A nem kicsi, négyszögletes helyiség minden sarkába beköltözött a fehér egy fakón tört árnyalata, rásegítve ezzel a plafonon ékeskedő, erős fényekkel megáldott neoncsövek bántó sugárzására. Bizonytalanul léptem egyet, noha tökéletesen látok mindent, hinni még nem merek és nem is akarok. Cipőm tompa koppanását felerősítve a majdhogynem üres tér, fülsüketítően juttatja vissza hozzám… mást már nem zavarhat a zaj.
Térdeim megremegnek, torkom porzik, szemeimet pedig könnyek ígéretei marják. Nem tudok előzményt, nem emlékszem semmire, még csak arról sincs fogalmam, hogy hogy kerültem ide. Nyakamat behúzva vizslatom mégegyszer körbe a szobát, keresve bármi arra utaló jelet, hogy ez valami rossz vicc, vagy beteges tréfa lenne, de mikor már sokadik próbálkozásra sem találok semmit, szemem a rideg vas asztalon fekvő személyre siklik. Ha bárki azt gondolná, hogy nem elég a vakító fényből, még egy reflektorszerű, tán orvosi lámpa is megvilágítja a fiú arcát, mi olyan gondtalan, mint eddig még soha.
A fejem zúg, minden porcikám menekvésre ösztönöz, de én egyre csak közeledek, míg mellé nem érek, ezzel teljes rálátást nyerve Őrá. Egy világos ing takarja felső testét, miket sosem szeretett, de panasz nélkül hordta, ha arra volt szükség. Szaggatott farmere az elegancia csappanását hivatott szolgálni, az összképen mégsem tud rontani. Meztelen lábaira nincs magyarázat, mint ahogy arra sem, hogy mégis hova menne ilyen öltözetbe, főleg, nélkülem? Gerince egyenes, tartása merev, s fekete tincsei mesterien hullanak a megszokottnál is fehérebb bőrére. Időtlen időkig figyelem mellkasát, mi néma könyörgésemre sem emelkedik meg.
- Jinyoung… - szólítom lágyan, azonban Ő még mindig nem mozdul. - Jinyoung - próbálom meg valamivel határozottabban, ám válasz nem érkezik. Nagyon lassan jut el tudatomig az, ami mélyen már eddig is bennem lakozott, de még mindig nem állok készen a felfogására. Talán soha nem is fogok…
Könnyeim engedetlen indulnak útnak, nem érdekelve, hogy én ezt nem akarom. Ezt az egészet nem. Félőn, hogy netán eltűnik szemem elől, előre nyúlok és megkapaszkodom felsője hűvös anyagában. Látásom homályosul, érzékeim tompulnak, kész vagyok itt és most lemondani mindenről. Jobb mutatóm élét arcára simítom, hogy végleg megbizonyosodjak gyanúmról, mit minden alátámaszt. A kezdetleges finomkodást maga mögött hagyva vetődöm mellkasára és kertelés nélkül kezdek hangos zokogásba, folyamatosan beszélve, de még magam sem tudom, hogy miről. Szavaim összefüggéstelenek, légzésem egyenetlen, mégis sikerül össze gyűjtenem annyi oxigént, hogy kiordítsam magamból minden felgyűlt kínomat…
- Jackson - megdőlök és hirtelenjébe azt sem tudom hova kapaszkodjak, csak hadonászok magam fölött, mire valaki elkapja kezeimet. - Jackson - ismétli a hang. - Jackson, ne kibálj, mindenkit felkeltesz - ráz meg erősen, mire szemeim kipattannak és olyan gyorsan ülök fel, hogy abba bele szédülök. - Fogd és ha kérhetem halkan, mert cseszett álmos vagyok! - nyom a kezembe valamit és lemászva az ágyamról, vissza sétál a sajátjához. Mark…
Nagyokat pislogva meredek az ujjaim közt szorongatott készülékre, ami minden bizonnyal szobatársam mobilja, csak még az nem világos, hogy miért adta oda? Arcaimra könny száradt, a fejem zúg, a képek fájdalmas sebességgel kúsznak el szemem előtt. Az érzéseim csöppet sem tompulnak, hamar újra sírásba török ki, ahogy tudatosul bennem párom, szerelmem, életem halála… Takarómat felgyűrve ölelem a puha anyagot és temetem fejemet belé, mikor valami recsegés üti meg fülemet.
- Jack, itt vagy? Hallasz? - a hang minden bizonnyal a telefonból jön, így egy mély sóhajt megeresztve a fülemhez emelem és bele hümmögök, jelezvén, hogy vagyok. - Mi a baj? - lágysága újabb vihart hoz magával, míg agyam valamiféle tréfát űzve velem, próbál meggyőzni afelől, hogy a nemrég átélt rémképeket igazak, ugyanakkor mégsem. - Elmeséled mit álmodtál?
- Énh - szipogok fel, de többre nem telik. Nem akarok gyengének látszani, s nem azért, mert szégyellném előtte, csak tisztában vagyok vele, hogy neki is van bőven problémája, így semmiképp sem akarom terhelni a sajátjaimmal. Felkarom segítségével, egy erőszakos mozdulattal tüntetem el könnyeim jeleit, hogy aztán kigabalyodva paplanomból, felkeljek kényelmes fekhelyemről. Meztelen talpam alatt minden igyekezetem ellenére is recseg a parketta, mire még rádob az ajtó borzalmas nyikorgása. Jinyoung türelmesen vár, míg nem folytatom, pedig már lezártam. A konyhába felkattintom a lámpát és hunyorogva várok, hogy szemem szokja a fényt. - Minden rendben - hangom karcos, bántó, élettelen. Totális hazugság, amit enélkül is tudna.
- Tudom, hogy minden rendben. Azt kérdeztem, hogy elmeséled-e?
- Ezért hívott Mark? - kerülöm ki a kérdést, mert még nem tudnám megosztani vele. Még túl friss…
- Aggódott miattad és állítólag az én nevemet mondogattad, amit később hallottam is, tehát értelemszerűen engem keresett - semmi megvetés, harag, vagy negatív érzelem. Ő csak mindent megtesz, hogy nekem jó legyen, míg én ugyan ezért harcolok Őérte. Elemelve fülemtől a készüléket, a felvillanó képernyőre nézek, hogy megtudjam, mennyi az idő. Háromnegyed négy.
- Pedig feleslegesen tette. Ha hozzám vág egy párnát, mint bármikor máskor, ugyan olyan hatásos lett volna - felelem dacosan, most egyre jobban felhúzva magam, saját ostobaságomon. Miattam nem tud pihenni…
- Hatásosabb, mint velem beszélni?
- Tudod, hogy nem úgy értettem - szusszanok egyet és célirányosan megindulva a polcok felé, fölnyújtózva kiveszem Jinyoung halványzöld bögréjét, minek alja tompán puffan a márványozott pulton.
- Jackson, kérlek szépen, ne csinálj most kávét. Feküdj vissza! - kihallatszik, hogy valamit csinál közben, pont úgy, ahogy ő hallja még a gondolataimat is. Legalábbis néha úgy érzem. - Ígérem, mire felkelsz, minden jobb lesz.
Ha nem róla lenne szó, most egész biztos kételkednék a szavában, de amit Jinyoung mond, az általában úgy is történik. Mindig talál rá módot, hogy betartsa.
- Nem akarok aludni - ismerem be, közben a hűtőből előkutatva a tejet.
- Már csak két nap. Két napba egyikőnk sem hal bele, tehát ne nyavalyogj, hanem pihenj végre!
- Rendben.
- Hallok ám mindent!
- Csak iszok egy kis tejet, aztán már fekszem is - mosolyodok el halványan.
- Addig nem teszem le.
- Ne tedd - vonok vállat, bár ő ezt nem láthatja. A kedvem határozottan jobb lett, de a lelkem még mindig fáj. Hogy fokozzam a hangulat örömét, így hajnalok hajnalán, csöppet sem illedelmesen kezdem magamba dönteni a hűs folyadékot.
- Ne szürcsölj! - érkezik a várt hatás. - Komolyan, olyan vagy mint egy nagy gyerek!
- Akkor nevelj meg - nyammogok még párat, hogy eltüntessem az utolsó cseppeket is. Mély hallgatás. Gondoltam… Most biztosan zavarban van. - Na, lefekszem anya. Majd beszélünk - helyezem a bögrét a mosogatóba és befele menet leoltom a villanyt.
- Jackson…
- Hm? - torpanok meg az ajtó előtt.
- Szeretlek.
- Én is téged - mondom lágyan. - Jó éjszakát.
- Neked is. Szia.
- Szia…
A készülékkel világítva botorkálok el Mark ágyig, hogy mellé helyezzem a telefonját, majd csak néhányszor átesve valamin, szó szerint a matracomra borulok. Amint fejem a párnára hajtom, újra rám törnek a rémképek, de már tudom, hogy nem igazi. Ugyan félek, hogy újra ott találom magam, de tényleg fáradt vagyok, ezért nem telik sok időbe, hogy megint elnyomjon az álom.
Reggel a gerincem kíméletlen fájdalma késztet, hogy az oldalamra gördüljek, ám mikor kezem valami szokatlant érint, ijedtemben lefagyok. Némán hallgatom az egyenletes szuszogást és csakhamar orromba költözik az a finom, mélyen imádott illat, minek hatására nem kell engem győzködni, rögtön bújok is hozzá.
- Mit keresel itt? - szegezem neki első kérdésemet.
- Alszom - fúrja fejét nyakamba, menekülve az erős fény elől, mit legkedvencebb szobatársam idézhetett elő, a redőnyök felhúzásával.
- Nem úgy értem… - kuncogok fel, karomat átvetve vállán.
- Zavarok? Elmenjek?
- Nem, de-
- Akkor hagyj aludni…
- Rendben - puszilok tincsei közé és hátát cirógatva élvezem ki, hogy itt van velem, mellettem. - Hyung is haza jött? - kérdezem meg egy kis idő elteltével.
- Hihetetlen vagy - nyújtózik egyet, majd nyűgösen hátára vetődik. - Igen.
- Nagyon meg fogok halni?
- Nem… Már csak studiós felvétel maradt, amit ott ugyan könnyebb lett volna, de ő beszélte le a vezetőséget, hogy meg tudjuk oldani itt.
- Miért jöttél haza?
- Mert szükséged van rám…
- Ez nem ok rá, hogy eldobj mindent, csak hogy engem pátyolgass - mondom határozottan, bár felesleges, mert ha Ő valamit elhatároz, attól senki nem tántoríthatja el.
- De nekem igen és nem veszekszem veled. Most pedig, ha már úgyis ennyire éber vagy, menj fürödni. Büdös vagy.
- Örülök, hogy haza értél - forgatom meg szemeimet.
- Komolyan mondtam. Menj - ül fel és kezd el kifelé löködni a saját ágyamból.
- Undok - fújom fel arcomat és látványosan kivonulok a szobából, szándékosan nyitva hagyva az ajtót, hogy minden tökéletesen behallatszódjon, amit a többiek kint művelnek.
- Jackson - áll meg mozdulatába Jaebum, ahogy épp egy szivacsot tart a kezében a konyha közepén és tekintetét rám emelve, erősen gondolkodik, hogy hogyan is fogalmazza meg mondandóját. Szerintem mégis végem… - Kint hagytad a tejet az asztalon - mutat a fehér dobozra, ami ténylegesen ott virít, ahol este felejtettem.
- Miért én voltam? Bárki lehetett! - szállok saját védelmembe, mert… mert, mért ne?
- Csak te hagysz mindent magad után szanaszét…
- Nem én voltam - tagadom le és haladok tovább.
- Jackson hyung~ - kiabál ki Yugyeom a nappali irányából. - Itt hagytad az alsód a fotelba!
- Az nem az enyém! - Mondjuk már emlékszem rá, de akkor se vállalnám fel. - Marké!
- Hé! - szól ki sértődötten az említett.
- Jackson, fürdötél már?
- Istenem…
A fürdőben mindent sebtébe dobálok le magamról, hogy a zuhany alá állva, a hűvös cseppek segítsenek elterelni figyelmemet a világ minden bajáról. Nem szeretek gondolkodni, mert mindig valami rossz jár a fejemben, ezért csak meredek ki a fejemből, ki tudja mennyi ideje, mikor nyílik az ajtó. Pont háttal vagyok és nem is kifejezetten érdekel, hogy ki az, így nem szentelek neki nagyobb figyelmet.
- Meg fogsz fázni - kúszik be mögém szerelmem. Ő utálja a hideget, így egy számára is kellemesebb hőmérsékletre tekerem a kart és fele szembefordulva ölelem át derekát, hogy közelebb húzva, ajkaimat lágyan az övéinek nyomjam. Tenyere azonnal a tarkómra siklik és a megszokottnál jóval hevesebben viszonoz, de ezt sem hinném, hogy csak véletlen lenne. Lehet kicsit még mindig feszült vagyok és ha így van, Ő minden bizonnyal észre veszi. - Én vigyázok rád - húzódik hátrébb, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Ezt nem nekem kellene mondanom neked? - mosolyodom el.
- Nem - feleli egyszerűen és hátra nyúl a tusfürőmért. Néha tényleg túl anyáskodó, de szeretem ezt a felét is
Míg ő engem mosdat és az én testemmel van elfoglalva, addig én is lenyúlom az ő virág illatú, bizarr színű tusfürdőjét és finoman, simogatva feljuttatom rá az anyagot.
- Kérsz egy ölelést? - tárom szét karjaimat, mikor már mindketten kellőképpen olyanok vagyunk.
- Akkor össze keveredik - kúszik egy fél lépést hátrébb, de itt túl messze amúgy sem tudna menekülni.
- Az bizony tragédia lenne - kuncogok fel és hirtelen átkarolom, alaposan hozzá paszírozva magam, sőt, még dörgölőzök is kicsit. Egy elfojtott, tehetetlen nyögés rá a válasz és megpaskolja a hátam, hogy örüljek a fejemnek, nyertem, Ő azonban már lemosná, így el is eresztem és felnyúlva a zuhany fejért, megszabadítom - immár - kettőnk tusfürdőjétől. Szeretem a saját illatomat is érezni… ennél az akárminél, meg főleg jobban.
Vissza húz a szobába és gondosan becsukja az ajtót, mi arra enged következtetni, hogy most nem szabadulok, itt bizony komolykodás lesz. Legtöbb esetben ez kivitelezhetetlen lenne, mert ha kellően jó a kedvem, nem tudok komoly lenni, de most kissé megrémiszt a helyzet.
- Na mesélj - mászik fel ágyam sarkába és térdeit felhúzva szenteli nekem minden figyelmét.
- Muszáj? - ülök mellé, hátamat a falnak vetve.
- Nem, de engem érdekel és csak úgy segíthetek, ha elmondod. Tudom, hogy nem kérted a segítségemet, de nem oldhatsz meg mindent egymagad.
- Ennyire azért nem súlyos a helyzet…
- Akkor miért nem mondod el?
- Mert félek, ha kimondom, valóra válhat.
- Ezért inkább magadban tartod és cipeled tovább? Nem jobb megszabadulni tőle? - mélyeszti íriszeit az enyémekbe.
- Azt álmodtam, hogy meghaltál… - adom meg magam, mielőtt még valami túlontúl komoly dolognak hinné. Persze, ez is súlyos, de mindent úgy állít be, mintha nem is tudom mekkora világi probléma lenne az.
- És ennek szerinted feltétlen meg kell most történnie? - lágyul meg tekintete.
- Nem tudom - hajtom le a fejem, megszakítva ezzel a szemkontaktust. Mindig Ő volt az okosabb és a bölcsebb. Én legtöbbször csak ész nélkül magyarázok, vagy cselekszem, Ő meg mindent helyre hoz utánam és rendet tesz az agyamban.
- Ne légy buta, én sosem hagynálak itt - simítja egyik kezét combomra. - Mégis ki mentene meg attól, hogy bele fulladj a mocsokba? - vigyorog rám, pedig már valami kedvesebbet vártam, ennek ellenére mégis felnevetek.
- Na ezaz.
- Ne legyél szemtelen - húzza meg a fülemet, mire felnyüszítve a fájó részhez kapok. - Ne tudjam meg többé, hogy nem keresel, mikor kellek!
- Jó, akkor nem fogod - mormogom sértődötten. - Amúgy se tudnálak hívni, ha egyszer alszom…
- Tudod, hogy nem arra gondoltam, de ha puffogsz, itt hagylak.
- Úgyse tennéd.
- Nem-e? - áll fel és már készülne leugrani az ágyról, mikor bokáira fogok és magam felé rántom őket, mire ő nyekkenve terül el a puha matracot. Kihasználva pillanatnyi hezitálását, fölé mászok és győzelemittasan a szemeibe nézek.
- Nyertem - csókolom meg, de nem viszonozza.
- Csaltál…
- Játszottam én valaha tisztességesen?
- Tény, hogy nem - fog oldalamra és hirtelen én találom magam alul. - De még mindig nem veszed komolyan, amit mondok.
- Mondtál valamit? - vágok meglepett képet.
- Utállak - ver öklével vigyorogva mellkasomra.
- És még hazudsz is - nevetek fel, ám most Ő hajol ajkaimra, hogy elhallgattasson, s én hülye lennék nem viszonozni ezt a csodálatos érzést.
Szia! Ugyan röpke öt hónap után találtam rá erre a ficire, de szokásom nyomot hagyni magam után, főleg, ha tetszik, amit olvastam. :)
VálaszTörlésNagyon aranyos történet volt. Túlságosan alulértékelt páros JinSon, és szerintem te jól elkaptad, milyen dinamikája van a kapcsolatuknak. :D
Örülök, hogy olvashattam. <3