A dolgok ijesztően könnyen alakulnak, s én egyenlőre félek elfogadni, hogy amire már oly’ régóta vágytam, hirtelen az ölembe esik.
Jisooval egyfajta rendszerességet alakítottunk ki, ami részben az én érdekeimet hivatott szolgálni, de a mellé járó megszabott étrend és megnövekedett edzésszám nem kifejezetten van ínyemre. Ugyanakkor, továbbra is veszekszünk, húzzuk egymás agyát, kiidegeljük a másikat - főleg én, mindenkit -, a változás mégis tökéletesen érezhető. Jisoo is más, odafigyelőbb, furcsán romantikus, és mintha jobban óvna a saját magam által kreált veszélyektől.
A többiek persze nem tudnak rólunk, és bár engem nem zavarna, megértem, de Soot igen, elvégre, mégiscsak a főnökük, semmi közük hozzá.
- Jó reggelt - tárom ki az ajtót, rögtön szembe találva magam Jisooval, ki összevont szemöldökkel méri végig már kifejezetten éber valómat.
- Neked is - válaszol, mint az udvariasság mintaképe. - Még van fél óránk indulni, amiből te az utolsó öt percet szoktad öltözködésre fordítani, addig meg csak szenvedsz - kerül ki, ismertetve a tényeket.
- Nem vagy éhes? Csináltam reggelit - invitálom a konyhába, lassan sokk közeli állapotba hozva őt, amiből természetesen nem sok látszik rajta, merthogy itt is tartja határozott formáját. Megpróbálok mindent jól csinálni, és végre tényleg boldognak lenni…
- Szeretnél valamit? - foglal helyet az asztalnál, továbbra is furcsálló tekintettel meredve rám. Minden pillanat élvezet, mikor nem ő jár előttem fél lépéssel.
- Tőled, vagy úgy nagy átlagban? - ülök le vele szembe a másik megterített részhez, hiszen voltam oly’ kegyes és megvártam, míg megérkezik. Ritka az, ha én kedveskedek valakinek, de tényleg nagyon próbálom jól csinálni, hogy ezúttal ne legyen mit megbánnom.
- Tőlem… természetesen.
- Nem nagyon - vonok vállat, s felvéve az evőpálcikákat, nekilátok az evésnek.
- Attól ezt még neked hoztam - nyújt át egy, a kabátzsebéből kivett igen vaskos borítékot, mit átvéve tőle, meglepetten tanulmányozok. Kinyitni túl egyértelmű lenne, tényleg.
- Mi ez?
- A fizetésed.
- Ez azt jelenti, hogy délután eljössz velem a postára csekkeket feladni? - veszem elő legszebb nézésemet, pár nagyobb pislogással meghintve azt.
- Akár - mosolyodik el produkciómon. - Viszont ma már elkezdjük feltérképezni a dolgokat, ugyanis megjött az első munkád.
- Wow, és mi az?
Nem mondom, hogy teljesen fel vagyok készülve a dologra, de tény, tegnap letelt a hat hetem, így bizony már bármikor kihelyezhetnek élesbe. Mondjuk, csak nem fognak egyből valami veszélyes dologba dobni…
- Egy banki cég feje tegnap késő este váratlanul eltűnt és magára hagyta az egyedül nevelt, nyolc éves kisfiát. Egyenlőre a rendőrség nyomoz és bizonyítékokat keres, de több, mint valószínű, hogy megkapjuk az ügyet - vázolja fel a helyzetet, mitől rögtön összeszorul a szívem, bár nem a pasas miatt.
- Szegény kölyök…
A reggeli befejezte után a terepre megyünk, hogy összeszedve a csapatot, kiautózzunk az adott bankhoz, honnan tegnap nyolc óra magasságában távozott a férfi. Nekem itt hasznom nincsen, némán figyelem a feltérképezést, meg még amiket csinálnak. A kiképzési időmbe nem nagyon fért bele más, mint a testi felkészítés, tehát elméletben nem vagyok a toppon, de hála az égnek, nem is várják el.
Az egész délelőtt rohangálással telik, amit én teljes mértékig unok, ám Yongguk csendes természete ellenére kifejezetten jó társaság. Igyekszik mindent elmagyarázni, meg beavatni a dolgokba, de nekem nagyjából annyi jön le az egészből, mintha a másik két srác mondaná kínaiul.
Szinte megváltás, mikor a megszokottnál korábban vége a munkának, arra hivatkozva, miszerint még nem a miénk az ügy, sokat nem tehetünk. Titkon minden férfi nagy, komoly és veszedelmes első kiküldetésre számít, ezzel bizonygatva rátermettségét, én azonban valami könnyű kis feladatra vágyom, amivel nincs sok gond és nem nyírnak ki fél óra alatt. Eleve nem állok készen a halálra…
- Min gondolkodsz? - pillant rám Soo a volán mögül, kizökkentve mély koncentrációmból.
- Semmin. És te? - vágok inkább vissza, mielőtt meggyanusíthatna. A mániája mindenben értelmet keresni, vagy kideríteni a legpitibb dolgokat is.
- Emlékszel a gimire?
- Ouch, nem - tagadok rögtön, hátradőlve az ülésbe, mintha ettől képes lennék eltűnni. Érzem, hogy ez most ciki lesz.
- Miért váltottál iskolát? - folytatja, meg sem hallva engem.
- Mondtam, hogy nem emlékszem.
- Miért haragudtál rám a múltkor, mikor találkoztunk? Köze kell, hogy legyen a gimnazista éveinkhez.
- Tegyél ki, légyszi, a sarkon…
- Miért bámultál rám akkoriban minden nap úgy, mintha minimum félnél tőlem?
- Tudod, mit? Jó lesz a következő pirosnál is, vagy itt helyben.
- Hyungsik, válaszolj… - mondja teljesen higgadtan, tekintetét végig az úton tartva.
- Már akkor szerelmes voltam beléd, most örülsz?! - morgom indulatosan, végig oldalt kifelé meredve, annak képzeletében, miszerint én épp hazafelé sétálok, Jisoo mentesen.
- Mármint amiatt, hogy már akkor szerelmes voltál belém, vagy, mert elmondtad? - kérdez vissza vigyorogva. Meg sem próbálja takarni mennyire élvezi!
- Ejthetnénk a témát?
- Miért váltottál iskolát?
- Ezek szerint nem - sóhajtok keservesen. - Mert becsajoztál, oké? Na, hagyjál, légyszíves.
Hazáig szerencsére nem nyaggat tovább, így mindketten a gondolatainkba merülve élvezzük ki a maradék közel tíz percet. Őt valószínűleg a múlt foglalkoztatja, engem pedig az árván maradt gyermek, aki nagyon hasonlít rám, attól eltekintve, hogy én fiatalabb voltam, mikor apát megölték, illetve, anya felnevelt. Talán emiatt is akarom egyre jobban ezt az ügyet…
Minden bizonnyal mások számára nem tűnne a világ legizgalmasabb dolgának Jisooval postára menni, mit még megspékelünk egy vásárlással, de nekem ezek a hétköznapi dolgok jelentik a világot. Az mondjuk nem túl élvezetes, hogy rendre megemlíti mennyire anyámasszony katonája vagyok, amiért ennyire alap dolgokkal is elbíbelődők, de hát istenem, eddig nem én végeztem ezeket. A szemtelen modorától falra tudnék mászni, ám mégis segít, ráadásul minden gonosz beszólást kamatostul kap vissza, tehát viszonylag korrekt a dolog. Részemről.
Ahogyan azt megjósolta, két napon belül átadták nekünk az ügyet, mellyel több munka várt, mint amire számítottam. Anya hazajövetele, a nyomozás, és a Jisooval való kapcsolatunk nem igazán akarnak összeférni időben, de valahogy mindent sikerül megoldanunk.
A rajtaütés előtti napon elég nagy a feszültség, az egész csapat furcsán viselkedik. Izgatott vagyok, hiszen hiába a több hetes felkészülés, évek választanak el a biztos készenléttől, aminek még csak az okát sem hajlandóak tudatni velem. Mivel bízom Sooban, nem emlegetem fel, azonban egyfajta kétkedés mindig volt bennem a világ felé, tehát a gyanúm sosem lankad. Igazából, ha nem kellene pénzt keresnem anya helyett is, biztosan nem vállaltam volna, de most már talán kilépni sem szeretnék, ugyanis eléggé megkedveltem a srácokat - még Luhant is -, na meg hát Soo…
- Elbambultál - csattan egy tenyér a homlokomon, mitől olyan kecsesen borulok hátra az ágyba, mint egy jól megpakolt krumpliszsák.
- Baszki - ocsúdok fel rémületemből, meglepetten nézve az előttem állót. - Ezt most mért?! - ülnék fel, ám ő előbb kapcsol, és fölém térdelve nyom vissza a matracba, hirtelen még a lélegzetemet is elakasztva ezzel.
- Nem figyelsz rám, Sik… - suttogja az ajkaimra, szándékosan mélyebb hangon.
- Tehát figyelemre vágysz? - vonom fel incselkedve fél szemöldökömet, s még mielőtt válaszolhatna, az oldalára fogva nyomom oldalra, azonban időm már nincs felülkerekedni rajta, rögtön visszapasszíroz az ágyba.
- Ezt bebuktad - nevet, fejem mellé fogva a kezeimet.
- Legalább egyszer hagyhatnál nyerni!
- Abban úgy nekem mi a buli? - ereszt el, előre megadva a lehetőséget.
- Akarod tudni?
- Várom - húzza félmosolyra ajkait, s ezúttal tényleg hagyja, hogy a matracra döntsem, és félig ráfekszem, majd minden tétlenkedést mellőzve hajolok ajkaira, egy vad csókba invitálva őt. Természetesen az irányítást még így sem sikerül átvennem, hiába próbálkozom, Jisoo mintha előre tudná minden mozdulatomat, és még azelőtt ellene szegül, mielőtt belekezdhetnék.
Valahogy megszokottá vált köztünk ez a fajta dominancia harc, egyikünk sem ad alább a büszkeségéből, de ez így van rendjén.
- Hyungs- - nyit be legjobb barátom, ám amint észrevesz minket, ugyanazzal a lendülettel távozik is a szobából. - Nem láttam semmit! - kiabál be, eléggé rémült hangon.
- Szerencséd, mert különben meg kéne, hogy öljelek - húzódom el és egy nagy sóhajtás kíséretében felállok, hogy megtudakoljam mit akar az a barom már megint. - Mondd - tárom ki az ajtót.
- Elfelejtettem - von vállat keserűen vigyorogva, mint aki némán kérlel az életben hagyásáért. Mondjuk az fix, hogy már nem élne, ha nem pont Seojoonról lenne szó. - Sok sikert srácok, mindent bele - fejezi ki magát a lehető legrosszabb módon, majd megpaskolva a vállamat, távozik a konyha felé.
- Hol is tartottunk? - fordulok vissza a még mindig az ágyon fekvő Jisoohoz, ki kezeit a feje alá téve bámészkodik a szobában.
Másnap Soo irodájában beszéljük meg a találkozót, délután ötre, mert sötétedés után akar indulni a csapat a már biztosan bemért helyre. Elméletileg együtt mennénk, ahogy mindig, de négykor dobok neki egy üzenetet, hogy ne jöjjön, bemegyek egyedül, mert az izgalom miatt nem tudok túl sokáig nyugton maradni.
Mivel nincs messze az épület, alig fél óra alatt odaérek, és bár még a magasságával továbbra is vannak fenntartásaim, leküzdve a dolgot szállok be a liftbe és célozom meg a huszonegyedik emeletet.
Jisoo irodájának - meg, gondolom, mindegyik másiknak is - van egy ilyen kicsi előtere, amit közrefog két ajtó. A benti sosincs becsukva, ám ezúttal nem ez a helyzet, így megtorpanva figyelek fel a kiszűrődő hangokra, amik minden bizonnyal a csapat többi tagjához tartoznak. Ennek bizonyítása érdekében nagyon csendesen közelebb lépek és fülemet a fa lapra tapasztva hallgatózok, hátha felismerem valamelyikükét.
- ... tudom, de ennek így nincs sok értelme… - ér el egy mondatfoszlány, ám egyenlőre nem tudom beazonosítani, kitől. Ha tippelnem kéne, Jackson a tulajdonos.
- A lényeg, hogy a háttérben maradjunk, a többi rajta múlik - nos, ez biztosan Yongguk.
- És akkor, szerinted, meddig fogja még a főnök hülyíteni a srácot ezzel a szerelem izével?
- Ha ennyire ostoba, hogy nem veszi észre, akár még sokáig…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése