TaeJin - Nélküled már nem az igazi

A napok mostanság úgy telnek, mintha nem is lennének. Nyomtalanul. Felkelek, végzem a dolgom, lefekszem, s már megint arra eszmélek, hogy este van. Emlékszem, régebben rettentően zavart, mikor ilyen gyorsasággal szállt tova körülöttem az élet, mert féltem elvesztegetni az időmet, azonban jelenleg teljesen mindegy, mi történik. Monoton és unalmas. Nem lelem kedvem az éneklésben, a többiek segítésében, a főzésben, a fejlődésben, semmiben…

Egy újabb fárasztó táncpróbát letudva, kimerülten, de leginkább letörten rogyok a terem széli padra, hogy onnan figyeljem tovább a többieket. Mivel a tanár elment, ők még gyakorolhatnak, mibe természetesen beszállok, ha kellek, ám ha nincs rám szükség, inkább nem. Hiába a kemény edzés, hiába a próbálkozás, hiába minden, sosem kerülök előrébb… A tánc nem az én világom, ideje belátnom, hiszen hiába nem tud több milliárd ember és csodálnak emiatt engem, én érzem és tudom, hogy ez a szint, min megrekedtem egy ideje, nem fog változni. Nekem meg nem elég… Önző dolog? Mindent, vagy semmit.

- Hyung - pattan le mellém hirtelen Taehyung, mire ijedten felszusszanok. - Elfáradtál? - kérdi hatalmas mosollyal, közben kisöpörve csutakos tincseit a szeméből.

- Igen - próbálom leutánozni mimikáját.

- Nekem elmondhatod - komolyodik el egy pillanat alatt, tenyerét a térdemre simítva. Az köztudott tény, miszerint Taehyung elég jó színész, de ez inkább abban mutatkozik meg, hogy milyen mértékben képes bohócot csinálni magából a kamera előtt, vagy számunkra, mikor valaki letört. Nos, ez is csak színlelés, és ha helyesen felelek, robban a bomba. Csakhogy most nem vagyok vevő semmire…

- Mit?

- Ami bánt. Bármit...

Pár másodpercig elmerengek, hogy a fiatalabbat beavassam-e kicsinyes és semmitmondó gondjaimba, vagy tagadjak, ezzel a szemébe hazudva. Szeretem őt, nem arról van szó, csak nem szeretném terhelni a semmivel, főleg, ha úgysem értheti meg.

- Mondd… mi lenne, ha kilépnék a bandából?

- Hogy hogy mi lenne? - döbben meg kérdésem hallatán. - Semmi, mert ilyen nem fog megtörténni! - vágja rá némi hezitálást követően.

- Miért vagy benne olyan biztos? - mosolyodom el keserűen.

- Mert nem engedem!

- Köszi - hagyom rá, hiszen mindketten tudjuk, semmit nem tehet, ha én úgy akarom.

- Hyung, ne már! Inkább gyere oda hozzánk, hátha a többiek jobb kedvre tudnak deríteni - ragadja meg a csuklómat és buzgón húzni kezd a srácokhoz.

Este nehezen alszom el, egyszerűen nem találom a helyem. Forgolódok, fáradt vagyok, erőm nincs nyitvatartani a szememet, de az álom valahogy nem akar utolérni. Sokáig küzdök érte, mi már már hajnalokba nyúlik, s ugyanezzel a lendülettel meg is bánom reggel, mikor nyúzottan, ugyanolyan kimerülten és rémképekkel, kellemetlen érzéssel, valamint keserű szájízzel ébredek.

Futom a felesleges köröket, csak minek? Felnőttem, megváltoztam, elértem a határaimat, talán ideje lenne lépnem.

- Hyung! - tárja ki az ajtót Taehyung, és bár ő sem néz ki valami jól, vigyorogva hozzám siet és leveti magát az ágyamra, ezzel félig beterítve engem is. - Éhes vagyok - rugózik rajtam párat, hogy biztosan tisztában legyek gondjával.

- Tudsz főzni… Akkor meg?

- De a tied finomabb! - folytatja rendíthetetlenül a fülembe nyafogva, ami egyébként egyáltalán nem jellemző rá, ezért ötletem sincs, mit kezdjek a helyzettel.

- Valld be, hogy csak lusta vagy.

- Jó, talán az is közrejátszik egy kicsit, de tudod, mennyire nagyon, és még annál is inkább szeretlek? - mereszt rám kölyökkutya szemeket.

- Hízelgős majom - tolom le magamról, hogy a paplan alól kikelve, elindulhassak reggelit csinálni a bandának, ha már Taehyung volt oly’ kedves és kirángatott az ágyból.

- Imádlak! - pattog a nyomomban.

- Hazudsz - nyújtózom, egyáltalán nem gondolva komolyan szavaimat.

- Én? Sosem tennék olyat - közli teljesen ártatlanul, majd a következő pillanatban a hátamra ugorva dönt kis híján előre. - Vigyél ki! - mutat előre, hangját a kelleténél jelentősebben megemelve, mi nem tesz jót se a fülemnek, se a még alvó tagoknak.

- Szörnyű vagy - csóválom meg a fejemet, de azért elindulok vele kifelé.

- Tudom.

Míg én főzök, Taehyung a pulton ücsörögve lóbálja a lábát és mesél mindenféle dolgot, a múltjáról, a színpad mögött megélt perceiről, a mamájáról, és hogy mennyire küzdött azért, hogy itt lehessen. Az a sejtésem, ő pontosan tudja mi bajom van, és direkt ezért szakadt a nyakamba.

Reggeli közben mellém ül és segít elfogyasztani a saját adag ételemet, méghozzá kifejezetten gyorsan. Előtte ott gőzölög a sajátja, míg az enyémből falatozgat, de természetesen nem szólok rá, hiszen van még, csupán nem értem, mire fel ez most.

- Hyung, veled zuhanyzom - szökell a nyomomban, miközben én a fürdőbe tartok.

- Micsoda öröm - jegyzem meg szórakozottan.

- Tudom, ezért csinálom - előz be, s még mielőtt beérhetnék, ő már majdhogynem teljesen meztelen.

Egy fanmeeting mindig erőt ad a folytatáshoz, és az is megszokott, hogy közben a fiatalok hülyéskednek kicsit, de ritkán vagyok én bármelyikük célpontja. Olykor csatlakozok, sőt, a kisebb csínytevésekben mindig szívesen részt veszek, de mostanság ez valahogy kimaradt az életemből. Már nincs kedvem hozzá…

- Oppa - térdel az asztalom elé Taehyung a szünetben, armykat megszégyenítően aranyos arccal, mit nem tudok nem megmosolyogni. - Kérhetek egy aláírást? - pattog, két öklét maga előtt összeütve.

- Én is, én is - csatlakozik mellé Jungkook.

- Te nem! - tapasztja tenyerét a maknae arcára és egyszerűen csak oldalra dönti.

- Jin oppa az én szerelmem! - egyenesedik vissza Kook és fellökve Taet, rámászik, erősen megragadja a vállait, majd rázni kezdi.

- Az enyém! - védekezik az állítólagosan idősebb srác, s ebből hamar egy kisebb bunyó alakul, minek a végébe Hoseok is beszáll. A három ütődött a földön rángatja egymást vigyorogva, míg meg nem unja Namjoon és Yoongi segítségével szét nem szedi őket.

- Hyung, nekik meg mi bajuk? - hajol át a vállam felett Jimin, hogy ő is jól láthassa az eseményeket.

- Fogalmam sincs - vigyorodom el a visszatérő Taehyung láttán.

- Máris jobb - mondja mámoros boldogságban, aztán engedi, hogy a vezetőnk elrángassa megigazíttatni a nagy harc közben összekócolt haját.

Azt hittem, viszonylag hamar visszatér minden a régi kerékvágásba, ám ennek ellenére Taehyung éppen csak kezdett belejönni szórakoztatásomba. A napjaim megteltek nevetéssel, amiért szörnyen hálás vagyok neki, s együtt a hülyéskedést is sikerült egy új szintre emelnünk, mit a többiek nem biztos, hogy olyan lelkesen fogadnak, de látszólag kezd minden rendben lenni. Kivéve az esték. Azokkal még mindig hadilábon állok.

Azon ritka pillanatokat, mikor Tae normális, vagy megbecsülni, vagy félni kell, mert az egyben azt is jelenti, hogy valami baj van. Természetesen ez nála állandóan fennáló probléma, azonban úgy vettem észre, hogy mostanság az ő közérzete is javult. Ezért sem számítottam egy kora hajnalban a konyha sötét magányában szomorkodó Taehyungra.

- Jesszus! - kapok a szívemhez, mikor a villanyt feloltva ő az első, akit kiszúrok az asztalnál ücsörögve.

- Bocsánat - terül el a sötét falapon, egy fájdalmasan mély sóhajtás kíséretében.

- Ajjaj - sétálok oda és kihúzva a mellette lévő széket, helyet foglalok, hozzá a lehető legközelebb. - Na mesélj, mi történt - hajtom le a fejem én is, hogy vele egy vonalban legyen a szemünk.

- Csak elfáradtam…

- Hogy érted?

- Ahogy te is elfáradsz néha abban, hogy jobb legyél, úgy én is elfáradok abban, hogy legalább a szintet megtartsam - feleli szomorkásan, tekintetét végig az asztalon tartva.

- Milyen szintet?

- Nem tudom, ne kérdezz ilyen bonyolult dolgokat - bújik el a karja mögé, akár egy nyűgös kisgyerek, s nekem itt esik le, hogy Taehyung pont annyira magányos, mint amennyire én éreztem magam annak, mielőtt elkezdett volna zaklatni.

- Gyere, menjünk vissza aludni, mert lassan kelni kell - simítok a hátára, mire rögtön mozdul, felegyenesedik, felém fordul és föltartott karokkal vár. Ilyenkor valami eszméletlen aranyos.

Magamhoz ölelve hagyom, hadd szorongasson, s elindulok vele vissza az én szobámba, hogy együtt vészeljük át azt a néhány megmaradt órát, mi még hátravan reggelig. Befekszem belülre, őt meg magam mellé téve hajtom kettőnkre a takarót, ám még mielőtt elalhatnék, újfent rámcsimpaszkodik, arcát a mellkasomba fúrva. Hajába puszilva simítok oldalára és várom a megváltó nyugalmat, mely kivételesen igen hamar utolér.

Kettőnk közt mindig is nagy volt az összhang, de neki sosem szenteltem különösebb figyelmet, mint bármelyik másik fiúnak. Yoongival egy időben többet beszélgettem, mert elég más a gondolkodása, meg Nammal a legelején rengeteget veszekedtem, hogy ne hajtsa már ennyire a csapatot, de ezen kívül nem vonzott egyik fiú társasága sem jobban, mint a másiké. Talán ez hiányzott. Egy biztos pont…

Csakhogy az a biztos pont mitől biztos? Mi tart össze minket és mi lesz képes szétválasztani? Hiába az én ragaszkodásom, kötődésem és szeretetem, ha egyszer Taehyung besokall, megun, netán szívesebben tölti az idejét a vele egykorúakkal, ott én nem tudok már mit tenni, s pont ez tántorított el eddig is a bármelyik fiú mellé való lepártolásomat illetően.

… És hogy ez be is bizonyosodjon, sajnos alig pár hét telik el, mire egy nap nem ébredek mellette. Eleinte olyasmi gondolatok kezdenek megfogalmazódni bennem, hogy biztos horkoltam, ezért ment át a helyére, netán sokat mocorogtam - amit egyébként egyáltalán nem szoktam -, vagy egyéb, számára zavaró tényező végett, azonban a reggeli készülődés alkalmával bizonyossá vált számomra, hogy kerül engem. Már nem keresett mindenféle idióta kifogásokkal, nem próbált a kedvemben járni esztelen ötletekkel, és egyáltalán nem követett nemhogy mindenhova, sehová sem… És én? Én egy szó nélkül elfogadtam.

Úgy voltam vele, ha nem kíváncsi rám, minek üldözzem őt? Hiányzik, de még mennyire, hogy hiányzik! Azonban csak rosszabb, ha ráerőszakolom magam.

Egész nap őt figyelem, de valami vele sincs rendben. Kedvetlen, letört, ám ez a kamerák előtt csak igen kis gesztusokban mutatkozik meg, amit csak mi vehetünk észre, akik évek óta vele élnek. Fáj őt így látni… Hiányzik, tán jobban is, mint szabadna, elvégre mégiscsak együtt vagyunk ugyan úgy, mint eddig, nekem mégis máshogy van rá szükségem. Nem csak a jelenlétére, a hangjára és a mosolyára. Hanem ő maga.

Estig győzködöm magam, mire sikerül elég bátorságot szereznem, hogy hazaérvén felkeressem őt és elhívjam megbeszélni a dolgokat, hiszen komolyan nem tudom, mi történt köztünk, ami miatt kerülni kezdett.

- Tae, mit csináltam rosszul? - keresem tekintetét, ám az valahol a padlón cirkál ellehetetlenítve vágyamat.

- Semmit, hyung - feleli halkan, ezzel egyre nagyobb aggodalmat kiváltva belőlem.

- Akkor miért kerülsz?

- Csak egyedül szeretnék lenni - rogy meg teljes alakjában, ujjait háta mögött összefűzve.

- De miért?

- Nem tudom…

- Ha nem tudod, akkor ne akarj. Itt vagyok neked, bármiben segítek, de ne zárkózz el tőlem, főleg akkor ne, mikor baj van - nyújtom felé jobb karomat és finoman magamhoz húzom.

- És ha az a baj nem csak nekem baj?

- Akkor még kinek?

- Neked…

- Nekem nincs bajom - mosolyodom el abszurd kijelentésén. - Csak az, hogy neked van.

- Hyung, ne légy ilyen - dönti homlokát a vállamra.

- Milyen?

- Kedves…

- Akkor legyen gonosz?

- Inkább.

- Tae - fogok felkarjaira, hogy eltolva magamtól a szemeibe nézhessek, ő azonban próbál ellenállni és visszabújni hozzám, mit alap esetben engednék is, de most sokkal fontosabb, hogy lássam. - Mi a baj?

- Hyuuuung - nyavalyog, azt remélve, hogy ettől engedek.

- Nincs hyung, mondd el szépen.

- Akkor elengedsz? - pillant végre íriszeimbe.

- El.

- Szerelmes vagyok beléd - darálja el egyszuszra, s én még fel sem fogom, amit mondott, csak elengedem, mire már fordulna meg, hogy faképnél hagyjon, de gyorsan magamhoz térve nyúlok csuklója után.

- Taehyung…

- Tudom, tudom, csak hagyj menni - hadonászik teljes alakjával előre feszülve.

-  Taehyung…

- Igen, tényleg az, de hagyj már - rángatja a kezét hisztérikusan, és ha most elengedném, biztosan felborulna, amit máskor szívesen néznék végig, ám jelenleg nem ez a terv.

- Taehyung - húzom közelebb és elé lépek. - Akkor csak hagyd, hogy szeresselek -  ölelem át a lesokkolt fiút, egy gyengéd puszit hintve az arcára. - Megmentettél saját magamtól. Nekem már te vagy a világom, és azt hittem, nincs köztünk gát, ám mikor reggel úgy tűnt, hogy elveszítelek, megijedtem. Tudod… ennél jobban aligha alakulhatott volna.

- Miért?

- Mert szeretlek, te buta…