A reggelem pontosan ugyanúgy indul, mint bármelyik másik, ám főleg a hétfői hangulatot tükrözi a kedvem, tekintve, hogy ténylegesen hétfő van. Fuhh, utálom.
A nem épp kicsi étterem ajtaját kitárva, belépek a meleg helyiségbe, mely jelenleg jobban vonz, mint a szabadon császkálás, pedig szeretek én sétálni, csak nem éppen mínuszokban. Rosszul viselem a hideget, így általában több réteg ruhában hagyom el a lakást, minek hatására inkább tűnök egy bizarr pingvinnek, mint bármi olyan élőlénynek, ami felér az én intelligencia szintemhez. Minimum egy fóka vagyok, azok okosak! Meg cukik…
- Szia – köszön rám kedvesen a mellkas tulajdonosa, amivel épp az imént találkozott az enyém.
- Direkt csináltad, ne is merd tagadni - simogatom pufi kabátomon keresztül vállamat, fejben elátkozva Jongdae legközelebbi felmenőit.
- Min bambulsz ennyire? - áll hátrébb, hogy fejét oldalra biccentve, alaposan végigmérhessen. - Ha megint a delfinek szaporodásán, én esküszöm, felmondok!
- Akkor már keresheted is a főnököt… - kerülöm ki, hogy az öltöző felé vegyem az irányt.
- Ne már~! Most komolyan?! - jön utánam panaszosan, mintha komolyan gondolta volna előbbi megjegyzését.
- Ahogy érzed - hagyom rá, és belépve a kicsiny terembe a padra dobom táskámat, majd vetkőzni kezdek. - Ide hoznád a cuccom? Itt a kulcs - nyújtom felé, de ő elmosolyodik és szó nélkül sarkon fordul. Ezért még elkapom…
- Dobd - kukkant ki egy félmeztelen Yixing a szekrénysor mellől két kezét maga előtt összetartva.
- Ohh, hyung, köszi - lendítem hálásan a kis vas csomót, s míg ő összeszedi a felszerelésemet, lehámozom magamról azt a sok réteg ruhát, ami a ruhatáram felét jelképezi. Komolyan, mint egy hagyma…
- Tessék - pakolja le cuccaim mellé a kis csomagot, és visszamegy végezni a dolgát.
A reggelek általában unalmasak, és mind küzdünk az ébren maradásért, miben nagy segítségünkre van Minseok isteni kávéja. Vagy épp Jongdae förtelmes kávéja, de azt igen ritka esetben választja bárki is. Mondjuk, ha épp meg akar halni… Tehát, míg én lepakolom a székeket, Yixing kasszázik, Minseok frissítőt főz, Jongdae a péksütiket pakolja ki, Kyungsoo pedig süt, főz, jelenleg egyedül. A reggeli elkészítése nem olyan bonyolult, később meg segít neki Minseok, de néha én is szoktam. Jó, az annyiból áll, hogy hozd ide ezt, vagy azt és még véletlen se érj ehhez, vagy ahhoz, de a semminél azért több. Elég multifunkcionálisak vagyunk itt. Mindenki azt csinál, amire épp szükség van.
- Az ki? - mutatok kilenc óra magasságában a pultról megtámaszkodva, az ajtó irányába.
- Nem tudom, de nagyon ismerős - könyököl mellém Minseok hyung is.
- Elnézést, uram, de ide csak nagykorúak jöhetnek be! - áll elé Jongdae a maga alig hatvan kilójával és vállait szétfeszítve, megakadályozza hyung továbbjutását.
- Kedves tőled, hogy ilyen fiatalnak nézel, de mióta is van ez így? - lapogatja meg a hátát és egyszerűen csak kikerüli őt.
- Hello főnök - int neki Yixing, épp kifele víve egy tálcát, rajta négy csészével.
- Szerintem eltévedt vécére menet - véleményezem hyung korai bejövetelét.
- Akkor elég nagy háza lehet - mosolyog rám Minseok.
- Ti, látjátok mennyi vendég van itt? - mutat ránk haragosan, ahogy mellénk ér, mi pedig rögtön haptákba vágva magunkat, indulnánk is utunkra, de nekem elkapja a karomat. - Te velem jössz….
- De a vendégek… - kapálózók előre, miközben húz az iroda felé.
- Arra ott vannak a többiek.
- Dae… - nyöszörgöm, de ő csak egy lesajnáló pillantásra méltat, s hüvelykujját felmutatva, kacsint, hogy aztán ügyet sem vetve rám többet tovább menjen dolgozni.
Ha hyung behív, az két dolgot jelent. Vagy rosszat, vagy nagyon rosszat. Nem rúghatnak ki, hát miből finanszírozom Pufika mindennapi ellátását?! Nem mintha olyan sokat enne az a szerencsétlen hörcsög, de hát na…
- Maradj már nyugton, hát bolond vagy? - lök egy székre, min kis híján hátra is borulok, de szerencsére még időben megtartom az egyensúlyomat. - Jó, ez hülye kérdés, mindketten tudjuk, hogy az vagy.
- Most megsértettél - vigyorodom el, figyelve, ahogy leveti kabátját és nemeseket megszégyenítő módon helyezi fenekét a párnázott ülésbe, minden létező eleganciáját belesűrítve ebbe az egy mozdulatba, mintha nem lenne legalább annyira állat, mint mi négyen.
- Képzelem - forgatja meg szemeit. - Baekhyun, egy fontos dologról szeretnék veled beszélni.
- Azt hittem babázni hívsz be…
- Lényegében veheted annak is.
- Tényleg? - virulok fel. - Akkor hol vannak a babák? Vagy gyereked született? - nézek alaposan körbe, ezzel tovább húzva az amúgy sem épp nyugodt főnök idegeit.
- Emlékszel az öcsémre?
- Akiről szoktál mesélni? - Erre csak bólintással válaszol. - Az a bunkó pöcs, akivel állandóan csak a baj van… - idézem fel legutóbbi tömör összefoglalóját.
- Nos… felejts el minden eddigi hallott dolgot róla. Az a nagy helyzet, hogy múlthéten motorbalesete volt, ami miatt tegnap óta otthoni kezelésre van szorulva, amit én ugye nem tudok elvégezni, hisz itt kell lennem bent. Te azonban meg tudnád csinálni.
- Hogy én mit csinálok kivel? - döbbenek le teljes mértékig.
- Természetesen kifizetném az itteni munkabéredet, de Sehunnak segítség kell és nincs még egy olyan hü… kedves fiú, mint te – mereszt rám kiskutya szemeket, ezzel máris levetkőzve a szigorú vezető szerepét.
- Tehát, mi lenne pontosan a feladatom? - érdeklődöm meg óvatosan, nehogy valami olyanba fussak, amit később nagyon megbánok.
- Átjössz, ha kér vizet, viszel be neki, ha ki kell mennie, kitámogatod, eteted, meg minden ilyen. A munkaidőd nyolc helyett tízkor kezdődne, de tovább is tartana. Ötig, esetenként fél hatig.
- Elvállalom! - vágom rá, hisz ki ne tenné, mikor nincs más dolgom, mint pár óránként adni valamit a srác kezébe, azon kívül meg tök szabad vagyok és nem kell itt a vendégeknek ugrálnom.
- Akkor pakolj és indulunk - áll fel, s elkezd valamit matatni a táskájában.
- Máris?
- Mégis mikor szeretnél? Így is egyedül van otthon, neki két perc elég, hogy kitörje a nyakát.
- Jó, jó - pattanok én is és átsietek az öltözőbe, hogy magamra erőszakoljam a rétegeim, ha már alig egy órája leszenvedtem őket.
A nem épp kicsi étterem ajtaját kitárva, belépek a meleg helyiségbe, mely jelenleg jobban vonz, mint a szabadon császkálás, pedig szeretek én sétálni, csak nem éppen mínuszokban. Rosszul viselem a hideget, így általában több réteg ruhában hagyom el a lakást, minek hatására inkább tűnök egy bizarr pingvinnek, mint bármi olyan élőlénynek, ami felér az én intelligencia szintemhez. Minimum egy fóka vagyok, azok okosak! Meg cukik…
- Szia – köszön rám kedvesen a mellkas tulajdonosa, amivel épp az imént találkozott az enyém.
- Direkt csináltad, ne is merd tagadni - simogatom pufi kabátomon keresztül vállamat, fejben elátkozva Jongdae legközelebbi felmenőit.
- Min bambulsz ennyire? - áll hátrébb, hogy fejét oldalra biccentve, alaposan végigmérhessen. - Ha megint a delfinek szaporodásán, én esküszöm, felmondok!
- Akkor már keresheted is a főnököt… - kerülöm ki, hogy az öltöző felé vegyem az irányt.
- Ne már~! Most komolyan?! - jön utánam panaszosan, mintha komolyan gondolta volna előbbi megjegyzését.
- Ahogy érzed - hagyom rá, és belépve a kicsiny terembe a padra dobom táskámat, majd vetkőzni kezdek. - Ide hoznád a cuccom? Itt a kulcs - nyújtom felé, de ő elmosolyodik és szó nélkül sarkon fordul. Ezért még elkapom…
- Dobd - kukkant ki egy félmeztelen Yixing a szekrénysor mellől két kezét maga előtt összetartva.
- Ohh, hyung, köszi - lendítem hálásan a kis vas csomót, s míg ő összeszedi a felszerelésemet, lehámozom magamról azt a sok réteg ruhát, ami a ruhatáram felét jelképezi. Komolyan, mint egy hagyma…
- Tessék - pakolja le cuccaim mellé a kis csomagot, és visszamegy végezni a dolgát.
A reggelek általában unalmasak, és mind küzdünk az ébren maradásért, miben nagy segítségünkre van Minseok isteni kávéja. Vagy épp Jongdae förtelmes kávéja, de azt igen ritka esetben választja bárki is. Mondjuk, ha épp meg akar halni… Tehát, míg én lepakolom a székeket, Yixing kasszázik, Minseok frissítőt főz, Jongdae a péksütiket pakolja ki, Kyungsoo pedig süt, főz, jelenleg egyedül. A reggeli elkészítése nem olyan bonyolult, később meg segít neki Minseok, de néha én is szoktam. Jó, az annyiból áll, hogy hozd ide ezt, vagy azt és még véletlen se érj ehhez, vagy ahhoz, de a semminél azért több. Elég multifunkcionálisak vagyunk itt. Mindenki azt csinál, amire épp szükség van.
- Az ki? - mutatok kilenc óra magasságában a pultról megtámaszkodva, az ajtó irányába.
- Nem tudom, de nagyon ismerős - könyököl mellém Minseok hyung is.
- Elnézést, uram, de ide csak nagykorúak jöhetnek be! - áll elé Jongdae a maga alig hatvan kilójával és vállait szétfeszítve, megakadályozza hyung továbbjutását.
- Kedves tőled, hogy ilyen fiatalnak nézel, de mióta is van ez így? - lapogatja meg a hátát és egyszerűen csak kikerüli őt.
- Hello főnök - int neki Yixing, épp kifele víve egy tálcát, rajta négy csészével.
- Szerintem eltévedt vécére menet - véleményezem hyung korai bejövetelét.
- Akkor elég nagy háza lehet - mosolyog rám Minseok.
- Ti, látjátok mennyi vendég van itt? - mutat ránk haragosan, ahogy mellénk ér, mi pedig rögtön haptákba vágva magunkat, indulnánk is utunkra, de nekem elkapja a karomat. - Te velem jössz….
- De a vendégek… - kapálózók előre, miközben húz az iroda felé.
- Arra ott vannak a többiek.
- Dae… - nyöszörgöm, de ő csak egy lesajnáló pillantásra méltat, s hüvelykujját felmutatva, kacsint, hogy aztán ügyet sem vetve rám többet tovább menjen dolgozni.
Ha hyung behív, az két dolgot jelent. Vagy rosszat, vagy nagyon rosszat. Nem rúghatnak ki, hát miből finanszírozom Pufika mindennapi ellátását?! Nem mintha olyan sokat enne az a szerencsétlen hörcsög, de hát na…
- Maradj már nyugton, hát bolond vagy? - lök egy székre, min kis híján hátra is borulok, de szerencsére még időben megtartom az egyensúlyomat. - Jó, ez hülye kérdés, mindketten tudjuk, hogy az vagy.
- Most megsértettél - vigyorodom el, figyelve, ahogy leveti kabátját és nemeseket megszégyenítő módon helyezi fenekét a párnázott ülésbe, minden létező eleganciáját belesűrítve ebbe az egy mozdulatba, mintha nem lenne legalább annyira állat, mint mi négyen.
- Képzelem - forgatja meg szemeit. - Baekhyun, egy fontos dologról szeretnék veled beszélni.
- Azt hittem babázni hívsz be…
- Lényegében veheted annak is.
- Tényleg? - virulok fel. - Akkor hol vannak a babák? Vagy gyereked született? - nézek alaposan körbe, ezzel tovább húzva az amúgy sem épp nyugodt főnök idegeit.
- Emlékszel az öcsémre?
- Akiről szoktál mesélni? - Erre csak bólintással válaszol. - Az a bunkó pöcs, akivel állandóan csak a baj van… - idézem fel legutóbbi tömör összefoglalóját.
- Nos… felejts el minden eddigi hallott dolgot róla. Az a nagy helyzet, hogy múlthéten motorbalesete volt, ami miatt tegnap óta otthoni kezelésre van szorulva, amit én ugye nem tudok elvégezni, hisz itt kell lennem bent. Te azonban meg tudnád csinálni.
- Hogy én mit csinálok kivel? - döbbenek le teljes mértékig.
- Természetesen kifizetném az itteni munkabéredet, de Sehunnak segítség kell és nincs még egy olyan hü… kedves fiú, mint te – mereszt rám kiskutya szemeket, ezzel máris levetkőzve a szigorú vezető szerepét.
- Tehát, mi lenne pontosan a feladatom? - érdeklődöm meg óvatosan, nehogy valami olyanba fussak, amit később nagyon megbánok.
- Átjössz, ha kér vizet, viszel be neki, ha ki kell mennie, kitámogatod, eteted, meg minden ilyen. A munkaidőd nyolc helyett tízkor kezdődne, de tovább is tartana. Ötig, esetenként fél hatig.
- Elvállalom! - vágom rá, hisz ki ne tenné, mikor nincs más dolgom, mint pár óránként adni valamit a srác kezébe, azon kívül meg tök szabad vagyok és nem kell itt a vendégeknek ugrálnom.
- Akkor pakolj és indulunk - áll fel, s elkezd valamit matatni a táskájában.
- Máris?
- Mégis mikor szeretnél? Így is egyedül van otthon, neki két perc elég, hogy kitörje a nyakát.
- Jó, jó - pattanok én is és átsietek az öltözőbe, hogy magamra erőszakoljam a rétegeim, ha már alig egy órája leszenvedtem őket.
Érzelmes búcsút veszek a többiektől - haha, körbe röhögtem őket - és beülve a kocsimba, követem hyungét, majdnem fél órán keresztül egy egészen nyugodt, kertes övezetbe, hol leparkol egy ház előtt, és jelez, hogy faroljak mellé. Kiszállva szürke kicsikémből alaposan végigmérem a nem éppen kicsi épületet, komolyan átgondolva, hogy vajon tényleg az étterembe tévedt a mosdó helyett. A kert fagyott, de ennek ellenére is jól látszik, hogy rendesen karban van tartva. A ház fala halvány zöld, ezzel kissé elütve a többitől az utcában, a teteje pedig tűz vörös. Nem valami csalogató látvány.
Megindulva hyung után, végigsétálok a kikövezett úton, majd miután kinyitja az ajtót és előre enged, kilépve cipőimből, megtorpanok a folyosó elején.
- Megjöttünk! - kiáltja el magát a főnök, s ő is levéve cipőit lesegíti rólam a kabátot, és tenyerét a lapockáim közé nyomva elkezd befelé tolni. A világos sárga, csempézett padlózatú előtér végén balra fordulunk, majd még öt métert követően még egyszer balra, honnan már csupán két méter választ el a nyitott ajtótól, min hyung csak lazán belök és mögém áll. A szoba letisztult. Szembe végig szekrénysor, jobbra egy hatalmas francia ágy, balra tévé, és közvetlen a falnál egy ablak, ezen a falon meg szintén szekrények kaptak helyet. - Sehun, ő itt Bakehyun, akiről meséltem - intézi szavait az ágyban fekvő, jobb lábán teljesen gipsszel ékeskedő és ugyanazon oldalt lévő kezét felkötve tartó, szőkés-fekete srácnak. Unott tekintetét rám emeli, és bár éppen csak egy pillanatig tartott, tisztán éreztem az ellenszenvet benne.
- Azt nem mondtad, hogy buzi - közli elég mély és kissé orrhangján, kicsit feljebb húzva magát épp kezével, hogy hátát a falnak vethesse és úgy nézze tovább a műsort.
- Tényleg hyung, ezt még nekem sem mondtad - fordulok felé vádlón, pontosan tudva, hogy Sehun a rózsaszín hajam miatt vonta le ezt a felettébb téves következtetést. Igazából már megszoktam, így nem is nagyon tudom magamra venni.
- Csak kissé egyedi a stílusa… vagy - Vagy mi?! Nehezére esne néha valami kedveset mondani?! - Nekem viszont mennem kell. A mosdó arra, a konyha arra, a nappali, meg arra, ha baj van hívj, te ne készítsd ki nagyon, és legyetek jók - hadar mutogatás közben, amiből körülbelül csak annyit fogtam fel, hogy baj és konyha. - Na, sziasztok - fordul sarkon, itt hagyva engem ezzel a sráccal.
- Hátő… - somfordálok beljebb, hogy helyet foglaljak az ágy szélére, de felém lendülő lába egy pillanatra megijeszt.
- Ne ülj oda! - néz rám szeme sarkából. - Ott a föld…
- Oké - helyezkedek törökülésbe a padlón. Nekem itt is jó… - Hallom, tudsz motorozni - dobok fel egy témát, bár erős azt mondani, hogy tud, mikor épp emiatt fekszik itt, de mindegy.
- És azt látod, hogy tévézek?
- Aha.
- Akkor kuss - morogja, egy egészen apró időre lelombozva, de ez nem tart sokáig, hisz minek szomorkodni? Ki fogom hozni a legjobbat a helyzetből, ha már így alakult.
- És, mi jót nézel? - térdelek fel, hogy jobban lássam őt is és a televíziót is.
- Ó, faszom…
- Dehát azt mondtad, hogy té-
- Jézusom, nem tudnál csöndben maradni?! - fordítja felém fejét, mélyen megtisztelve ezzel engem. Már előre érzem, hogy jóban leszünk. - Inkább hozz inni - legyint a kezével, mintha valami szolga lennék. Mondjuk most lényegében az is vagyok, nem?
- Mit kérsz? - állok fel, lelkiekben felkészülve, hogy még a végén véletlen én is az étterembe tévedek innen.
- Sört.
- Ihatsz te egyáltalán? - Erre egy olyan szúrós pillantás a válasz, hogy esküszöm, inkább vallást váltok - vagy belépek egybe. Abba be kell? Hogy működik ez? -, csak többet ne tegye. - Kóla?
- Nincs itthon…
- Akkor elmegyek venni - dobom fel az ötletet, mert mellettem nem fog alkoholizálni, az fix. Jó útra fogom téríteni, ha törik, ha szakad! Hallottam már róla eleget ahhoz, hogy tudjam, nem épp egy mintapéldány. Most az lesz…
- Mit nem értesz abból, hogy sör?!
- A… sört?
- Tudod mit? Inkább menj le a boltba. De minél messzebbibe, mert kihullik tőled a hajam!
- Annyi szőkítőtől nem is csodálom - kuncogok fel, mire újra belém fagyasztja a vért. - Jó, jó, már itt sem vagyok. - Még gyorsan szerzek egy lapot, meg tollat, felvésem a telefonszámom, ha valami történne, és a kapott kulcsok segítségével elhúzok, hogy ne a házba, hanem a környéken tévelyegjek.
Sajnos közért a közelben nem igazán van, így tényleg jó messze kerülök, de végig csak egyenesen megyek, bele sem gondolva, hogy talán kocsival kellett volna elindulnom. Lehet, ha valahol befordultam volna, bele akadok egybe, de akkor meg tényleg eltévednék. Alapból is szép a város ezen fele, tehát egy kis sétába nem halok bele.
Mikor végre egy közértbe botlok, magamhoz ragadok egy kosarat és telepakolom minden olyannal, amire úgy gondolom, hogy jól jöhet. Alma, banán, körte, gyümölcslevek, vitaminok, nasik. Épp a kasszánál vagyok és fizetnék, mikor csörög a telefonom. Alapjába nem venném fel, de most azért megnézem, hátha Sehun akar valamit, és mivel beigazolódik a gyanúm, egyik kezemmel a fülemhez emelem, másikkal a pénztárcámból szenvedem ki a pénzt.
- Na, mondd.
- Baj van, gyere haza - közli és rámcsapja.
Sürgősen összecsomagolom a vett dolgokat, és mint akit kergetnek, úgy rohanok végig a főúton. Még szerencse, hogy munkaidő van, ezért kevesen járnak kint, de ettől függetlenül jó néhányan megnéztek, így nem kell attól félnem, hogy beégek.
Zihálva nyitok be a méretes épületbe, és csak berúgva az ajtót útközben ledobom a zacskót majd berohanok a szobába, hol egy önelégülten vigyorogva ülő Sehun fogad.
- Mi a baj? - zihálom térdeimen megtámaszkodva.
- Eldőlt - mutat a földön heverő mankóra, mit egy egészen kis igyekezet árán lazán elérne, de nem, a szívbajt hozva rám haza rángatott. Jól van ám! Engem nem akasztasz ki ilyen könnyen!
- Parancsolj - nyújtom át neki, de hogy ezzel mit kezd, mikor konkrétan az egész jobb oldala tropa…
- Csak állsz és bámulsz, vagy csinálsz is valamit?! - rivall rám, miközben próbálkozik felállni. Mivel fogalmam sincs mivel segíthetnék, odabotorkálok, és amint függőlegesbe kerül, hátulról megfogom kétoldalt a derekát. Hát cseszett magas ez a srác! Nem mellesleg, tökre nincs rajta nadrág! - Ide gyere! - emeli fel nyakához kötött karját, s én mellé surranok. Igyekszek nem tudomást venni tűzpiros boxeréről, ami hozzám ér… - Öcsém, de pici vagy - elégedetlenkedik, ahogy könyökét a vállamba fúrja, majd fájdalmas szisszenésemre felnevet, azonban az első lépésnél már ő hallat az iménti hangomhoz hasonlót. Ha én nevetnék, meghalnék, igaz?
- Sajnálom, a virágok lassabban nőnek, mint a gyökerek - incselkedek kicsit, játszva a saját életemmel.
- Így még buzisabb vagy…
- De legalább hasznos - törődök bele, hogy eme jelzőt már nemigen mosom le magamról.
- Nem igazán. Mondd, te hova a faszomba mész? Arra van a vécé! - mutat idegesen balra, mire én irányt váltva, igyekszem minél inkább hozzá igazodni. Azzal a rohadt nagy, kemény gipszével legalább háromszor lép a lábamra és folyton a térdembe rúg bicegés közben. A világos kék ajtó előtt megállok, kinyitom és várom, hogy leszálljon rólam, de ez valamiért nem akar bekövetkezni. - Mivan?
- Nem mész be?
- Komolyan kicsinálsz… Eredj már - vájja még inkább belém könyökét. Nyugtató szándékkal végigsimítok az arcomon és indulnék be, de ő csípőjével meglökve elém vág és majdhogynem maga után rángat, egészen a vécéig, mit felhajtva, már nyúl az alsójához, mire szemeim elkerekednek.
- A farkadat ne fogjam véletlen?! Engedj már! - hátrálnék, de mivel nem akarom megsérteni, nem hadakozok túl hevesen.
- Most, hogy így mondod… - kuncog és testével felém fordul, én meg undorodva húzódom el.
- És még én vagyok a buzi… - dünnyögöm az orrom alatt és míg ő brunyál, körbenézek a szintén elég tágas helyiségben. A falak világoskék csempével vannak kitéve, a kád és a csap sötét zöldek, a sarokban lévő zuhanyzóval együtt. Az enyémhez képest itt minden nagyon színes… Ahogy meghallom a lehúzó hangos zúgását, még várok kicsit, hogy Sehun elrakja magát, aztán arrébb araszolunk, megnyitom a csapot, és vonakodva ugyan, de akár egy gyereknek, alaposan beszappanozva megmosom a víz alá dugott mancsát. Vissza támogatom a szobába, segítek neki lefeküdni, hozok be kólát és csipszet, majd letelepedek a földre, végre pihenve egy kicsit.
Eldőlve a kemény parkettán, csak lesem azt a nyálas drámát, ám alig fél óra nyugtom marad, míg Sehun be nem jelenti ebéd iránti igényét. Mivel főzni nem tudok, és amit még módomban áll elkészíteni, az neki nem felel meg, a rendelés mellett döntünk. Míg várom, hogy megjöjjön végre, és közben hallgatom a srác hisztijét, megcsörren a telefonom, ezért kisietek, leszarva, hogy ki hív, de már most imádom őt, mert megmentett.
- Halló - szólok bele, meg se nézve a nevet.
- Cső, Baek. Hol vagy? - szól bele munkatársam, és egyben haverom, Kim Ritkaköcsög Jongdae. - Kérlek mond, hogy otthon…
- Már mit keresnék otthon? Hyung házába vagyok, vigyázok az öccsére.
- Franc!
- Áhá, nyertem - hallom meg valahonnan mögüle Minseok hangját.
- Te fogadtál a vesztemre?! - esik le a dolog, s a kelleténél jóval hangosabban esek neki.
- Nem csak én - kezd heves védekezésbe, de ilyenkor már mit sem számít.
- Hányan vagytok ebbe benne?!
- Hát…
- Négyen! - kiabál Yixing valahonnan a közelből, mitől kiszakad a dobhártyám.
- Tehát mindannyian. Igazán szuper… Ki fogadott még ellenem?
- Nem akarlak elkeseríteni… de a főnök.
- Ó, hogy az a… - feszítem agytekervényeim, hogy valami igazán cifrát mondhassak, de megszólal a csengő, mire rögtön elmegy a veszekedéstől a kedvem. - Mennem kell, bocsesz - nyomom rá és zsebre vágva a készüléket a kapuhoz sietek elvenni a két pizzát. A forró dobozokkal egyensúlyozva botorkálok be a szobába és teszem le őket az ágyra, mire egy újabb nagyon csúnya nézést kapok.
- Tányér?!
Nem válaszolva rá csak kimegyek, és bár voltam már a konyhában, de megint keresnem kell, hogy két tányért, meg egy narancslevet magamhoz véve visszamenjek az állandóan morgó sráchoz. Azért sajnálom őt, hisz biztosan nem ok nélkül ekkora pöcs, de annyira azért nem is érdekel, hogy belefollyak az életébe.
Az ölébe helyezem a kért tányérját, majd kinyitva a dobozt mellé csúsztatom a pizzáját.
- Parancsolj - mosolygok rá, mit következő szavaival le is hervaszt.
- Vágd fel!
Nincs mese, tényleg babázni jöttem. Csak hogy ne legyen nyugtom, megint kimegyek, lassan már lesétálva a házon belül a maratont és visszaérve a késsel erősen elgondolkodom, hogy ugyan mégis mire használjam, de végül a barátságosabb megoldás mellett döntök és felszeletelem a kajáját, s ha már így belejöttem, felszelem a sajátomat is.
- Még valami?
- Hozz valami ihatót ehelyett a szar helyett - bök az üdítőre, ezzel újfent a konyhába száműzve engem. Ennyit még az étteremben sem kutyagolok! Lehet, mégis hiba volt ezt elvállalni, de ha már nyakig benne vagyok, megpróbálom.
- Remélem, megfelel - fektetek le mellé egy üveg kólát.
- Még meggondolom - nyammog a tévét bámulva, majd tekintetét az üvegre vezeti, s onnan rám. - Pohár?
Jó, talán mégis hazamegyek. Azt követően, hogy mindent elintéztem neki, végre én is nekiállhatok enni anélkül, hogy eszembe jutna megfojtani, azt leszámítva, hogy miatta hűlt ki a pizzám és úgy már nem valami finom.
Ahogy véget ér a nyálas doramája, egy horrorra kapcsol, elég erős váltást téve a néznivalóban, ráadásul én nem is bírom a horrort. Egyszer kisebb koromban megnéztem egyet, de még túl fiatal voltam hozzá, így nagy törés keletkezett vele kicsiny szívemben és évekig féltem miatta a sötétben. Azóta egyáltalán nem nézek, mert értelemszerűen nem szeretem. Felnőtt lét ide, vagy oda, jobb kerülni a felesleges stresszt, amúgy is értelmetlennek tartom.
Telefonomba mélyedve igyekszem kizárni a hangokat, közben legalább a hatodik szeletet gyűrve befelé, ami nagy eséllyel az utolsó is lesz, mert kezdek tele lenni. Vajon mit csinálnak most a többiek? Jobb nélkülem? Mit tennének a helyemben? Ha lelépnék, akár csak az előszobába, nagyon lecseszne Sehun? Jó, erre könnyű a válasz.
- Be kell vennem a gyógyszerem - tudatja velem újabb nyűgjét a sérült.
- Örülök....
- Ne örülj, hanem hozd be!
- Várj, kitalálom, a konyhában van - emelem fel a fejem, hogy ránézhessek, de ő egyáltalán nem figyel rám.
- A hűtőben. - Wow, ez volt eddig a legnormálisabb szava felém.
- Fasza - állok fel és nekilátok összeszedni a maradékot, meg a dobozokat, s mindent magamhoz véve, elindulok kifelé. A szemetet kidobom, a mosnivalót a mosogatóba helyezem, és azt a pár árva szeletet pedig a hűtőbe zsúfolom, közbe szemügyre véve a gyógyszerraktárt, ami visszavezet engem a szobába egy kérdés erejéig, ha már voltam olyan hülye, hogy nem érdeklődtem meg, melyik kell neki. - Mi a gyógyszer neve? - támaszkodok meg az ajtókeretben, türelmesen várva, míg gondolkodik rajta egy fél napot.
- Sárga doboza van.
- Oké - sietek vissza a frizsiderhez. Az szép és jó, hogy sárga, de narancs, vagy citrom? Mert mindkettőből van… Inkább beviszem mindet, amit találok, hogy ne keljen mégegy felesleges kört tennem. - Nos? - mutatom fel a három dobozkát, mire lustán rávezetve tekintetét, elvigyorodik és vissza is fordul.
- Közben eszembe jutott, hogy kék volt…
- Ó, hogy az a - vigyora szélesedik, így inkább csöndben maradok, hogy ne okozzon neki plusz örömet kiakadásom és behozom neki azt a szaros kék gyógyszert, amiből szerencsére csak egy van. Ledobva mellé, már ülnék le, mikor látom, hogy húzza a száját. - Most meg mi van?
- Elfogyott az innivaló - mutatja fel az üres, másfél literes üveget. Na, én most fogok falnak menni! Magamban dühöngve teszem meg ma már huszadjára ugyan azt az utat, hogy behozzak neki egy doboz almalevet, ha már az előzővel gondjai voltak. - Nesze - nyújtom felé, mire megint csak rá néz, de elvenni újfent luxus. - Mi bajod van vele?
- Narancsot kérek…
Nem Baekhyun, nem borítod rá az egészet, nem ölöd meg és nem is szaladsz haza sírva. Pedig már nem állok ettől messze. Most már a kelleténél merőben hangosabban szelem át a vékonyka folyosót, jelképesen még be is rántva magam után az ajtót, hisz nélkülem úgyse mozdulna ki, így lényegében mindegy, hogy az nyitva, vagy csukva van e. Arra azonban nem számítok, mi akkor fogad, mikor benyitok hozzá.
- Hát baszki - ugrok mellé, hogy kikapjam a kezéből az égő szálat, lehetőleg úgy, hogy ne nyúljak bele.
- Neked meg mi a rák bajod van?! - förmed rám, meg sem próbálva visszaszerezni cigarettáját, mit egyszerűen csak elnyomok a kisszekrényén lévő hamutartóban, aztán elhúzom tőle kellően messze, a cigisdobozzal együtt.
- Pontosan az. A rák! Mi lenne, ha ezt nem művelnéd idebent?! - veszem én is feljebb a hangerőt.
- Akkor netán kiviszel? Amúgy is, mit zavar téged, hogy mit csinálok magammal? - vált vissza unottra, amivel csak tovább cseszi az agyam.
- Azt kérlek szépen, hogy jelen állás szerint rohadtul az én dolgom vigyázni az egészségedre - lépek az ablakhoz, hogy arrébb húzva a függönyt, kitárjam, ezzel szabad utat engedve a bent keringő füst távozásának.
- Mert attól jobb lesz, hogy megfagyasztasz, te barom!
- Hát takarózz be rendesen! - rángatom ki a félig alágyűrt paplant, hogy ráterítsem, majd töltök neki innivalót és egy szem gyógyszerrel együtt, a kezébe nyomom. Amint lenyomta a bogyót és körülbelül hozzám baszta a poharát, újabb óhaját tárja elém.
- Pisilnem kell…
Erre már nem akad mondandóm, na meg ennyi kóla után ez várható volt, így csak szó nélkül felsegítem, hallgatva, hogy a hideg miatt panaszkodik, s olyan szavak hagyják el a száját, mint tüdőgyulladás és felfázás, miközben pont a dohányzása miatt tartunk itt. Mit aggódik akkor a tüdejéért?
A megtiszteltetés, hogy a karja alatt lehetek, míg vizel, ezúttal sem marad el, így felfedeztem, hogy a fürdőszobában is van egy kis ablak, pont a vécé felett, tehát ha úgy van, innen is kifagyaszthatom. Azért remélem nem lesz úgy.
Lefektetve az ágyába, betakargatom, mint valami elcseszett nagytestvér, majd megszüntetem a hideg forrását, hogy fogja már be végre egy kicsit. Hyung ezt hogy bírja ki? Vagy vele nem ilyen? Jó, vele én sem mernék packázni, tehát sejtem, hogy csak engem illet ezzel az oldalával.
Visszakucorodva a szőnyegre, örömmel konstatálom, hogy végre nézhető adóra kapcsolt, így hasamon elterülve, csak fáradtan bámulom a tévét, bár inkább azzal vagyok lefoglalva, hogy kiélvezzem a nyugalmat, így sokat nem fogok fel a műsorból.
Egy idő után csak azt veszem észre, hogy Sehun már rég ugráltatott bármi miatt, ezért felkukucskálok és egy békésen alvó nagy gyerekkel találom szembe magam. Szétnyílt ajkai közül folyik a nyál, mellkasa egyenletesen emelkedik, valamint süllyed és arcán sem ül semmilyen lenéző kifejezés. Így egész elviselhető… Mellesleg, mostanság végeznék, mert már három múlt.
Öt óra magasságában, amint nyílik az ajtó, nagyon halkan összekaparom magam és kisietek, hogy üdvözölhessem a hazaérkezőt.
- Baekhyun - torpan meg felhúzott szemöldökkel Joonmyun hyung.
- Szia - intek vidáman.
- Sehun? - kerül ki engem, hogy lepakolhasson.
- Alszik.
- Ilyenkor? - néz rám furán.
- Aha - követem boldogan, minden mozdulatát figyelve.
- És hogy ment? Jössz holnap?
- Még szép!
- Huhh. Akkor, ha gondolod, maradhatsz vacsorára…
- Nincs az az isten! Majd beszélünk, hyung - erőszakolom magamra rétegeimet és birtokomba véve táskámat, már indulásra kész vagyok.
- Jól van. Várlak, szia.
Hazafelé a vezetési technikám nem kicsit volt életveszélyes, főleg a csúszós utak miatt, de sikerült épségben megérkeznem, és mást sem taroltam el, így nagy vész nem akadt. Nagyon remélem, hogy rendesen megfizeti a fáradozásaimat, mert ez már kész kínzás, amit ma leművelt az a fiú! Esküszöm, ennyire idegesítő emberrel még nem találkoztam, pedig sok helyen megfordultam eddigi életem során.
Beesve albérletem ajtaján, pont annyi energiám maradt, hogy levetkőzzek és elvánszorogjak az ágyam melletti kis ketrecig.
- Pufika, borzalmas napom volt - keltem fel öreg barátom, hogy ölembe véve, simogassam kicsit. - Szeretgess… - dőlök hanyatt, és húzom hasamra, hol már ébredezve neki áll sétálgatni rajtam. Most őt imádom a világon a legjobban. Na jó, talán még amúgy is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése