- Mára végeztünk! - jelenti ki Joonmyun a világ egyik legörömtelibb mondatát. Le vagyok izzadva, fáj mindenem, ráadásul az éhség rendesen kikezdte a gyomromat.
- Végre - vágódik el Baekhyun a földön, tenyerét mellkasára szorítva, közben hangosan szuszogva.
- Ya, ennyitől ne halj ki! - áll elé csípőre tett kezekkel Chanyeol, hasonlóan “jó” állapotban figyelve társa szenvedését. - Gyere, öltözzünk át gyorsan. Annál előbb mehetünk - segíti fel őt a földről és bár látszólag neki sincs több ereje, kitámogatja az öltözőbe.
- Azt hittem már sose lesz vége - morog Jongin, nyakát tornáztatva haladva kifelé. Mindenki kimerült és menne minél előbb, egy valakit kivéve. Yixing még mindig ott áll a gép mellett és csendesen figyeli, ahogy mi szedelőzködünk.
- Nem jössz? - lépked mellé Minseok, arcát a nyakába terített törülközőbe dörgölve.
- Nem, kösz. Van még pár lépés, amit gyakorolnom kell - közli vállat vonva, majd felkapva mellette pihenő vizes palackját, mélyen meghúzza azt.
- Jó, de ne erőltesd túl magad - lapogatja meg hyung a vállát, és egy utolsó kérdő pillantást vetve felé otthagyja.
A kocsiban már a csapat fele alszik. Nehéz hetünk van, holott még csak szerdát írunk. Holnap kora reggel a rádiónál kezdünk, majd délelőtt interjú, délután próba, este fellépés. A napjaink sűrűek, ilyenkor lenne egyedül némi szabadidőnk, azonban eddigre már mindenki elfárad. Az ébren lévőkkel megvitatjuk, hogy otthonra rendelünk kaját, mert senkinek sincs ereje se főzni, se beülni valahova, így végül egységesen a csirke mellett szavazva, meg is rendeljük, hogy minél előbb megérkezzen.
Ilyenkor veszélyes és hálátlan munka felkelteni a srácokat, de sajnos muszáj, elvégre nem maradhatnak a kocsiban. Szerencsére nekem jutott Sehun, aki nem sűrűn csapkod meg félálomban, így különösebb sérülések nélkül magához tudom téríteni a maknaét, s mielőtt elküldhetne melegebb éghajlatokra, elindulok felfelé. Éberségemnek köszönhetően elsők közt jutok el zuhanyozni, már tisztán várva a vacsorát, ami bármennyire is időben érkezik, mindenkit meg kell várnunk, hogy végezzen a tusolással.
Sebtébe gyűrjük magunkba az ételt, hogy aztán kellemes éjszakát kívánva, mint az öreg emberek, elvonuljunk aludni. Bár még csak fél tíz, engem az álom olyan iramban ér utol, mintha minimum éjfél lenne.
Felkelvén örömmel konstatálom, hogy még sötét van odakint, tehát az éjjel még közel sem ért véget. Lehunyva szemeimet gördülök oldalamra, várva, hogy visszamélyedjek álmomba, de nem megy. Valami nem hagy nyugodni. Percek telnek el, és fáj a fáradtság, valamiért mégsem tudok aludni. Telefonomért nyúlva ellenőrzöm, hogy mennyit sikerült pihennem. Fél tizenegy van. Egy órát.
Nyöszörögve kelek ki ágyamból, hogy lemenjek inni valamit. A ház csendes, mindenki a szobájában van, egy embert kivéve, aki a nappaliban tévézik.
- Hyung, miért nem alszol? - telepedek le mellé a kanapéra.
- Yixinget várom - emeli rám Minseok fáradtságtól ködös tekintetét.
- Még nem ért haza? - némán megrázza a fejét. Igaz, csak két órája jöttünk el, de így is húzós volt a napunk, neki is pihennie kéne. - El tudsz vinni, vagy nagyon álmos vagy?
- Mit tervezel?
- Semmit, csak nem akarom, hogy egyedül legyen.
- Iszom gyorsan egy kávét és jobb lesz. Addig öltözz fel melegen - áll fel egy nagy sóhajtás keretében és kibotorkál a konyhába, hogy elkészítse az említett italt.
Összeszedve magam, készen állok az ajtóban, s várom, hogy hyung beérjen. Leindulunk az épület elé, ahol parkol hófehér Hyundai autója. Beszállva a hűvös járműbe, azonnal fűtést kapcsol, s két percig járatva a motort, el is indul. Agyam némán kattog, végigfuttatva a napunkon, bárminemű lehetőséget keresve arra, hogy hogyan lehet valakinek még ennyi ereje. Az álmosság teljes mértékben távozott szemeimből, maximum a fáradtság maradt, bár jelen pillanatban nincs akkora súlya, hogy különösebb figyelmet szenteljek neki.
- Hyung, ott meg tudnál állni egy kicsit? - mutatok a tőlünk még két sarokra lévő étkezdére, mire rögtön indexelni kezd és lehúzódik.
- Persze - bólint, s gerincét teljesen kitekerve hátra fordul, hogy be tudjon tolatni egy szabad helyre.
- Köszönöm - hálálkodom, és kipattanva berohanok az étkezdébe. Kérek két tál meleg ételt, és míg készítik, veszek három üveg kólát. Szerencsére hamar megvan, így fizetés után visszasietek Minseok mellé. A szatyorban kotorászva felé tartom az egyik tálat és italt. - A másik Yixingnek lesz.
- Köszi - veszi át és maga mögé nyúlva, leteszi a hátsó ülésre, hogy ne legyen útban.
Alig öt perc alatt a cég székháza elé érünk. Megköszönöm hyungnak, hogy elhozott, megkérem, hogy menjen haza pihenni, Yixinget meg rám bízhatja, majd megindulok felfelé.
Mivel pontosan tudom melyik teremben voltunk ma, elsőnek így oda megyek, és szerencsére tényleg ott is találom. Halkan osonok be, azonban ennek ellenére észrevesz. Egy fél pillanatig meglepetten mered rám és folytatja is tovább, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy itt vagyok. Talán jobb is. Letelepedek a terem szélére, leveszem kabátom, magam mellé pakolom hozományom és kényelmesen elhelyezkedem.
Szinte fizikailag fáj nézni amit csinál, mégsem szólok vagy cselekszem bármit is, félvén, hogy ezzel megzavarom őt. Mélységes koncentrációja az órák múltával sem hagy alább, arcán mégis az unalom kap főszerepet, mintha nem is érdekelné, hogy mit csinál jelenleg. Mozdulatai nyersek, erőltetettek. Nem ront, mégis mindig újrakezdi. Talán hihetetlen mértékű szenvedése nem is a táncra irányul, hanem valójában más áll a dolgok mögött?
Teste izzadt, haja csapzott, a bal lábát kissé kíméli, kezei többet vannak ökölbe szorulva, mint nem, ráadásul zihálása olyan magas értékeket érint, hogy félő, hamarosan elájul ha nem pihen kicsit. Nem vesz rólam tudomást, rám se néz, csak teszi amit mindig. Edz, gyakorol.
Már hajnali három van, nekünk meg fél hétkor kell kelnünk. Nehéz napnak nézünk elébe.
- Sziah - vetődik le mellém hirtelen, s én félálomból felriadva meredek a mellettem ziháló alakra.
- Hyung…
- Ne haragudj, nem zavarnálak, ha nem kéne, de jössz haza? - fúrja sötétbarna íriszeit enyémekbe, melyekben valami igazán keserű dolog csillog, mégsem tudom kivenni, hogy mi lehet az.
- Ezt neked hoztam - kerülöm ki a kérdést. - Bár elmegyek, előbb megmelegítem, mert már rég kihűlt - állnék fel, mire nagy meglepetésemre kikapja a kezemből.
- Nem kell, így is jó. Köszi - nyitja ki és a két pálcát kibontva, rögtön enni kezd. Mellé csúsztatom üdítőjét és csendesen, viszonylag megkönnyebbült szívvel figyelem, ahogy hevesen tömi magába az ételt. Nem csoda, hogy ennyire éhes. Alig pár perc alatt magába tolja a méretes adagot és lehúzva az egész fél literes üveg kólát, nyújtózkodva felpattan, hogy átöltözzön. - Kikértem egy kocsit, már lent vár minket - nyit be a dolgai végeztével, én meg összeszedve magam, elindulok kifelé.
Hazaérve ő még elment tusolni, meg ki tudja még mit csinálni. Beájulva az ágyamba, még a ruháimat se vettem le, így aludtam el, eddig talán rekord idő alatt.
Nem mondom, két óra alvás közel sem volt elég számomra. Mint valami zombi, úgy varázsoltam elviselhető kinézetbe magamat, és elsőként érve a kocsiba, nyertem magamnak még jó fél óra alvást, amitől talán csak még nyúzottabb lettem mire oda értünk. Félálomban tűrtem, hogy babrálják a hajam, kisminkeljenek - mert ez feltétlen kell a rádióba -, s bevonulva a lehető legjobbat próbáltam kihozni magamból. Yixingre pillantgatva kissé megnyugtatott a tény, hogy ő sem néz ki sokkal jobban, ugyanakkor el is szomorít. Mostanában többször előfordult, hogy tovább maradt bent, de azért nem ennyivel. Mikor nekem szólt egy kérdés, kicsit megböködött a mellettem ülő Baekhyun, vagy a másik oldalamon helyet foglaló Sehun, de alapjában véve nem voltam annyira zilált, mint amennyire annak éreztem magam.
Az interjú már kicsit nehezebben ment. A szemeim folyamatosan csukódtak le, így nagyrészt megbújtam valaki mögött, hogy ne látsszon a kamerába és igyekeztem kerülni az esetleges kapcsolatteremtést a kérdezgető nővel is. Nehezen jutottak el tudatomig kérdései jelentései, az ülés is olyan szinten megterhelő, hogy már fáj, de nincs mit tenni.
A próba ha lehet, ennél még sokkal rosszabb volt. A folyamatos leszólások miatt hamar elment a kedvem még a próbálkozástól is. Persze, megértem, hogy Joonmyun ideges rám, de mit mondhatnék rá? Hulla vagyok, mert egész este kimaradtam. Ezért csak még idegesebb lenne.
Fél négykor megint elhangzik a varázs szó, mire az egész csapat szétszéled és fáradtan fújja ki magát.
- Jól van srácok, egyelőre végeztünk!
- Jongdae, rendben vagy? - teszi vállamra kezét Minseok, én meg a hirtelen “támadástól” összerezzenek.
- Persze - felelem egy erőtlen mosoly kíséretében, de nem tudom átverni. Felhúzva egyik szemöldökét mér végig és hátrébb lépve tőlem, megpaskolja felkaromat.
- Mikor értetek haza?
- Valamikor öt után, már nem tudom biztosra - hajolok le üvegemért, hogy egy kis folyadékot juttassak szervezetembe.
- Te nem jössz? - hallom meg Chanyeol hangját valahonnan mögülem, s innentől már nem is értem mit beszél nekem hyung, minden figyelmem a másik kettő felé terelődik.
- Nem, még gyakorlok kicsit - feleli Yixing.
- Akkor hatra érted jövünk, mert gondolom addig nem jössz haza.
- Jongdae? - lengeti meg előttem kezét Minseok. - Gyere, látom már nagyon fáradt vagy, menjünk.
- Mi? - pislogok kettőt, felfogva az előbb begyűjtött információkat. - Ja, nem. Tökre jól vagyok, komolyan. Még maradok, te menj csak - erőltetek magamra némi jobb kedvet, hogy hihető is legyen előbbi állításom.
- Biztos? - néz rám kétkedve.
- Biztos! - vágom rá jó kedvvel.
- Rendben. Akkor majd otthon - int nekem és a többiek után eredve ő is eltűnik a helyiségből.
Erőtlenül rogyok a falhoz és hátamat a kemény falapnak vetve, folytatom a hajnalban félbemaradt tevékenységem. Yixing táncának figyelését.
- Jongdae - ér valaki oldalamhoz, s én összébbhúzódva próbálok védelembe vonulni. - Dae, kelj fel - rázogat finoman tovább.
- Mmmm - nyöszörgök válaszképp.
- Ébresztő, mert mindjárt itt vannak - érkezik egy tompa hang, és szemeimet kinyitva, csak körvonalakban ugyan, de Yixinget látom magam előtt ülni.
- Kik? - nyújtózkodom ki, azonban mikor eddig felhúzott lábamat megcsapja a hideg, visszakapom hasam elé, és gondosan visszaterítem rá a takarómat. Takaró? Jobban áttapogatva az anyagot, hamar leesett, hogy ez nagyon nem takaró. Megnézve az engem fedő anyagot, Yixing kabátjával találom szembe magam. - Basszus! - nyekkenek, és felülve kicsit megpofozgatom arcom, hogy teljesen magamhoz térjek. Elaludtam!
- Nincs gond, még negyed óra, addig átöltözöm, letusolok. Ne feküdj vissza - simít még tincseimbe, én meg kábán figyelem, ahogy egyre távolodva tőlem kilép az ajtón.
A fellépést nagyjából bírtam. Kicsit késtem néha, de ezen kívül nem adódtak nagyobb gondok, így sikernek könyvelhettem el magamban. Hazaérve tusolni is alig tudtam elvonszolni magam, de makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy míg Yixing el nem vonul aludni, én sem fekszem le. Kész voltam újra a próbaterembe menni, azonban erre nem került sor, mert viszonylag korán lefeküdt, ezért nekem is adatott némi pihenés.
Pontosan tudom, hogy miért akarok mellette lenni. Ha ő egymagában gyakorol, valami mégsem hagy nyugodni, csak még azt nem tudom mi. Lényegében bárkiről lenne szó, kérés nélkül megtenném. Yixingen amúgy sem látszik, hogy örülne a jelenlétemnek, mert a végéig szinte levegőnek néz, ez azonban nem zavar. A lényeg, hogy tudja, én ott vagyok neki, nem kell egyedül lennie. Mindent megteszek, hogy a többieknek ott könnyítsek ahol csak lehetséges, mert pontosan tudom mennyire nehéz mindenkinek. A támaszuk szeretnék lenni.
A következő napokban - amik már kezdtek hetekké alakulni -, minden este, vagy ritkán délelőtt, Yixing egyedül (velem) gyakorolt. Órákon keresztül csak a tánc és semmi más, én pedig némán figyeltem minden mozdulatát, amik bár teljesen tökéletesek voltak, ő valamiért még sincs velük megelégedve. Egyszer fel is ajánlottam a segítségemet, de illedelmesen visszautasított, így nem erőltettem. A szervezetem is kezd hozzászokni a kevesebb alváshoz, ennek ellenére néha mégis sikerül elbóbiskolnom és olyankor mindig Yixing valamelyik felsőjével magamon ébredek. Míg gyakorol nem beszél, utána viszont egész jól eldumálunk, vagy ha nincs túl késő és erőnk is akad, beülünk valahova enni. Közelebb mégsem kerültem még hozzá…
Ma a szokottnál is nyersebb. Kapkod, csapkod, ideges. A mindig nyugodt és hidegvérű Yixing folyton folyvást szitkozódik, ami nem mondom, kissé megrémiszt. Nem látok a fejébe, nem enged közel, mindenkitől eltávolodik.
A zene olyan hangos, hogy a gondolataimat is alig tudom rendbe szedni, fáj a fejem, zúg a fülem. A szám közepén azonban megállva a mozdulatsorban, teljesen megmerevedik és oldalra rántja egész testét, mint aki nem akarja látni sem saját tükörképét. Látásom kiélesedik, minden figyelmem az övé ahogy állkapcsa összeszorul, ökle pedig olyan erővel találkozik combjával, hogy annak csattanása még a zene ellenére is elér ide. Valamit mond, de sajnos nem tudom kivenni, még ha nem is nekem szól. Szörnyen lassan megindul előre, olyan lépésekkel, mint aki bármelyik percben össze esik, ami az ő esetében nem is lenne csoda ennyi mozgás után, mégsem látom valószínűnek, hogy a fáradtság hozta ezt ki belőle. Beigazolva gyanúmat, egy olyan ordítás hagyja el ajkait, mitől szívem ezer darabra törik, lelkem meghasad, s szemeim az övéivel együtt könnyesednek. Életemben nem hallottam még ilyen fájdalmas hangot. Yixing feladta… Tartása megtört, mozgása esetlen, szűkölése minduntalan kiszakítja lényemet. Őrlődik, tekintete zavarosan ugrál a terem minden pontján, feje lehajtva, s a legtöbbször méltóságteljes férfi kétségtelenül megingott. Szándékát látva azonnal felpattanok és habozás nélkül futok hozzá, az utolsó pillanatban elkapva, mielőtt földetérhetne, majd vele együtt zuhanva érkezem fenekemre, ölemben Yixinggel. Nem engedem el, szorosan magamhoz húzom, szinte teljesen lábaimra fektetve akár egy kisgyereket. A zene véget ér, s a termet Yixing sírása járja át. Mondanom kellene valamit? Nem tudom. Összeszorult torokkal figyelem őt és hátát simogatva próbálom megnyugtatni, ahogy tenyere mellkasomra simul és pulóverembe markolva húzódik közelebb hozzám.
Percekig ringattam, mire sikerült némileg lenyugodnia, szorítása mégsem enyhül. Mi történt veled, Yixing, hogy így magadba roskadtál?
- Menjünk haza - nyöszörgi rekedtes hangon, én meg feltámogatva őt, megindulok vele az öltöző felé.
Azóta az eset óta egyáltalán nem hoztuk fel a témát. Sőt, nem is nagyon beszéltünk. Ahogy időm engedi, mindig figyelem őt, még ha csak később is érek be egy egy próbájára, mert sűrűn van jelenésem olyan helyen, ahol neki talán épp nincs. Az énekóráim száma mostanában megkétszereződtek, ami nem mondom, fontos a fejlődésem érdekében, azonban így egyre kevesebbet tudok pihenni. Talán ez az oka, hogy kicsit nyűgösebben viselem a dolgokat.
- Baek haza ért, tíz perc és indulunk - szól be a csukott ajtón keresztül Minseok, mire fáradtan felnyüszítek és neki látok az öltözésnek. Néha áldás, néha átok ez az egész.
Egy kisebb táncterembe érve oldalra letesszük a vizes üvegeinket, és neki is látunk hárman a gyakorlásnak. Mondjuk az elejénél tovább nem igazán jutunk, ugyanis Baekhyun lábai összeakadnak és olyan hasast dob elém, hogy kis híján én is eltaknyolok.
- Ya, ez bazira fájt - ül fel maga alá húzva a lábait, és keserű grimasszal simogatja könyökét.
- Mostanában más vagy… - jegyzem meg csendesen, letörten figyelve a kissé dühödt fiút.
- Lehet - von vállat hanyagul. - Kicsit nagy a hajtás.
- Pihenjünk? - nyújt neki kezet Minseok, amit elfogadva fel is áll.
- Még csak most kezdtük el, mit pihenünk ki?
- Mindent, vagy semmit - mosolyog kedvesen, komolyan gondolva fél perc után ezt a szünet dolgot.
- Ez nem egy elcseszett játék. Egy hetünk maradt, miattam igazán felesleges.
- Egy kis idő még nem a világ vége. Nekem amúgy is telefonálnom kell. Mindjárt jövök - sietek ki, mielőtt még Baek nekiállhatna ellenkezni. Valójában Minseok néz ki a legrosszabbul közülünk, és ez így hülyén is hangzik, mert rajta szinte semmit nem venni észre. Neki is nagy a hajtás, sokfelé kérik fel mindenre, egyfolytában dolgozik, megérdemel egy kis pihenést.
Valójában nem kell telefonálnom, se semmit sem csinálnom, így csak lézengek kicsit a folyosón. Aludni akarok. Egy hónapot minimum. Milyen jól jönne most egy téli álom. Hmm… Egy egész évsz-
A kintről beszűrődő sziréna hangjára azonnal összerezzenek. Tűzoltó? Mentő? Rendőr? Szégyen, de nem ismerem fel, és az, hogy egyre közelebbről hallom, aggodalomra ad okot. Ha égne az épület, szólna a tűzjelző, nem?
Az ajtó kicsapódik és egy újabb sokkon túllépve, tanácstalanul nézek társaimra.
- Valahol buli van - vihog fel Baek. Jó, hogy ilyen lazán veszi, de nekem valahogy nem megy.
- Szerintem itt… - jegyzem meg komoran, mikor már szinte mindent elnyom a sziréna hangja.
- Mentő… - mered maga elé hyung, ijesztő ábrázattal az arcán.
- Nézzük meg mizu - veti fel az ötletet, mire mind egyetértően bólintunk. Meglódulva a lépcső felé, néhány pillanat alatt szeljük le ezt a három emeletet, és a gyanú beigazolódik, mikor egy mentőautót látunk meg parkolni a termetes épület előtt. - Nem látok semmit - pipiskedik, pedig tényleg nincs ott más, mint egy egyenruhás férfi. Gondolom most segítenek a sérültnek, vagy szedik össze. Kifejezetten hideg van tél lévén, mi meg térdnadrágban és pólóban/atlétában ácsorgunk itt. - Szerintetek mi lehet a baj? - Mindketten némán várjuk az eseményeket, csak Baekhyun nem tud nyugton maradni. - Lehet valaki feldobta a pacskert a sok papírmunkától.
- Csak nem… - húzom el a szám a dolog abszurdsága miatt.
- Utat - hangzik mögülünk egy erélyes férfi hang, mire mind szétugrunk. Két nagyranőtt alak fogja közre a guruló ágyat és sebesen igyekeznek a járműhöz. Kíváncsian figyeljük, hátha felismerjük a sérült személyt - bár erre nincs túl sok esély egy ekkora helyen -, azonban meglátva az alak arcát, mérhetetlen szédülés lesz úrrá rajtam, és muszáj megkapaszkodnom az első kezembe kerülő dologba, ami történetesen Minseok karja.
- Hyung, vigyél be… - hebegem ájulás közeli állapotban.
- Fent vannak a kulcsaim - mondja elfullóan, szemét le nem véve a dolgoskodó mentősökről. - Baekhyun, segíts kérlek - inti hozzánk a vörös hajút, és ujjaimat lefejtve magáról, odatol hozzá. - Rögtön jövök - rohan el.
- Baszki… Van nálad telefon? Fel kell hívni hyungot!
- Nincs - nyelek egy hatalmasat, bele gondolva, hogy mindent fent hagytam. Nem is érdekel, csak érjen már vissza Minseok! A mentőautó hátratolat, hogy leérjen a járdáról és a forgalomba hajtva pillanatokon belül eltűnik a szemünk elől. Mi történt? Hogy…? Miért…?
- Gyertek - fut el mellettünk hyung, s nekünk sem kell kétszer szólni, utána iramodva majdhogynem lendületből vágódunk a fehér autóba. Én az anyósülésre, Baek hátul, középre. Alig hördült fel a kocsi motorja, Minseok olyan hévvel lépett a gázra, hogy felcsikordultak a kerekei és szinte kilőtt.
- Azt se tudjuk melyikbe vitték - nyúlok át mellette, lehetőleg úgy, hogy ne zavarjam meg és övére fogva megvárom, míg bele dugja a kezét és becsatolom, mielőtt baj történne - ami ebben az esetben nem is olyan kis százalékban van jelen.
- Ésszerűen a körzetibe. Ha mégsem, megyünk tovább…
Komolysága egyszerre meglepő és ijesztő, hisz ő nem szokott ilyen lenni. Szeme végig az utat követi, ujjaival idegesen dobol, de igyekszik betartani a szabályokat. Bármennyire szeretnénk, nem szeghetjük meg. Rosszat tenne a csapat hírnevének, és ha még a rendőrség is elkap, csak később jutunk be.
Az első egészségügyi központhoz érve, kicsit ferdén ugyan, de gyorsan leparkol és egyszerre ugrunk ki. Futva tesszük meg azt a jó ötven métert ami a bejáratig tart, és mindhárman lihegve vetődünk a pultnak, mire a mögötte ülő hölgy halálra sápadva fordul felénk. Már épp szólalna meg, de hyung közbe vág.
- Nem hoztak be a percekben egy fiút? EXO tag, Zhang Yixing, a csapattársai vagyunk - hadarja el a főbb dolgokat, tudván, bárkinek nem adnak ki ilyen információkat. Ha ide jöttek, már előre betelefonáltak róla, így tudnia kell a nőnek. Mi sem ácsoroghatunk itt sokáig, mert ha valaki felismer, kitörhet a láz, mindenféle hírek és balhék.
- Negyedik emelet - feleli rekedtes hangon, mi meg futunk is tovább. A liftre várni kész öngyilkosság lenne, s bár megterhelő, felrohantunk a lépcsőkön.
- Ésh… mosth? - nézek körbe térdeimre támaszkodva.
- Öhm… várunk.
- Én nem tudok várni! - toporzékol Baek, majd egy éles jobbra kanyart megtéve, elindul valamerre. Tanácstalanul nézek hyungra, mire ő megvonva a vállát utána indul.
Húsz perc fel alá sétálgatás után végre jön egy orvos, hogy tájékoztasson minket. Nem tudom, hogy a hír hallatán megnyugodtam, vagy idegesebb lettem, ám a kettő nem fér össze, ugye? Minseok és Baekhyun barátsága furcsa és összetett. A két fiú imádja nyúzni egymást, amit minden lehető helyzetben ki is használnak. Ennek köszönhető talán, hogy annyira közvetlenek a másikkal. Igazából mi mind azok vagyunk egymással, csak vannak emberek, akikkel még inkább… Jó, ez így hülyén hangzik és meg is magyarázhatatlan. Tehát hyung befogva Baek száját, szép lassan benyit a megadott szobaszámmal felszerelt, hófehér ajtón, velem a nyomában.
- Srácok - fordítja oldalra szörnyen lassan fejét, erőtlenül lehelve ezt az egyetlen szót, s szemébe könny csillog, ahogy tekintetét végigvezeti rajtunk. Arca meggyötört, testét paplan fedi, mégis hiába a vastag anyag, szinte lapos, ahogy a vékony fiú testére simul. A torkom összeszorul, mérhetetlenül utálom magam. Pont akkor nem voltam ott, mikor a legnagyobb szükség lett volna rám! Mentem elsírom magam, ha nem történik valami!
- Yixing… - kezdi mély hanglejtéssel hyung,és közelebb lépked, elengedve Baekhyunt.
- Tudom - süti le szemeit. Mit tud és honnan? Engem miért nem enged ennyire közel magához? - Sajnálom.
Csak néztem a két hyung beszélgetését - jobban mondva hallgattam, bár sokat nem fogtam fel belőle - és mindent megtettem, hogy megértsem, mi a baj velem, hol rontottam, melyik irányban fordultam rossz irányba, azonban törekvéseim hiábavalónak tűnnek.
Ahogy az idő telt, úgy maradtam én is magamra. Azaz Yixinggel. Minseok és Baekhyun hazamentek, a idősebb azért, hogy hozzon cuccokat, a fiatalabb pedig hogy le tudjon feküdni, ugyanis mint mindig, a holnapunk is korán kezdődik.
- Jongdae…
- Hm? - kapom felé fejem. Már én sem tudom mióta állok itt egy helyben, de nem merek lépni. Mikor lettem én ilyen?
- Menj haza - mondja határozottan, mitől bennem reked a levegő.
- Zavarok?
- Nem arról van szó - emeli tekintetét a plafonra.
- Akkor?
- Te is könnyedén idekerülhetsz, ha nem pihensz eleget. Így is elég bajt okoztam neked, nem szeretném, ha bajod esne.
- És gondolod nekem milyen? Hogy érzem magam, mert téged idehoztak kimerültség, kiszáradás és sok hasonló “cukiság” miatt?! - kelek ki magamból, a kelleténél jóval hangosabban beszélve. - Nekem is rossz hyung - halkulok el félve nézve őt, hogy most mit fogok kapni azért, mert kiabáltam.
- Ne haragudj…
Meghökkenve lépek pár bizonytalan lépést közelebb és ülök le az ágy mellett elhelyezkedő székre. Mennyire lehet most rosszul? Talán csak később kapok ki…
Nem tudom, hogy a válaszomra várt vagy már nem volt mit mondani, de egy idő után feltűnt, hogy sípoló légzését egyenletes hörgés váltja fel.
Mindig komor, vagy gondterhelt arca most kisimult, verejtéktől gyöngyöző homlokán kusza gesztenye barna tincsei kígyóznak. Üdítő látvány ez a Yixing, akire nincs ráírva a világ által cipelt terhe, aki nem vájkál a lelkedben tekintetével, és aki most annyira mégsem tűnik gyámoltalannak, mint amilyen valójában.
Nem tudom mikor és hol nyomott el az álom, ám reggel telefonom csörgésére kelek, ami nem ígér sok jót. Arra emlékeztem, hogy Yixingnél vagyok a kórházban, de telefont nem is vittem. Gyorsan megragadva a kis kütyüt, még csukott szemmel elhúzom az ikont és a fülemhez tartom.
- Hallo? - nyögöm felülve, tenyeremet rögtön fájó derekamra nyomva. A lábaim zsibbadnak, a nyakam sajog, a karom meg szúr. Mi az isten…?
- Dae, bocsi, de órád lesz nemsokára, és kötelességemnek éreztem tudatni veled ha netán elfelejtetted - Joonmyun beszédét csukott szemmel konstatálva biccentem fejem oldalra, mire gerincem roppan egyet. - Hogy van Yixing?
Erre szemeim kipattannak, és bár még semmit nem látok, szabad kezem előre siklik és meg is állapodik a puklis takarón. Ahogy végre élesedik a kép, a félhomályba megpillantom még mindig alvó barátomat. Tehát nem álom volt, tényleg a kórházban vagyunk. Az ágy mellett egy sporttáska pihen, gondolom Yixing cuccaival. Akkor hyung betartotta az ígéretét.
- Jól - felelem az egyetlen értelmes eszembe jutó dolgot, holott fogalmam sincs hogy van valójában.
Értem küldtek egy sofőrt a cégtől, így előbb hazamentem letusolni és átöltözni, majd ének órára. A srácok felváltva járnak be, kinek mikor engedi ideje. Én úgy döntöttem, hogy a nap folyamán letudok minden fontosabb dolgot, amit egyedül is lehetséges, délután megjelenek a fellépésen, aztán vissza a kórházba. Egész nap alig volt egyedül, így talán rám nincs is nagyon szüksége, mégsem szeretném, ha pont estére ne lenne társasága, még ha alszik is.
- Hogy vagy? - foglalok helyet a fehér, kemény és kényelmetlen ülőalkalmatosságon.
- Szerinted hanyadik vagy, aki ma ezt megkérdezi? - néz rám mosolyogva, amitől szívemet elönti a melegség. Végre jobb kedve van.
- Jól van na. Kicsi rossz köztünk a kommunikáció, mindenkinek máshol van a feje. De ha már így megkérded… Körülbelül huszadik, elvégre az orvosoknak is az a dolguk, hogy megtudakolják az állapotodat.
- Igaz - hümmög, feltornázva magát az ágyon. - Ez már szörnyen zavar - ragadja meg az infúzió csövét, azonban ahogy megmozdul kezénél a tű, rögtön el is engedi. - Unom és utálom az ittlétet, semmi bajom, mégis egy hétre elítéltek - duzzog, akár egy kisgyerek. Teljesen más embernek tűnik így, ami kifejezetten tetszik nekem.
- Úgy beszélsz erről a helyről, mintha börtön lenne.
- Mert az is!
- Miért?
- Unalmas, rendes kaját sem adnak, úgy bánnak velem, mint valami gyenge elméjűvel és hasonlók! - magyaráz, karjaival hevesen gesztikulálva. - Jajj, ne… - nyög fel, mikor nyílik az ajtó, s én érdeklődve hátra pillantva, egy ápolót vélek felfedezni.
- Hogy érzi magát, fiatal úr? - jön oda a fiatal nő egy szelíd mosollyal.
- Szuperül - forgatja meg szemeit, majd egy nagy sóhajt kieresztve, vissza dől párnájára.
- Ezt örömmel hallom - hagyja figyelmen kívül barátom szarkasztikus hisztijét és a köztünk ágaskodó álványhoz lépve, valamit bele fecskendez az infúziós zacskóba. - Próbáljon kicsit pihenni végre - néz rá kedvesen és kibattyog a kicsiny helyiségből.
- Ne haragudj, de kb három perc és aludni fogok. Franc tudja mi ez a cucc, de mindig kiüt, ám nem sok időre. Ma már menj haza aludni.
- Nem gond hyung
- Komolyan mondtam.
- Oké - hazudom és csendesen figyelem, ahogy pillái egyre ragadnak le és szép lassan elnyomja az álom.
Nincs szebb látvány az alvós Yixingnél.
Fáradtan kinyújtózkodva kelek fel és zsebre vágott kezekkel indulok meg lefelé az elcsendesedett épület lépőcsőzetén. Nehezen viselem ezt a hideg időt, de legalább felfrissít egy kicsit. Ráérősen sétálok előre, minden porcikámmal arra koncentrálva, hogy megjegyezzem az útvonalat, mielőtt eltévednék - amire amúgy elég nagy az esély az én szerencsémmel.
Rálelve egy apró élelmiszer boltra, rögtön be is térek, illedelmesen köszönve a közép korú eladó férfinak. Egy kosarat magamhoz véve, neki vágok a sorok fürkészésének, mindenfélét bele dobálva, amire úgy gondolom, hogy szükség lehet. Nasi, joghurt, innivalók, péksütik, sok sok vitamin.
Rendesen megpakolva térek vissza a kórházba és így már nem kísérelek meg felsétálni a negyedikre, inkább megvárom a liftet. Remélem sikerült bármi kedvére valót találni, hogy legalább kicsit kellemesebb legyen az itt eltöltött ideje. Átérzem mennyire rossz. Nem mondom, hogy sokszor kényszerültem már ilyen helyre, de az pont elég volt, ahányszor itt kellett lennem. Azaz nem pont itt.
Benyitva a szobába, Yixing ülő, előre roskadt alakja fogad. Ledöbbenve állok meg a küszöbön és figyelem a fiú meg megrázkódó vállait. Nem tudok kiigazodni rajta.
Gondosan becsukva magam mögött az ajtót, hozzá sétálok és letéve a szatyrot, leülök mellé. Kezem a hátára siklik, mire egy tized másodperc alatt reagál és felém fordulva, arcát a mellkasomba fúrja.
- Nincsen semmi baj - simítom ujjaimat tincsei közé, ám ettől csak még inkább sírni kezd. És így akartad, hogy itt hagyjalak? Látszólag mindennél jobban szükséged van a társaságra, mégis el akarsz lökni…
- Jongdae…
- Hm? - pillantok le rá, de azon kívül, hogy csak jobban tépi a kabátomat, nem történik semmi. Lehet nincs is mondandója? Mit tegyek most? Mi lenne a helyes? - Várj egy pillanatot - távolodok el tőle és cipzáromat lehúzva, gyorsan lekapom a kényelmetlen felsőt, pulóveremmel együtt, elvégre itt szörnyen meleg van. A székre dobva őket, még lerúgom cipőmet és teljesen felülve, hátra kúszok. Gerincemet a falnak vetve várok és nem is marad el, Yixing közelebb mászik és akár egy cica, az ölembe kuporodik. Talán ha várok meg fog nyílni nekem. Minden esetre, ha kellek, itt leszek és eddig úgy fest, hogy beválik. - Pihenj - simogatom hátát. Tekintete fátyolos, látszik, hogy nem egészen van magánál. Talán a gyógyszerek…
Fél óra is eltelik, mire izmai elernyednek és elméjét ellepi a teljes nyugalom. Halk szuszogása közben egészen lecsúszik és karjaival átölelve derekamat, feje a combomon pihen. Furcsán érzem magam a közelébe, ez mégsem akadályoz abban, hogy én is csakhamar elaludjak az egész napos hajtás után.
*
- Késtél! - jelenti ki ittléte negyedik napján, arcán tetettet sértődöttséggel. Egyre jobban kedvelem őt, pedig eddig is elég jóban voltunk. Vagyis én vele, fordítva már nem tudom.
- Mégis miből gondolod? - somfordálok közelebb, ártatlanul nagy szemeket meresztve felé.
- Nemrég lépett le Chanyeol és Joonmyun és mondták, hogy mára már mindenki végzett.
- Tényleg? - Valójában tisztában vagyok vele, sőt, meg is vártam, míg mindenki távozik, hogy ne zavarjak. Addig otthon elintéztem a dolgaim.
- Sétálni akarok.
- Tényleg? - ismétlem meg önmagam, szórakozottan figyelve reakcióját.
- Menjünk ki egy kicsit.
- Tényleg?
- Ne csináld már, így is majd megőrülök!
- Miért őrülsz meg?
- Nem sétálunk? - mered rám könyörgően és én meg az a hatalmas szívem azonnal megszánjuk.
- Kint megvárlak, öltözz fel melegen - fordulok is meg, hogy távozzak.
Az idő kellemesen hűvös. Nem túl hideg, melegnek meg még a közelében sincs, ám most mégsem olyan vérfagyasztó, mint eddig. A szél nagyrészét többnyire felfogja az épület. Szép, nagy, néhol füvesített udvarral rendelkezik, gondosan ápolva minden részén. Iddili hely, mondjuk annyira azért nem vonz, hogy emiatt elviseljek itt több napot is.
- Teli hold van - mutat fel reszketeg kezekkel az égre, mit én követve, elcsodálva nézem a hatalmas égitestet. Akkor azért ilyen világos minden. - Szeretem a teli holdat.
- Én is - Kicsit kényelmetlen a helyzet. Általában én vagyok az, aki többet beszél, most mégsem tudok mit mondani. Sok volt nekem ez a nap és bár lenne milyen témákat feldobnom, jelenleg egyikhez sincs kedvem.
Némán ballagunk egymás mellett, mire megérzem ujjait baj tenyerembe és ráfogva kezemre, fejét a másik irányba fordítva nézelődik. Pulzusom az egekbe ugrik és próbálom keresni tekintetét, de még véletlen se figyelne rám. Nem értem mit és miért csinál, de jól esik.
- Leülünk? - kérdi egy fát mustrálva. Most komolyan nem fog rám figyelni?!
- Leülhetünk - felem finoman és célba is veszek egy padot, ahol helyet foglalunk.
- Zavar? - Már majdnem vissza kérdezek, hogy micsoda, mikor rájövök, hogy kezeinkre utal.
- Nem.
- Örülök.
A kapcsolatunk a napok teltével egy igen különös irányba kezd haladni, minek fogalmam sincs merre van a vége és miből indult ki, de nem is érdekel, míg Yixing így tud viszonyulni hozzám. Természetes, ha megváltozik ennyi minden után. Mondani még mindig nem mond semmit, de tettei tisztán éreztetik velem, hogy szüksége van rám. Legalábbis remélem, hogy rám, és nem csak valakire. A hátramaradt fél hétben nagyon próbálkoztam, hogy jó legyen neki és inkább lenyeltem minden gúnyosabb megjegyzésem, csak azt tartva szem előtt, hogy neki mi hogy esne. Lesz még elég időm viccelődni vele.
Az első nap itthon mindenki rászállt. Jó dolog, hogy a többiek is így folglalkoznak vele és mondhatni ez a természetes, hisz bárki lenne a helyében, ugyan ez lenne a protokoll, én mégis rosszul érzem magam attól, hogy rám már nem jut annyi ideje. Azért mégsem osonhatok be a szobájába szó nélkül, hogy “szia, úgy megszoktam már, mi lenne, ha ma is itt aludnék?”. Hát hogyne… Őszintén megvallva, szörnyen kényelmetlen volt folyton ülve aludni és hiányzott az ágyam, mégsem jobb így itt. Nehezen viselem a változásokat, amikből mostanában megadatott bőven.
- Jongdae - nyit be óvatosan Yixing. Még csak meg sem látom, csupán a hangja jut el olvasó alakomig, a szívem máris rákezd. Mi van velem? Ez tökre nem én vagyok…
- Tessék? - teszem le könyvemet, hogy minden figyelmemet neki szentelhessem.
- Bemegyek próbálni. Van kedves csatlakozni?
- Még szép! - pattanok fel azonnal, akár egy bolond kamasz és eszeveszett öltözködésbe kezdek. Elhívott. Engem. Most először.
Leérve a ház elé, meglepetten figyelem Chanyeolt, ahogy minket vár a kocsija mellett állva, mit ő észre is vesz, s magyarázatot ad ittlétére, miszerint gitárra kell mennie, így el tud minket is vinni.
Illedelmesen bevágódok hátra, elhelyezkedve a bal szélre, ami egyébként a kedvenc helyem, ha utazásról van szó. Kissé fáradtan döntöm homlokom a hideg üvegnek, elmélázva a kint zajló életen. Az emberek mindig mindenhova sietnek. Hiába sötétedett be már egy ideje, az élet nem áll meg. Van aki most megy munkába, a szerencsésebbek pedig haza. Én szerencsésnek számítok? Elvégre otthonról jövök. Annak érzem magam. Érdeklődve kapom fel a fejem, mikor az ajtó kivágódik a másik oldalt, Yixing azonban nem zavartatja magát, behuppan és a középső ülésre csúszva, maga mellé ejti sporttáskáját.
- Indulhatsz - hajol előre Chanyeol ülésére támaszkodva, egy határozott mozdulattal kifelé mutatva. Parfümjének markánd illata orromba szökik, rögtön feltornázva vele vérnyomásom, amin túlzott közelébe sem segít. Combja az enyémnek simul, ami más esetben még sosem zavart, sőt, különösebb figyelmet sem szoktam az ilyesmiknek szentelni, most mégis…
Az alig negyed órás út jelenleg fél naposnak is elment az elmémben, és hiába minden igyekezetem, hogy a városi életet figyeljem, egyszerűen lehetetlennek tűnt. Valami határozottan megváltozott bennem és egyenlőre még nem tudom, hogy az jó e, vagy rossz.
Talpam ingatagon érinti a rideg beton felületét, kezeimmel rásegítve függőlegesben maradásomon kapálózok a levegőben, azonban még igy is könnyedén össze akadnak lábaim, mire kis híján hasra esek. Valami ritka ügyetlen vagyok, amit tetéz zavartságom.
- Kikérek egy termet - motyogom, csak, hogy végre fellélegezhessek, Yixingtől kicsit távolabb kerülve. Az intéző férfi rögtön adja is a 307-es kártyáját, így sok időt nincs lehetőségem külön tölteni, bár egy részem kifejezetten örül ennek.
- Hagyadikon lesztek? - veszi le Chanyeol hátárol a gitár táskát, hogy beférjen a liftbe.
- Harmadikon
- Én kettő - tekint fel a kijelzőre, ami alig fél perc alatt az előbb említett számot jelzi, s megáll. - Ha bármi van, lent leszek. Hyung, csak óvatosan - int nekünk szokásosan nagy mosolyával.
Kettesben maradtam Yixingel. Egy kicsi liftben. Csak ő és én. Ez az egy emeletnyi táv több órának is elmenne, és esküszöm, nem bánnám, azonban hiába lépünk jelentősen nagyobb térbe, a helyzet nem igazán változik és már biztos vagyok benne, hogy érdekes estének nézünk elébe…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése