YugBam - Ritmus

Yugyeomot a zene éltette. A ritmus és minden, ami vele járt. Bármilyen dalra képes volt táncolni, ütemtől és szövegtől függetlenül, elvégre amellett, hogy énekes, nagyobb szenvedély vonzotta efelé. A csapatból mindenki jól tudta, hogy a tánc a maknae mindene, és támogatták is benne, míg nem egy napon baleset érte Yugyeomot, ami által elvesztette a hallását. A fiú a kórházban teljesen összezuhant, az értékrendje megborult és még azóta sem hajlandó elfogadni az állapotát, egyáltalán nem szándékozik változtatni semmin.

- Jackson, hoznád a cuccait? - int Jaebum a kórházi ágy felé, min ott pihennek Yugyeom táskái, mikből az itt töltött napok alatt öltözködött.

- Nem vagyok… - kezd neki a maknae esetlenül, ugyanis még szokatlan számára, hogy nem hallja, amit mond. - Béna.

Mindenki fejében megfordul a válasz lehetősége, valamint ott pihen náluk egy-egy jegyzettömb tollal, ám szavakat senki nem talál hozzá, így Jackson, átadva a kisebb táskát, egyszerűen csak hagyja, hadd hozza ő.

- Szerintetek ez így rendben van? - kérdi Mark kifelé menet. Többnyire körbevették Yugyeomot, hogy legyen aki vezeti és legyen, aki mögötte segít, ha netán baj lenne.

- És szerinted mit tehetnénk? - pillant rá éppen csak egy másodpercre Jinyoung, majd tekintetét visszavezeti az előtte haladó maknaera.

- A vezetőség már most sincs elragadtatva - sóhajt legelöl a csapat leadere. - Ebben az állapotban szinte semmire sem jó, hogy az ő megfogalmazásukkal élhessek.

Mély csend telepedik a csapatra, miközben a kisbuszhoz igyekeznek, s egyedül az egyik tag tollának a sercegése ad hangot felőlük, miközben a tenyerében lévő kisalakú füzetbe próbál viszonylag olvashatóan írni, mit egyszerűen csak átnyújt Yugyeomnak.

“Nem lesz semmi baj, mi melletted állunk” - virít rajta ez a pár szócska, mellyel rögtön könnyeket csal a jelenleg kifejezetten instabil lelkiállapotban lévő maknae szemeibe.

- Hyung - nyújtja vissza Youngjaenak a füzetet meghatottan.

A járműbe beülve, Yugyeomnak rögtön eszébe jut, hogy ő ilyenkor mindig zenehallgatással múlatja az időt, ami méginkább megtöri, min az sem segít, hogy Jackson a túloldalt bedugott fülekkel nézelődik kifelé.

- Jacks - rántja ki Mark a fülhallgatókat, aprót biccentve a maknae felé, mire a kínainak rögtön leesik a célzás és inkább zsebre teszi.

Hazaérve a helyzet csak rosszabodik és Yugyeom magába zárkózva menekül mindenki elől, akik mind próbálnak lelket önteni belé. A banda tanácstalan, mindezek mellett pedig ott lebeg a fejük felett a fiú elvesztésének esélye. Hiába szereti annyi fan, hiába a sok rajongó,  Yugyeomnak már semmi keresnivalója a popszakmában, elvégre hallása nélkül nem tud énekelni.

Másnap reggel kénytelenek egyedül hagyni őt, hogy elindulhassanak próbára, amikbe innentől szerepe sincs a legfiatalabbnak. A cég, amint megtudta, hogy Yugyeom véglegesen megsüketült, rögtön kiírta őt a bandából, ám még vár rá egy búcsú koncert, amin bár nem fog szervesen részt venni, a rajongóitól el kell köszönnie, minek felkészüléséhez adtak neki egy kevés időt. Társai mind kétségbeesettek és állandóan csak azon gondolkodnak, hogy ezen miképp tudnának változtatni, de ahány elkezdett megbeszélés erről, annyi reményvesztett pillanat számukra.

Este látszólag minden a szokásos, ahogyan az máskor is van. Jinyoung vacsorát készít, Jackson és Mark videójátékoznak, Bambam a szobájában kucorog, Youngjae pedig takarít. Yugyeom - mivel semmi dolga - ráér jobban megfigyelni őket és tökéletesen látja, hogy mindenki mennyire feszült. Nagy bámészkodásából a kanapé süppedése riasztja ki, s oldalra tekintve a leaderrel találja szembe magát, aki a kezében egy nagyobb vázlatfüzettel telepedett mellé.

“ Biztos jó így neked?” - kérdi írásban Jaebum, mire Yugyeom körmölni kezd.

“ Mire célzol?”

“ Nem kéne elmenned egy tanfolyamra, ahol megtanítanak jelzésekkel kommunikálni?” - adja vissza félve, elvégre minden esély megvan rá, hogy a maknae félreérti.

“ Csak nekem?”

“ Tudod, hogy az öcsénk vagy, de nekünk nincs rá időnk”

“ Értem…” - nyújtja át, majd fejét elfordítva bizotsítja afelől, hogy lezárta a “beszélgetést”.

Jaebum sejtése beigazolódott, látván, hogy Yugyeom teljesen magára vette, pedig csak segíteni szeretne neki, nem pedig elüldözni, ám sajnos el fog érkezni a nap, mikor többet nem lehetnek már együtt, mint egy banda.

A magas fiú felállva, inkább kimegy a konyhába, ugyanis az az egyetlen hely most, ahol nem fogják őt zaklatni, hiszen szeretett hyungja megvédené a többiektől.

- Áhh, Yugyeom - mosolyog rá Jinyoung, majd homlokon is csapja magát, amiért elfelejtette, hogy ő nem hallja.

- Értem, hyung… - válaszol neki egy halvány mosollyal.

- Mi?

- Látom - mutat ajkaira, s közelebb lépve mered a nagy fazékba. - Mit főzöl? - vezeti vissza tekintetét, hogy láthassa a választ.

- Ramyunt.

- Beszélgetsz velem? Idehaza nem érzem embernek magam… - csügged el, felülve a pultra, hogy onnan figyelhesse Jinyoungot.

- Bántott valaki?

- Tessék?

- Bántott valaki? - kérdezi immár jóval artikuláltabban, mire a válasz egy fejrázás. - Akkor?

- Unalmas. Nem jó tévézni és nincs is mit csinálnom - mondja, néha-néha megakadva beszéd közben, de az idősebb bátorító bólintásai tovább segítik.

- Gyere - int a maga irányába és elindul kifelé, egészen a szobájába, ahol a polcról pár röpke perc keresgélés után kikap egy vastag könyvet, mit Yugyeom kezébe nyom. - Olvasd el, tetszeni fog - hagyja őt ott, hogy visszatérhessen a főzéshez.

Yugyeom a borítót tanulmányozva tér be Bambamhez, ki az ágyában fekve tanul egy dalszöveget. Szó nélkül arrébb lökdösi, betelepszik mellé és elkezd ismerkedni a kapott könyv tartalmával. Legjobb barátokként ez eddig teljesen természetes dolognak tűnt, azonban a maknae úgy érzi, hogy társa, mióta hazajött, kifejezetten kerüli őt, amit további hűvös viselkedése is bizonyít. Nem néz rá, mintha ott sem lenne, úgy tátog tovább és mélyed saját gondolataiba.

Yugyeom napjai többnyire olvasással és a kutyával, Cocoval való játszással telnek. Szép lassan kezdi elfogadni, hogy csupán idő kérdése és haza kell mennie, ahol szintén teher lesz a szülei számára, így sürgősen el kell kezdenie a tanfolyamot, hogy a saját lábára állhasson. Utálja ezt a kiszolgáltatott helyzetet és szinte fizikailag fáj neki, ahogy a többiek őt méregetik, attól félve, hogy netán megsértik valamivel. Kínosan ügyelnek rá, hogy ki hol telefonál, mikor hallgat zenét, netán táncol valamire.

Végül egy kora délutánon, mikor már senki sincs a dormban, elhatározza, hogy bemegy a céghez valamit csinálni, máskülönben egyedül be fog golyózni. Nyárhoz képest nevetségesen túlöltözött, ám ez szükséges, mielőtt valaki felismeri őt.

Az épületbe érve, a portástól még a szokottnál is ügyetlenebbül kéri ki egy terem kulcsát, hiszen hozzászokott már ehhez, csak eddig a társain kívül mással nem próbált beszélni. Szokásosan köszön mindenkinek, mélyen, tisztelettudóan meghajolva, azt azonban észre sem veszi, hogy több, az egészségével kapcsolatos kérdést megválaszolatlanul hagyva tér ki szándékán kívül a beszélgetések elől.

A tükrökkel körülvett terembe lépve, elfogja egy bizonyos szorongás. A szíve húzza befelé, ám az esze menekülésre készteti. Egy utolsó fájdalmas sóhajt megeresztve, becsukja maga mögött az ajtót, majd a a kulcsot az asztalra dobva, leveszi pulóverét és felnyomva a villanyokat beáll középre. Zenét felesleges lenne kapcsolnia, bár ennek ellenére megfordul a fejében, azonban elvetve a dolgot kezd mozgásba saját tükörképe tanulmányozása közben. Minden lépés reflexszerűen jön és szinte tökéletes, mégis hiányzik belőle az élet, a ritmus, a rendszeresség. Legalább fél órán keresztül próbálkozik, mikor inkább úgy határoz, hogy taktikát vált. Egy régebbi számukat énekelve táncol rá, a lépéseket a szöveghez igazítva, de a sokadik rontás és számára továbbra is néma perc után, szinte zokogva omlik a földre. Egyszerre ideges és elkeseredett, amiért nem képes egyedül még ennyire sem, s kilátástalannak tartja az egész életét anélkül, ami idáig a világot jelentette számára.

Fogalma sincs, mennyi idő telik el, mikor egy vállához érő kéz rántja vissza kissé csillapodott sírásából, s fejét a magas alak felé kapva nyugszik meg, hogy csak Bambam az. Homlokát visszaejtve felhúzott térdeire zárja ki az idősebbet, ám ő nem engedi magát figyelmen kívül hagyni, sőt, megragadva a maknae felkarja, álló helyzetbe húzza őt.

- Mit akarsz, hyung?

- Inkább te mit csinálsz itt? - kérdez vissza hevesen artikulálva, hogy legjobb barátja megértse őt.

- Semmit - pillant félre a hazugság egyértelmű jelével. Bambam két tenyerét a fiú arcára tapasztva vezeti vissza íriszeit, ugyanis nincs nála jegyzettömb, csupán a portástól tudta meg, hogy Yugyeom bent van, így kénytelen valahogy vele megértetni magát.

- Táncolni jöttél, igaz? - szomorodik el barátja kipirosodott szemei láttán.

- Hagyj… - löki el a kezét, még mindig dacolva az elmúlt napok emlékeire, mikoris Bambam egyáltalán nem foglalkozott vele. - Úgyis tudod, tehát mehetsz tovább dolgozni - fordul el tőle, azonban ezt még mindig nem hagyja az idősebb. Elé ugorva emeli fel mutatóját, majd mellé középső és hüvelykujját, s választ sem várva rohan ki a teremből, Yugyeom legnagyobb meglepetésére. Fogalma sincs, mit akar a másik, így visszatértéig ugyan ott, dermedten áll, ám utána sem világosodik meg, hiszen nincs nála semmi egyéb, mint eddig.

- Táncoljunk! - jelenti ki teljes magabiztosággal.

- Mi?

- Tánc…

- Nincs kedvem - fújja ki a levegőt, feladva, hogy bármi jó származhat Bambam jelenlétéből.

Az idősebb a zsebébe túrva veszi elő a kis füzetet, valamint tollat és gyorsan valamit írni kezd, amit a másik elé tart.

“ Ritmust nem csak zene adhat, Gyeommie~”

Egy kérdő pillantás után inkább elteszi eszközeit és Yugyeom csuklóját megragadva tapasztja a maknae tenyerét a szívére. A fiú nem érti, miért csinálja, de nem ellenkezik, csak érdeklődve figyeli, ahogy társa elmosolyodik és elengedve őt vesz ki még valamit a zsebeiből. Egy kis zacskóból előtúrva a dolgokat, felmutatja a két füldugót, s a fülébe helyezve lép hátrébb Yugyeomtól.

- Nem számít más, csak amit érzel - kiabál a hirtelen csend miatt, közben önmaga mellkasát ütögetve. - Nézd - ordít akkora erővel, hogy hiába a hangszigetelt falak, még kint is hallani lehet.

Kissé robotos, akadozó léptekkel, saját szívének üteméhez igazítva kezd táncolni, minek java ígyis dabelés, de nem számít, sőt, ahogy meglátja a maknaet mosolyogni, csak fokozza a dolgot. Yugyeom beszáll ebbe a fura játékba és olyan jól szórakoznak, hogy végül az egész délután erre megy el. A fiatalabb megnyugszik a tudatra, miszerint újra minden rendben köztük, pedig ez koránt sincs így…

A két fiú a napokban kialakított egy rendszert, és Bambam minden szabad percét valamelyik táncteremben tölti, Yugyeommal gyakorolva. Eleinte csak maguktól táncolnak, azonban úgy határoznak, hogy megpróbálnak idegen koreográfiát begyakorolni. Az idősebb természetesen füldugóval viszi végig ezeket az órákat, hogy minél jobban átérezhesse barátja helyzetét és hasonlóan, de inkább még bénább lehessen a próbákon.

Mikor már többnyire megy nekik a saját és más bandák koreográfiájának hibátlan végigvitele, Bambam úgy dönt, hogy a többieket is beavatja, hátha ilyen módon közösen elérhetik Yugyeom maradását. A fiú siketsége ellenére igen fogékony, s ha a zenét nem is hallja, a többiek mozgásából és fejbenszámolás segítségével ki tudja következtetni és tartani is az ütemet, miben segítségére van a többiek ritmikus tapsolása, valamint lábdobogása.

- Srácok, Yugyeomnak nincs része a mostani számban - tárja szét karjait Jackson, ezzel felhívva mindenki figyelmét magára.

- Énekben nem is kell, de kicsit átakalakítjuk a koreót, hogy legyen helye - válaszolja Jaebum egy határozott bólintás kíséretében, mire mindenki helyesel.

- És hogy vesszük rá hyungot a döntése megmásítására? - kérdi aggodalmasan Youngjae.

- Csak megmutatjuk neki. Annyinak elégnek kell lennie - feleli Mark, s hogy ez lehetséges legyen, rögtön elkezdik átalakítani közösen az egészet, Yugyeom számára a lehető legkedvezőbbre.

Ugyan a többiek a remény láttán nagyobb odafigyelést szentelnek a maknaera, Bambam nem hagyta abba vele a mindennapos gyakorlásokat, ami nagy örömére csak erősítette a kapcsolatukat. Tudja, hogy az elején kiállhatatlanul viselkedett, s pont ezért tesz már meg mindent, ezzel sokszor Yugyeom idegeire menve. A két fiatal közt még valamiféle - a többiek számára érthetetlen - jelrendszer is kialakult, de mindenki boldog, amiért a fiúk közt helyreállt a béke.

A maknae, mivel kimaradt az ének próbák és jelenleg hivatalos fellépések, interjúk, fotózások alól, elkezdett a testének fejlesztésével és egészséges táplálkozásával foglalkozni, ezzel elfoglalva magát a magányos időkben. Az eredmény kifejezetten hamar megmutatkozik, ami mellett a tánctudása és a többiekkel való kommunikációs készsége is sokat változik, ezzel már már észrevétlenné téve “betegségét”. Örül, amiért Bambam ott van neki és megmutatta, hogy még így is lehet teljes életet élni, csak akarnia kell.

Elérkezik a nap, mikor a banda a vezetőség elé áll a produkcióval, akiket csak azért hívattak össze, hogy megmutathassák a csapat legfiatalabb tagjának értékességét. Ő már biztosak benne, hogy Yugyeommal továbbra is tökéletesen tudnak dolgozni, de, hogy ezt a főnökök is elhiggyék, mindképp a legjobbat kell nyújtaniuk számára.

Bár Yugyeom rengeteg fellépést tudhat maga mögött, egyik sem hasonlítható a mostanihoz, mikor maradása a tét. Az idegesség miatt képtelennek érzi a produkció véghezvitelét, így segítségkérően pillant legjobb barátjára, ki csak bíztatóan elmosolyodik, felmutatja a hüvelykujját, a füle felé bök, amiben ott vannak a közös gyakorlásokon is használt füldugók, majd indítják a zenét, mi miatt képtelen elfordítania meglepett és egyszerre meghatott tekintetét Bambam irányából. Ezen felbuzdulva teszi a dolgát, s szinte vigyorogva nézi a többiek reakcióját Bambam rappelése közben, felelevenítve azt, mikor még hallotta - aminél most minden bizonnyal rosszabb, elvégre be van dugva a füle -, de még így is mérhetetlen büszke rá.

Az előadás után senki nem mond semmit, csupán kimennek és a csapat is elindul a saját dolgára. Mivel barátja két óra múlva lesz szabad, úgy gondolja, hogy inkább bent marad addig és gyakorol egyedül, minthogy feleslegesen utazgasson. Ugyan a gyomra görcsöl az idegességtől, de kitartóan viszi a lépéseket, míg meg nem jelenik az idősebb, arcán hatalmas mosollyal, mégis valamiféle aggodalomra okot adó grimasszal.

- Szia - fut elé boldogan Yugyeom, megfogva Bambam két vállát. - Na?

Az idősebb előveszi jegyzettömbjét és a másik számára is láthatóan ír, de azért felé fordítja, mikor végez, hogy biztosra el tudja olvasni.

“ Maradhatsz velünk!”

Yugyeom a hír “hallatán” visszapillant barátja szemeibe, de még mindig ott bujkál a szomorúság, mintha csalódott volna az eredményen.

- Akkor mi a baj?

Bambam eltávolodik, de még hátat is fordít, hogy úgy írja le további sorait, amikben ugyan nem biztos, de úgy gondolja, hogy ennyivel mindenképp tartozik a fiatalabbnak.

“ Nem így akartam és ennél rosszabbul nem is sülhetett volna el, mert mindenképp elkéstem, de mondani szeretnék valamit. Fáj, hogy már nem hallhatod, de azért leírom, hátha megérted, miért voltam olyan, amilyen…”

- Hyung, megijesztesz.

Bambam egy mély sóhajt követően megint elfordul, és remegő kezekkel, immár sokkal lassabban vési fel következő szavait.

“ Szerelmes vagyok beléd… Sajnálom, el akartam mondani, tényleg, de így most még rosszabb. Nem akarlak elveszíteni, csak bűnösnek érzem magam, amiért így érzek irántad, főleg, hogy nem tudod”

- Bammie… - lepődik meg Yugyeom, mit pár perc mélységes némaság követ, míg össze nem szedi gondolatait. - Ha komolyan gondolod, akkor mond is el, ne csak írd! - néz határozottan szemeibe, mire az idősebb nagyot nyel és belekezd.

- Szerelmes vagyok beléd, már az kezdetek óta. Vártam, hogy elmúljon, de azt hiszem, nem fog…

- Rám nem is gondoltál?

- Mi? - lepődik meg a kérdésen, de összeszedve magát, megpróbálja értelmezni. - Csak rád gondoltam. Ezért tartottam meg eddig.

- Ez nem igaz. Ha gondoltál volna rám, már az elején szólsz.

- Nem akartalak vele bántani.

- Ezzel bántasz. Hyung, mi már egyek vagyunk, minden értelemben. Te segítettél élni. Te vagy az életem - lép elé és egyik karjával átölelve, szorosan magához húzza.