
- Még szép! Az idősebbeknek a vérét szívják és abból nőnek - csattan fel a becsületében megsértett narancs hajú.
- Nem pont a vérét, de ja, mondhatjuk így is - vigyorog továbbra is Hoseok, kiélvezve a helyzetet.
- Ya, ne már! - rivallok rá, mielőtt a mindnyájunk közül legidősebbet megrontanák. Tök logikus, tényleg…
- Én komolyan haza akarok menni - nyög fel Baek, szorosan az oldalamhoz simulva.
- Nem-nem. Most megyünk hármas randira, ha már így kirángattatok mindenkit - fordul meg Hoseok, útra készen, bár még nem tudjuk hova.
- Először is, senki nem kérte, hogy gyertek ti is! - mutat rá a lényegre Baekhyun. - Másodszor, miért?
- Mit miért? Hoztunk kaját, kiülünk piknikezni - bök a saját hátára, meg Hyungwonéra, ahol ott vannak a megpakolt táskák.
- Én nem vagyok éhes - próbál szokásosan kibújni az evés, bár szerintem most inkább a program alól.
- Te sosem, úgyhogy gyere szépen. Nincs menekvés - puszilok a hajába, de még mielőtt bármit reagálhatnék, Jimin és Hoseok kétoldalt elkapva a karját kezdik vonszolni.
- Srácok, a törpék szöknek… - pislogok nagyokat a csapat irányába.
- Úgyis beérjük őket - von vállat Jungkook.
- Ez érdekesen kezdődik - indulok meg mosolyogva a két fiúval párjaink után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése