- Baek, huszonkettes szoba - nyújt át a recepciós srác az éppen csak megérkezett fiatal orvos számára egy irattartót, mit Baekhyun oda sem pillantva elvesz, s sietősebbre véve lépteit folytatja az útját az öltözőbe, mert már megint késésben van.
- Jó kis esti műszaknak nézünk elébe - igazgatja magán a fehér köppenyt, már-már rutinszerűen véve az irányt az imént kiadott számú kórterem felé.
A pszichiátriai osztály zöld falai között a csend, mint olyan, egy nemlétező vágyálom, melynek tizenórás hiánya végtelenül ki tudja meríteni az ott dolgozó embereket, ám a feszültség legkisebb jele sem megengedett; tűrni kell. Innen vagy elbocsátanak, vagy ágyat biztosítanak. Míg valaki megpróbál A-ból B-be eljutni, legalább négyen mennek oda hozzá kérdéseikkel, történeteikkel, összefüggésben nem lévő, vagy éppen érthetetlen beszédükkel, megpróbálván kivívva maguknak a kizárólagos figyelmet. A már-már családias környezetté összenőtt csapat számára mindig nehézséget jelent egy új páciens befogadása, s rendszerint azok lázadnak fel leginkább, akiknek a kedvenc ápolójuk gondozása alá kerül a friss beteg.
Baekhyunnak nincsenek ilyen gondjai. Mint nemrég végzett pszichiáter teszi szükséges gyakorlati éveit a kórházban, mielőtt saját klinikába kezdhetne, így meg sem próbál közelebb kerülni senkihez innen, hiszen nem tervez hosszú távon maradni.
Benyitva a huszonkettes szobába, az ágy felé sem pillantva maga elé emeli a lapot és hangosan felolvassa;
- Háromszáznegyvenhetes beteg, Lee Hongki. - A név láttán felkapja a fejét, majd a páciensre néz, hogy valóban az e az, akire gondol.
A férfi görnyedten, feszült tartásban ül az ágy szélén, éppen csak a tekintetét szegve Baekhyunra, aki ettől most először kezdi elveszteni higgadt magaviseletét, ám mielőtt teljesen szétszóródna, folytatja az olvasást.
- Testisértés, emberölési kísérlet, vagyontárgy rongálása. Beszámíthatatlan elmeállapota miatt három év felfüggesztett börtönbütetés és pszichiátriai zártosztályban való kezelés, satöbbi, satöbbi, satöbbi… - sóhajt, leeresztve a lapot.
A helyiség egyetlen kis sárgán világító lámpájának szegényes fénye alatt szinte érezni lehet a levegőben szikrázó elfojtott indulatokat. A csukott ajtón át beszűrődő hangos társalgás, s a hatodik emeleti ablakból nyíló kilátás a sötétbe burkolt városra megszűnik létezni körülöttük; csak ők, ketten vannak jelen.
- Tényleg ő az - nevet kínosan, közben felpillantva az órára.
Baekhyun a középiskolát nehéz szívvel és kételyekkel teli kezdte, félve attól, ha beismeri magának az érzéseit, valóban igazak lesznek és csakhamar közutálat tárgyává válik. Ezen a legkevésbé sem segített a mindig mosolygós és mindenkivel könnyen barátkozó végzős srác, aki állandóan az elsősök körül lebzselt, de hogy miért, arra nemigen tudott ésszerű magyarázatot adni.
Sosem felejti el, mikor egy kora téli délelőtt egy nevetséges vita miatt elfutván zihált az iskola épületének sarkában, minden megmaradt erejét abba ölve, hogy ne sírja el magát, mikor egy üveg vizet nyújtó kéz került a látóterébe. Felpillantva pedig Lee Hongkival, a mindig vidám végzős sráccal találta szemben magát, aki néhány kedves szó és a víz átadása után már ment is tovább a dolgára, ám mindez örökre nyomot hagyott az akkor még érzéseit uralni képtelen Baekhyunban. Talán akkor vált biztossá. Ezután mindig köszönt neki Hongki és bár többé nem esett komolyabb szóváltás köztük, Baekhyun állandó csodálattal figyelte a srácot minden alkalommal, míg el nem ballagott hatalmas bánatára. Se előtte, sem pedig utána nem érzett így senki iránt.
Lee Hongki az évek múltával nem változott túl sokat - legalábbis külsőre -, csupán férfiasodott, ami Baekhyun szerint kifejezetten az előnyére van, ám ez a tekintet és ez a rideg, szinte már üres arc nem hasonlít a végzős srácra.
De akkor mégis miért érez így éppen…?
- Hyung - szólal meg most először, ezzel visszarántva Baekhyunt a jelenbe.
- Tessék?
- A hyungod vagyok - mélyeszti fölényesen íriszeit Baekhyun szemeibe, aki erre hirtelen nem is tudja, mit reagálhatna. - És nem vagyok őrült, csupán normális egy őrült világban.
- Mint itt mindenki - vonja össze a szemöldökét, valahol mélyen megkönnyebbülve, amiért látszólag nem ismerte fel őt. Miért ismerné? Neki mindenbizonnyal semmit nem jelentett…
- Azért kerültem ide, hogy elkerüljem a börtönt egy olyan dolog miatt, amihez lényegében semmi közöm - nyílik meg a Baekhyun számára már megszokott “nem én voltam” szöveggel.
- A tagadás nem visz előrébb, Lee Hongki-shi. Engedd, hogy segítsek, mert más esélyed nincsen innen kijutni - emeli újfent maga elé a róla szóló leírást, hogy tüzetesen átolvashassa az idekerülésének körülményeit.
A férfi felállva Baekhyunhoz lép és kikapva a kezéből az irattartót, egy egyszerű mozdulattal a háta mögötti ágyra hajítja, ezzel kivívva orvosának minden figyelmét.
- Nem hiszel nekem? - néz fenyegetően a vele egymagas Baekhyunra.
- Nem - közli könnyedén, megpróbálva leplezni félelmét.
Az iskolai évei alatt megtanulta az önvédelem számos formáját, ahogyan azt is, mik egy esetleges támadásra utaló jelek, de őt sokkal inkább az egyén kiléte feszélyezi, mintsem a viselkedése, ezzel egészen más mederbe sodorva a gondolatait, mint ahol lenniük kéne.
Hongki a karját előre lendítve Baekhyun zsebébe nyúl, ki mindezt mozdulatlanul tűrve figyeli, s magához véve a mobilját, megnyomja a feloldó gombját.
- Aranyos - jegyzi meg gúnyosan a corgi kutya képének láttán, majd mivel úgysem tudja a kódot, az irattartó után küldi a készüléket.
- Ettől most mi lett jobb? - kérdi türelmesen, pedig pontosan tudja, mi volt ezzel a célja; a segítséghívásnak lehetőségének megszüntetése.
- Csak kíváncsi vagyok - vigyorodik el.
Talán tényleg őrült.
- Én is. Mi- - kezdene bele a kérdéseibe Baekhyun, hogy minél előbb lezárhassa a vele való konzultációt, mert már kezd nagyon kellemetlen lenni és még sokan várják odakint, ám Hongki elkapja a jobb karját és a szemközti falhoz préseli őt. - Engedj el - kéri nyugodt hangnemben, míg fejben a lehetőségeit fontolgatja. A zsebében felejtette a névtábláját, aminek éles szélei tökéletesek fegyvernek, de talán egy jól irányzott ütés is megteszi, ha úgy hozza a sors, hogy szükség lesz rá. - Lee Hongki-shi, engedj el, kérlek.
- Hyung! - kapja el a másik karját is és mindkettőt a falhoz szorítja.
Baekhyun nagyot nyel, mely Hongki figyelmét sem kerüli el, s egy pillanatra a torkára nézve elmosolyodik.
- Nem szeretnék erőszakhoz folyamodni, de nem hagysz más választást - sóhajt lemondóan, s már emelné a lábát, hogy kikeveredjen valahogyan ebből a nevetséges helyzetből, amibe hagyta magát belevinni, mikor Hongki előre hajolva méginkább a magánszférájába mászik.
- Rúgj meg - bámul tág pupillákkal Baekhyun szemeibe centikre tőle. - Ígérem, nem foglak bántani.
Baekhyunban benne reked a levegő - egyszerűen túl közel van. A másik fizikai állapotát figyelembe véve, ebből a helyzetből jól már csak akkor kerülhet ki, ha enged neki, vagy valahogyan sikerül segítséget hívnia, ami a kinti zajt tekintetbe véve nem opció.
- Engedj el, hyung - süti le a szemeit, észrevétlen megadva magát, mire Hongki elengedi a kezeit és egy fél lépést tesz hátra.
- Alig várom a közös munkát, Baekhyun - fordul el tőle, hogy visszasétálhasson az ágyához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése