Minden nap, minden este félve megyek haza, rettegve tőle, hogy vajon mi fogad otthon - noha okot még sosem kaptam rá. Ám most mégis, ahogy befordulok a kapunk elé, a szegényes fények ellenére is szinte rögtön megpillantom őt kiterülve a bejárati ajtó előtt a sárban, miközben kiterült testét kíméletlenül áztatja a szakadó eső.
Az idő hirtelen lelassul, a pillanatok perceknek hatnak, míg bejutok az udvarba, majd fölé állva kezd elhatalmasodni rajtam a pánik; most mit tegyek?
Gondolom megérezvén, hogy arca ernyőm takarásába ért, meggyötörten felém fordítja a fejét és szemeit az enyémekbe mélyeszti. Láttam már sokmindent a világban, megéltünk együtt tengernyi dolgot, de ennyire még sosem tűnt nagynak az a teher, amit nap mint nap egyedül kell cipelnie, mert én képtelen vagyok enyhíteni a fájdalmán. Ha tehetném, mindenem neki adnám, azonban a saját démonaival való harcában sem én, sem pedig más nem tud segíteni.
- Elestél? - magasodok fölé, igyekezvén minél többet takarni testéből az ernyőmmel.
- Nem - sóhajtja gyöngén az esti csöndbe.
- Akkor mi történt? Miért fekszel idekint a hideg földön? Még csak fel sem vagy öltözve rendesen! - kelek ki magamból ijedtemben.
- Csak elfáradtam - ereszt meg egy sajnáló mosolyt, majd megpróbál felkelni, mire én rögtön mozdulva felsegítem őt és szépen lassan betámogatom a házba. - Hol voltál? Azt mondtad, szombaton nem dolgozol.
- De hisz szerda van, drágám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése