Mindjárt este tizenegy van, ami azt jelenti, hogy lassan harmincöt órája nem aludtam semmit, mely nem is lenne baj, ha nem most állnánk neki betanulni a következő koreográfiát. Sűrű napot tudhatunk magunk mögött, temérdek dolgunk volt, így eddig lehetett húzni a táncot, amit már tegnap el kellett volna kezdeni, úgyhogy holnapra már esélytelen, hogy eltoljuk. Főleg Hanbin miatt. Tisztelem és szeretem - sőt… -, de ilyenkor nagyon tudom utálni azt a maximalista énjét, amit főleg velünk szemben szokott alkalmazni. Egy hétig beteg voltam, ami miatt rengeteg bepótolnivalóm maradt, ám még így sem érzem valami jól magam, ami részben az elmúlt idők hajtásának köszönhető.
Legelöl mutatja a lépéseket, hozzá énekelve az épp aktuális szöveget, de felém alig jut el bármi, lassan nehezemre esik azt is felfogni, hogy mi mit csinálunk jelenleg. Közel egy óra, amit én végigszerencsétlenkedek, majd ő fogva magát levetődik velünk szembe, hátát a tükörnek döntve, s úgy figyel minket, mint a csapat mélyentisztelt vezetője. Tulajdonképpen kiérdemelte a rangját, elvégre ő tesz a legtöbbet a bandáért, csak néha nehezebb ezt megbecsülni, mint elfogadni.
- Aki tökéletesen végigcsinálja, mehet - int az ajtó felé, s combjára téve a billentyűzetet, elindítja normális sebességben a számot.
Tekintetem követi másik térdére fektetett ujjai öntudatlan mozgását, majd íriszei kutató ingázását, ahogy hibákat keres a lépésekben, majd végül szemei megállapodnak rajtam.
- Yunhyeong - állítja le a zenét, ezzel kisebb elégedetlen morranásokat kiválva néhány társamból. - Valami baj van? - vonja fel szemöldökeit, úgy végignézve rajtam, bárminemű arra utaló jelet keresve, mi gátolna engem a munkába. Furcsálló kifejezése láttán hirtelen észbe kapok, hogy nekem is kellett volna táncolnom, s noha nem emlékszem a koreográfiára, ha így lenne sem menne normálisan véghezvinnem, azonban az ellenkezés minden formáját elvetem.
- Nincsen.
- Akkor mit állsz ott egyhelyben? - sóhajt gondterhelten, mindenkivel tudatva nemtetszését.
- Elbambultam - mondom, egy nagyobb ásítást visszatartva. Szinte érzem, ahogy megfagy az ereimben a vér, pedig még többnyire jó kedvében van, legalábbis ahhoz képest, amilyen lesz, ha nem végzünk hamar. Alig akad nagyobb vágyam, mint minden figyelmét magamnak tudni, csak azt egyáltalán nem így… - Sajnálom - teszem még hozzá, mire egy dorgálónak levonható hümmögést követően újraindítja a zenét.
Színtelenül magam elé meredve próbálom követni a többik lépteit, de amint pozíciót váltanak, máris elbuktam, merthogy fogalmam sincs hol kéne lennem. Chanwoo elhaladva mögöttem, egy határozott lökéssel “segít” a bal szélre, közel sem észrevétlenné téve ezzel ügyetlenségemet, de legalább nem bontottam fel az alakzatot. Bár annyira mindegy, hiszen a továbbiakban, ha nem megyek neki legalább két embernek, akkor egynek sem.
- Jinhwan hyung, Jiwon hyung, mehettek - int kifelé lustán, mire a két említett nagy léptekkel, széles mosollyal és az időhöz képest igen elevenen elhagyják a termet. - Az elejétől! - várja meg, míg visszahelyezkedünk, majd elindítva a zenét, újrakezdjünk ugyanazt.
Szép sorban esnek ki a tagok, még úgy is, hogy folyamatosan engem kell kerülgetni, nehogy leüssek, vagy fellökjek valakit nagy ügyetlenségemben. Hanbin nem szól, bár egy ideig próbálta magyarázni a dolgokat, az én unszolásomat igen hamar feladta. Kicsit olyan, mintha lemondott volna rólam, amit bárhogy tagadnék, természetesen rosszul esik még a gondolata is, de jelen esetben semmi jogom emiatt tajtékzani, elvégre feketebárány lettem, mit Jiwon visszatérő és tükör elé letelepedő, meglehetősen szórakozott alakja bizonyít felém. A többiek unatkoznak, akik végeztek ki-be járkálnak, s mindenkinek van valami nyűgje, ami miatt mielőbb haza szeretne menni, ha nem lenne elég maga a fáradtság.
A terem oldalára felszerelt digitális óra szerint negyed kettőre én maradok az egyetlen, aki nem képes hibátlanul végigvinni azt a másfél percet, melyet az utóbbi pár órában rengetegszer láttam, mégsem maradt meg semennyi belőle. Ennyire rosszul nem teljesítettem még… Szörnyen kényelmetlen, hogy ennyi gondot okozok mind a csapatnak, mind Hanbinnak, ki csupán megdörzsölve szemeit teszi maga mellé a billenytűzetet és komótosan felállva nyújtózik egy nagyot.
- Pihenj le, mindjárt jövök - veti oda nekem, kiterelve a bámészkodó idősebbeket, majd eltűnvén az ajtó mögött, végleg egyedül maradok.
Nem maradt erőm, hogy elvonszoljam kimerült testemet a padig, így helyben levágódom a földre és érzelemmentesen tanulmányozni kezdem saját tükörképem. Gyűrött ruha, csapzott haj, karikás szemek, meggörnyedt tartás és egyéb olyan dolgot, amitől egy ember minden lesz, csak éppen vonzó nem. Nem mintha az akarnék lenni, főleg most… A szívem olyan mértékben foglalt, hogy több embert képtelen lenne befogadni, ami rendjén is van, hiszen az az egy elérhetetlen, másra meg nem akarom, hogy szükségem legyen. Ugyan az örökös sóvárgás és reménytelen harc szép lassan felemészt, még mindig jobb, mint holmi érzelem rabjaként élni, ami teljesen kifordítana önmagamból. Félek a változástól, ezzel azonban megtanultam együtt élni, ám fáradtan ezerszer nagyobb súllyal nehezedik rám, mi miatt a gesztusai jelentősen bántóbbak, mint máskor. Tehetetlen vagyok…
Hatalmas mosollyal lép be az ajtón, még hátrafelé valamit magyarázva, majd tekintete rám téved, s abban a pillanatban elkomorodik, mintha csak nyűg lennék a számára. Mondjuk az is vagyok…
- Kezdhetjük? - sétál az asztalhoz, hogy elvéve a széket, oda húzza, ahol eddig a földön ült.
- Igen - tápászkodom fel, és leporolva magamat, beállok oda, ahonnan indítok.
- Hyung…
- Igen? - pillantok rá, ahogy keresztbe tett lábbal, szigorú nézéssel méreget engem.
- Hazaküldtem a többieket, tehát van időnk bőven, amit ki is fogunk használni, ha nem koncentrálsz végre a feladatra - közli komolyan, ujjait már a billentyűzet gombjain pihentetve.
- Értem - bólintok jeléül, hogy tudomásul vettem, ugyanis hozzáfűznivalóm nincsen. Nem tudnám hogyan elmagyarázni…
- Akkor mehet - indít felém intve.
Nincs már erőm, mégis eléri, hogy keményebben dolgozzak. Ha ő mondja, megteszem…
Folyik rólam a víz, a ruháim rám tapadtak, a lábam fáj, a vállam zsibbad, a tüdőm ég, de nem állok meg. Szívem Hanbin jelenléte miatt legalább kétszeresével ver, mint kellene, ami főleg fáradtságomnak tudható be, ám ettől eltekintve igyekszem felvenni a zene ritmusát. Néha lassulok, de küzdök és nem adom fel. Olykor felpillantok bárminemű reakciót várva, ő azonban ugyanúgy figyel egész végig.
- Nos - áll fel, s sóhajtva leteszi kis eszközét, hogy közelebb jöjjön hozzám. - A mozdulataid nagyon lazák, ezzel ellenben a lépéseid túl merevek. Sokat rontasz, hyung…
- Sajnálom - döntöm le a fejem, kezeimet hátam mögött összekulcsolva.
- Elmutogatom végig, aztán te jössz - áll be mellém, tekintetét tükörbéli mivoltomra szegezve.
Ámulattal figyelem Hanbin mozgását, annak ellenére, hogy minden nap lehetőségem van látni, ám a tudat, hogy most csak nekem csinálja, sokkal többet jelent számomra. Ő is fáradt, tényleg hosszú napunk volt, mégsem ront. Arra azonban sajnos csak a végén jövök rá, hogy memorizálnom kellett volna az előadást és nem Hanbinra magára koncentrálni.
A következő két órában az én kínzásomat helyezzük előrtérbe, mi a megállás nélküli hajtást takarja. Nem kapok levegőt, fáj mindenem, és ott a lehetőség, miszerint feladjam, Hanbinnak semmibe nem telik elérni nálam a folytatást. Túlléptem a határaimat, mégis oly’ könnyen késztet a lehetetlenre, minta az természetes lenne. Testileg és szellemileg is kimerültem, de még megyek tovább…
- Elég lesz - veti hátra a fejét, idegesen tincsei közé túrva. - Szinte kínzás nézni téged. Yunhyeong, mi van veled? - dobja le a földre a billentyűzetet, mi nagy csattanással ér a kemény talajra, ezzel megtörve a terem végeláthatatlanul mély csendjét.
- Fáradt vagyok - vallom be halkan az egyértelműt.
- Látom… - fintorog elégedetlenül. - Te nem most voltál kórházban? - áll fel hirtelen, ezzel egy kisebb szívrohamot hozva rám.
- De.
- Baszki, mért nem szólsz?! - mordul fel, mire ösztönösen összébb húzom magam. - Hajtalak, mint az ökröt, mikor még nem is vagy teljes, erre kussban lapulsz, hyung! - kiabál, ami a terem kialakítása miatt sokszorsan ér fülembe, mit még el is viselnék, ha nem róla lenne szó. Összetör ezzel a hangnemmel.
- Jól vagyok-
- Nem vagy jól! - vágja rá indulatosan. - Tudtam, hogy valami nem oké, de sehogy sem jutott eszembe! Az én felelősségem, ha te vissza kerülsz!
- De-
- Még nem fejeztem be! - int le egy ingerült kézmozdulattal, úgyhogy inkább lapítok tovább. A torkom szorul, a szemem ég, az orrom csíp, de nincs az az isten, hogy én elsírjam magam előtte ilyesmi miatt. - Neked nem az egészségednek kellene lennie a legfontosabbnak?! Holnap úgyis folytatnánk, de ha lerokkansz megint, nem fogod tudni! - A lábaim remegnek, nem merek az szemébe nézni, és szörnyen szédülök.
- Én… én… - próbálok valami értelmeset kinyögni, de már elkéstem vele. - Sajnálom - szipogok fel hangosan, könny azonban még nem jött.
- Hyung… - hökken meg teljesen értetlen kifejezéssel. - Nem úgy értettem - mered rám letaglózva, ám én még a levegőt is visszatartom, küszködve a sírással. - Nem akartalak megbántani, csak aggódok érted - Aggódsz, mi? Mint bármelyik másik tagért… - Emiatt ne sírj, hazamegyünk és kipihened magad - tesz még egy lépést, immár teljesen elém kerülve, s emeli a kezét, mi megáll a levegőben és inkább leejtve mered rám tovább szánakozó tekintettel.
- Még bírom - jelentem ki a tőlem, illetve jelenlegi helyzettől telhető leghatározottabban, hozzá még ki is húzva magam, hogy némi hitelességet nyerjen.
- Miért erőlteted? - szaladnak össze szemöldökei.
- Mert nem szeretnék a banda terhére lenni - mondom el a könnyebb és reálisabb dolgot.
- És azzal nem lennél, ha visszakerülnél a kórházba?
- Tényleg jól vagyok…
- Kinek hazudsz, hyung? Én tényleg szeretnék hinni neked, csak sajnos lerí rólad, hogy magad ellen beszélsz, de azt nem értem miért - sóhajt újfent, nyomatékosítva állítását.
- Hagyjuk, menjünk - fordulok el, még az első csepp kibuggyanása előtt, s már indulnék meg kifelé, ha nem kapja el bal alkaromat, ezzel megállásra késztetve.
- Mért viselkedsz így? - fagy meg mögöttem, mély hangját a szokottnál is lejjebb eresztve. A könnyeim sorra törnek utat, légzésem gyorsul, de egyenlőre tudom takarni a jeleit, csak ne kerüljön elém.
- Hogy? - préselem ki ezt az egy szócskát hüppögés nélkül.
- Nem szoktál te utolsó lenni, eddig bent maradni meg főleg, tehát valami biztosan van, ha még emellé sírsz is. - Tényleg van valami… - És tudni szeretném mi az, hogy segíthessek rajta.
- Ezen nem tudsz - eresztem le vállaim, elfogadva lebukásom.
- De mindenen lehet. Megtaláljuk rá a módját - ereszti el a karomat, hogy hátamhoz simulva karoljon át, ezzel a plafonig száműzve pulzusomat.
- Ezen tényleg nem tudsz… - motyogom magam elé, mit talán ő meg sem hall.
- Miért? Miattam van? - talál bele a közepébe, mire egy apró bólintás a válasz. - Mit tettem? - ereszt el hirtelen, s elém állva fog két vállamra, hogy úgy meredjen szemeimbe.
- Semmit - mosolyodom el kissé, talán zavaromban, talán riadt kifejezése láttán.
- Na, most már bökd ki szépen! - nyugszik meg reakciómra. - Mért verünk meg engem?
- Én nem mondtam…
- Hát pont ezért gondolom, hogy olyan súlyos - vigyorodik el, két lépést hátrébb menve, hogy adjon némi teret. Sírásom fokozatosan alábbhagy, azonban még mindig szédülök. Nem tudom hogy mondjam el neki, de most már muszáj lesz. - Nos?
- Nem tettél semmit - kezdem félve. - Csak én… én…
- Te…?
- Szerelmes vagyok - fejezem ki a lehető legegyszerűbben, közben végig a cipőjét fixírozva.
- De hát az egy jó dolog! - szólal fel az eddigieknél hangosabban, mire összerezzenek. - Bár nem értem hogy vág ide…
- … beléd.
- Ohh - tántorodik meg gyáva vallomásom hallatán. A percek némán telnek, egyikünk sem mozdul. Sírástól hangos lélegzetem betölti a kis teremet, de még ez is fülsüketítő ebben a nehéz helyzetben. - Undorító - szólal meg végre. - Soha többet nem akarlak látni! - fordít nekem hátat és azzal a lendülettel kiviharzik, becsapva maga után az ajtót, egyedül hagyva lesokkolt mivoltomat. Belém égtek higgadt, mégis határozottan kemény szavai, s szinte a szemem előtt omlik össze az egész életem. Mi lesz így a bandával? Ennyi volt a karrierem? Az a baj, hogy teljesen jogos részéről, hogy így vélekedik és megint én voltam a hülye, amiért elmondtam. - Hyung - kukkant be vigyorogva, mit így hirtelen nem tudok hova tenni. - Erre számítottál, mi? - lépked felém szórakozottan. - Ne nézz már így, a hideg kiráz tőle - ér elém nevetve, finoman a felkaromra csapva. - Csak vicceltem, na.
- Te most hülyéskedsz velem?!
- Lehet - von vállat.
- Fuh, é-.. fuhh... mo-... hagyjál - viharzok el mellette, tudván, hogy ennyivel úgysem rázhatom le.
- Ha szeretsz, úgyis megbocsáltod - siet nyomomban, nem zavartatva magát, hogy végigkiabáljuk az egész épületet.
- Csakhogy utállak!
- Ez gonosz volt!
- Te vagy a gonosz!
- Akkor menjünk haza - ugrik rám, amitől kis híján előre borulunk, ám szerencsére sikerül az utolsó pillanatban megtartanom magam. - Tarts meg!
- Kizárt…
- Tarts meg!
- Nem…
- Tarts meg! - kezd el vergődni, így, mielőtt rossz helyre rúg, átfonom combjait.
- Ahhoz képest, hogy én ugráltam egész este és állítólag nem szabadna erőlködnöm - morgom, pedig valójában szörnyen megkönnyebbültem, amiért visszajött, annak ellenére is, hogy most ötletem sincs hányadán állunk, bár van egy olyan sejtésem, ezt most szépen elfelejti és minden marad a régi. Talán ez lesz a legjobb…
- Hát azért megyünk haza, hogy aludhass egy pár órát, mert holnap úgyis rengeteg dolgunk és megbeszélnivalónk lesz.
- A többiek úgyis átadnák…
- Nem velük, hanem veled - koppint fejen.
- És miről? - lélegzem nagyokat súlya alatt, folyamatosan nézelődve a sötét folyosókon, keresve a lifthez vezető utat. Máskor már rég ledobtam volna, főleg ilyen állapotban, de jelenleg ezt képtelenségnek érzem. Állát kobakomra hajtva lógatja kezeit mellkasomra, mikkel óvatosan dobol rajtam valami ütemet, miközben én feszülten várom a válaszát.
- A kapcsolatunkról.
- Van olyanunk? - csúszik ki a számon eme “értelmes” kérdés, elvégre az is egy kapcsolat, hogy barátok, vagy csapattársak vagyunk, de tudom jól, hogy most másképp értette.
- Lesz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése