Dongmin sosem volt híres túlzott aktivitásról, lévén, hogy valahogy a lustaság mindig győzedelmeskedett felette, melyet esze ágában nem lett volna tagadni, mert főleg, hogy éppen csak nincsen ráírva. A lustasághoz társul a hidegtől való ódzkodás, mi télen igen kellemetlen, melyet tetéz, ha a barátai kihívják egy amúgy is fárasztó nap után, mikor már másra sem vágyik, mint egy kellemes fürdést követően lefeküdni aludni. Ennek ellenére mégsem mond nemet…
Odakint jócskán besötétedett, s a hőmérséklet is felettébb alacsony szinten pihen, ezzel minden Dongmin számára rossz dolgot felsorakoztatva. Vastag kabátját álláig felhúzva próbál védekezni, mihez társul egy sál, két rétegnyi nadrág, bakancs, valamint kesztyű, ő azonban mégsem érzi elég biztosnak a fagyok elől való elbújdosást. Fogvacogva, merev lábakkal siet a közeli játszótérre, mely ilyenkorra már bőven kiüresedett ahhoz, hogy itt tartsák a megszokott találkozót. Alig pár sarokra járhat a célponttól, mikor az egyébként is lecsendesedett, alacsony, kicsiny kertekkel megáldott házakkal körbevett lakóterületet éktelen ordítás veri fel kora esti nyugalmából. Dongminnak egy pillanatra sincs szüksége, hogy kitalálja, Sanha kiabál, ráadásul minden bizonnyal Jinwoo jóvoltából, ki szinte már sportot űz a fiú kínzásából, a legfiatalabb ettől eltekintve mégis szívesen lóg vele és piszkálja őt, ezzel kiharcolva a plusz figyelmet.
Megpillantva a játszóteret, egy fáradt mosollyal konstatálja, miszerint újfent sikerült utolsónak érkeznie, majd egy ásítással színesítve hiteles belépőjét tér a kerítéssel körbevett, egyébként kisgyermekeknek fenntartott parkba, áldva az eget, hogy a hó legalább nem esik.
- Hányszor aludtál el útközben? - csapódik azonnal mellé Jinwoo, a hatás kedvéért még finoman meg is lökve vállával a fiatalabbét, ki ettől kis híján felborul.
- Nem számoltam - dörgöli meg karikáktól sötétlő szemeit, melyek általában húsz óra alvás után sem tűnnek el, folyamatosan hirdetve kielégíthetetlen pihenési igényét.
- Yaaaaaaa~! - üvölt a hintából Sanha, mit Bin próbál a lehető legmagasabbra lökni, ezzel rémületet kiváltva a fiúból.
A hangulat szokásosan élénk, mindenki jókedvű, és örömét leli a másik piszkálásában, csupán egyedül Minhyuk csendesedik el Dongmin érkezését követően. A nagytöbbségében legbuzgóbb, folyton mosolygós energiabomba ezúttal a hinta hátsó falábához húzódva szemléli a körülötte beszélgető társait, leginkább Dongminon legeltetve szemeit.
Minhyuk lassan három hónapja a csapat tagja, ám ez azt is jelenti, hogy ő érkezett utoljára. Sanhával már régóta közeli barátok, minek hála a többiekkel is sikerült megtalálnia a hangot, mi alól csak Dongmin kivétel, kivel eddig még nem sikerült kettesben beszélgetnie, és úgy érzi, hogy nem is lenne rá képes. Ahányszor meglátja őt, a szíve hevesebben ver, orcái kipirulnak, s valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva inkább elhúzódik, minthogy bármi olyat tegyen, mellyel esetleg ellenszenvet váltana ki az idősebből. A távolból figyelve és a többiektől kérdezgetve ismerte meg Dongmint, a maga furcsa szokásaival, udvarias, szeretetteljes megjelenésével, mihez társulnak olykor gyerekes megnyilvánulásai. Javarészt felszabadult ember, könnyű vele társalogni, a fiatalabbakat mindig ellátja tanácsokkal, a hyungjainak mindenben segít, mégsem mer közeledni, nehogy beégjen előtte.
Talán fél órába is beletellik, mire csendesedik annyira a hangulat, hogy Dongmin - szerinte - látatlanul le tudjon lépni, de akkor sem megy messze, csupán a kicsiny tér másik felén lévő csúszdához, mely egy közel másfél méter magasan kifeszített fagerendával össze van kötve egy méretes mászókával. A vacogásra még éppen nem felhasznált, megmaradt energiáját bevetve mászik a gerendára, s átvetve a lábát, a kemény, valamint kényelmetlen, kifejezetten keskeny felületen eldőlve hajtja fejét az átfagyott fára, lehunyva megfáradt pilláit némi pihenés reményében. Különleges tehetsége, hogy bárhol, bármikor képes elaludni, körülményektől és a hanghatásoktól függetlenül, mely most sem hagyja el, így megszabadítva őt a nyomasztó kimerültség érzetétől.
Minhyuk a mögöttük húzódó padsor legszélső darabját kiválasztva somfordál a közelébe, hogy letelepedve rá figyelhesse közvetlen szemből elaludt társa gondtalan ábrázatát. Ugyan sosem mondaná ki, de mindent szeret, amit Dongmin csinál, és mélyen felnéz rá mérhetetlen türelme miatt. Legszívesebben odamenne, hogy arrébb söpörve homlokáról feketén csillogó tincseit érinthesse meg őt, ölelje át és tartsa melegen a még álmában is didergő fiút, de ez persze egy igazán buta ötlet lenne részéről, tehát csak magában mosolyogva nézi tovább, ahogy nagymacskákat megszégyenítő pózban pihen a gerendán.
Legközelebb akkor eszmél fel hiú ábrándozásából, mikor szeme sarkából két alakot vél közeledni, így feléjük fordulva bizonyosodik meg Jinwoo és Sanha a mászóka irányába való settenkedéséről. Előrehajolva, óvatos léptekkel közelednek a gyanútlan öntudatban lévő társukhoz, már előre sejtetve szándékukat, melytől Minhyuk arcára egy aggodalmas, ám mellé sokkal inkább rosszalló fintor költözik.
Az idősebb mutató ujját az ajkához emelve inti a halkan kuncogó legfiatalabbat csendre, majd kezeivel kiadva a feladatát helyezkedik Dongmin lelógó karjaihoz. Jobbján feltüntetve számol vissza háromtól, s amint ez végbemegy, mindketten egyszerre ragadják meg a fiú külső végtagjait, egy erőset rántva rajta, s még mielőtt rájuk esne, gyorsan hátrébb ugranak az útból.
- Uhmg… - nyög nagyot, mellkasát felnyomva a hátát ért ütés miatt, fájdalmában szemeit szorosabbra zárva. Sanha végignézve a kínlódást old kereket, annak biztos tudatában, miszerint legfiatalabbként eleve kijár neki a kínzás, főleg egy ilyen után, azonban Jinwoo felmentve a követkemények súlya alól áll Dongmin felé, hogy lehajolva az arcához intézhesse neki szavait, melyeket remélhetőleg rajta kívül nem hall más.
- Szerintem Minhyuk odavan érted…
- Ezt mégis miből gondolod? - kérdi, kissé oldalra fordulva, hevesen dörzsölve több rétegen keresztül a fájó gerincét.
- Folyton rólad beszél, meg mióta idejöttél, ott ül és téged néz - biccent fejével a padok felé, ám amint Dongmin arra pillanthatna, tenyerét az arcára simítja, ezzel megakadályozva őt cselekedetében. - Ne bámuld, még észrevesz - dorgálja meg vigyorogva a csupán szemöldökét ráncoló fiatalabbat. - Na, szedd össze magad - ereszti ki hangját, megpaskolva Dongmin kipirult orcáját, s felegyenesedve hagyja a földön tovább kínlódni egyedül.
A fiú alaposan fontolóra veszi, hogy ugyan megéri-e számára felkelni, majd végül az imént hallottak utána járásának érdekében összekaparja magát a gumitéglákkal kitett talajról, hogy leporolva egyébként makulátlan ruháját induljon meg a még mindig a padon ücsörgő Minhyukhoz.
- Szia - foglal helyet mellette, bármi arra utaló jelet keresve rajta, mely igazolná Jinwoo állítását, s mit meg is kap a fiatalabb azonnali szemlesütésével, ám ezt még mindig lehet másra fogni.
- Helló - szegezi tekintetét az ölében lévő kezeire.
- Nem fázol? - dob fel igen ügyetlenül egy témát, célzás gyanánt Minhyuk vékony felsőjére mutatva, hogy legyen valami értelme is a dolognak.
- Nem igazán - mondja halkan, szűkszavúan.
- Jó neked - görnyed előre, minél kevesebb helyet adva a hidegnek. - Nem is értem miért kint bandázunk tél közepén - réved a hintánál összegyűlt társai felé egy szegényes mosoly kíséretében.
- Hyung, egyedül te fázol - pillant fel a nem rá figyelő idősebbre, fokozatosan legyőzve a tőle való félelmét, elvégre semmi ijesztő nincs benne, sőt, meglehetősen kedves, bár nem érti miért ült most le mellé társalogni.
- De én nagyon - nevet, vissza fordulva Minhyukhoz. Eddig még sosem gondolt úgy a fiúra, mint potenciális párjelölt, ugyanis kiskorú, de ettől függetlenül tagadhatatlanul kedveli. Nem bánná, ha igazak lennének Jinwoo szavai, elvégre, ha most nem is szerelmes belé, később még simán lehet, mikor jobban megismerte, melyre jelenleg felettébb sok esélyt lát.
- Akkor miért jössz ki mindig? - ül ki ártatlan érdeklődés arcára, ám érzi, hogy ez sokkal tapintatlanabbra sikerült, mint azt tervezte.
- Mert egy csapat vagyunk és attól, hogy fázom, még szeretlek titeket - lágyul mosolya a kicsiny bandájukra gondolva.
Minhyuk egyáltalán nem kérdőjelezi meg állítását, holott látszik, miszerint nem egyedül a hideg beszél Dongmin kintléte ellen.
A két fiú a hátramaradt fél órát a padon ülve töltik, alaposan kivesézve életüket, hogy ezáltal is közelebb kerüljenek a másikhoz. Minhyuk hatalmas beleéléssel issza Dongmin szavait, ki érdeklődve és tapintatosan viszonyul a fiatalabbhoz, próbálva megérteni a vele kapcsolatos dolgokat.
Ezek után a fagyos esték jelentősen kellemesebb hangulatban teltek Dongmin számára, ki megérkezését követően rögtön Minhyukhoz húzódott, mellyel természetesen nem úszta meg a rendszeres csipkelődéseket, mégis ezerszer jobban fogadta, mint azelőtt bármikor, olykor még vissza is vágva.
A szombat egész napos együttlógást ígér mindenki számára a közeli parkban, hova kivételesen nem Dongminnak sikerül utolsónak érkeznie.
- Hol van Minhyuk? - pillant körbe hitetlenül, elvégre így is jócskán a megbeszélt után fél órával ért ki.
- Azt mondta nem tud jönni, mert megfázott - szakít rá fél pillanatot a nagy beszélgetésből Myungjun.
- Oh - tör le kissé, pedig számított erre, hiszen mindig olyan lengén öltözik.
- Dongmin, beszélgessünk - karol a nyakába Jinwoo, és választ sem várva kezdi húzni távolabb a többiektől, hogy lehetőleg ők ne hallják, amit mondani szeretne neki.
- Baj van, hyung?
- Te teljesen belezúgtál - közli egy hatalmas vigyorral, elismerően megveregetve a Dongmin vállát. - De persze ez nem baj.
- Én? Kibe? - pillog értetlenül a fiatalabb.
- Hát Minhyukba, okos - pöccint a homlokára, mire a magasabb rögtön odanyomja hűvös tenyerét, s masszírozva próbálja csökkenteni a hirtelen jött fájdalmat.
- Rémeket látsz - durcog, mélyebben még bele sem gondolva a dologba, azonban nem is szándékozik rá.
- Én örülök nektek - vigyorog, továbbra is kitartva véleménye mellett, majd zsebéből előhúzva a telefonját kezd rajta pötyögni. - Elküldöm neked a címét, hogy ápolgathasd.
- Feleslegesen, úgyse megyek át…
- Mi? Miért nem?
- Mert nem fogok beállítani csak úgy senki házába, ráadásul még mindig nem vagyok belézúgva - forgatja meg szemeit, már fordulva, hogy otthagyja Jinwoot.
- Legalább magadnak ne hazudj - szól még utána, elküldve neki az üzenetet, hátha mégis képes lesz összeszednie magát.
Dongmin egész nap próbál a többiekkel hülyéskedni és mindenben részt venni, lényegében ezzel bizonygatva Jinwoonak, hogy neki ugyan még csak nem is hiányzik Minhyuk, ám kit akar ezzel becsapni? Végig rajta jár az esze, hogy hogy van, mit csinál, mennyire lehet rosszul, azonban továbbra is dacosan kitart korábbi állítása mellett, melynek értelmetlenségére csak este jön rá.
Attól, hogy nem szerelmes belé, még foglalkozhat vele, érdekelheti és hiányozhat, nem? Kénytelen belátni, hogy eddig vakon hadakozott érzelmei ellen is, miközben pont ezt szerette volna elérni.
- Srácok, mennem kell, majd beszélünk - köszön el tőlük egy váratlan pillanatban, a megszokotthoz képes igen korán, alig sötétedés után.
- Sok sikert! - int utána kiabálva hatalmas vigyorral az arcán Jinwoo.
- Chh - rázza a fejét mosolyogva, mit a többiek már nem láthatnak.
Dongmin továbbra sem biztos a döntésében, ám nem is szándékozik ezen morfondírozni, csupán megy a szíve után, ha mást nem, hogy váltson pár szót a fiatalabbal. Boldogan konstatálja, hogy Minhyuk alig két sarokra lakik tőle, így még nagy kitérőt sem kell tennie, nem mintha nehezére esne, mégis örömmel tölti el a másik közelsége. Az utóbbi időkben természetesnek vette a fiatalabb társaságát, s mivel volt róla sejtése, hogy milyen szándékkal van irányába, ő is hasonlóképp tekintett rá, miből akarva-akaratlanul egy lehetőség született.
A ház elé érkezve kissé hezitálva nyomja meg a kapura felfüggesztett csengőt, melynek hangja egészen hozzá elér, elzárva tőle a menekülés gondolatának értelmét is. Ahogy nyílik az ajtó, ereiben megfagy a vér, s máris nem gondolja olyan jó ötletnek ezt az egészet.
- Szia. Miben segíthetek? - tipeg ki pulóverét fázósan összehúzva egy fiatalos nő.
- Jó estét, Minhyukot keresem - hajol meg illedelmesen. - Egy barátja vagyok - teszi még hozzá a pontosítás kedvéért.
- Gyere, éppen tévézik - nyitja ki a kaput, beinvitálva Dongmint. - Kicsit meg van fázva, így óvatosan, nehogy elkapd - figyelmezteti, beérve a házba, hol a fiú rögtön kilépve cipőiből igazgatja a helyére, majd kabátját levéve adja át az érte kezét nyújtó nőnek, s várja a további instrukciókat. - Erre - vezeti egy nagy előszobaszerű helyre, majd intve neki, hogy menjen beljebb, magára hagyja őket.
- Szia, Minhyuk - közelíti meg a kanapén elnyúlt fiút, ki a hangra hirtelen felülve kapja ki orrából a zsepkendő darabot, túr kócos tincsei közé és igazgatja gyorsan a pólóját.
- Hyung, mit keresel itt? - nyel vissza minden egyebet, nem túl gusztusos látványt keltve vele, ám Dongmin eltekintve ettől telepszik mellé, szórakozottan figyelve a fiatalabb szégyenlős pöszmögését.
- Csak jöttem megnézni, hogy élsz-e még - mosolyodik el, kiélvezve a bezártság nyújtotta meleget.
- De miért?
Az idősebb hosszasan elgondolkodik, mi mellett a tévé csupán tompa háttérzajjá halkul, míg Minhyuk a válaszra vár.
- Nem értem a kérdést - adja fel végül.
- Miért érdekel mi van velem?
- Mert a barátom vagy? - ráncolja homlokát, továbbra sem értve a téma irányát.
- Mikor múltkor Sanha beteg volt, hozzá nem mentél át, vagy amikor Myungjun nem jött ki az öccse miatt, Jinwoo és Bin felugrottak hozzá, te mégsem.
- Zavarok? Elmenjek? - sóhajt fel gondterhelten.
- Ne…
- Nem értem milyen választ vársz tőlem.
- Sajnálom, hyung - hajtja le a fejét bűnbánóan.
- Az érdekel, hogy miért foglalkozok veled többet, mint a többiekkel? - lágyul el a hangja, újból nekifutva, hogy megértse Minhyukot. Erre csak egy csüggedt bólintás a reakciót, mire Dongmin mutatóujját a fiatalabb álla alá vezetve emeli fel a fejét, hogy szemeibe nézhessen. - Mert szeretlek - terül el hatalmas mosoly ajkain.
- Igen, ezt már mondtad…
- De téged máshogy, butus - engedi el nevetve. Minhyuk egyébként is kipirosodott orcái egy pillanat alatt váltanak paradicsom vörösre, minek következtében kénytelen felemelni kezét, hogy alkarjával eltakarja azt. - Ya, ne bújj el - csúszik közelebb, finoman megfogva csuklóját, hogy elhúzza onnan a zavaró végtagot. - Na, most mért sírsz? - hökken meg, mikor nem egészen azt várja, mint amire számított.
- Csakh… nem tudom elhinni - szipog nagyot, boldogságához képest igen keserű képet vágva.
- Segítek - vezeti Dongmin jobbját a fiatalabb tarkójára, ezzel biztosan tartva, hogy ne tudjon elhajolni, s nagyon óvatosan, puhatolózva tapasztja ajkait Minhyuk párnáira, éppen csak egy másodpercre megízlelve mámoros szeretetét. - Most már elhiszed?
- Te is beteg leszel, hyung - mondja a tőle telhető legártatlanabb kifejezéssel, mutató- és középsőujját hitetlenkedve nyomva az imént még Dongmin által érintett részre. Az idősebb száját kibiggyeztve ránt vállat, egyáltalán nem zavartatva magát az esetleges fenálló veszély miatt, ugyanis sokkal inkább leköti, hogy végre elfogadta érzéseit és cselekedni is mert, melyre ha még nem is kapott választ, jelenleg mérhetetlen boldog.
- Akkor majd együtt haldoklunk - öleli át fél kézzel, majd a másikkal Minhyuk egyébként is kusza tincsei közé túrva kócolja össze még jobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése