A nap már azt gondoltam nem is lehet ennél fárasztóbb, ám mikor Chanyeol bejelentette, hogy megyünk át az új házba szögelni, azt hittem lefordulok a székről, amire még csak leülni készültem. Végig dolgoztam az egész napot és olyan fáradt vagyok, hogy meghúztam az ecetes üveget, nem még most nekiálljak építkezni, mert a füles ennyire tele van fölös energiával…
- Na, ne durcizz már… - túr hajamba az utca kellős közepén, amiért alapból pofon járna, de nyílt téren nem verem meg, és ezt ő is pontosan tudja, ezért csak lendítem a lábam, de az elől meg lazán kitér.
- Kapd be - fújtatok tehetetlenségemben, és látványosan elhúzódva a falhoz, zsebretett kezekkel gyorsítok tempómon, ami ugyan a baszott nagy lábai miatt nem jelentenek számára akadályt.
- Mi? Itt és most? - vigyorog a képembe, s nekem már nincs hova menekülni előle, pedig esküszöm, ha így folytatja, elásom a betonba.
Én komolyan imádom és elmondhatatlan boldog vagyok, hogy végre saját házunk lesz, de ne egy tizenkét órás műszak után álljon nekem a zseniális ötleteivel, mikor másra sem vágyok, mint egy jó vacsorára és minimum négy napi alvásra.
A buszon már esélyem sincs távol maradni tőle, főleg ha azt nézzük, hogy mindenki megy hazafelé, eléggé nagy a tömeg.
- Adsz egy csókot? - hajol le hozzám, hogy kérdését fülembe súghassa.
- És te a talpamnak?
- Ne röhögtess, hát még a kezed sem ér fel idáig, nemhogy a lábad - húzza tovább cérna vékony idegeimet, minek jutalmas egy orrba legyintés és máris csend van a végállomásig.
Az az utolsó pár megmaradt utca már teljes némaságban telik, és szerintem egyáltalán nem azért, mert meghatotta volna az előbbi akcióm, inkább valami baromságon töri megint a fejét, és ha így folytatja, szó szerint, mert egyáltalán nem néz maga elé. Ezt kihasználva, “véletlen” kiteszem a lábam, ám a tervem hamar kudarcba fullad azzal, hogy csak megbotlik, így még esélyem se nagyon akad, de azért megpróbálom. Ilyenkor legyek bármennyire is hulla, egy igazán mérges Channál nincs veszedelmesebb. Ennek köszönhetően alig három perc és két sarok múlva már a kapuba zihálok, teljesen ledermedve a colos közelségétől, aki ugyanis a fejem mellett támaszkodva mered igazán rémisztően szemeimbe. Ahogy egyre közelebb és közelebb kerül, már a végrendeletemet fogalmazom, míg valami egészen más el nem vonja a figyelmem.
- Kérlek mond, hogy ez nem az - nyögök fel kínomba, mikor hasam tájékán megérzek valami kemény, kidudorodó dolgot. Az hiányzik még, hogy megerőszakoljon itt, s bár nagyon senki nem jár erre, ez már komolyan nem hiányzik a napomból.
- Csak a kalapácsom…
- Ja, persze. Ha kanos vagy, verd ki, de rám ne számíts! - szedem össze minden elhatározásom, hogy megússzam ezt.
- Tényleg csak a kalapács, te bolond - löki hátra magát és hosszú pólóját felhúzva, az övéből elő veszi az imént említett eszközt. - De ha már így megtetszett a kicsike, barátkozz össze vele szépen, mert ma te fogsz szögelni - nyomja a kezembe, mire nem kicsit lepődök meg.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! - megyek panaszosan a már ajtót nyitó kobold után.
- De, pedig nagyon is komolyan gondolom - tárja ki a bejáratit és utánam egy határozott lökéssel küldi vissza helyére. - Ott kezdheted - bök hetykén a sarokban lévő fa kupac irányába. - Azokat a deszkákat oda kéne felszögelni a többi mellé. Múltkor elkezdtem, de nem volt időm befejezni - fordul el tőlem, hogy neki lásson valami egészen máshoz, ami bármi is, nekem fix, hogy több kedvem lenne hozzá, mint ehhez.
- Nem lehet, hogy m-
- Nem - vág a szavamba, pedig ki sem mondtam még mit akarok!
- Dehát-
- Akkor sem!
- Chanyeol, az ég áldjon már meg! - rivallok rá erőteljesen.
- Áldasz te eleget, na de ne hisztériázz, eredj a dolgodra!
- Hogy beszélsz már velem?!
- Asszem ma a másik szobában kezdek inkább - hagy egyedül egy halom fával, a kalapáccsal és egy kicsiny dobozba rejtett megannyi helyes vasdarabbal.
Most töketlennek hisz és biztos vagyok benne, hogy hazafelé megint megkapom a hercegnő jelzőt, miközben egyáltalán nem illik rám!
Nincs mit tenni, néhány pillanatnyi toporzékolás után a célhoz sétálok és felemelek egy nagy, vastag, lapos, nehéz fadarabot, ám amilyen hévvel jött, olyan hévvel dobom is el.
- A kurva életbe - sziszegem, ajkaim közé kapva a megsebzett ujjamat és pár erőteljesebb szívás után kiemelem, hogy megnézhessem a kár mértékét, ami összesen egy kis lyuk, mégis veszettül fájt. Akkor. Már jobb. Tehát újra. Felveszek egy másikat, mert az előzővel nem kötöttünk szoros barátságot és kiemelek két, matt, világos szürke szöget. Wow, milyen szép színe van. Azt hiszem egyet viszek haza is, bár hogy minek, azt még nem tudom, de biztos hasznát veszem valamihez, mint úgy amúgy mindennek. A másikra emelem, hogy bemérhessem a helyét, s kicsit rálógatva már helyezném is a másik eszközt, de figyelmemet elragadja a kezem. Azt a mindenit milyen koszos már most! Hosszú ujjaimon halvány réteg por ül, pedig alig értem valamihez. Komolyan ki kell itt majd takarítani, ha készen lesz!
A következő gonddal szembe állva, kissé tehetetlennek érzem magam. Hogy fogom oda a deszkát, irányítom helyére a szöget és ütöm egyszerre? Ehhez minimum három kész kéne! Chanyeolnak három van? Ha úgy vesszük ja… vagyis nem! Tökre csak kettő van, így mégis hogy a jó világba csinálta meg?! Mindegy, kitalálom. A kalapácsos jobb kezemmel oda fogom, a szöget a felső bal sarkába helyezem és másik könyökömmel az előbbi fához szögelem nyomom, hogy ne essen le, majd lesújtok. Mondanom sem kell, tökéletesen telibe találom az ujjamat, minek hatására mindent elengedve ugrok hátrébb.
- Azt a telibefosott, szájbakúrt, rohadt mindenit! - fújtatok hirtelen felindulásból, azonban a másik helyiségből átszűrődő, szórakozásra utaló hangok csak még inkább felcseszik az agyam. - Te ne nevess, vagy kifeszítelek, mint Jézust, csak nem keresztre, hanem a falra!
- Ahhoz szögelni is tudnod kéne! - érkezik a pimasz válasz, de úgy döntök, inkább figyelmen kívül hagyom és folytatom a munkát, hogy bizonyíthassak.
Újra ugyan úgy vissza fogom a szerszámokat és nagyon aprólékosan, pontosan mérve, többször finoman elpróbálva lendítem újra a kalapácsot, ami kivételesen pontosan érkezik, ám ez a szemét vasdarab ahelyett, hogy tövig csusszant volna, mint… na mindegy, erre inkább nem mondok hasonlatot… csak elhajlott, a gecibe, mint… jobb, ha erre sem. Tehát ha, ez a valami most leír egy kecses derékszöget. Szuper Baekhyun, hajrá, így tovább! Idegesen tépem ki, és még csak nem is kell annyira erőlködnöm, elvégre alig ment be és nyúlok másikért, hogy a helyére illesszem és újra neki esek a műveletnek. Ugyan most is elhajlott, de már nem annyira és kibírva a terhelési próbát - miszerint elengedem -, csak úgy dagad a mellem.
Innentől már támasztanom sem kell, az alsó sarkát minden gond nélkül verem be. Igaz, kicsit ferde lett a tartása, de messziről, csukott szemmel fel sem tűnik, így egyáltalán nem vészes.
Mivel én, Byun Baszottokos Baekhyun kitaláltam, hogy mi lenne, ha két legyet ütnék egy csapásra - és majdnem szó szerint -, a másik oldala alá fogok egy újabb deszkát és úgy helyezem oda a következő szöget. Egy kecses csuklómozdulattal pont a kezem mellé csapom, de nem, most nem ijedek meg! Megismételve a hadműveletet, egy újabb derékszöget tudhatok magaménak, ami azért egy pöpikét idegesít, így közvetlen alá küldöm a következőt, hasonlóan jó eredménnyel. Majdnem végig szögelve az egész sors, végre a helyén marad az a kettécseszett fadarab és elkönyvelem, högy többé nem helyezek alá, ezért a másik oldalát a csupasz falba imádkozom, egyenlőre mindennemű eszköz nélkül.
Pár perc csendes imádkozás után kezdem megérteni, hogy ez így nem fog össze jönni, s kénytelen vagyok a mérhetetlen fizikai erőmet igénybe venni, ezért újra nekiveselkedek és lám, már majdnem teljes sikerrel! Ugyan harmadszori csapásra sikerül többé-kevésbé a fába varázsolni a szöget, de benne van és csak ez számít. Eskü, el fogok élvezni a tehetségemtől, ha ez így folytatódik!
Amint az utolsó is ott virít a jobb sarokban, én totálisan késznek érzem a mai teljesítményem két darab deszka felszögelésével és ujjongva szögelek át a másik szobába, ahol jelenleg fülesem épp valamit szerel.
- Chanyeooool - visítom olyan hangnemben, amiről biztosra tudom, hogy imádja.
- Kezdek félni - néz fel rám, kezeiből letéve mindent.
- Gyere és nézd meg!
- Gondolom nincs más választásom - sóhajt és szép kimérten feláll.
- Talált! - ugrálok vissza és csillogó szemekkel lesem minden mozdulatát, ahogy szemügyre veszi a munkámat, azonban komor, már már haragos ábrázata nem ígér sok jót. - Most mivan?!
- Baekhyun, ez mi a jó retek?! - bök remekművem irányába, hevesen gesztikulálva.
- Mégis mi lenne?!
- Istenem, gyere le és ments meg! - kezd tettetett sírásba, majd össze szedve magát, magyarázni kezd. - Először is… Hol látod te azt, hogy a deszkákat egymásra kell szögelni? - mutat végig a soron, amit ő csinált. - És ha már szögek… Hogy lehet így szögelni?! Egy darab sincs rendesen a helyén, pedig legalább harminc van ott!
- Annyira azért nem lett rossz - fonom karba kezeimet, kifejezve velem nemtetszésem.
- Nem lett rossz? Azt mondod, nem lett rossz?! - nevet fel hisztérikusan.
- Figyelj, így egész jó - unom meg és kezemet a szeme elé helyezem.
- Ja, akkor csukott szemmel fogunk itt élni, ez mindent megold Baek, de komolyan - taszítja el karomat és oda megy. - Cseszett okos egy példány vagy - vigyorog rám immár kedvesen, szavaiból mégis facsarni lehet a gúnyt. - És akkor most kezd szépen elölről. Nem megyünk addig haza, míg ezt a sort legalább végig nem csinálod, RENDESEN - tépi le az egészet egy sima rántással és azon kívül, hogy a kettő egymásba illesztett együtt maradt, nehéz munkám a talajon végzi, Chan meg elégedetten elindul vissza a másik szobába.
- Legalább vedd fel, ha már lebasztad! - kiabálok utána.
- Vedd fel te, közelebb vagy a földhöz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése