2Won OS - Szeretke van

- Várj már meg Hyungwonie! – rohanok barátom után, aki képtelen az orromra kötni, hogy mégis mi a fene baja van. Pedig tudja jól, mennyire rosszul esik, mikor nem érzi magát jól és nem tudok neki segíteni, de ha nem is mondja el, végképp tehetetlen vagyok.

- Ne becézgess már! Csak egy kis egyedüllétre van szükségem – mondata végére lehajtja fejét, ami egyáltalán nem jó jel. Valahogy ki kell rángatnom ebből a mély letargiából, de halvány lila fingom sincs, hogy hogyan csináljam. Ha tudnám, mi van a lelkiállapota mögött, sokkal könnyebb lenne; mostanra már lenne egy tervem, de így semmi hasznom.

- De Hyungwon én-

- Tudom, hogy csak kedvemre akarsz tenni, de ha tényleg azt szeretnéd, akkor most menj el, kérlek – fordul vissza szobánk ajtajából, és az orrom előtt csukja azt be.

Ki kell találnom valamit, akkor is, ha napestig a lépcsőn fogok ülni, a Hyungwonnal közös házunk előtt. Hirtelen még az sem jut eszembe, hogy mi szokott segíteni ilyen helyzetekben.

A nap már alacsonyan jár, narancs fénnyel szórva be a környéken lévő épületek falát, s az ablakokon meg-meg csillan egyre gyengülő fénye. Felhő nincs az égen, csak néhány bolyhos bárány szaladgál, igen csekélyke számban. Az utcák csendesek már; a legtöbb nagycsaládos szülő rég otthon van, csak pár fiatal mászkál elvétve a felforrósodott betonon. Néha gyenge szél kap bele a fák üdezöld lombjába, összekócolva azt és pár madarat repülésre késztetve. Mosolyogva figyelem, ahogy a természet játszadozik, de gondolataimból csak egy pillanatra zökkent ki a megfigyelés; pár másodperccel később már ugyanúgy azon töröm az agyam, hogy mit is tehetnék szerelmemért.

- Megvan! – pattanok fel, ezzel együtt, néhány madár zajos csiripeléssel száll odébb a közeli fáról, hogy nyugtuk legyen tőlem. Széles vigyorral a számon rohanok be, hogy kirángathassam a kicsit sem lelkes társamat.

- Hyungwonie~ - nyújtom el nevét, és bár nem lát, szemeimet elkerekítem, hogyha kinyitja az ajtót, ne tudjon nemet mondani nekem.

- Mi ba- - szemöldökét összevonva lép elém, szinte izzó szemekkel. Nem tagadom, megijedek, mint mindig, mikor ilyen. Ártatlannak látszik, de ha egyszer mérges, és képes lenne a végletekig elmenni, akkor még engem is megfojtana. Jó, talán nem, de valakit… igen. – Ne, Hoseok, ne tedd ezt velem! – fordul el, miközben visszavonul a szoba távolabbi sarkába, de az ajtót ezúttal nyitva hagyja, így minden gondolkozás nélkül követem.

- Figyelj, kitaláltam valamit – ecsetelem nagy ötletem, és bár elhatároztam, hogy nem fogom elvárni tőle, hogy örüljön annak, amit éppen mondani készülök, valahol mégis a reakciójára várok, és titkon repesne a szívem, ha akár csak egy kicsit is elmosolyodna.

- Mondd – tudja le ennyivel a választ, de arra már nem méltat, hogy felém forduljon, csak az ablak előtt áll és kifelé bámul rajta. Nem bírom ki, így egészen közel sétálok hozzá és hátulról átkarolom, arcomat cicásan nyakába fúrva. Imádom ezt csinálni, annak ellenére is, hogy a kapcsolatunkban én vagyok a férfiasabb férfi, nekem is kijárnak az ilyen pillanatok, amikor picit kiszolgáltatottabbnak és esetlenebbnek érzem magam.

- Eljönnél velem valahová? – ölelésemen szorítok, hogy ne legyen menekvése, valamint meg is nyugtat kicsit.

- Muszáj? – hangja nyűgös, és gyanítom, ha nem szeretne olyan nagyon, akkor most az ablak túlfelén lennék éppen a füvön, a szilánkok között heverve, véresen és eszméletlenül.

- Igen – mondom határozottan arcára puszilva, amitől érzem, hogy egészen picit megnyugszik, de még mindig nem eléggé.

- Hát legyen – sóhajt egy hatalmasat és megfordulva karjaim között, próbál közülük szabadulni, amit egy szájra puszi után hagyok is neki. Egy aprócska ajakrántással kezd el készülődni, bár az a mozdulat, talán egy mosoly lett volna, amit inkább fintornak akart mutatni.

Csak pár percig kell rá várnom és máris látom vékony alakját, ahogy a lépcsőről száguld lefelé, irányomba. Széles mosollyal konstatálom, hogy egy kicsit jobb a hangulata, mert legalább izgatottság is társul, többi érzelme mellé.

- Na, gyere, menjünk – fogom meg kezét vigyorogva.

Egész úton nem szól hozzám. Valahol sejtettem, hogy ez lesz, éppen ezért nem is zavar; most rá kell tudnom, hogy ilyen a hangulata. A segítséget azonban képtelen lennék megtagadni, és otthon ülve figyelni, ahogy belülről emészti magát, így ajkamat harapdálva muszáj kibírnom ezt az egészet. A szívem mardos, hogy ilyennek látom, és legszívesebben nyakát szegném annak, aki képes volt ilyen gödörbe toloncolni szegény páromat.

- Egyébként hová megyünk? – szólal meg, teljesen váratlanul Hyungwon, ahogy felpillant és felfogja, hogy bizony, már majdnem a fél városon átvándoroltunk.

- Titok – öltök rá nyelvet bohókásan. – De remélem, hogy tetszeni fog.

További kérdések, vagy bármilyen reakció nélkül hagy kétségek között vergődni. Ismerem már, a fene se tudja, mióta, de ilyenkor mindig nehezemre esik olyannak lenni, mint amilyennek megkövetelné tőlem. Nem tudok úgy viselkedni. Képtelenség számomra, még el is képzelni, hogy hagyjam a sarokban gubbasztani, a füzete felett, ahogy a tollat piszkálja, miközben a semmibe mered, s gondolatai sokaságával, szinte látom a köré gyűlő felhőket, melyeknek sötétsége ellepi és beárnyékolja az ő és az én jókedvemet is. Kötelességemnek érzem, hogy kirángassam ebből az érzelmi állapotból, bárhogy is vigyem ezt véghez; de a lelkiismeretem előbb ölne meg, mint Hyungwon, ha csak nézném.

Lassan elérjük a város szívét, ahol egy hatalmas park terül el, ezer meg ezer fával, egy kisebb tóval, körülötte padokkal. Azonban utunk most nem oda vezet, elvégre nem az a célom, hogy a parkban sétálgassunk, kriptaszagú csöndbe burkolózva, hanem, hogy levezessük a feszültséget annyira, hogy Hyungwon szája végre csicseregni kezdjen.

A parkon túl, szinte közvetlen a végén, van egy kisebb sportlétesítmény, amit megpillantva, Hyungwon végképp elveszti a fonalat. Elvégre ő maga nem feltétlen szívleli ezt a helyet, de most nem is az a lényeg, hogy kedvelje, vagy sem.

- Hoseok, minek hoztál ide? – pillant rám értetlenül csillogó szemével, amire csak még jobban rátesz a nap fénye, mely most már végképp eltűnőben van ugyan, de az ő szemét pont megvilágítja egy kósza, vöröses sugár. Éppen elolvadnék a látványtól, mikor hangja ismét kizökkent a gondolataimból. – Figyelsz te rám?!

- Sajnálom – rázom meg fejemet és inkább úti célunk felé pillantok, hogy ne kalandozzak el ismét. – És majd meglátod, hogy mit keresünk itt – még Hyungwon újult erőre kapott rosszkedve sem képes lelankasztani, így töretlen mosollyal haladok az ajtó felé, ami szinte csak ránk vár, hogy beengedhessen.

- Hoseok, tudod, hogy menyire utálok ide járni.

- Az lehet, de most szükséged van rá.

- Dehogy van! – megpróbálja kirántani kezét az enyémből, de szerencsére számítok rá, így elég erősen tartom ahhoz, hogy mutatványa ne sikerüljön.

- Hyungwon, kérlek! – sóhajtok egy hatalmasat, nem is pazarolva több szót.

Páromat a „gyerekmegőrzőben” hagyom, amíg megveszem a jegyeket és megkapom a szükséges felszereléseket. Miután a hölgy részletesen elmondta, hogy merre találom a keresett pályát, Hyungwon karját megragadva szedem lábaimat a megadott irányba.

- Most már igazán elmondhatnád, hogy mégis mi a jó eget keresünk mi itt.

- Nem a jó eget, az biztos – pakolom le a cuccainkat a nézőtéren. Elég nyilvánvaló az is, hogy hol vagyunk, és mit fogunk csinálni, szóval feleslegesnek tartom a válaszadást. – Fogd ezt – nyomom kezébe az egyik ütőt, míg a másikat én ragadom meg, a labdával együtt, és a legközelebbi zárt pályára rángatva feldúlt szerelmem, várom a reakcióját.

- Most komolyan fallabdázni akarsz?

- Igen – bezárom magunk után az ajtót, és máris kezdőpozícióba állok. – Jó lesz, hidd el – biggyesztek még ennyit a mondandóm végére, de feleslegesnek tartom a további szófecsérlést, elvégre nem azért vagyunk most itt, hogy beszéddel üssük el az időt. – Megy! – kiáltom el magam, és máris Hyungwon felé száguld a labda, ahogy a falról visszapattan.

- Ez jólesett – Hyungwon fáradtan nyúlik el a padlón, én pedig követem a példáját. – Köszönöm, Hoseok – a mai nap, most először mosolyog rám, miközben arcomra simít. – És sajnálom, hogy olyan goromba voltam korábban – bűnbánóan lesüti szemeit.

- Megértem – nyugtatom meg szavaimmal, és hogy meg is erősítsem azokat, puszit nyomok homlokára, nem törődve azzal, hogy mennyire izzadt, vagy sem.

- Annyira szeretlek – bújik hozzám, akár egy macska.

- Én is téged, te lökött – borzolom össze haját, amivel normális esetben kihoznám a sodrából, de most olyan fáradt, hogy annyiban hagyja a dolgot.

Hosszú percekig maraduk teljesen mozdulatlanul, ami csak még inkább segít észrevennem, hogy Hyungwonnal valami nem stimmel. Vállai rázkódni kezdenek, és egyre jobban szorítja felsőmet. Hangját a mellkasomba fojtja, de még így sem gátol meg abban, hogy meghalljam halk, szívszaggató szipogását.

- Na, Hyungwonie~ - simogatom hátát, és felültetem, hogy kényelmesebben tudjon mesélni. – Ne sírj, inkább add ki magadból – simogatom meg arcát, miközben könnyeit gondosan letörlöm.

- Nem vagyok elég jó – szipog lehajtott fejjel. Legszívesebben megkeresném, aki miatt ezt érzi, és az ő szeme előtt tekerném ki a nyakát, miközben mosolygok.

- Ki mert ilyet mondani?!

- Mindenki… A főnököm, a munkatársaim. Egyszerűen bármit csinálok, nem jó senkinek.

- Akkor én mi vagyok neked, hah?! Egy plüssmaci? Vagy? – emelem fel fejét, hogy végre hajlandó legyen rám nézni. – Várj, ne is válaszolj! Figyelj, nekem te tökéletes vagy, teljes éneddel.

- De nem élhetek meg belőled, muszáj emberek közé mennem.

- Az lehet, de számukra csak egy szám vagy a sok közül. Másokhoz hasonlítanak, és csak azt nézik, hogy a legmagasabban teljesítőhöz képest hol állsz a rangsorban. Ha folyton csak arra figyelsz, ők mit mondanak, boldogtalan leszel. És hol találsz magadnak még egy olyan embert, mint én? Ki más hozna el fallabdázni, hogy aztán elsírd magad neki? – a szavak csak úgy elhagyják ajkaimat. Bár tudom, hogy nem Hyungwon tehet erről az egészről, csak ő tud tenni azért, hogy ne szomorúságnak élje meg a helyzetet. Könnyes szemekkel vizslatja arcomat, de már nem sír és ajkaira halvány mosoly kúszik.

- Annyira köszönöm, hogy vagy nekem – ölel magához. – Soha, senki más nem kell, csak te.

- Én is szeretlek, te hisztigép.

- Mit mondtál? – hátrál meg azonnal, gyilkos tekintetét legeltetve rajtam.

- Jól hallottad – vigyorgok kajánul. Pontosan tudom, hogy most magamra szabadítok egy szörnyet, de mindennél jobban imádom, úgyhogy nem érdekel semmi, csak ő. És az, hogy boldog legyen.

2Won OS - Csak rád vártam!

- Még mindig menthetetlenül gyerekes - fogja fejét Hyunwoo, elkeseredett arckifejezéssel.

- Letagadhatná a korát, az biztos - motyogom orrom alatt, mit sem törődve Hoseok tekintetével, amivel éppen most próbálja kitekerni a nyakamat.

- Ne csináljátok már ezt! - toporzékol idegesen az izomagy, mindhiába, ugyanis innen senki sem fog engedni. - Tudjátok jól, hogy ilyenkor szoktam a konditerembe menni! - szinte már látom magam előtt, ahogy elsírja magát. Egy kissé talán pimasz mosoly után, miközben még a szemeimet is megforgatom, visszatérek a telefonom bújásához. Ez Hyungék dolga, nekem ehhez semmi közöm, hát oldják meg ők.

- Egyszer igazán kihagyhatod, vagy mehetsz később is - mondja Kihyun, ki hozzám hasonlóan a kütyüjét piszkálja, fel sem pillantva a képernyőről.

Hát most rendesen megkapja a magáét. Ha már úgyis minden rajongó őt szereti, mert ő néz ki a legjobban, igazán lejjebb adhatna. És különben is! Egy kis mosogatásba, porszívózásba, mosásba, teregetésbe, törölgetésbe, felmosásba, vasalásba igazán nem fog belehalni.

- De-

- Nem nyitok vitát! - szól rá erélyesen Hyunwoo, aki egészen eddig bírta visszafogni magát, amit meg is értek. Én a helyében már lecsaptam volna Hoseokot a fenébe. Főleg, hogy amúgy sem bírom; túl tökéletes ide. Ráadásul nem is tudom türtőztetni magam a közelében. Amióta először megláttam, teljesen odáig meg vissza vagyok érte. És, bár magamat kellene utálnom amiatt, amit érzek, könnyebb őt hibáztatni és elkerülni. - Majd Hyungwon itthon marad segíteni!

- Mi? - kapjuk mind a ketten a leader felé a fejünket, miközben én leejtem a telefonom, Hoseok meg az állát.

- Marad vele a halál! - végignézek Hyunwoon, hogy vajon tényleg elment-e az esze, vagy csak átmeneti zavar lépett fel nála.

- Meg te, pontosan! - a leader feláll a helyéről, és mint aki tökéletesen jól végezte a dolgát, leporolja kezét és a többiekhez fordul: - Akkor, indulás!

- De, én- - szinte könnyezek, ahogy kezemet a többiek felé nyújtom. Pontosan jól tudják, mennyire szeretek kimozdulni, akár bevásárlásról, akár bármi másról van szó, mert akkor még annyit sem kell beszélnem, mint amúgy. Most meg képesek itt hagyni... ezzel?!

- Nem halsz bele, Hyungwon - teszi kezét a vállamra Kihyun és bíztatóan rám mosolyog. Sokat érek vele…

- És ha mégis? - pattanok fel azonnal, nem törődve azzal, hogy a telefonom immár a földön köt ki. A csapat úgy mér végig, mint aki beteg, vagyis inkább leprás.

- Hyungwon! Ezt fejezd be! Attól, mert nem bírsz mit kezdeni az érzéseiddel, nem kellene megbántanod a csapattársad! - szorít erősebben a vállamra Kihyun. Igazán felemelő érzés, hogy ilyen játszi könnyedséggel kotyogja ki a legbelső titkaimat, amiket még nem is tudtam igazán tisztázni magamban. Ennyit arról, hogy megbízok benne! Pedig még el is mondtam neki. - Hopsz, ezt nem hallotta senki! - kapja el kezét rólam. - Menjünk! Nyomás, rajta! - hajtja ki a többieket kínos mosollyal az arcán, én meg csak gyilkos tekintettel követem, amíg az ajtó be nem záródik utánuk.

Ahogy mindenki eltűnt a párméteres körzetünkből, hogy kiélvezhessék a szabadságukat NÉLKÜLEM, felkapom a telefonom, a zsebemből előszenvedem a fülesem és elviharzok, hogy összeszedjem a szennyest és berakjak egy mosást. Ha elég hamar végzünk, talán még lesz időm kimenni.

Utam elsőként a hármunk szobájába vezet, amit sajnálatomra szintén Hoseokkal kell megosztanom, és egyetlen vigaszom, hogy nem kettesben vagyunk, mivel leaderünk csatlakozott hozzánk. Egy hatalmas sóhaj kíséretében tekintek körbe, hogy mi az, ami mosásra szorul. Már éppen hajoltam le Hoseok egyik földön hagyott ruhadarabjáért, - ami minden valószínűséggel bűzlik az izzadtságától, amitől kétségtelenül undorodnom kellene, mégis, titkon szeretem - mikor egy kezet érzek meg a vállamon. Mivel a fülemben fülhallgató van, amiből üvölt a zene, - viszont azonnal kikerül a fülemből, ahogy megfordulok - olyan szinten ijedek meg a váratlan érintéstől, hogy egy nagyobb ugrást követően beverem a lábam az ágyba, majd egy kicsit sem kecses, de még annyira sem elegáns mozdulattal kötök ki Hoseok ágyán.

- Mi a fasz? - ha nem ijedtem volna halálra, és most nyugodtan lélegeznék, akkor ez a három, nem éppen legszebben megválogatott szó, sokkal erősebb hangerőn hagyta volna el a számat, így azonban éppen csak kicsusszannak ajkaim közül, de Hoseok még így is meghallja.

- Te tudsz káromkodni? - lepődik meg. Ennyi erővel, azon is meglepődhetne, hogy egyáltalán hozzá szólok. - Mindegy - rázza a fejét, ezzel terelve az én és a saját gondolatait is. - Csak kérdezni akarok valamit.

- Akkor hajrá, mert szeretnék hamar végezni a takarítással - mondom morcosan, miután felülök, ő pedig mellettem helyet foglal. Úgy elhúzódnék mellőle, de egyszerűen imádom, ahogy férfias illata az orromba kúszik és agyamig, vagyis inkább a szívemig jutva, teljesen elbódít. Maga mellé láncol és nem hagyja, hogy távolabb kerüljek tőle.

- Miről beszélt Kihyun? - tér azonnal a lényegre, anélkül, hogy elkezdte volna kerülgetni a forró kását, pedig lehet, hogy most jobban esett volna az a változat, mert akkor játszhatnám a hülyét és tökéletesen terelhetném a témát. Bár, esélyem még így is van, de jelentősen kevesebb, mint úgy lett volna.

- Egyértelműen arról, hogy nem fogsz megölni, mert nem vagy gyilkos, bár az előbb majdnem sikerült - forgatom szemeimet. A lábam bár sajog, figyelmemet tökéletesen eltereli az idősebb jelenléte. Utálom, egyenesen gyűlölöm, amiért ilyen hatással van rám.

- Én nem erre értettem, Hyungwon! Pontosan tudod, hogy mire gondoltam - meglep komolyságával. Általában mindig ő az első, aki hülyét csinál magából; ő az a fajta, aki azért van a központban, mert folyton vigyorog és mindenből viccet kreál.

- Nem, nem tudom, hogy mire gondolsz - vonom össze szemöldökeimet, mintha tényleg nem tudnám, hogy miről van szó. Időközben felállok, hogy felkapkodhassam, a még földön heverő ruhadarabokat, hogy aztán a fürdőbe menekülve mosásra ítéltessem őket.

- Hungwon! - szól utánam erélyesen, mikor már éppen elég ideig méregetett értetlenül, és már éppen az ajtó kilincsét fogom. Hangjára megtorpanok, mert hiába ő a gyerekesebb, attól még ő az idősebb. - Milyen érzésekről beszélt Kihyun? - hallom, ahogy mögém kerül, de nincs az a pénz, se isten, amiért megfordulnék. Az arcom égni kezd, a könnyfátyolos szemeimet ide-oda kapkodom; hol a papucsom egyik felét bámulom, hol a másikat.

- É-én - kezdek bele, igazán férfias módon.

- Te? - ahogy hangsúlyát megemeli a szó végén, úgy fut végig borzongás a gerincem mentén. Miért csinálja ezt velem? Miért kell megszólalnom?

- Dolgom van, hagyj! - megrázom fejemet, és amilyen gyorsan csak tudok, kiviharzok a szobából, egyenesen a fürdőbe, ahol kulcsra zárom az ajtót.

A ruhák kihullanak elgyengült karjaimból, ahogy hevesen zakatoló szívvel csúszok le a fal mentén. Hogy lehetek ennyire átlátszó? Teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy Hoseok előbb, vagy utóbb, de valahogy ki fogja deríteni, miért viselkedek így. Ha nem belőlem szedi ki, akkor Kihyunból, ha pedig nem belőle, akkor bárki másból.

- Hyungwon! Engedj be! - dörömbölésével kiszakít elmélyült gondolataimból.

- Megengedem, hogy leszarj! Dolgom van! - húzom fel magamat és indulatosan felállva pakolom be a ruhákat a gépbe, miközben a fülhallgatómat visszahelyezem a fülembe és maximumra veszem a hangerőt. Még a zenén keresztül is hallom, ahogy tovább veri az ajtót, de ignorálva idegbeteg viselkedését kezdem el kitakarítani a fürdőt, hátha mire kész vagyok, hajlandó lesz elhagyni az ajtót és annak környékét.

Miután már sikerül kizárnom a hisztijét, egész gyorsan haladok a feladataimmal, és mire a mosdó csillog-villog, a mosás is végez, így mehetek teregetni. Magamhoz fogva a vizes ruhákat lépek ki a helységből, ám azzal nem számolok, hogy egyenesen Hoseoknak megyek neki, ahogy nagy lendülettel erednék dolgomra. Látszólag őt is teljesen váratlanul éri, és velem együtt, ő is a földön köt ki.

- Fenébe is! Nincs valami más dolgot, minthogy engem csesztess?! - rivallok rá, immár kiabálva, a sírás szélén állva. Nem mondanám, hogy azon emberek közé tartozok, akik könnyen kijönnek a sodrukból, bár minden érzésem kiül az arcomra, akárhol legyek, akármilyen helyzetben.

- Először is! Nem én menekülök előled! Másodszor, meg nem csesztetlek, csak egy választ akarok hallani - mondandója végére valahogy lenyugszik, amiért most irigylem. Amint feláll, felém nyújtja a kezét, és még el is hiszi, hogy elfogadom. Felvont szemöldökkel várom, hogy lemondjon róla, vagyis inkább rólam. - Fogadd már el, az Isten áldjon meg! - préseli ki fogai között, ahogy lenyúl kezemért és lábra állít. Eddig ezt az oldalát nem láttam; soha, semmilyen élethelyzetben nem jött ugyanis elő. Nagyokat pislogva szorongatom a kezét, még akkor is, mikor már biztosan tartanak lábaim, és teljesen felesleges belé kapaszkodnom.

- Mondd el, hogy mi a bajod! Csak segíteni szeretnék - keresi velem a szemkontaktust, amit csak úgy képes elérni, hogy lehajol, mivel erősen a földet fixírozom.

- Semmi bajom, Hyung - még magamat is meglepem bizonytalan, vékonyka hangommal és azzal, hogy a soha nem használt “Hyung” megszólítást is hozzá teszem.

- Nekem nem úgy tűnik - másik kezével megkeresi az enyémet és azt is finoman megszorítja, jelezve, hogy én innen nem menekülök el. Persze, hogy nem menekülök el, mert bár alacsonyabb, ő sokkal erősebb nálam.

- Csak hagyj - immár elfordítom a fejem, mert nem akarom, hogy sírni lásson. - Majd megoldódik.

- Hyungwon, kérlek! - hangja fájdalmasan kérlel, amitől, bár megszakad a szívem, mégsem vagyok képes elmondani, mi az, ami a szívemet nyomja. Itt nem csak magamra kell gondolnom. Hoseokra és az egész csapatra is figyelemmel kell lennem. Nem bírnám elviselni, ha miattam történne valami, vagy akár feloszlana a csapat. Szeretek itt lenni, ahogy a többiek is, és nem miattam lesz ennek a megvalósult álomnak vége, akár szenvedek, akár nem. Hiába próbálom tartani magam, a gondolatra, hogy egyetlen mondatom, vagy tettem lerombolhatja másik hat, általam igen kedvelt férfi életét, a könnyeim az arcomra futnak, hogy onnan a földre potyoghassanak.

- H-Hyungwon? - az idősebb hangja megremeg. - Ne! Ne sírj, kérlek! - olyan hirtelen és szorosan ölel magához, hogy elfelejtek sírni, de még levegőt sem veszek. - Sajnálom! Nem akartam. Ígérem, nem kérdezek ilyet többet. Ha akarod, majd elmondod - már ő is sír; érzem, ahogy könnyei átáztatják a felsőmet. Akár egy macska, úgy bújik bele a nyakamba és tart biztosan, izmos karjai között. Érzelmeim feltörnek és zokogásban török ki, visszaölelve a csapattársamat, akibe már első pillantásra menthetetlenül beleszerettem.

Most minden felgyűlt feszültségemet kiadom magamból. Egyszerűen csak jól esik sírni, főleg Hoseok vállán. Én csak zokogok, ő pedig a hátamat simogatja és próbál nyugtatni, amit, bár lehet tudja, hogy lehetetlen, mégsem hagy abba. Az idő elrepül felettünk és már csak arra eszmélek fel, mikor az idősebb gyengéden eltol magától, hogy szemembe nézhessen.

- Gyere, csinálok neked egy teát - mosolyog rám kedvesen. Ne tedd ezt velem!

- De a ruha-

- Majd kiteregetem, hagyd! - int le, és máris a konyha felé húz, hogy elhalmozhasson minden jóval, csak nem éppen azzal, amivel én szeretném. De így is hálát adhatok az istennek, hogy nem fog többé zaklatni kérdéseivel. Beletörődve önpusztító életmódomba kullogok mögötte, lehajtott fejjel, teljes csöndbe burkolózva.

Attól a naptól kezdve vagyunk együtt sülve-főve, ami bár szívszaggató fájdalmat okoz számomra, képtelen vagyok nemet mondani és ismét távol kerülni tőle. A hirtelen változást a többiek ugyan nem értették, de hamar hozzászoktak, és mostanra már a kedvünkre is tesznek, ami annyiban merül ki, ha párban kell csinálni valamit, akkor már evidenciának veszik, hogy én csak Hoseokkal lehetek, ő meg csak velem.

- Hyungwonie~ - ugrik váratlanul a nyakamba Hoseok. Megint annyira elgondolkodtam, hogy még a tükrökben sem vettem észre, hogy felém tart.

- Szia, Hyung! - vigyorodok el akaratlanul is, tovább pakolászva a cuccaimat. - Mit szeretnél?

- Elrabolhatlak? - suttogja a fülembe, amihez természetesen közel kell hajolnia, így ajkai a fülemhez érnek, engem pedig kiráz a hideg.

- Ha muszáj - sóhajtok, miután az utolsó holmim is a táskába kerül.

- Aha - vigyorog, mint a vadalma. Meg sem várva, hogy rendesen felé forduljak, máris húzni kezd, az ismeretlen cél felé. Még szerencse, hogy már lezuhanyoztam a próbát követően, különben halálra fagynék idekinn.

- Hova megyünk? Hyunwoo tud róla, hogy nem kell minket várniuk?

- Ne aggódj, mindenről gondoskodtam - pillant hátra, és miután perverzül elmosolyodik folytatja útját, velem a nyomában. Kezdek félni.

Átrángat a fél városnegyeden, végig a kezemet szorongatva, ami miatt nem kevés rosszalló pillantást kapunk, bár őt ez egy kicsit sem zavarja. Engem viszont már annál inkább, így arcomat a lehető legjobban takarva próbálok nem elesni a saját lábamban.

- Megjöttünk - állít meg maga mellett Hoseok az arcomat fürkészve. Előre pillantok és szám tátva marad, amin ő jót szórakozik. Megjegyezte! - Tetszik? - csak heves bólogatással vagyok képes válaszolni neki a feltörő könnyeim végett. - Na, tudod, hogy nem szeretem, ha sírsz - lök gyengén vállon, ezzel mosolyra késztetve.

- Sajnálom - szipogok. - Köszönöm!

- Érted bármit, Wonie~ - a szívem kihagy egy ütemet kiejtett becenevem hatására, amit csak tetéz az, hogy ő volt az, akinek az ajkait elhagyta, méghozzá milyen hangsúllyal! Remegő lábakkal állok mellette és fürkészem tekintetét, mintha segítene kiderítenem, mit is gondolhat, de persze nem jutok semmire. - Na gyere! - megfogja a kezemet és elindul. Nem tudom, hogyan maradhatott meg benne ennyire, amit mondtam, de minden egyes részlet stimmel. A hely, a díszek, és hogy egy ember sincs a parkban. Elszökött könnyeimet törölgetve kapkodom fejemet hol ide, hol oda. Egyszerűen gyönyörű, sőt, nincsenek szavak, mik pontosan le tudnák írni, amit látok.

Amíg nem érjük el a park közepét teljes csendbe burkolózunk, én a környezetet vizslatom, míg Hoseok az arcomat fürkészi kíváncsi tekintettel, valószínűleg avégett, hogy tudja mennyire tetszik, amit látok. Egy gyönyörű pavilonban kötünk ki, aminek az oldala rózsával van befuttatva és egy asztal van a tető alatt, melynek gazdag terítéke és a közepére helyezett csokor virág arról árulkodik, hogy valakit beszervezett segítségként. Leesett állal és elkerekedett szemekkel lépdelek lassan az idősebb után, aki széles mosollyal jutalmazza az arckifejezésem. Az ülőalkalmatossághoz vezetve kihúzza nekem azt, és ő maga már csak akkor foglal helyet, mikor már én kényelmesen ülök.

- Ezt miért…? - kérdezem keresve a megfelelő szavakat, amiket ugyan nem találok, de Hoseok így is érti, hogy mire gondolok. Vállat von.

- Megérdemled. Már akkor meg akartam csinálni, mikor meséltél róla, de annyira be voltunk táblázva, hogy inkább vártam. Bocsánat, hogy csak most sikerült - süti le szemeit, mintha ez lenne a világ legnagyobb bűne.

- Nagyon köszönöm - mosolygok immár én is, minden jelét eltüntetve a meglepődésemnek.

- Inkább együnk! - kibontja a bort és önt, először nekem, majd saját magának. Nem tudom, pontosan minek is szánja ezt az egészet, de inkább érzem valamilyen romantikus randevúnak, mintsem baráti kedveskedésnek.

Az egész vacsora csendben telik és nem csak azért, mert tudja jól, mennyire utálok evés közben beszélni, hanem mert megvagyunk szavak nélkül is. Nincs szükségünk arra, hogy üres locsogással töltsük ki a teret; számunkra nem kínos a csönd, ami körülölelt minket, sem most, sem máskor.

- Ez nagyon jól esett, köszönöm! - törlöm meg számat, miközben hálás pillantásokat vetek Hoseok felé.

- Ennek felettébb örülök! - mosolyog kedvesen. - Van még erőd sétálni? - kérdezi ezt úgy, mint aki azonnal a hátára kapna, ha a válaszom nem volna.

- Persze - hogy szavamat meg is erősítsem, gyorsan fel is pattanok. Amúgy is mindennél jobban vágytam már rá, hogy kimozdulhassak otthonról úgy, hogy nem kell rajongókba futnom, és hogy egyáltalán kapjak már egy szabadnapot. És most, hogy végre kívánságom teljesült, még egy kis extrát is kaptam, aki nem más, mint Hoseok. Bár vissza kell fognom magam, mert nem mutathatom ki az érzéseimet, de már attól is boldogabb vagyok, hogy ez a teremtés a közelemben van. Amióta többet vagyok vele, mindenki szerint kissé nyitottabbá és beszédesebbé váltam, és ugyan én nem vettem észre, de úgyis a többiek véleménye számít.

Hosszú órákig mászkálunk még és beszélgetünk a semmiről, a lehető legkellemesebb légkörben. Hiába kellene fájnia a szívemnek, ami csakis Hoseokért dobog, amiért viszonzásra nem lel, az egyszerűen repes, hogy most itt lehet a szerelme közelében. Idióta mosollyal az ajkaimon iszom minden szavát. Elég távol érve a szikrázó világítástól és a lehetséges emberi szemektől, megállít és maga felé fordít.

- Hyungwon, szeretnék elmondani neked valamit - ajkait fájdalmasnak ható sóhaj hagyja el, amitől biztos vagyok benne, hogy kövek szívében a szavak.

- Nyugodtan - tudom, hogy mikor az ember úgy érez, ahogy minden bizonnyal ő teszi, a legkevésbé sem segít semmi, még ez a kis szócska és biztosnak tűnő hangom sem.

- Ez nem ilyen egyszerű - halkul le még jobban. - Meg fogsz utálni - szavai nyomán könnyek bukkannak fel szemében, amik még éppen nem szabadulnak el.

- Hyung! Ne beszélj butaságokat! - közvetlenül elé lépek és letörlöm az első elszabadult könnycseppet. - Téged soha nem tudnálak megutálni - nézek egyenesen szemeibe, ezzel is tudtára adva, hogy teljesen komolyan gondolom minden egyes szavamat. Lehajtott fejjel igyekszik rendezni egyre szabálytalanabb légzését, miközben görcsösen kapaszkodik a karomba. Nem akarom erőltetni, hogy beszéljen, elvégre pontosan jól tudom, milyen rossz is tud az lenni, mikor az ember akarata ellen kell cselekednie, de az oldalamat már nagyon furdalja a kíváncsiság.

- Szerelmes vagyok! - szemeit összeszorítja és arcát kitartóan a föld felé szegezi. Kezei egyre jobban szorítják a végtagjaimat, és most már én is kezdek idegessé válni. Mindig tudtam, hogy nem lehet az enyém. Ő normális férfi, aki majd egy szép lányt választ maga mellé, és szeretni fogja és felnéz majd rá, nem pedig egy másik férfit, aki mellesleg elbújhat mellette, mert csak azért tűnik fel, hogy ott van, mert magas.

- De… Hyung, ez nagyszerű! - szavaim csak hosszú noszogatás árán hajlandóak elhagyni számat. Nem akarom, hogy miattam rosszul érezze magát; kinek mondja el ezt, ha nem nekem, aki a legjobb barátja vagyok?! - Hogy hívják? - még annak ellenére is mosolygok, hogy éppen most törik apró darabokra a szívem. Hoseok könnyáztatta arcával és még annál is könnyesebb szemeivel egyenesen rám néz. Vonásai kissé rendeződnek, és immár nem kétségbeesett, vagy ideges, csak határozott és céltudatos.

- Chae Hyungwon.

Már éppen megszólalnék, hogy válaszolhassak neki valamit, de azonnal vissza is csukom számat, ahogy rájövök, mit is mondott. Én. Az én nevemet mondta. Sűrűn pislogva fürkészem arcát, de ez sem segít rájönni, hogy vajon álmodtam-e, esetleg csak beképzeltem ezt az egészet, ugyanis Hoseok aggódó szemekkel, de kissé megkönnyebbült mosollyal néz vissza rám.

- Megmondtam, hogy undorodni fogsz tőlem! - szavai ellenére is elmosolyodik, és elengedi karomat, de én azonnal utána kapok.

- N-nem, Hoseok, félreérted! - most rajtam a sor, hogy a földet kezdjem el bámulni. - Nem is tudod, mióta vártam erre a pillanatra - annyira lehalkítom hangomat, hogy szinte suttogok, és még Hoseoknak is közelebb kell hajolnia, hogy hallja, mi hagyja ez ajkaimat.

- Akkor te…

- Igen.

- És akkor ezért kerültél régebben? - világosodik meg.

- Ahogy mondod - sütöm le szemeimet, de mikor meghallom nevetését, visszavezetem rá a tekitnetem.

- Olyan hülyék vagyunk! - lép közelebb, hogy egy gyors mozdulattal ajkaimra tapadhasson. Puha párnái lágyan és jólesően becézgetik az enyéimet, ahogy átkarolja derekamat, ezzel közelebb húzva magához. Kezem hátára csúsztatom, és görcsösen kapaszkodok felsőjének anyagába. Azóta erről a pillanatról álmodozom, mióta először megláttam, és most alig hiszem el, hogy mindez megtörténik. Csókunk nem durvul el, csupán kitapasztaljuk, mit szeret a másik, elvégre mind a kettőnknek teljesen új a helyzet. Mikor Redbullt iszok, az nem ad szárnyakat, ez viszont annál inkább. Széles vigyorral válunk szét.

- Ideje lenne hazamenni! - kicsit szomorúan mondom, mikor meghallom a távolból, ahogy éjfélt üt az óra. Hoseok bólint, majd ujjait az enyémek közé fűzve indul meg a visszafelé vezető úton.

- Te mikor szeretnéd elmondani a többieknek?

- Lehetőleg minél hamarabb, de csak akkor, amikor úgy érzed, hogy be tudjuk vallani nekik - tényleg őt szeretném szem előtt tartani, ahogyan eddig is tettem. Én csak akkor vagyok boldog, ha ő is az.

- Még mindig édes vagy, ahogy másokat helyezel előtérbe, de azért magaddal is foglalkozz, kis buta - kócolja össze a hajamat, miközben hófehér fogsorát kivillantva nevet. Hozzábújok karjához és vele együtt élvezem a hazáig vezető utat, ahol azonnal aggodalmak lepik el az agyamat, miszerint egy ilyen kapcsolat nem tenne jót a bandának.

- Hyungwon! - ránt ki gondolataimból szerelmem, miközben gyengéden arcomra simít, ezzel kiváltva belőlem, hogy tekintetemet az övébe fúrjam. - Nem lesz semmi baj!

- Hon-

- Ismerlek már - csóválja fejét, mintha csak megint rossz fát tettem volna a tűzre, ami bizonyos szempontból igaz is, hiszen aggódok, ami viszont őt sodorja kétségek közé, pontosabban ő is aggódik, de ő miattam, így én… Mindegy. - Nem kell félned, biztosan támogatni fognak minket.

- De-

- Ácsi! - állít meg a járda közepén, mit sem törődve a környezetünkkel, bár szerencsére nincs kint sok ember, elvégre későre jár. - Hyungwon! Ne gondolkozz, nem tesz jót! Nem lesz semmi gond, ígérem - simítja, a hideg ellenére is meleg kezét az arcomra, amibe készségesen simulok.

- Megpróbálom - sütöm le szemeimet. Egyszerűen gondolkodó embernek mondhatom magam, de mikor olyan személyek is érintettek, akiket szeretek és tisztelek, akkor képes vagyok mindenre ráparázni.

- Lüke - borzolja össze ismét, már amúgy is rakoncátlan tincseimet, így csak még inkább anarchikus állapotok lépnek fel a fejem tetején.

- Héj, fejezd már be! - csapom le kezét, de ő erre csak elkapja mancsomat, és azt szorongatva folytatja utunkat.

- Most miért?! A fodrászod is össze szokott borzolni, majd pont a párod nem csinálhatja? - kinyújtja rám a nyelvét és szélesen elvigyorodik. - Amúgy is lesz még alkalmunk, mikor könyörögni fogsz érte - súgja perverzül. Kiráz a hideg, de csak egy fintorral és egy vállonvágással jutalmazom meg.

- Perverz - fintorgok tovább, de az egyre vörösödő arcom elárulja, hogy vagyok én is annyira perverz, mint ő.

- De valld be, hogy így szeretsz!

- Másképp már itt se lennék-

- Szeretlek - puha ajkaival egy aprócska puszit hint az arcomra, amitől csak mégjobban elpirulok. Olyan, mintha egy álomban élnék, és ez nem is a valóság lenne. És ha tényleg álom, akkor én soha többé nem akarok fölkelni, az is biztos.

- Én is - teljesen elvakít a rózsaszín köd; Hoseokon kívül semmi és senki mást nem látok.

- Gratulálok! - jön sorra a banda többi tagja, hogy gratuláljanak ahhoz, hogy együtt vagyunk Hoseokkal, pedig én még fel sem fogtam, hogy tényleg együtt vagyunk, azt meg pláne nem, hogy ez a retardált képes volt ezzel köszönni, ahogy beléptünk a dorm ajtaján. Lesokkolva állok egyik lábamról a másikra, ahogy a többiek már feldolgozták a hozzájuk eljutott információt, és kezdik elhagyni a nappalit.

- Na, most már elég késő van. Gyere, menjünk aludni - nyújtja felém Hoseok a kezét. - Szívesen, hogy elmondtam helyetted - forgatja a szemeit. - Emeld már meg azt a lipisztess segged, álmos vagyok! - ragad meg karomnál fogva, de ahelyett, hogy kirángatna a nappaliból, magához húz és úgy kérdez: - Most haragszol rám? - megrázom a fejem. Hogy is tudnék haragudni rá? Ajkaira felhőtlen görbület kúszik, miközben finom csókot hint párnáimra, amitől nekem is muszáj mosolyra húznom számat. - Menjünk!

Soha többé nem tudok nélküle és az ölelése nélkül aludni. Soha többé nem tudok az édes csókjai nélkül felkelni. Soha többé nem tudok mosolyogni, ha nincs mellettem. Képtelen vagyok létezni nelküle; a szerelmem, Hoseok nélkül.

TaeJin - Nélküled már nem az igazi

A napok mostanság úgy telnek, mintha nem is lennének. Nyomtalanul. Felkelek, végzem a dolgom, lefekszem, s már megint arra eszmélek, hogy este van. Emlékszem, régebben rettentően zavart, mikor ilyen gyorsasággal szállt tova körülöttem az élet, mert féltem elvesztegetni az időmet, azonban jelenleg teljesen mindegy, mi történik. Monoton és unalmas. Nem lelem kedvem az éneklésben, a többiek segítésében, a főzésben, a fejlődésben, semmiben…

Egy újabb fárasztó táncpróbát letudva, kimerülten, de leginkább letörten rogyok a terem széli padra, hogy onnan figyeljem tovább a többieket. Mivel a tanár elment, ők még gyakorolhatnak, mibe természetesen beszállok, ha kellek, ám ha nincs rám szükség, inkább nem. Hiába a kemény edzés, hiába a próbálkozás, hiába minden, sosem kerülök előrébb… A tánc nem az én világom, ideje belátnom, hiszen hiába nem tud több milliárd ember és csodálnak emiatt engem, én érzem és tudom, hogy ez a szint, min megrekedtem egy ideje, nem fog változni. Nekem meg nem elég… Önző dolog? Mindent, vagy semmit.

- Hyung - pattan le mellém hirtelen Taehyung, mire ijedten felszusszanok. - Elfáradtál? - kérdi hatalmas mosollyal, közben kisöpörve csutakos tincseit a szeméből.

- Igen - próbálom leutánozni mimikáját.

- Nekem elmondhatod - komolyodik el egy pillanat alatt, tenyerét a térdemre simítva. Az köztudott tény, miszerint Taehyung elég jó színész, de ez inkább abban mutatkozik meg, hogy milyen mértékben képes bohócot csinálni magából a kamera előtt, vagy számunkra, mikor valaki letört. Nos, ez is csak színlelés, és ha helyesen felelek, robban a bomba. Csakhogy most nem vagyok vevő semmire…

- Mit?

- Ami bánt. Bármit...

Pár másodpercig elmerengek, hogy a fiatalabbat beavassam-e kicsinyes és semmitmondó gondjaimba, vagy tagadjak, ezzel a szemébe hazudva. Szeretem őt, nem arról van szó, csak nem szeretném terhelni a semmivel, főleg, ha úgysem értheti meg.

- Mondd… mi lenne, ha kilépnék a bandából?

- Hogy hogy mi lenne? - döbben meg kérdésem hallatán. - Semmi, mert ilyen nem fog megtörténni! - vágja rá némi hezitálást követően.

- Miért vagy benne olyan biztos? - mosolyodom el keserűen.

- Mert nem engedem!

- Köszi - hagyom rá, hiszen mindketten tudjuk, semmit nem tehet, ha én úgy akarom.

- Hyung, ne már! Inkább gyere oda hozzánk, hátha a többiek jobb kedvre tudnak deríteni - ragadja meg a csuklómat és buzgón húzni kezd a srácokhoz.

Este nehezen alszom el, egyszerűen nem találom a helyem. Forgolódok, fáradt vagyok, erőm nincs nyitvatartani a szememet, de az álom valahogy nem akar utolérni. Sokáig küzdök érte, mi már már hajnalokba nyúlik, s ugyanezzel a lendülettel meg is bánom reggel, mikor nyúzottan, ugyanolyan kimerülten és rémképekkel, kellemetlen érzéssel, valamint keserű szájízzel ébredek.

Futom a felesleges köröket, csak minek? Felnőttem, megváltoztam, elértem a határaimat, talán ideje lenne lépnem.

- Hyung! - tárja ki az ajtót Taehyung, és bár ő sem néz ki valami jól, vigyorogva hozzám siet és leveti magát az ágyamra, ezzel félig beterítve engem is. - Éhes vagyok - rugózik rajtam párat, hogy biztosan tisztában legyek gondjával.

- Tudsz főzni… Akkor meg?

- De a tied finomabb! - folytatja rendíthetetlenül a fülembe nyafogva, ami egyébként egyáltalán nem jellemző rá, ezért ötletem sincs, mit kezdjek a helyzettel.

- Valld be, hogy csak lusta vagy.

- Jó, talán az is közrejátszik egy kicsit, de tudod, mennyire nagyon, és még annál is inkább szeretlek? - mereszt rám kölyökkutya szemeket.

- Hízelgős majom - tolom le magamról, hogy a paplan alól kikelve, elindulhassak reggelit csinálni a bandának, ha már Taehyung volt oly’ kedves és kirángatott az ágyból.

- Imádlak! - pattog a nyomomban.

- Hazudsz - nyújtózom, egyáltalán nem gondolva komolyan szavaimat.

- Én? Sosem tennék olyat - közli teljesen ártatlanul, majd a következő pillanatban a hátamra ugorva dönt kis híján előre. - Vigyél ki! - mutat előre, hangját a kelleténél jelentősebben megemelve, mi nem tesz jót se a fülemnek, se a még alvó tagoknak.

- Szörnyű vagy - csóválom meg a fejemet, de azért elindulok vele kifelé.

- Tudom.

Míg én főzök, Taehyung a pulton ücsörögve lóbálja a lábát és mesél mindenféle dolgot, a múltjáról, a színpad mögött megélt perceiről, a mamájáról, és hogy mennyire küzdött azért, hogy itt lehessen. Az a sejtésem, ő pontosan tudja mi bajom van, és direkt ezért szakadt a nyakamba.

Reggeli közben mellém ül és segít elfogyasztani a saját adag ételemet, méghozzá kifejezetten gyorsan. Előtte ott gőzölög a sajátja, míg az enyémből falatozgat, de természetesen nem szólok rá, hiszen van még, csupán nem értem, mire fel ez most.

- Hyung, veled zuhanyzom - szökell a nyomomban, miközben én a fürdőbe tartok.

- Micsoda öröm - jegyzem meg szórakozottan.

- Tudom, ezért csinálom - előz be, s még mielőtt beérhetnék, ő már majdhogynem teljesen meztelen.

Egy fanmeeting mindig erőt ad a folytatáshoz, és az is megszokott, hogy közben a fiatalok hülyéskednek kicsit, de ritkán vagyok én bármelyikük célpontja. Olykor csatlakozok, sőt, a kisebb csínytevésekben mindig szívesen részt veszek, de mostanság ez valahogy kimaradt az életemből. Már nincs kedvem hozzá…

- Oppa - térdel az asztalom elé Taehyung a szünetben, armykat megszégyenítően aranyos arccal, mit nem tudok nem megmosolyogni. - Kérhetek egy aláírást? - pattog, két öklét maga előtt összeütve.

- Én is, én is - csatlakozik mellé Jungkook.

- Te nem! - tapasztja tenyerét a maknae arcára és egyszerűen csak oldalra dönti.

- Jin oppa az én szerelmem! - egyenesedik vissza Kook és fellökve Taet, rámászik, erősen megragadja a vállait, majd rázni kezdi.

- Az enyém! - védekezik az állítólagosan idősebb srác, s ebből hamar egy kisebb bunyó alakul, minek a végébe Hoseok is beszáll. A három ütődött a földön rángatja egymást vigyorogva, míg meg nem unja Namjoon és Yoongi segítségével szét nem szedi őket.

- Hyung, nekik meg mi bajuk? - hajol át a vállam felett Jimin, hogy ő is jól láthassa az eseményeket.

- Fogalmam sincs - vigyorodom el a visszatérő Taehyung láttán.

- Máris jobb - mondja mámoros boldogságban, aztán engedi, hogy a vezetőnk elrángassa megigazíttatni a nagy harc közben összekócolt haját.

Azt hittem, viszonylag hamar visszatér minden a régi kerékvágásba, ám ennek ellenére Taehyung éppen csak kezdett belejönni szórakoztatásomba. A napjaim megteltek nevetéssel, amiért szörnyen hálás vagyok neki, s együtt a hülyéskedést is sikerült egy új szintre emelnünk, mit a többiek nem biztos, hogy olyan lelkesen fogadnak, de látszólag kezd minden rendben lenni. Kivéve az esték. Azokkal még mindig hadilábon állok.

Azon ritka pillanatokat, mikor Tae normális, vagy megbecsülni, vagy félni kell, mert az egyben azt is jelenti, hogy valami baj van. Természetesen ez nála állandóan fennáló probléma, azonban úgy vettem észre, hogy mostanság az ő közérzete is javult. Ezért sem számítottam egy kora hajnalban a konyha sötét magányában szomorkodó Taehyungra.

- Jesszus! - kapok a szívemhez, mikor a villanyt feloltva ő az első, akit kiszúrok az asztalnál ücsörögve.

- Bocsánat - terül el a sötét falapon, egy fájdalmasan mély sóhajtás kíséretében.

- Ajjaj - sétálok oda és kihúzva a mellette lévő széket, helyet foglalok, hozzá a lehető legközelebb. - Na mesélj, mi történt - hajtom le a fejem én is, hogy vele egy vonalban legyen a szemünk.

- Csak elfáradtam…

- Hogy érted?

- Ahogy te is elfáradsz néha abban, hogy jobb legyél, úgy én is elfáradok abban, hogy legalább a szintet megtartsam - feleli szomorkásan, tekintetét végig az asztalon tartva.

- Milyen szintet?

- Nem tudom, ne kérdezz ilyen bonyolult dolgokat - bújik el a karja mögé, akár egy nyűgös kisgyerek, s nekem itt esik le, hogy Taehyung pont annyira magányos, mint amennyire én éreztem magam annak, mielőtt elkezdett volna zaklatni.

- Gyere, menjünk vissza aludni, mert lassan kelni kell - simítok a hátára, mire rögtön mozdul, felegyenesedik, felém fordul és föltartott karokkal vár. Ilyenkor valami eszméletlen aranyos.

Magamhoz ölelve hagyom, hadd szorongasson, s elindulok vele vissza az én szobámba, hogy együtt vészeljük át azt a néhány megmaradt órát, mi még hátravan reggelig. Befekszem belülre, őt meg magam mellé téve hajtom kettőnkre a takarót, ám még mielőtt elalhatnék, újfent rámcsimpaszkodik, arcát a mellkasomba fúrva. Hajába puszilva simítok oldalára és várom a megváltó nyugalmat, mely kivételesen igen hamar utolér.

Kettőnk közt mindig is nagy volt az összhang, de neki sosem szenteltem különösebb figyelmet, mint bármelyik másik fiúnak. Yoongival egy időben többet beszélgettem, mert elég más a gondolkodása, meg Nammal a legelején rengeteget veszekedtem, hogy ne hajtsa már ennyire a csapatot, de ezen kívül nem vonzott egyik fiú társasága sem jobban, mint a másiké. Talán ez hiányzott. Egy biztos pont…

Csakhogy az a biztos pont mitől biztos? Mi tart össze minket és mi lesz képes szétválasztani? Hiába az én ragaszkodásom, kötődésem és szeretetem, ha egyszer Taehyung besokall, megun, netán szívesebben tölti az idejét a vele egykorúakkal, ott én nem tudok már mit tenni, s pont ez tántorított el eddig is a bármelyik fiú mellé való lepártolásomat illetően.

… És hogy ez be is bizonyosodjon, sajnos alig pár hét telik el, mire egy nap nem ébredek mellette. Eleinte olyasmi gondolatok kezdenek megfogalmazódni bennem, hogy biztos horkoltam, ezért ment át a helyére, netán sokat mocorogtam - amit egyébként egyáltalán nem szoktam -, vagy egyéb, számára zavaró tényező végett, azonban a reggeli készülődés alkalmával bizonyossá vált számomra, hogy kerül engem. Már nem keresett mindenféle idióta kifogásokkal, nem próbált a kedvemben járni esztelen ötletekkel, és egyáltalán nem követett nemhogy mindenhova, sehová sem… És én? Én egy szó nélkül elfogadtam.

Úgy voltam vele, ha nem kíváncsi rám, minek üldözzem őt? Hiányzik, de még mennyire, hogy hiányzik! Azonban csak rosszabb, ha ráerőszakolom magam.

Egész nap őt figyelem, de valami vele sincs rendben. Kedvetlen, letört, ám ez a kamerák előtt csak igen kis gesztusokban mutatkozik meg, amit csak mi vehetünk észre, akik évek óta vele élnek. Fáj őt így látni… Hiányzik, tán jobban is, mint szabadna, elvégre mégiscsak együtt vagyunk ugyan úgy, mint eddig, nekem mégis máshogy van rá szükségem. Nem csak a jelenlétére, a hangjára és a mosolyára. Hanem ő maga.

Estig győzködöm magam, mire sikerül elég bátorságot szereznem, hogy hazaérvén felkeressem őt és elhívjam megbeszélni a dolgokat, hiszen komolyan nem tudom, mi történt köztünk, ami miatt kerülni kezdett.

- Tae, mit csináltam rosszul? - keresem tekintetét, ám az valahol a padlón cirkál ellehetetlenítve vágyamat.

- Semmit, hyung - feleli halkan, ezzel egyre nagyobb aggodalmat kiváltva belőlem.

- Akkor miért kerülsz?

- Csak egyedül szeretnék lenni - rogy meg teljes alakjában, ujjait háta mögött összefűzve.

- De miért?

- Nem tudom…

- Ha nem tudod, akkor ne akarj. Itt vagyok neked, bármiben segítek, de ne zárkózz el tőlem, főleg akkor ne, mikor baj van - nyújtom felé jobb karomat és finoman magamhoz húzom.

- És ha az a baj nem csak nekem baj?

- Akkor még kinek?

- Neked…

- Nekem nincs bajom - mosolyodom el abszurd kijelentésén. - Csak az, hogy neked van.

- Hyung, ne légy ilyen - dönti homlokát a vállamra.

- Milyen?

- Kedves…

- Akkor legyen gonosz?

- Inkább.

- Tae - fogok felkarjaira, hogy eltolva magamtól a szemeibe nézhessek, ő azonban próbál ellenállni és visszabújni hozzám, mit alap esetben engednék is, de most sokkal fontosabb, hogy lássam. - Mi a baj?

- Hyuuuung - nyavalyog, azt remélve, hogy ettől engedek.

- Nincs hyung, mondd el szépen.

- Akkor elengedsz? - pillant végre íriszeimbe.

- El.

- Szerelmes vagyok beléd - darálja el egyszuszra, s én még fel sem fogom, amit mondott, csak elengedem, mire már fordulna meg, hogy faképnél hagyjon, de gyorsan magamhoz térve nyúlok csuklója után.

- Taehyung…

- Tudom, tudom, csak hagyj menni - hadonászik teljes alakjával előre feszülve.

-  Taehyung…

- Igen, tényleg az, de hagyj már - rángatja a kezét hisztérikusan, és ha most elengedném, biztosan felborulna, amit máskor szívesen néznék végig, ám jelenleg nem ez a terv.

- Taehyung - húzom közelebb és elé lépek. - Akkor csak hagyd, hogy szeresselek -  ölelem át a lesokkolt fiút, egy gyengéd puszit hintve az arcára. - Megmentettél saját magamtól. Nekem már te vagy a világom, és azt hittem, nincs köztünk gát, ám mikor reggel úgy tűnt, hogy elveszítelek, megijedtem. Tudod… ennél jobban aligha alakulhatott volna.

- Miért?

- Mert szeretlek, te buta…