Az óra éppen csak elütötte az éjfélt, ám ettől függetlenül a fiúk szakadatlan munkája egy pillanatra sem maradt abba, feláldozva minden tartalékukat, annak érdekében, hogy életük első klipje a lehető legtökéletesebb legyen. A sminkesek nagyjából negyven percenként megállítják a csapatot, egyre növő karikáiknak és fáradtság jeleiknek eltüntetése érdekében, ami a több mint tizenöt órája tartó forgatás során nem is öltött túl nagy méreteket a számítottakhoz képest.
A hatalmas, régi, dohos épület ugyan rendelkezik több, nem szándékosan kialakított “szellőzőnyílással”, ami inkább majdhogynem fél falak hiánya, de még így is szegényesen kevés, valamint nehéz a becsapó, fülledt, éjszakai levegő, amit a feléjük fújt füst sem könnyít meg számukra. Javarészt a lenti táncrészen maradtak, letudva minden színészi képességre terhelt jelenetet, így a banda többsége túllépve határain kezd egy utolsó hajrába, már rég maguk mögött hagyva a rengeteg kamera és őket segítő személy által kiváltott izgalmat. Kivéve egy valakit, kinek ez komoly hátrányt jelent…
A fiúk sorba felállnak kezdő pozicíóba, majd amint a zene megszólal, mindenki tökéletesen teszi a dolgát, azonban ez a harmónia nem tart sokáig. Épp Seyoon feladata lenne előre menni, mikor a fiú teljes egészében lefagy, mit csak tetéz, hogy Yoochan véletlen beleütközik az eredetileg nem oda tartozó társába, így kénytelenek a zenét leállítani. Az első esetet még viszonylag könnyedén el is nézik, végigviszik a koreográfiát felvétel nélkül, s kezdik újra, ám hiába főtáncos, az idegesség miatt egyáltalán nem marad meg benne semmi, mi végett fokozatosan többet ront.
- Jó, elég, állj! - tárja szét karjait, hangját megemelve Junhee. Seyoon hevesen zihálva lép egyet hátrébb, pontosan tudva, hogy most igenis jogosan mérges rá a vezető. - Ezt mégis hogy engedhetjük meg magunknak?! - néz végig a csapaton, összesen egy embernek címezve mondandóját. - Minden perc pénz. Nem csak nekünk gond a felesleges időhúzás, hanem a stábnak is! - bök ingerülten az őket néző munkások felé. Seyoon torka szorul, igyekszik minél kisebbre húzni magát. - Azért annál jóval többet elértünk már, hogy ilyen dolgokon akadjunk fenn! - teszi fel az i-re a pontot, mire a fiú egy halk elnézés elmormolása közben kirohan az épületből, egyenesen annak legszéléhez, hol csak földre huppanva dönti hátát a mocskos falnak. Nem sír, eszében sincs, csupán időre van szüksége, hogy tiszta fejjel folytathassa. - Most meg…? - néz utána tanácstalanul a leader, majd kérdő tekintetét a csapaton is végigfuttatja, kik mind csak vállat vonva csodálkoznak az imént történteken.
Donghun fejét hátravetve fújja ki a bennrekedt levegőt, s mélyen fontolóra veszi a két lehetőséget, miszerint utána megy és segít neki, vagy itt marad és várja, hogy más cselekedjen helyette. Valaki olyan, aki könnyebben elviseli Seyoon szenvedését…
- Mindjárt jövök - határozza el magát hirtelen, és még mielőtt bárki bármit mondhatna, sietősre véve lépteit távozik a helyiségből.
Donghun mostanában sűrűn kerülte Seyoont, hogy rendezni tudja érzéseit és tiszta lappal debütálhasson, azonban időről időre be kell látnia, hogy nem képes sokáig távol maradni tőle. Szüksége van rá, mint barát, s talán ez fáj számára a legjobban. Ezt a falat sosem törheti át, ugyanis nem lenne sem erkölcsös, sem hasznos dolog, de valószínűleg még csak lehetséges sem…
Kiérve a romos épületből, éppen csak egy kis szellő mozgatja meg lenge ruházatát, kellemes borzongást kiváltva a férfiból. Egy utolsó nyugtató sóhajt követően végignéz a környéken, minek köszönhetően hamar megpillantja a távolban ülő Seyoont, aki még innen is tökéletesen láthatóan kifejezéstelenül mered a semmibe. Csendesen indul irányába, ám terve, miszerint csak észrevétlenül letelepszik mellé, az utolsó két méterben megdől.
- Áh, hyung, szia - ugrik fel hirtelen a fiatalabb, szürreális jókedvet erőltetve magára.
- Ne mosolyogj - int hetykén, s vállát megragadva nyomja vissza, leülve vele a lehűlt kőre.
- Mi a baj? - vált szolid ábrázatra.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem, nem?
- Hyung, szerinted alkalmas lennék én a nagyközönség elé? Mi van, ha egy koncerten felejtem el a részemet? - esik letargiába az általában minden sérelmét magában tartó fiú.
- Eddig is volt közönségünk, maximum a szám lesz kicsit több. Seyoon, nem adhatod fel a célegyenesben. Mindenki fáradt, mindenki aggódik, de elhatároztuk magunkat, várnak a rajongók, számítunk rád… - pillant a szíjakkal mellkasára erősített gyűrűt piszkáló társára. - Nem vagy egyedül… - simít a térdére, ezzel felvonva magára Seyoon figyelmét.
- Én mégis úgy érzem - fúrja a Hold fényében sötéten csillogó íriszeit Dongunéiba.
- Miért? - nyel egyet kényszeredetten, fogain keresztül szűrve ezt az egyetlen szócskát.
- Mindegy… Menjünk - állna fel, hogy visszainduljon folytatni a forgatást, ha Donghun nem kapná el a csuklóját és láncolná szorosan maga mellé.
- Nagyon nem mindegy, Seyoon. Én tudni akarom mi bánt - emeli feljebb a hangját a hatás kedvéért.
- Te bántasz, hyung! Hogy hiába próbálkozom olyan keményen, semmibe veszel és átnézel rajtam! Most is minek jöttél utánam? - akad ki a másodperc tört része alatt, ám amint befejezte, rögtön meg is bánja, elvégre ezt nem most és nem így szerette volna megbeszélni. - Sajnálom… - süti le a tekintetét.
- Nem, igazad van. Egy hülye vagyok, de meg kell értened, jobb így.
- Hogy értsem meg, ha nem mondod el? - motyogja magában, szinte nem is remélve, hogy értelmes választ kap rá.
- Nem mondhatom…
- Jó - hagyja ennyiben, mélyen megbántottnak érezvén magát.
- Seyoon, ne csináld!
- Nem csinálok én semmit…
- Csak rosszabb lesz, ha tudod.
- Oké.
- Ahh, hagyjuk - áll fel immár Donghun, ám a fiatalabb nem követi, csak csendesen figyeli, ahogy háttal elé áll.
- Szerintem is…
Donghun kezei ökölbeszorulnak, s utolsó elkeseredettségében felpillant a Holdra, tőle várva bárminemű segítséget, ami megoldhatná ezt a felettébb kényelmetlen helyzetet. Nem szeretné elveszíteni Seyoont, de jelen pillanatban mindkét út efelé vezet. Kénytelen dönteni, hogy mi okból lenne könnyebb…
- Szerelmes vagyok beléd - közli teljes higgadtsággal, ám ujjai tördelése elárulja, hogy nagyon is feszült miatta. Már indulna meg befelé, maga mögött hagyva ez elmúlt tíz percet, lelke legmélyére száműzve ezt a beszélgetést, mikor váratlanul egy mellkas simul a hátához és két kéz vetődik át válla felett, teljes súllyal ránehezedve a férfira. - Most mért vigyorogsz? - tekint rá, nehezen visszatartott mosollyal.
- Mert hülye vagy.
- Öhm… Köszi?
- Én köszönöm - nyom egy gyors puszit az idősebb arcára, s sugárzó jókedvvel visszaindul a rájuk váró csapathoz, hogy mielőbb befejezhessék a forgatást.
- Jó, de mit? - kiabál utána, jobb tenyerét az imént Seyoon ajka által érintett részre simítva.
- Majd megtudod - fordul hátra, úgy menve tovább. - Egyébként meg gyere, mert sosem végzünk - nevet társa értetlen kifejezésén, s még mielőtt beérhetné őt, hogy bombázhassa a kérdéseivel, sürgősen eltűnik a hatalmas épületben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése