- Hyu~ng - szaladt felém ordítva az iskola udvaron, életem első iskolai félévem letudása napján az osztályban szerzett első barátom.
- Ne haragudj, majd folytatjuk - ,mondtam eddigi beszélgető partneremnek és előbbi jó kedvem maradékával az újonnan érkező felé fordultam. - Mi történt Chan? - mértem végig a zilált fiút, kinek szemeiben akkora kétségbeesettség tükröződött, hogy még magam is megijedtem.
- Lay hyung, add vissza a boldogságom! - szegezte nekem feldühödött szavait, s tett egy lépést irányomba, mire megtántorodtam kissé.
- Mi? Én nem vettem el semmit. Ráadásul miért hívsz folyton Laynek?
- Mostanában nem tudok örülni, ha nem vagy mellettem, te pedig a megszokottnál is többet mosolyogsz!
Nem akartam össze törni a fiú gyerekes álmait és képzeleteit, így inkább engedtem a dolognak és megbékítése lebegett szemem előtt, mintsem a dolgok valós oldalának bemutatása.
- És mi lenne, ha osztoznánk rajta…?
~*~*~*~*~*~*~*~
Azóta tizenkét év telt el és rengeteg sebet megszenvedett az akkor még csak baráti kapcsolatunk. Megváltoztunk, felnőttünk, de szerintem ez így van rendjén. Ugyan megmaradt gyermeteg mivoltunk, a komolyság visszavonhatatlanul a lényünkbe itta magát. Már amikor, azért nem vittük túlzásba sosem ezt a részét…
- Hyung - kocog mellém a frissen testenevelés ruhájába öltözött srác.
- Nem - vágom rá rögtön, s szám már fülemet súrolja, ahogy ledöbbent arcát palástolni próbálja. Állandóan kusza fürtjei most még rakoncátlanabbul állnak mindenfelé, ezzel egy amolyan vicces kinézetet megadva neki.
- Mit nem? Még nem is mondtam semmit!
- Épp ezért.
- Hyung, segíts nyújtani - hagyja figyelmen kívül állításom.
- Nyújtani? Hova nyújtsalak már? Így is túlnőttél engem! De ha már itt tartunk, már megint mit keresett reggel a kedvenc kávém a legfelső polcon?! - adok hangot nap eleji kiakadásomnak, aminek ő akkor bár nem volt fűltanúja, most szándokozom megtorolni rajta.
- Öhm, óh. Ott van Kai! Épp őt kerestem - szalad tovább, én meg fejben már huszonhatszor megöltem.
~*~*~*~*~*~*~*~
Néha nagyon gyerekesen tud viselkedni, amiben többnyire partner vagyok, ám az én idegeim is vékonyak, nem mindig tudom kellőképpen értékelni. Máskor meg társ is vagyok benne.
- Hyuuung, segíts fel - hadonászik a folyosó közepén felfelé, arra várva, hogy elkapjam kezeit. Most, hogy végéhez ért a közel negyed órás hisztijének, még azt hiszi én fogom össze kaparni…
- Azt várhatod - húzom győzedelmes mosolyra ajkaimat, mire ő összevont szemöldökkel mered rám. - Most mi van?
- Már megint helyes vagy…
- Chanyeol, én nem tudom hova tenni ezeket a megnyilvánulásaidat - sóhajtok fel, s karjaimat tehetetlenül magam mellé lógatom.
- Én viszont tudnék mit hova tenni - vigyorodik el és érzem, hogy arcomba tódul minden vérem, de azért próbálok higgadt maradni.
- Jó, akkor tedd azt a méretes üleped a tanterembe, merthogy fél perc múlva csöngetnek és ha Mrs Kim azzal tölti ezt az órát is, hogy veled ordibál, nem én leszek az egyetlen, aki a fejedet szegi majd - fordulok meg nemes egyszerűséggel és hagyom ott.
- Tegnap még nem volt bajod a méretes ülepemmel! - ordít még utánam, hogy mindenki jól hallhassa a folyosón. Ezaz Chanyeol, égess még.
- Most sincs! - vágok vissza és egy igazán férfias nyelvnyújtást követően befordulok a terembe.
~*~*~*~*~*~*~*~
Hogy a reggelek milyenek vele? Borzalmasak. Azt hittem ha össze költözünk, majd a filmekben láthatóan gyönyörű fényekben jön fel a Nap a két friss és üde személyre, kik mosolyogva üdvözlik az újabb lehetőség kapuját. Hát… szép álom volt.
- Tíz perced van, hogy kigyere végre, vagy itthagylak! - dörömbölök be a mosdó ajtón, hol párom már legalább fél órája azzal a pár centis hajával van elfoglalva, holott így is késésben vagyunk.
- Ya, Lay, ez a tízes mostanában nagyon rád ragadt! Legyen inkább hatvanegy perc és ma én mosogatok!
- Hatvanegy tockost kapsz, ha nem kapkodod magad és amúgy is te mosogatsz, így nincs mitől félned.
- Hahh, zsarnok… - morog orra alatt, amit hiába a vékony fa választék, tökéletesen értek.
- Hogy mondod?
- Szeretlek hyung!
- Na csak azért… - indulok meg bepakolni be táskájába, hogy ne tudja még ezzel is húzni az időt.
Vannak nehéz napok a mi életünkben is, az enyémben meg aztán főleg, azonban Chanyeol pozitívsága sokszor segít ki engem a depresszióból. Egy ideig még megy a szomorkodás, de mellette lehetetlen befordulni, kivéve ha neki is rossz kedve van, ami meg azért elég ritka.
~*~*~*~*~*~*~*~*~
Már harmadik éjszaka ülök a tételeim felett, de még mindig nem jutottam sehova. Reggelre megint hulla leszek, de nem tudok mit tenni, egyszerűen nem értem meg amit olvasok és ez szörnyen nyomasztó.
Egy halk sóhajt követően felkelek az íróasztaltól, a lehető leghalkabban kitolva a széket, s a konyha felé veszem az irányt, hogy készítsek egy koffein bombát. Nem szeretem a kávét, főleg, mert olyan keserű, de mostanában a megszokottnál is több fogy. Inkább az édesebb dolgokért rajongok, de még a sós is fekszik, ám ez… Na mindegy. Tehát nem viszem túlzásba, nehogy felkeltsem Chant, csupán egy fél bögrényi vizet a mikróba helyezek és mielőtt lejárna a 30 másodperc, kinyitom az ajtaját, hogy ne csipogjon fel. A felső polcról leveszek egyet Chanyeol instant három-az-egyben poraiból, amitől ő ugyan sosem néz ki frissebben, nekem beválik, mert nem ezen élek.
Amint kész az gőzölgő ital, lábujjhegyen vissza osonok a jegyzeteimhez és lassan kortyolgatva futtatom át újra és újra tekintetem a szegényes fénnyel megvilágított sorokon.
- Hyung, ébredj, el fogunk késni - simogatja az arcomat egy hatalmas tenyér, minek tulajdonosa teljesen egyértelmű, s talán pont ez ösztönöz arra, hogy felfordulva, szavak nélkül küldjem szebb helyekre. - Kikészítettem ide a ruháidat, bár nem tudom mit akarsz ma felvenni, de remélem jó lesz - húzza le rólam ádázul a melegen tartó paplant, mire már kénytelen vagyok megmozdulni.
Egy szó nélkül ülök fel és a fejemet fogva próbálom látásra bírni szemeimet, de Chan már nincs mellettem. Mikor feküdtem én le? Vagy egyáltalán hogy kerültem az ágyba? Halvány sejtésem van róla és nincs is valószínűbb opció, azért még nem könyvelem el magamban. Amint némi fogalmam már akad a környezetemben elhelyezkedő dolgokat illetően, tekintetem a ruhakupacra téved. Nagyon nem érdekel, hogy miket válogatott össze, csak magamra kapom az általam helyesnek vélt sorrendbe - aztán majd kiderül, hogy a farmerre vettem a boxert -, és lemászok a puha matracról, hogy társam keresésére induljak.
- Mi jót csinálsz? - állok meg a konyha küszöbön, vállamat az ajtófélfának vetve és úgy figyelem, ahogy az asztalon serénykedik valamivel.
- Csak dobtam össze valami reggelinek valót. Ma mikor végzel? - fordul felém egy hatalmas mosollyal ajkain és felém nyújt egy ételes dobozt, mit bizonytalanul, de el is fogadok.
- Megcsaltál? - vonom fel egyik szemöldököm, ugyanis általában ő kel később és sosem csinál ilyenkor kaját. Gyanús nekem… - Ráadásul tudod, hogy ma dolgozom.
- Nem, de gondolkodok rajta - hümmög, eltéve táskájába a saját adagját, de rossz ötlet volt elfordulnia, ugyanis egy istenes seggberúgás lett az ára - mit újfent meg sem érzett.
- Ya, tudod min gondolkodj te!
- Tudom, de te azt nem szereted - ölt rám nyelvet és szórakozottan tovább is vonul.
- Komolyan kezdek aggódni - morgom az orrom alatt, míg én is elrakom minden fontos cuccomat mára.
- Pedig nincs miért. Csak téged szeretlek - nyom a semmiből hirtelen egy puszit a homlokomra, de mire körülnézek, már megint sehol nincs. Honnan ez a sok energia már most?
Az egyetem felé menet be nem áll a szája. Nem bánom, hogy beszél, pedig semmi értelme nincs, de olyan fáradt vagyok, hogy amúgy sem érteném. Nem szeretem a csöndet, kivéve, mikor kifejezetten másra koncentrálok, azon kívül viszont mindig fülhallgatóval járok, ha nincs társaságom.
- Szombaton átjön Luhan, mert ígértem neki egy pasis napot, ha nem gond - szólalok meg, miután már legalább két perce nem mondott egy mukkot sem.
- Hyung, még mindig nem tudok kínaiul…
- Tessék? - néztek fel rá, de ekkor eszembe jut, hogy valószínűleg kínaiul beszéltem. - Nem fontos.
Ahogy beérünk a hatalmas épületbe, elköszönünk, mert neki előbb kezdődik az előadása, nekem pedig így akad egy kis szabadidőm, amit mindig társalgással töltök el, de most nincs kedvem. Nem tudom mi a baj, de valami nem oké bennem és fáj. Fáj, hogy furcsán érzem magam, de nem is akarok ezzel terhelni senkit, ezért csak bedugom a zenét és a tömeget kerülgetve közelítem meg azt a termet, ahol ma kezdek.
A megszokott helyemre vánszorgok és levágva magam oda, előhalászom a reggelimet. A kis átlátszós, halványkék, műanyag dobozt felnyitva, a kedvenc ételemmel találom magam szembe. Tényleg kezdek aggódni Chant illetően. Nem, hogy nem szokott korán kelni, de reggel főzni főleg. Én rontottam el valamit? Talán már nem szeret? Be fog vallani egy fontos dolgot, miszerint szakítunk, vagy talált mást, vagy akármi? Azt hiszem erre most nagyon nem vagyok felkészülve.
- Hahó - zökkent ki egy kész kapálózása a szemem előtt.
- Ohh, szia hyung - próbálkozom meg egy mosolyfélével a mellettem ülőnek, de valahogy nem sikerül meggyőznöm a gyanúsan méregető ábrázatából ítélve.
- Baj van?
- Nem, csak este sokáig fent voltam és-
- Már megint? - vág a szavamba Minseok, haragosan össze vonva a szemöldökét. - Ha ennyire nem megy, miért nem kérsz segítséget? Na meg pár akkord még nem a világ vége! Vagy Chanyeol nem ér rá sosem?
- De, ráér, este nem is gitározok, csak én tényleg nem vagyok biztos a dologban…
- Miért nem? Nekem nagyon is tetszik, ráadásul nálam jóval tehetségesebb vagy.
- Mindegy hyung, hagyjuk ezt most… - fordulok vissza a reggelimhez és falatozni kezdek.
- Egyre rosszabbul festesz. Mi van otthon?
- Hol otthon?
- Itt, nálad. Történt valami közted és Chanyeol között valami?
- Nem hiszem. Illetve, nem tudom… - vallom be az igazat, mert még én is elég bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban.
- Mi az, hogy nem tudod?
- Furcsán viselkedik. Furcsán kedves…. Aggódok, hogy mi van, ha netán talált mást? - szorul össze a torkom, ahogy hangosan is kimondom előbbi gondolataimat.
- Mostanában sokat látom Joonmyun körül, de mással még nem igazán… - elmélkedik hangosan.
- Joonmyun? Mit keresne vele? Nem is tudtam, hogy jóban vannak! - dől össze egy egész világ bennem, ahogy szavai eljutnak tudatomig.
- Nyugi Yixing, ő teljesen hetero, ráadásul Chanyeolból egyáltalán nem nézném ki, hogy megcsalna, hisz imád téged.
- Vagy csak imádott. Ki tudja. De akár csaj is lehet a dologba.
- Szerintem túl aggódod, de ha ennyire zavar, este próbálj meg beszélni vele.
- Az lesz…
Amint elkezdődik az első előadás, kezdem magam egyre inkább kétségek közé ringatni, ráadásul most dupla van, így egy ideig ki sem jutok. Nem tudok figyelni a professzorra, sokszor még jegyzetelni is elfelejtek, de ha mégsem, esélytelen, hogy valaki, valaha kiolvassa ezeket a hieroglifa szerű karaktereket a füzetemeből, tehát mindegy is. Majd később elkérem valakitől.
Szünetben céltalanul bolyongok a folyosón - azaz, csak majdnem céltalanul - , mikoris meglátom kedvenc óriásomat a mosdók körül. A falnak támaszkodva magyaráz valakinek teljes beleéléssel, s mosolya az én kedvemet is jobb irányba tereli, míg meg nem látom azt, akivel ilyen jól elvan… Joonmyun. Miért? Látszólag elég fesztelenül eldumálgatnak, valamin nevetgélve és bár eddig jóban voltam Joonmyunnal, akaratlanul is ellenséges érzelmeket kezdett kiváltani belőlem. Sosem voltam az a kifejezetten féltékeny típus, de azért mégsem engedem el annyira magam ilyen téren, mint kellene. Lehet csak túlreagálom. Sőt, biztos! Kissé idegesen hagyom el a folyosót és megyek fel a harmadikra, ahol a következő előadásom hét perc múlva kezdődik. Kész káosz ez a nap.
Fél három körül végzek is, s ilyenkor mindig hazamegyek lepakolni, mert van egy órám kezdésig, addig meg Channal vagyok, míg ő nem indul, de most nincs hozzá hangulatom. Azt hiszem estig gyűjtögetem a gondolataimat, ha addig találkoznék vele, csak össze zavarna. Jobb a legrosszabbra gyanakodni, hogy aztán kellemesen csalódjak, mint később pofára esni. Egyenes alaknak ismertem meg, amiből csöppet sem veszített az évek során, így ha lenne valami, nem kertelne előttem.
Halkan lököm be a kissé kiüresedett étkezde ajtaját, egyenesen a pultot megcélozva, hol már munkatársam áll és unottan bámészkodik. Nemrég múlt ebéd idő, ilyenkor azonban már kifejezetten kevés a vendék. Majd kicsit később…
- Szia - intek neki és ledobva táskámat, leülök elé egy székre.
- Hello. Te mit keresel ma bent? - kapom meg a mai sokadik furcsálló nézést, de Jongdaetól ezt pont nem vártam volna.
- Mi az, hogy mit? Mindjárt kezdődik a műszakom.
- Ma Baek van bent.
- Miért? Ő holnap délutános, ma én vagyok - értetlenkedek és kezdem érezni, hogy teljes mértékig kicsúszik alólam a talaj. Mivel érdemeltem ezt ki? Más mondjuk örül egy szabad napnak, de én nem más vagyok…
- Nem tudom, a főnök mondta. Hyung, baj van? - fordul teljes törzzsel felém, minden figyelmét nekem szentelve.
- Miért hiszi ma mindenki azt, hogy baj van?!
- Mert látszik rajtad… Menj haza, pihenj és jobb lesz. Holnap úgyis te nyitsz, így nem maradsz le semmiről. - Mintha attól félnék, hogy nem nekem kell kivinnem az ételeket. Na mindegy. Lehet tényleg jobb, Chanyeol elméletileg már úgy sem lesz otthon, mire haza érek.
Unottan hagyom magam mögött az utcák sokaságát, szándékosan kerülve mindennemű közlekedési eszközt, ami netán hamarabb eljuttatna közös lakásunkhoz. Így sincs valami messze, de nem árt, ha ki tudom szellőztetni kicsit a fejem, hogy aztán nyugodtan aludhassak egy nagyot. Igen. Alvás. Az nagyon is jól jönne most, mert este alig sikerült, ráadásul tök hasztalanul, mert semmi nem maradt meg bennem az anyagot illetően.
Szinte már csukott szemmel tolom kulcsomat a lyukba, mikor azonban az nem szándékozik mozdulni, halkan felocsúdok a tudatra, hogy mégis itthon van. De amúgy miért is? Nem dolgoznia kellene? Tuti valami elcseszett film az életem és most szép lassan beosonok, bemegyek a szobánkba, ahol a páromat a mi ágyunkba fogom találni hemperegni valakivel, hogy aztán felálljon és megpróbálja elmagyarázni egy szál semmiben, vagy ami még rosszabb, észre sem vesz.
Eme gondolatokkal nyomom le a kilincset, már készülve a sírásra, mert ha nem is lenne ennyi bajom, ez akkor is bőven elég ok lenne rá.
- Szia hyung - pattog elém Chanyeol nagy boldogan és megmukkanni sincs időm, elkapja a karomat, becsukja az ajtót, elveszi a táskámat és a kabátomat, majd beljebb húz.
- Szia - köszönök közömbösen, kissé nyugodtan konstatálva, hogy nem csalt meg. Most legalábbis.
- Nézd! - tol a konyhába nagy boldogan, ahol az asztal szépen meg van terítve, két oldalán étellel, középen gyertyával és pezsgővel. - Tudom, hogy mostanában nagyon elfoglalt vagy, ráadásul megint depis korszakodat éled, ezért nem is vettem nagyon zokon, hogy elfelejtetted az évfordulónkat, de mikor Minseok hyung felhívott azzal, hogy szerinted összeszűrtem a levet Suho hyunggal, vagy egy csajjal, vagy akár a világon bárkivel, kissé megrémültem, hogy butaságot fogsz csinálni - hadarja el egyszuszra, szokásához híven.
Körülbelül minden második szavát értem meg, de így is tökéletesen össze tudom tenni a történetet, miszerint vagyok akkora barom, hogy kimenjen a fejemből egy ilyen fontos ünnep, nem mellesleg még a legjobb barátom és a párom - na meg mindenki, aki ismer - aggódjon értem, tudván, hogy nem mindig viselem jól a nehézségeket. Igazából ez már magyarázat arra is, hogy ma miért nem kellett dolgozni mennem…
Még mindig hüledezve ülök le a székre, fejben sokadjára kinyírva magam, amiért ekkora marha vagyok, de élőben sosem tenném meg, mert a nálam még nagyobb marhám - inkább testbe, észbe még mindig előttem jár ezek szerint -, teljesen letargiába esne. Ezért volt reggel olyan kedves, ezért zsongott a megszokottnál is jobban és még kismillió jel volt rá, csak én nem vettem az adást. Szuper…!
Egy hang nélkül fogyasztom el a finomabbnál finomabb ételeket, pedig jelenleg szét kellene dicsérnem házi szakácsom fejét, de nem megy, annyira megilletődtem, hogy egy értelmes szó nem jön ki a számon.
Az étkezést befejezve, egyre csak kellemetlenebb, hogy még mindig nem adtam magyarázatot furcsaságomra, de Chanyeol ismer, csak tudja, hogy mi van. Na jó, már hogy tudná, ha nekem sincs róla semmi fogalmam?! Milyen olyan szép, meghitt és hangulatos, egyszerűen imádom!
- Letöltöttem egy nagyon aranyos filmet, van kedved megnézni?
- Nézhetjük - mosolygok rá, ám már csöppet sem erőltetetten.
- Nyugi, ebbe most nem hal meg egy állat sem - nevet fel, míg elrakodja a mosatlant, szándékosan felhántorgatja az esetet, mikor teljesen kiakadtam, mert egy szerinte másik “nagyon aranyos” filmben elütöttek egy kutyát, aki később bele halt. Jó, na, jobban megérint, ha velük történik valami, mintha egy emberrel!
Átöltözök gyorsan kényelmesbe és míg a laptopján keresi a filmet, bekucorogok az ágy végébe, felhúzva és magam köré halmozva a takarót. Szeretem, mikor így van, mert olyan puha, meg meleg. Mikor ő is mellém ül, leteszi elénk a gépét és vár, de nem indítja el. Nem tudom mi történik, vagy mi a baj, de ezt fogom ki legjobb alkalomnak a kifakadásra.
- Chanyeol, én… - és eddig tartott.
- Tudom hyung - hámoz ki a paplanból és közvetlen elém ül, majd az ölébe húz. - Tudom, hogy most nehéz, hogy sokat kell tanulnod, nagy a nyomás, ráadásul nem bírnád ki két percig se, ha koncentrálás helyett nem kombinálnál olyan hülyeségeket, hogy elhagylak, de hidd el, nem haragszom… - ölel magához, nem túl szorosan, mégis benne van minden érzés, ami azonnal megindítják a könnyeimet. Mindig azt hiszem, hogy előle is tökéletesen el tudom titkolni a gondjaimat, pedig sosem úgy sikerül, ahogy én tervezem és túl jól ismer. - Sssh, nincsen semmi baj, itt vagyok - ringatózik kicsit, de ha egyszer valaki azt mondja, hogy nincsen semmi baj, azzal csak méginkább rásegít a sírásra. Tőle szokatlan módon, csendben vigasztal percekig, míg úgy nem érzem, hogy eléggé össze szedtem magam a folytatáshoz. - Na gyere - helyez vissza a matracra és törökülésbe helyezkedve, lenyomja a fejemet a combjára. - Amúgy Bud Spencer film - teszi hozzá csak úgy mellékesen.
- De azt nem szeretem! - ülnék fel, de nem hagyja, csak közelebb húzza a laptopját és elindítja.
- Tudom hyung, pont ezért választottam. Aludj el minél előbb, hogy estig kipihend magad, mert még terveim vannak mára - puszil fülön, mire teljesen elvörösödök, de, hogy zavaromat leplezni tudjam, hátra nyúlok és körülbelül vesén csapom.
- Nem fogod megköszönni, amit kapsz… - morgom vigyorogva, de már majdhogynem félálomban…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése