A levegő hangos és egyenletlen sóhajainktól terhes, ahogy vágyaink egyre fokozódó tengerében eggyé válunk. A nyitott ablakon beszökő fuvallat minduntalan ostromolja túlhevült, fedetlen bőrömet, s a kint szakadó eső tompa morajjá fakul mellettünk.
- Lu-ge – lehelem alattam vonagló párom ajkaira.
- Baozi – nyög, körmeit mélyen vállamba vájva, ezzel ösztönözve engem még gyorsabb hajtásra, a gyönyör kapuja felé.
A reggel hamarabb eljött számomra, mint általában, ugyanis, az ágy úgy döntött, ma korán megszabadul tőlem. Óvatosan kimászva Lu mellől, a konyhába tántorgok, mivel a mai első gondolatom is az üres gyomrom, merthogy este nem jutottam el az evésig. Szemeimet dörzsölgetve próbálom jobb látásra bírni, de nem járok valami sok sikerrel. A szekrényből előtúrok egy lekváros, háromszög alakú péksütit, és elvonulok a nappaliba. Kényelmesen elhelyezkedve a kanapén, benyomom a tévét, és két kezemben fogva az ételt, harapok belőle egy kicsit.
Nagyon rossz, mikor bal oldalt eleve fáj lent, leghátul a fogam, most meg bedagadt jobb oldalt fent, így nem igazán tudok rágni. Jobbára csak szopogatom a falatot, de mivel ritka jó kedvem van, vigyorogva eszek, ujjaim közt lassan fogyó étkemmel, és bámulom az unalmas talkshow-t.
- Ilyenkor tényleg úgy nézel ki, mint egy hörcsög – összerezzenek a hang hatására, majd oldalra pillantva, Luhant vélem felfedezni egy hosszú, szürke melegítőben, amint az ajtófélfának dőlve, karba tett kézzel, engem figyel. Kidolgozott, mégsem túl izmos felső teste mindig ámulatba ejt, de most, a reggeli fényben, valahogy sokkal vonzóbb.
- Felkeltettelek? – motyogom teli szájjal, mire elmosolyodik.
- A hiányod – rugaszkodik el és lassú, kimért léptekkel mellém jön, majd letelepszik. – Viszont én még szörnyen álmos vagyok – hajol hozzám nyitott szájjal, s megértve a célzását, oda nyújtom neki a péksütit, hogy haraphasson belőle. Ledől és fejét az ölembe helyezve, kényelmesen elhelyezkedik. – Ne morzsázz le! – figyelmeztet, és bal karját hátam mögé tuszkolva, félig átölel, míg a másikkal lábamat szorongatja, úgy alszik vissza. Jelentősen halkítva a televízión, nyammogom el az utolsó falatokat, végig Lu kisimult, gyermeteg arcát figyelve. Az évek során sokat vizsgálgathattam, de ez valami felülmúlhatatlan és elképesztő látvány.
“ A város szélén élő földműves, nemrégiben betelepült Kim család egyetlen fia, első munka napját kezdi a Várban, mint állatgondozó. Ugyan a gyermek még csak nyolc éves, a megélhetésért kénytelenek munkába küldeni, máskülönben nem tudnák eltartani magukat. Minseok esetlenül nézelődik a hatalmas épület előtt, valami jelre várva, hogy mégis mit csináljon, mikor egyszer csak nyílik az ajtó, és egy hasonló forma fiú lép ki rajta. Az új jövevény, észrevéve őt, azonnal megindul felé, s Minseok a földre kapva tekintetét, mélyen meghajol. Otthon alaposan az eszébe vésték, hogy az összes nemessel, de még az ott dolgozókkal is legyen alázatos, máskülönben nagyon megjárhatják.
- Jó napot kívánok, Úrfi! – köszön hivatalos hanglejtéssel, némi akcentus kíséretében.
- Ne csinálj így! – áll meg előtte a másik, és kezeit durcásan csípőjére kapva, felfújt arcocskával méri végig Minseokot.
- Tessék? – emeli rá tekintetét, azonban amint rájön, hogy mit csinált, zavartan megköszörüli a torkát és fejét leszegve mustrálja, a nála fél fejjel magasabb fiú világos térdnadrágba bújtatott lábát. Minseok elgondolkodik, hogy az ő ruházata nemhogy nem ilyen szép, de még túlzottan tisztának sem mondható, a régebbről megmaradt olaj foltok miatt, a lyukakról már nem is beszélve. Szülei úgy gondolták, hogy munkába felesleges szép göncöt húzni, de már mélyen bánja, hogy ebbe jött.
- Figyelsz rám? – ragadja meg hirtelen kétoldalt az arcát, és felemelve kobakját, kényszeríti, hogy rá nézzen. – Ne legyél ilyen, én nem bántalak – mondja olyan elhatározással, mintha élet-halál dologról lenne szó.
- Értem, Úrfi – motyogja, már amennyire tudja az őt szorító mancsoktól.
- Ne hívj Úrfinak! – érkezik a következő utasítás, s a fiú elengedve őt, egy fél lépést hátrébb tesz. – Luhan vagyok.
- Kim Minseok – hajol meg újra, ezzel még inkább kivívva magának Luhan haragját.”
Másfél óra. Összesen ennyi adatott meg, hogy békésen hallgathassam párom szuszogását, néha-néha feltörő nyammogását és vigasza lehessek minden hirtelenebb rándulásnál. A kopogásra még ő is felriad, mitől kicsit ingerült is leszek, de inkább csak óvatosan kimászva alóla, nyomok egy csókot homlokára.
- Mindjárt jövök, pihenj csak – suttogom el, és míg kivánszorgok az ajtóig, útközben felkapom a macskát, mielőtt meg találna szökni. Lu imádja ezt a szőrcsomót és nekem sincs vele bajom, így családtag lett a kis, szürke herceg.
- Jó reggelt, hyung! – találom magam szemben egy vigyorgó Jongdaeval és Yixinggel. Mutatóujjamat szám elé emelve jelzem, hogy halkabban, és arrébb állva beengedem vendégeinket, kik végigsimítva a macskán, be is térnek. A zár elfordítása után, már teszem is le a bolyhost, majd egy gyors pillantást vetve Luhan felé, minden figyelmemet a srácoknak szentelem.
- Sziasztok! Mi járatban? – várok, míg levetkőznek és mindent helyre tesznek.
- Akadt egy kis időnk és gondoltuk benézünk – lapogatja meg a vállamat Yixing.
- Jól tettétek. Kávét? – indulok be a konyhába azzal a célzattal, hogy magamnak mindenképp csinálok.
- Jöhet.
- Nekem is – érnek be ők is, s az asztalnál helyet foglalva néznek rám.
- Gondolom még nem reggeliztetek, de ha mégis, az sem baj, válogassatok – teszek le eléjük egy kis zacskónyi péksütit, majd nekiállok a kávé lefőzésének.
- Csinálsz nekem is? – ér ki Lu, szemét dörzsölgetve, enyhén megrogyva, jól láthatóan még fáradtan.
- Ühüm. Addig felvennél egy pólót, kérlek? – sandítok rá a vállam felett, mire ő tovább is botorkál. Nem szeretem, ha mások előtt mutatkozik így. Lehet önzés, de ez egy olyan dolog, amit csak én láthatok. Persze, elkerülhetetlen, hogy olykor más szeme elé is táruljon szerelmem teste, akár ha iskolában, netán munkahelyen átöltözik, ráadásul a barátaink előtt nincs is miért aggódni, de akkor is jobb.
- Na, és mesélj Minnie hyung, hogy vagytok mostanában? – szegezi felém a kérdést Jongdae, nagyot harapva utána kakaós csigájából.
- Ne hívj így, tudod, hogy nem szeretem – teszek le elé egy bögre forró kávét.
- Kész is, Minnie? – ér vissza Luhan, s elveszi a saját adagját, amit direkt a kedvenc cicás poharába töltöttem. Szándékosan húzzák már korán az idegeimet.
- Tőle akkor miért nem zavar? – mutat értetlenkedve Dae Lura, aki egy gyerekes nyelvnyújtás keretében helyet foglal mellette.
- Velem szokott lefeküdni, nem veled.
- Áh, már értem! Tehát szexelnünk kell hyunggal, hogy protekciósok lehessünk…
- Hát hogyne – forgatom meg szemeim és a pultnak támaszkodva, belekortyolok a gőzölgő koffein csodába.
Szeretem a társaságukat, elvégre tényleg nagyon jó barátaink, ráadásul sokat is köszönhetünk nekik, de olykor már kicsit fárasztó, amit le tudnak művelni. Yixing az elején mindig csendes, és az idegenekkel szemben elég zárkózott, azonban az idő múlásával könnyen oldódik, és hamar rájön az ember, hogy ugyan olyan lökött, mint Jongdae. A két fiú külön-külön is elég megterhelő magatartást tudnak tanúsítani, hát még együtt…
- Minseok?
- Tessék!
- Mit csinálsz kedden? – néz rám hatalmas szemekkel Luhan, s én már előre tudom a kérdés okát.
- Előadásaim vannak nyolctól háromig, majd utána munka. Baek szabit vett ki aznapra, így be kell ugranom helyette is, tehát valószínűleg csak éjfél utánra érek haza – hazudom nyersen, belül mégis ezer darabra török, ahogy szemeiben csalódottság csillan, és csüggedten visszafordul a többiek felé.
“A tizennégy éves Minseok nyolcadik napja fekszik az ágyában, figyelmen kívül hagyva főnöke fiának és egyben legjobb barátja hívásait. Az ok, amiért Minseok a síráson kívül másra sem hajlandó, az szüleinek tragikus halála, mit még maga sem ért, hogyan következhetett be, de valójában nem is érdekli, a mély gyász teljesen összetörte a fiatal kamaszt. Mivel még a gyámhatóság sem kereste, úgy érzi, teljesen megfeledkeztek róla, ami számára csak öröm volt, hisz így békében hagyhatja maga mögött ezt a kegyetlen világot.
Azt ajtó tompa csapódására egy pillanatra megmerevedik, majd takaróját még szorosabban ölelve magához, figyelmen kívül hagyja a körülötte történő eseményeket. És ha egy betörő? Mit számít már…
- Minnie~! – érkezik valahonnan kintről a kiáltás, mire Minseok szíve kihagy egy ütemet, és arcát a puha paplanba temeti. Nem szól, sőt, legszívesebben elbújna, hogy a fiúnak, aki iránt titkon többet érez, sose kelljen így látnia. Vagy már sehogy… – Minnie? – lépi át valaki szobájának küszöbét. – Jézusom, Minseok! – szalad oda Luhan és az ágyra vetődve hajol a másik fölé. – Úgy sajnálom, előbb kellett volna jönnöm, de nem tudtam, mert apa is csak most értesült a történtekről – hajol rá az immár keservesen zokogó Minseokra és szorosan átöleli. – Te szent ég, csont és bőr vagy! – szólal fel a kelleténél hangosabban, megállapítva, hogy az eddig kissé talán még túlsúlyos fiú, rengeteget fogyott a napokban. Luhan nem kérdez és nem mond többet, csupán némán, befúrva magát Minseok és a fal közé, kisajátítja takarója felét, és a másikhoz húzódva köréfonja vékonyka karjait. Minseok úgy érzi, ha eddig nem is szakadt szét a lelke teljesen, most egész biztosan bekövetkezik, így csak mozdulatlanul tűri, ahogy a fiatalabb vígasztalni próbálja őt. Kényelmetlen neki a helyzet, mégis némi boldogsággal tölti el, hogy Luhan eljött. Bár nem tudja, hogy mégis honnan szerezte meg a címét, úgy sejti, apukája adta meg neki, ami még több kérdést vet fel.
- Mit keresel itt? – nyöszörgi halkan, a sok sírástól és kiabálástól, fájó torokkal.
- Azért jöttem, hogy hazavigyelek.
- Én itthon vagyok – húzza magát még kisebbre, félve, hogy saját szavai miatt kerül még rosszabb állapotba.
- Többé már nem. Ott vagy otthon, ahol én vagyok.
Minseok végül beköltözött a kastélyba és szobája közvetlen Luhan mellé került. Most, hogy az ő családja viseli gondját, csak még több felelősséget érez az Úrfi iránt, aki bár nemeseket meghazudtoló módon utálja, ha túlzott tiszteletet mutatnak felé, Minseok csak még távolságtartóbb és kimértebb lett vele szembe.”
Nehezen viselem a korán kelést, de ha egyszer muszáj, akkor megteszem. Még nem találtam ki, hogy hogyan magyarázom meg Lunak, miért nem voltam bent az egyetemen, de estig csak kitalálok valamit. Hétfő van, ma pedig tízkor kezdődik az első előadása, így még bőven alszik. Minél kisebb zajt keltve tusolok le, s öltözök fel, hogy aztán szép csöndben elhagyjam a lakást. Nagy mázlim van vele, hogy találtam a közelben munkát, ráadásul ilyen jót, mert szeretem, amit csinálok.
- Jó reggelt! – köszönök beérve a kis kávézó üvegezett ajtaján, a helyiségben tartózkodó egyetlen embernek, Joonmyunnak. – Mondd, mit tervezel holnapra főnök? – támadom le azonnal, majd az öltöző előtt megállva, várom a választ.
- Neked is… Egy jó nagy-
- Oké, nem érdekel – haladok tovább, hogy gyorsan átvehessem a cuccaimat nyitás előtt.
A reggeli csúcsforgalom kivételesen rám marad, de van olyan kedves és nagylelkű főnököm, hogy besegít, mivel megkaptam az egész napot, hogy holnap ne kelljen bejönnöm.
Ritkán vagyok kezdős, az egyetem miatt két hetente egyszer engedhetem meg, akkor is általában bent van valaki velem, de most nagy a felhajtás mindenfelé, így máshogy nem tudtuk megoldani. Már előre érzem, hogy a nap végére fullra kifáradok.
Hét és kilenc közt rengeteg vendég megfordul itt, kikövetelve a reggeli frissítőjét. Diákok, munkába igyekvő emberek, hosszú, esti munkából haza vánszorgó felnőttek. Folyamatosan készítem a kávékat, címkézem a poharakat, kapkodok jobbra balra, hogy minden időben kész legyen. Ilyenkor fél perc pihenő sincs, én meg elfelejtettem reggelizni is.
Na, majd ha ez lecseng…
“ A tizenhat éves Minseok épp a lovakat eteti… azaz csak etetné, ha társa nem zavarná minden pillanatban.
- Luhan, kérlek… Már késő van, szeretnék végezni. Addig menj vacsorázni – tesz egy gyenge kísérletet, hogy meggyőzze a fiatalabbat, de ő makacsul ellenáll.
- Megvárlak vele – von hanyagul vállat, és egy hirtelen ötlettől vezérelve kikapja Minseok kezéből az abrakos vödröt.
- Hé! – nyúlna utána, de a másik elhúzódik, hogy még véletlen se érje el.
- Tölts meg egy másikat, addig ezt hátra viszem Maónak – indul meg saját hátasa felé, s Minseok tudja, itt már hiába, ebből nem kerülhet ki győztesen, így hát teszi, amit kértek tőle.
A két fiú hamar elválaszthatatlanná válik, annyira, hogy Minseok ágya valamilyen módon átkerül Luhan szobájába. A nap minden percét együtt töltik, már amennyit lehet. Luhan szívesen nézi, ahogy az idősebb épp dolgozik, Minseok pedig örömmel kíséri Luhant kötelességei helyszínére, mint tánc és ének órák, találkák más nagyemberekkel, ünnepi ebédek. Személyes testőrévé nevezte ki magát, amiért rengeteget edz is, mikor a másik épp pihen, vagy nincs lehetősége mellette lenni. Ennek is köszönhető, hogy úgy megizmosodott az amúgy vézna, gyengécske fiú. Ez a változás egészségi állapotára is kedvezően hatott, nem mellesleg, mindennapi dolgait is könnyebben végzi, ami nagyrészt fizikai munka.
- Seokkie? – suttogta Luhan az éjszaka csöndjébe, ágyán a másik fiú irányába fordulva, remélve, hogy ő még ébren van.
- Tessék! – fordul a hang felé, próbálva kivenni Luhan alakját.
- Szeretlek.
- Én is téged – vágja már reflexből, tudván, hogy a fiatalabb csupán baráti gesztusból mondja.
- De én máshogy… ”
- Jó, hogy végre jössz! – “üdvözlöm” Baekhyunt, amint belép a kis helyiségbe.
- Mert, mi van? – sandít rám, sálját letekerve nyakából.
- Jongin szünetet tart… már majdnem másfél órája! – mutatok az egyik asztalnál ücsörgő, telefonját nyomkodó “alkalmazottra”.
- Hyung?
- Elment, azt mondta dolga van.
- Jó. Átöltözök, leváltalak, te meg addig menj el ebédelni. Jongint majd én összeszedem – vonul el mellettem, be az öltözőbe. Hálásan pislogok az eltűnt srác irányába, és folytatom az előttem álló három lány kiszolgálását.
Kedvelem Baekot, mindig a maximumot hozza, és bár néha kicsit nehéz szót érteni vele, megértem, mikor nyűgös, elvégre ő is egyetem mellett jár be. Sokat szoktunk beszélgetni, így tudom, hogy nehéz neki, ráadásul nemrég költözött el otthonról, a nem túl jó családi viszony miatt.
- Hozzak neked valamit? – kérdem a kötényem leszedése közben.
- Nem kell, én ettem mielőtt jöttem.
Végül csak a közeli kisboltba tértem be, hogy vegyek két szendvicset, amit visszafele menet el is fogyasztottam, hogy ne kelljen olyan sokat kimaradnom. Én is szívesebben lógnám el a munkát, de a lelkiismeretem nem engedi, valamint nem is túl megerőltető. Néha egész kellemes, máskor meg a falra tudnék mászni egy egy vendégtől. Szerencsére türelmes vagyok, azonban ha Yifan áll a kasszánál, és jön egy feszültebb, vagy épp nem túl megszokott vevő, sírni tudunk a nevetéstől, amit az a srác művel. Joonmyun egyedül azért nem rúgta még ki, mert hatalmas a szíve, máskülönben én sem lennék itt. Yixing ajánlott be és mivel ő most szabin van egész héten, nagy a fejetlenség bent.
- Mondd, te mit tervezel holnapra? – kérdem meg Baekhyunt is, hátha tud valami hasznos ötlettel szolgálni a már meglévők mellé.
- Romantikus séta, vacsi, mozi. Minden olyan giccses vacak, amiért alap esetben nem vagyok oda, de egyszer belefér – néz rám mosolyogva, s tekintetéből lerí az önzetlen szeretet és odaadás.
- Ez aranyosan hangzik – viszonzom mosolyát.
- És te?
- Gyertyák, rózsák, macska – vázolom fel röviden.
- Macska?
- Lu odavan a macskákért, és a meglévő mellé már kinéztem egy másikat. Régóta mondja, hogy szeretne neki társat, így most itt az alkalom, meglepem eggyel.
- Nem nagy teher egy új állat? – támaszkodik a pultra Jongin.
- Szerintem mindegy, hogy egy után kell takarítani, vagy kettő után. Az etetés sem kerül sokkal többe, így nem hiszem…
- Akkor fogsz egyet hazafelé menet és jól van? Az a leggazdaságosabb – közli halál komoly arckifejezéssel, ami elárulja, hogy ő pontosan így csinálná.
- Nem. Tenyésztőtől lesz. Nem szerencsés hazavinni az utcáról egyet, mert mi van, ha gazdás, vagy beteg, vagy akármi?
- Te tudod, hyung – hagyja rám és vonul el valahova, már nem is követem hova.
“Minseok remegő karokkal támaszkodik Luhan feje mellett, ködös, mégis aggodalomtól csillogó tekintetét a másikon tartva. Habozik, fél, nem tudja mitévő legyen.
- Kérlek! – nyöszörög a fiatalabb, teljesen elvesztve józan ítélőképességét.
- Nem akarok fájdalmat okozni neked – visszakozik Minseok, pedig már nagyon régóta várt erre a pillanatra.
- Érted megéri, de nem fog fájni. Ha mégis, akkor szólok, jó?
- Úgysem fogsz…
- Nem vagyok cukorból, ne félts ennyire – kezdi elveszíteni türelmét, azonban még vár, hogy társa összeszedje magát.
- Rendben…”
Nagyon halkan nyitok be a lakásba, már előre várva a kiakadást. Mégsem sikerült magyarázatot találnom az egyetem kihagyásáért, ráadásul mindjárt tizenegy. Luhan ma hétig dolgozott, utána sokszor bejön, ha még bent vagyok, ám ma nem így volt.
Halkan lépkedek előre, mikor meglátom a kanapén elterülve. Előtte halkan megy a tévében a műsor, ő pedig nagyokat szusszanva alszik. Gondolom engem várt…
Szégyenérzetem rohamos tempóban növekszik, ahogy elhaladva a konyha előtt, figyelmemet felkelti az asztalon, sötétben árválkodó tál étel. Tehát még főzött is. Egy gondterhelt sóhajt megeresztve levetkőzöm, és halkan a szófához lépkedek, ahol leguggolva, finoman simogatni kezdem az arcát.
- Lu-ge – szólok halkan, mire össze ráncolja a szemöldökét. - Lu-ge, gyere aludni.
- Hmm – nyöszörög, s hosszasan kinyújtózva, felnyitja fáradt pilláit. Kávébarna íriszeit rám emeli, egy ideig csak néz, szerintem realizálja, hogy mégis ki vagyok, majd kimérten felülve, egy szó nélkül bevonul a szobába.
Remélem meg fog nekem bocsájtani. Nem hisztizik, nem kiabál, csak egyszerűen elkerül, de úgy, hogy közben gondol rám. Fáj. Szörnyen rossz, hogy így kell látnom, de ha meglepetést szeretnék neki okozni, muszáj.
Utánamegyek, hogy összeszedjem az alvós cuccomat. Belépve alvóhelyünkre, Luhan az ő térfelének legszélére húzódva, kifelé fordulva alszik. Felkapva ruháimat, kifelé, leoltom a villanyt és elrohanok zuhanyozni.
Mikor visszaérek, még mindig ugyan az a helyzet. Mivel most én vagyok a hibás, nekem kell lépnem, így szorosan oda bújva mögé, átölelem, hogy majd végül így nyomjon el a megváltó álom.
“A tizennyolc éves Minseok kétségbeesetten ül szerelme ágyának a szélén, és Luhan hátát simogatva próbálja nyugtatni őt. Sosem volt jó mások vigasztalásában, így többnyire kerülte is az efféle szituációkat, de őt egyszerűen nem tudja magára hagyni, főleg nem így.
- De éhn eszt nem bhírom – hüppögi, még szorosabbra összegömbölyödve. – Éhn nhem… nem parancsolgatok senkinek. Nem akarom ezt az életet, egyáltalán nem – ássa magát egyre mélyebbre kétségeiben, Minseoknak meg majd megszakad a szíve, hogy nem tudja, mit tegyen érte. – Menjünk el. Már megtehetem, elköltözünk a szülőhelyedre és itthagyunk mindent.
- Lu, mégis hogy szeretnél te megélni Koreában? Ráadásul miből? – Minseok nem érti, hogy Luhan miért szeretné itthagyni a jólét minden formáját, csak azért, hogy megszabadulhasson a kötelességeitől. Emiatt egyáltalán nem tartja gyávának, csupán őt úgy nevelték, hogy bármi van, el kell fogadni, önmaga nem is tudna változtatni semmin.
- Tavaly oda költözött egy nagyon jó barátom, Yixing. Ő talán tud nekünk segíteni az elején és míg még itt vagyunk, te megtanítod a nyelvet – vázolja fel az ötletét, szép lassan lenyugodva, ahogy ő maga is bele gondol ebbe az egészbe. – Már nagykorú vagyok, megtehetem és apuéknak nem is kell szólni efelől.
- Biztos vagy benne? – kérdi annak ellenére, hogy társa szemeiben a szilárd elhatározáson kívül mást már nem látni.
- Minnie, én nem ilyen vagyok. Ismersz, tudod, hogy nem bírnám vezetni ezt, embereket alkalmazni és ugráltatni. Nyugodt életet szeretnék.
- Tudom.
Minseok látta Luhant felnőni és végig szemmel kísérte a fiú minden mozdulatát. Az első perctől látta benne, hogy őt komolyan nyomasztja ez a helyzet és nála jobban senki nem érti meg. Mindenfelől elvárások, csak azért, mert oda született, ahova. Sosem kérdezte senki, hogy mit szeretne, csak mondták neki, hogy mit kell megtenni. Minseok mégsem véli reálisnak, hogy egy szó nélkül elhagyják az országot, ráadásul több mint tíz éve nem volt szülőhazájában, fogalma sincs, miként tudnának ott új életet kezdeni kettesben, de nem is érdekli, mert ha Luhan menni akar, ő akár a világ végére is követni fogja.”
Reggel előbb terveztem kelni Lunál, azonban hiába a fél hetes ébredés, ő már nincs sehol. Ezt tényleg nagyon elrontottam.
Ma fél kettőig van előadása, a főnökével meg megbeszéltem, hogy ma engedje el. Mondjuk nem ment volna ilyen könnyen, ha nem Jongdaeről lenne szó, így még kitalálom, hogy hogyan háláljam meg neki is ezt.
Felöltözök, csinálok egy szendvicset és útnak indulok a megadott címre, közben megreggelizve. Beleolvadnék a reggeli tömegbe, ha nem épp egy nagy szállítóboksszal lavíroznék az emberek közt, a buszon és a villamoson. Mindenki érdeklődve mereszti, hogy vajon mit viszek magammal, ami egy idő után igen zavaró, főleg, mert üres.
Az idő mocskos, hideg van, egész este esett és még most is hatalmas, szürke felhők takarják a Nap melegítő sugarait. Nem szeretem ezt. Pár napja még csúszott az út, szombaton szállingózott a hó, most meg… Mondjuk, még mindig jobb, mint a csúszós betonon totyogni.
Háromszor is leellenőrzöm a kis cetlimre felvésett címet, mielőtt csengetésre emelem a kezem.
- Jó reggelt kívánok, és elnézést a korai zavarásért – hajolok meg, amint meglátok valakit kilépni az ajtón.
- Hello, Oh Sehun – nyúl át az alacsony kapu alatt, míg a másik kezével a zárat nyitja.
- Kim Minseok – fogadom el, s alaposabban végigmérve az alakot, egy komoly tekintetű, kicsit fáradt ábrázatú, pizsamás fiú az. Felkeltettem?
- Gyere csak – invitál be a kertbe, majd a házba. – Apáméi a macskák, de mivel már egy órája elhúzott, kikészítette a szerződést, meg a kezdő csomagot, már csak ki kell választani, melyik legyen – mondja, keresztülvezetve több helyiségen is. Ez a hely hatalmas, tiszta és fényes. Szó szerint, minden csillog. Elvétve ül, vagy fekszik valahol egy-egy cica, de ők nem különösebben foglalkoznak velünk. – Van már macskád? – kérdez meg, benyitva egy szobába, ahova mikor belépek, rögtön be is csukja mögöttem az ajtót.
- Igen, van egy nagy, vörös kandúr, de ő a páromé – vallom be, jobban szemügyre véve a helyiséget. Egy nagy letisztult szoba, egy kanapéval, meg macska várakkal, vagy mikkel. Ágyak és tálak mindenfelé, elvétve két-három almos dobozzal. Annak ellenére, hogy vagy nyolc kismacska ugrál itt fel-alá, egyáltalán nincs kellemetlen szag.
- Gondolom, akkor ez is az övé lesz – hümmög, látszólag a háta közepére nem kívánva sem engem, sem a témát.
- Igen.
- Hát, akkor válassz – tárja szét a karját, mire én letéve a bokszot, leguggolva figyelem az apróságokat. Nem nagyon rajongok az állatokért, de Luhanért tényleg bármit. Nem kell sokáig gondolkodnom, mert rögtön le is támad egy kicsi, kékes szürke cica, amit kezembe kapva felegyenesedek.
- Ő milyen nemű?
- Hm – jön közelebb és megragadva a farkát, feljebb húzva, benéz alá. - Fiú.
- Akkor őt vinném.
- Semmi akadálya – ereszt meg felém egy fáradt mosolyt, és míg beügyeskedem a cicát a dobozba, kimegy a szobából, hogy pár perc múlva egy halom papírral és egy kis zacskóval térjen vissza. – Ezeket érdemes átolvasni, bár gyakorlott macska tartóként gondolom nincs rá szükség, ide, ide, meg ide aláírást kérnék, ebben meg van táp, amit eddig ettek, anya szagú rongy, meg játék.
Nagyon figyelek, hogy mindent megjegyezzek, de elég bizarr ez a helyzet. Anya szagú rongy… Nem emlékszem, hogy az előző megvételénél is ennyi furcsaság lett volna, de lényegtelen. Aláírom, amiket kért, fizetek, majd a kapott szatyorba rakom a papírokat és felkarolva a szállítót, elindulunk kifelé.
“ - Biztos vagy benne? – kérdezi Minseok, pedig tudja jól, párja már két éve csak erre a napra vár, mégis úgy érzi, megerősítésre van szüksége, mielőtt megteszik ezt a hatalmas lépést.
- Teljesen!
A két fiatal az elmúlt hetekben előre elintéztek minden elmaradhatatlan dolgot, ami az utazáshoz szükséges, mint például papírok csináltatása, pénz felvétele. Mivel Minseok családjának birtokát Luhan édesapja vette meg - hogy a későbbiekben ki tudja adni -, az a pénz a fiút illette.
A fiatalok a napfelkeltével együtt távoznak, ügyesen kijátszva az őrök és felszolgálók figyelmét. Álcázva magukat, fognak egy taxit, ami kiviszi őket a reptérre, bár a rejtőzködés főleg az ifjú nemes fiúnak szükségeltetik, Minseokot nem sokan ismerik, ő maximum egy figyelmen kívül hagyandó munkásnak számított minden fontosabb eseményen.
A repülőre felszállva Luhan ébersége lankad, és hamar el is nyomja az álom, természetesen Minseok vállán. Az idősebb, bár ő maga is szörnyen fáradt, nem engedheti meg magának figyelmének lankadását, ha biztonságban akarja tudni párját.
Több óra repülés után kellemes, ám annál szokatlanabb újra a talajon járni. Bizonytalanul teszik meg az első lépéseket, a váróban már keresve a rég látott barátot.
- Yixing! – szólal fel boldogan Luhan, mire az említett észre is veszi őket, majd melléjük sétál.
- Hello, Lu – köszön. – Minseok – biccent a másik felé is, ki viszonozza a gesztust. – Bemutatom nektek a… – a fiú nem tudta mit mondjon, s pár néma másodperc gondolkodás után is ugyan ezen az állásponton maradt, így végül hagyta a kapcsolatuk pontos megnevezését. – Jongdae-t – mutat a mellette ácsorgó, magas, szikár alakra. Jongdae leplezetlen kíváncsisággal méregeti a két jövevényt, kikről már sokat hallott, azonban elképzelésében teljesen más alakok foglaltak helyet.
- Kim Minseok – kezdeményez a legidősebb, merev és óvakodó tekintettel. Idegessége valójában nem Jongdae-nak szól, csupán minden lehetséges veszélytől meg akarja óvni társát.
- Kim Jongdae.
- Ti rokonok lenni? – mereszti nagy szemeit Luhan az előtte állókra.
- Vagytok – javítja ki Minseok. – És amúgy nem, a Kim gyakori vezeték név itthon.
- Hyung, tudok kínaiul, így nem gond – nyugtatja meg Jongdae.
- Hyung?
S míg a kocsiig értek, de még azon is túl, a két, most először találkozott egyén azzal foglalatoskodott, hogy a szökött Úrfi minden fontosabb alapot megtanuljon a nyelvről. Természetesen koreaiul.
- Csak egy szabad szobánk van, remélem nem gond – nyit be kicsiny lakásuk ajtaján Yixing, fáradtan lekapva magáról kabátját, hogy egy laza mozdulattal a fotel háttámlájára száműzze.
- Mi együtt vagyunk – jelenti ki Luhan kertelés nélkül az igazságot, mire Minseok félrenyelve a nyálát köhög fel. Valójában, mélyen belül nagyon boldog, hogy párja így felvállalja kapcsolatukat, azonban ennél sokkal jobban fél a megbélyegzéstől. Természetesen ilyen téren sem maga miatt aggódik.
- Akkor ezek szerint nem – fogadja el a tényt a házigazda.
- Engem azért meglepett – nyilvánítja ki véleményét Jongdae, hangjában azonban semmi megvető nem kapott helyet.
Aznap este Minseok még mindig nem aludt semmit, sőt, az ágyat sem vette birtokba. Luhan mellett ülve figyelte, ahogy alszik, és fejben próbált mindent elrendezni, hogy egy biztonságos jövőt alakíthasson ki kettejük számára.
- Minnie – nyöszörgött Luhan, kezével a matracon tapogatózva.
- Itt vagyok – fogott rá a keservesen hadonászó végtagra, mire ő pillanatok alatt megnyugodott.
- Miért ülsz a földön? – pislog nagyokat, teljesen kihúzódva az ágy szélére.
- Így jobb – hazudja egy kedves mosoly kíséretében.
- Minseok – sóhajt fel gondterhelten a fiatalabb. – Elegem van belőle, hogy folyton magadat marcangolod minden miatt. Nem vagyok már gyerek, tudok vigyázni… Mától azt akarom, hogy egyenlő félként tekints rám. Sosem voltál az alárendeltem és soha nem is leszel, de ez a viselkedés kiakasztó. Elég volt. És most bújj be ide és aludj végre!”
Mérnöki pontossággal rendezgetek minden egyes rózsaszirmot, hogy még véletlenül se álljanak máshogy, mint ahogy azt én akarom. A piros kis puha formák lassan másfél órája keserítik életemet, arról nem is beszélve, hogy a macskák folyton folyvást lerombolják a dolgokat. Esküszöm, míg betettem a sütit a sütőbe, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mellé rakom őket is. Addig élnék. Szeretem őket, csak na… Idegesítőek. De meglepően jól fogadták egymást, így legalább már azzal nincs gond.
A ház minden szegletét piros és fehér illatos gyertyák díszítik, egyelőre még meggyújtatlanul. Az előszoba talaján apró mécsesekből kirakott formák és szavak kaptak helyet, ezzel fokozva a hangulatot.
Mikor már minden kezd úgy festeni, ahogy elterveztem, én is neki állok összeszedni magam. Letusolok, hajat mosok, alaposan megszárítkozom, és egy szál törülközőben útrakelve, magamra veszem a már előre kikészített ruhákat. Mivel tudom, hogy miben lát a legszívesebben - vagy legalábbis remélem, hogy tudom -, magamra húzok egy feszülős, fehér farmert és egy, bár legszívesebben a kapucnis atlétám lenne a következő, de egy halvány bézs ing jobban illik az alkalomhoz. A hajammal nem szoktam sokat bíbelődni egy átlagos nap, de ma különös odafigyeléssel rendezgetem formára tincseimet. Hozzá egy karóra, egy nyaklánc, meg az elmaradhatatlan páros gyűrünk, s késznek is nyilvánítom magam.
Az ebéd megfőzve, a süti megsütve, a pezsgő behűtve és fél háromkor meggyújtom a gyertyákat. Az új jövevényt elkapom, hogy mikor Lu belép, rögtön oda tudjam adni és a konyhában várom érkezését.
Azonban mikor az óra a fél négyet is megüti, kezdek aggódni. Nem szokott késni, főleg nem ennyit.
Biztos vagyok benne, hogy haragszik rám, de ezt nem látom elég oknak, hogy kimaradjon miatta. Vagy mégis? Lehet rájött, hogy mennyire nem érdemlem meg a szeretetét és elhagyott? Haza fog térni valaha? Lesz esélyem elmondani neki az igazságot?
Az idő múlásával egyre aggasztóbb gondolatok rohamozzák meg elmémet, s lassan már minden lehetséges rossz dolog eszembe jut.
Balesete volt? Elütötte egy autó, kórházba vitték, de nincs magánál és elhagyta a telefonját, így nem tudnak engem értesíteni? Össze esett egy sötét, kietlen utcán és mivel nincs senki a közelben, egyedül…? Aish! Sosem féltem még ennyire. Olyan hülye vagyok!
Öt óra tájékán az ajtó nyílására szinte felzokogok, azonban kapaszkodva még önuralmamba, kibattyogok és egy mosolyt varázsolva arcomra, üdvözlöm Luhant.
- Szia – köszönök lágyan, de úgy tűnik, ő egyáltalán nem figyel rám. Meredten nézi a maga előtt kirakott mécseseket, majd egy nagyot nyelve szemembe vezeti párás tekintetét. – Lu-ge? – biccentem oldalra fejem.
- Én… – pillantgat jobbra balra, jól észlelhetően zavart állapotban. Talán ivott is… – Én…
- Nincsen semmi gond – kerülöm ki a kis égőket és közvetlen elé sétálok. – Tudom, hogy nem valami sok és őszintén sajnálom, amiért úgy viselkedtem, de nézd. Mától van egy újabb fiunk – nyújtom át a kis kékséget, mit remegő kezekkel elvéve, az arcához emeli és a hadakozó állatnak dönti a homlokát.
- Istenem – rebegi meghatottan. – Minseok én…
- Én is szeretlek – nyomok csókot vállára és lesegítve róla kabátját, a konyhába húzom. – Mivel azt hittem, előbb jössz, már kihűlt az étel, ezért újramelegítem – látok neki a dolognak, míg ő helyet foglal a macskával.
- Bocsánat. Yixingékhez mentem, de ők elzavartak, mondván, hogy jöjjek haza, nekem azonban nem volt kedvem az üres lakásban egyedül lenni, így beültem egy kocsmába. Végül úgy döntöttem, hogy talán az egyedüllét mégis jobb…
- De nem vagy egyedül, mint láthatod. És soha nem is leszel.
- Minseok, tudom mennyire aggódtál – suttogja, mire fejemet oldalra fordítva, találkozik a tekintetünk. Ismer. Túl jól ismer.
- Nem számít, hisz itt vagy.
- De számít – áll fel, letéve a földre cicáját. – Minden számít, amivel valaha is megbántottalak. Hidd már el végre, hogy nekem te vagy a legfontosabb – teszi kezeit derekamra és megfordítva a tűzhelytől, a mellette lévő pultnak nyom. – A te boldogságod az én boldogságom – hajol teljesen közel hozzám, orrunk szinte már összeér. Pulzusom még ennyi év után is képes azonnal az egekbe szökni, ahogy elveszek Luhan mélybarna íriszeiben. – Sosem fogom megérteni, hogy mivel érdemeltelek ki – szuszogása csiklandozza az arcomat.
- Ezt inkább nekem kéne mondanom – lehelem ajkaira.
- Ez életem második legszebb napja.
- És mi az első?
- Mikor először találkoztunk… – szünteti meg a köztünk lévő távolságot, és egy lágy, mégis követelőző csókba invitál, melyből soha nem lesz annyi, hogy nekem elég legyen akár fél percre is ebből a fiúból!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése