DaeJae - Váratlan meglepetés

Idegesen kapkodom hazafelé a lábaimat, a kezemben egy jól megtermett macskával, aki nem mellesleg végig a szabadulásáért küzd. Még magam sem tudom rendesen felfogni, hogy hogy került hozzám ez az állat, de már holt biztos, hogy nem leszünk puszipajtások. Legalább egy hordozót adhatott volna!

Reggel bementem munkába, mint amúgy mindig, s egészen délig nem is történt semmi szokatlan, míg meg nem jelent hyung, azzal a problémájával, hogy a barátnője nem tudja tovább elviselni Masont - a macskát -, és sürgősen gazdát kell neki keresnie, mire ki sem lenne alkalmasabb, mint én? Igen, én, aki nem is szereti őket! Alapjáraton minden élőlénnyel kijövök, de inkább kutya párti vagyok, amit ez a veszedelem is érez, mert már szét van karmolva a mellkasom, hálája jeléül, hogy a kabátom alatt utazhat, minek köszönhetően nem fagy be a szőrös hátsója.

Igazából vissza is utasíthattam volna, de Dae már hónapok óta rágja a fülem egyért, merthogy neki minden álma, és ha már kutyára úgysem lenne időnk, egy cica igazán elférne a lakásban. Tényleg szép jószág, elméletileg szobatiszta, és este hozzák is a cuccait, tehát tulajdonképpen jól jártam vele, már csak azért is, mert ettől Daehyun boldogabb lesz. Mostanság igen stresszes az állandó munka miatt, nekem meg lemerült a telefonom is, tehát csak tovább rontottam az amúgy sem rózsás helyzeten.

Meglep, mikor benyitva kicsiny lakhelyünk ajtaján, a nagy üresség fogad. Ilyenkor már mindig itthon szokott lenni…

Leteszem Masont a konyha kövére, hadd menjen, amerre akar, míg lerúgva csizmáimat a szobánkba csörtetek, hogy feldughassam tölteni a mobilom. Amint bekapcsolom, máris nyolc nem fogadott hívás és egy üzenet vár.

Jung Daehyun

Bevittek a rendőrségre, úgyhogy ha volnál olyan kedves, és eljönnél értem, megköszönném!!!

Nagyot sóhajtva vánszorgok ki az előszobába, hogy megbizonyosodjak róla, Dae kulcsai tényleg a szekrényen díszelegnek, tehát a mai program újfent megköttetett. Hiába az egész napos munka és fáradtság, visszarángatom lábbelimet, hogy megint a fagynak tehessem ki, nem túl ellenálló szervezetem.

- Légy jó, mert kesztyűt csinálok belőled - köszönök el vigyorogva Masontól, és zsebrevágva a már most jéghideg ujjaimat, megszokásból indulok a jól ismert kapitányságra, útközben alaposan megnézve mindent, nehogy véletlen elsiessem a látogatást és ne tudja kiélvezni a cella adta örömöket.

Csak négy sarok a távolság, mégis bőven elég hozzá, hogy ereimben megfagyjon a vér, elérve vele, hogy a jókedvem is lejjebb ereszkedjen. Nem mondom, hogy szeretem ezeket az estéket, de azt sem, hogy nem, bár tudom, valamilyen szinten én is hibás vagyok, hogy így alakultak a dolgok, mégsem érzek különösebb felelősséget ezért.

Belépve a hatalmas, fűtött előcsarnokba, csak odaköszönök a recepciósnak, s elkanyarodok a keskeny folyosó irányába, minek legvégén három terem közül a középsőbe megyek be, már előre szélesen mosolyogva.

- Sziasztok - térek beljebb, és tekintetem a rácsok mögött épp felpattanó Daehyunra siklik. Sosem fogom megszokni ezt a látványt…

- Ne nevess - figyelmeztet előre, ahogy ujjait a vasrudakra fonja. Hiába, ezt nem lehet kibírni nevetés nélkül. - Jaeeeeee, mondtam, hogy ne~! - kezd el ordítva toporzékolni, ezzel pont az ellentétét kiváltva, mint amit valójában szeretne.

- Elkérhetném a mobilját? - nyújtom ki a kezem a felügyelő felé, aki bele is teszi azt. Nos, már jól ismer minket. - Mondd, hogy csíz - irányítom rá a fényképezőt, s gyorsan lövök róla pár képet, amit azonnal el is küldök magamnak, hisz úgyis ki fogja törölni.

- Hé!  

- Ha nem lennél ilyen hangos - na meg bunkó -, akkor talán a szomszédok sem utálnának ennyire - lépek egészen közel, de csak úgy, hogy még ne érhessen el. - Vagy, ne felejtsd otthon a kulcsod rendszeresen és nem kell bemásznod a felső ablakon - vonok vállat közömbösen.

- Na, csak jussak ki… - morogja bosszúsan, mintha bármi joga lenne jelenleg haragudni rám.

- Oké - kuncogok fel. - Reggel találkozunk - fordítok neki hátat, hogy elinduljak kifelé. - Remélem elég kényelmes a padló, és nem fogsz megfázni - utalok mindennemű fekvőhely nélküli, betonozott aljú zárkájára.

- Jae. Jae! Itt ne merj hagyni… Youngjaeeeee! - kiabál kétségbeesetten, amitől azért nekem is megesik a szívem rajta, hiába nem akartam itt hagyni valójában, és az ajtó helyett a mellette felállított magas asztalt és mögötte álló, fiatal rendőrsrácot veszem célba.

- Hol írjam alá?

Miután lerendeztük a papírokat és kifizettem Dae kihozatalát, csendesen hazafelé ballagunk, én magamban szórakozva, ő meg magában hisztizve.

- Mióta voltál bent? - veszem elő egy kedvesebb hangnemem.

- Három körül értem haza - feleli dacosan, kitartóan a földet nézve.

- Ohh, akkor biztos adtak vacsorát. Ezek szerint nem vagy éhes. Remélem nem baj, ha attól én még eszek - váltok irányt, egyenesen egy kis közértbe betérve, hogy vegyek valami harapnivalót.

- Nem lehetsz ilyen! Hagyd már abba, kérlek… - követ duzzogva, kellően éreztetve, hogy nem volt épp kellemes napja, amit persze meg is értek.

- Oké-oké - kapok fel egy kosarat. - Akkor mondd, mit szeretnél enni? Mit főzzek majd?

A vásárlás a tervezettnél jelentősen nagyobbra sikeredett, így legalább hat szatyor társaságában folytatjuk az utunkat az otthonunk felé, hogy végre fedett helyre érhessünk, mert bár én alig két kisebb zacskót birtoklok, a kezem, meg úgy amúgy mindenem fázik.

- Hyung, mielőtt bemegyünk, mondanom kell valamit - állok meg az ajtó előtt, zsebeimben kutakodva.

- Elhagytad a lakáskulcsot, és most együtt megyünk vissza a rendőrségre - közli, mintha valamiféle tény lenne.

- Szeretnéd? - vigyorodom el, már várva, hogy leszedhessem a saját telefonomra is a képeket, mert eddig még sosem sikerült róla csinálni bent.

- Álmom - forgatja meg a szemeit, de azért rendesen látszik rajta a megkönnyebbülés, mikor megtalálom a kulcsaim.

- Akkor lásd magad - engedem előre, hogy hátulról vigyázzak, mielőtt kiszökne a macska.

- Mit kell látni? - néz körbe izgatottan, mire tekintete megakad a panaszkodva közeledő állaton. - Wow, egy cica! - kiált fel és leguggolva rögtön a karjába kapja, egy pillanatig sem hezitálva azon, hogy mi van, ha az megtámadja, vagy bármi hasonló.

- Az - túrok két füle közé a bundájába, de még mindig tisztán él benne az emlék, ahogy haza hoztam, úgyhogy mancsát meglendíti a kezem felé, mit rögtön el is húzok onnan. Lehet, csak szimplán utál.

- Honnan, és miért? Ugye ő már a miénk? - pillant rám kifejezetten boldogan, majd vissza a macskára, ahogy tovább nyomorgatja.

- Egyik munkatársam keresett neki gazdát és gondoltam, ha úgyis otthon kell neki, hát haza hozom neked. Tehát igen, Mason mától a tied - pakolok fel mindent az asztalra, amit ő volt szíves és a földre vágott, majd megszabadulva cipőmtől és kabátomból, elkezdem kicsomagolni a vásárolt ételeket, hogy a helyükre tegyem.

- Annyira szeretlek - ölel át hirtelen hátulról, míg én a hűtőt tanulmányozom, s karjait egyre csak szorosabban fonja körém, ezzel megtagadva minden lehetőséget, hogy netán némi levegőhöz is jussak.

- Ja, én is… - szuszogok aprókat, mire végre elenged.

Vacsora után meg is érkeztek az állat cuccai, amit gondosan pakolgattunk egyik helyiségből a másikba, megtalálva a lehető legjobb helyet mindennek. Ezt legalább három órán keresztül csináltuk és végig is mutogattuk neki, hogy tudja mit hol keressen, ha éhes, ha szomjas, ha vécéznie kell, vagy bármi van. Daehyunnal azonnal megtalálták a közös hangot, így még félnem sem kell tőle, hogy egyhamar megszabadulunk az amúgy is fiatal jószágtól, ugyanis mától apró családunk gyökeres tagja, amivel egyszer én is biztosan meg fogok barátkozni.

- Dae… - fordulok felé nehézkesen, hogy löködésemmel felébreszthessem. - Mason behányt - közlöm a tényt, amit az iménti hangokból szűrtem le.

- Az nem jó - nyöszörög, még inkább magára húzva a takarót.

- Takarítsd fel, a te macskád.

- Te hoztad haza.

- Vissza is vihetem.

- Jó-jó, megyek már - szenvedi fel magát ülőhelyzetbe, hogy a kislámpát felnyomva elinduljon felszedni a hányást.

Már épp merülnék vissza kellemes álmomba, mikor visszatérésével kirángat belőle, de még csak nem is az a nagyobb baj.

- Mondtam, hogy nem jöhet az ágyba - húzom vissza a szőrgolyóhoz ért kezemet, mielőtt megtalál harapni.

- De ő a kisfiunk. Hadd ne kelljen a földön aludnia - lágyul el a hangja, miközben a “fiunkat” simogatja, ki hangos dorombolással hálálja meg, ezzel esélyt sem adva nekem a pihenésre.

- Le fogsz rá cserélni.

- Nem kizárt.

- Ah, hagyj - fordítok neki hátat, mert már semmi erőm nincs most ehhez, de ő ezt egészen máshogy gondolta és felkarolva a macskát, átmászik rajtam és átlököd az ő felére, hogy mindenképp szembe legyünk egymással.

- Sose cserélnélek le senkire - néz mélyen a szemembe, mi a mögülem égő lámpától sokkal érzelmesebben csillog, mint általában. - Hát ki hagyna veszni egy olyan párt, aki a macska utálata ellenére is hazaállít egy cicával, csak mert a másik szeretne? - húzódnak szeretetteljes mosolyra ajkai. - Köszönöm, Youngjae - hajol közelebb, hogy egy hosszú puszit nyomjon számra, feltámaszkodva leolthassa a villanyt, majd visszafekve kényelmesen elhelyezkedjen.

- Ezt csak azért mondtad, hogy itt maradhasson köztünk az állat.

- Még szép - kuncog fel, egyik karját oldalamra simítva, s annyira közel húz magához, amennyire Masontól ez lehetséges. - De attól még tényleg szeretlek - erősködik tovább, egy pillanatnyi nyugtot sem hagyva.

- Tudom - húzom feljebb a paplant, és kivárva a drámai szünet végét, magaménak tulajdonítom az utolsó szó jogát. - Én is téged…