Vortex - 1. rész

Az ébresztő hangja egyenesen kínzás füleimnek, ahogy a békés csendet kettészelve szakít ki az egyébkén kellemesnek még a legjobb indulattal sem mondható álmomból. Nem mintha a délután egy óra olyan korai lenne, de én szörnyen fáradt vagyok még. Valamikor reggel sikerült elaludnom, annyira izgultam a mai nap miatt, bár azt sem mondhatnám, hogy alapjáraton normális időben szoktam lefeküdni. 

Nem viszem túlzásba a készülődést. Igazából öt perc sincs, hogy magamra kapjam azt a néhány ruhát, amit kint hagytam a széken és megfelelnek arra, hogy kimozduljak a lakásból. A hajamba csak beletúrok, nincs sok dolgom vele. Kéthavonta egyszer Seunghyun lenyírja és kész. Nem mintha fodrász lenne, de egy kis gépet bárki tud kezelni, és ki más lehetne ez esetben az a bárki, mint egyetlen és egyben legjobb barátom. 

Az ablakhoz lépve van elég időm, hogy elmélázzak a kinti tájon. A tizenharmadik emelet nyújtotta magaslati látvány kifejezett kedvencem. Imádok magasan lenni és csendes megfigyelőként részt venni ebben a túlontúl aktív világban. Ilyenkor viszont még feleslegesebbnek érzem magam, mint úgy általában. Figyelem, ahogy az emberek jönnek-mennek, teszik a dolgukat, míg én… Hát, én csak vagyok. És utálok lenni. Nagyon. 

Se célom, se álmom, se semmim nincsen igazából. Az, hogy ma utoljára megpróbálom és meglátogatom a kábé huszadik pszichológiai szakorvost, az is csak a gyengeségemnek tudható be, amiért gyáva szar vagyok végre véget venni ennek a felesleges szenvedésnek. Élni akarok, boldogan, kiszakadva a saját börtönömből, de egyszerűen tudom, érzem, hogy ez lehetetlen. 

Eleinte pszichiáterben gondolkodtam, a gyógyszerek úgyis annyira tönkre tesznek, hogy aggódnom sem kell, egy rosszabb estémen kiugrok az ablakon, de borzalmas lenne sokadjára is átélni ugyanazt. Akkor már inkább egy újabb beszélgetősdi, még ha nem is hiszek ennek a jótékony hatásában. 

Azt hiszem, eddigi huszonhárom évem során többet voltam orvosnál, mint bárhol máshol. Az iskolát nem vittem túlzásba, a munka meg egyszerűen nem megy. Több próbát is tettem már annak érdekében, hogy a társadalom hasznos tagja lehessek, de mind kudarcba fulladt. Utálom az embereket, taszítanak, félek tőlük, nem akarok a közelükben lenni. De az is tény, hogy én nem csupán gyárilag vagyok selejt, sok minden kellett ahhoz, hogy oda jussak, ahol vagyok. 

Ahogy belépek a liftbe, rám tör egy kisebb fajta pánikroham. Nem mindig érzem ezt, kizárólag rosszabb napjaimban zavar ez az apró, szűkös hely, ám most egy örökkévalóságnak tűnik, míg leérünk a földszintre. A nap odakint hétágra süt, az idő békés, nekem meg egyenesen fizikai fájdalom a sok nevetgélő diák látványa, akik keresztezik az utamat. Nem szeretek kimozdulni. Bár ez így nem teljesen igaz, mert sétálni igen, de azt is csak este szoktam, mikor már kevesen lézengenek idelent. 

Azt a nem egészen fél órányi távot úgy teszem meg, mint aki szándékosan igyekszik húzni az időt. Ez valahol így is van, de sokkal hamarabb is indultam el, hogy még véletlen se késsek. Utálok késni. Ha nem érek oda időben valahova, megrovással jár, én pedig rosszul vagyok tőle, ha leszidnak. 

A recepción az idős hölgy az adataim felvétele után az első emeletre küld, mondván, hogy ott megtalálom, merre kell menni és várjam meg, míg a doktor úr behív. Nem tudom, kihez kerültem, de legalább az agyturkász tisztában van az én nevemmel, tehát jó eséllyel egymásra fogunk lelni. Annyi már biztos, hogy férfi. Eddigi tapasztalataim alapján a nőkkel egyébként sem tudok olyan jól elbeszélgetni, mert nem értik meg a gondjaimat és a tanácsaik is annyira… elvontak. 

Az eltévedés nagymestere vagyok, ha lehetne, a sarokig nem találnék el otthonról, itt azonban ahogy felérek az első emeletre, egy hatalmas táblára ki van írva, hogy pszichiátria/pszichológia jobbra. Egy kisebb, rideg terem fogad, szerencsére teljesen üresen, így a szemben lévő faltól két széknyire helyet is foglalok, igyekezvén a környezet tanulmányozásával lekötni magam, mintsem a következő órán stresszeljek. 

- Lee Jaejin? - szakít ki a padló csíkjainak számolásából egy hang, alig ideérkezésem után néhány perccel. Felállok, s rögtön az engem szólító, kezében lapot tartó férfihez sétálok. 

- Jó napot, Lee Jaejin vagyok - hajolok meg, elmondva azt, amit már tudott. Sőt, megkockáztatom, hogy már egyébként is tud rólam mindent, elvégre az összes anyagom nála van. Azaz, minden, amit elmondtam az eddigi orvosaimnak. 

- Dr. Lee Hongki vagyok, fáradjon beljebb - mosolyog rám derűsen a velem egymagas egyén, én pedig úgy követem őt, mintha csak egy levágásra váró malac lennék, akit most visznek a kés elé. Sosem fogom megszokni az új embereket. Az új helyeket. Az eddig már számtalanszor hallott kérdéseket. - Foglaljon helyet - mutat a termetes asztal felénk közelebb lévő oldalának egyik székére. Leülve rá, kezeimet a combjaim közé szorítom és a lehető legkisebbre összehúzom magam, míg ő a gépéhez sétál, belenéz, leteszi a lapját, majd a mellettem lévő székhez lépve egyszerűen csak kihúzva azt, lehuppan rá. - Kezdhetjük? - fordul székestül felém, ujjait összefűzve maga előtt. 

- Igen - bólintok, én is irányába fordulva, hogy ne tűnjek annyira bunkónak. Szerintem nem is vagyok az, csak igyekszem minél kevesebbet mozogni és beszélni. Láthatatlannak tűnni. 

- Mivel láttam, hogy az általános vizsgálatokat már többször is közel azonos eredménnyel elvégezte, úgy hiszem, most kihagyhatjuk őket - mondja még mindig mosolyogva, bár csak a hangjából érzem ki, nem merek az arcára nézni. Így is látom, hogy néz ki. Sötétbarna haja kétoldalra tökéletesen beállítva, kedves, bizalmas ábrázata van, s kényelmesnek tűnő, zöld kötött pulóvert visel, hozzá fekete farmert és fehér papucsot. Az eddigi orvosaim nagyja talpig fehérben volt. 

- Oké. - Nem tudom, mit mondhatnék erre. Tekintetem a környezetemet vizsgálja, leköt a sok könyv, a növények és a kis szobrok, amik a falnál lévő szekrényeken kaptak helyet. Nem tetszik ez a túlzott közelség, jobb lenne, ha ő is a gép mögül kérdezgetne, mint mindenki más. 

- Meséljen nekem kicsit az életéről, arról, hogy mivel telnek a napjai. 

Mivel mindent tud, nálam pedig semmi nem változott mostanság, úgy válaszolok mindenre, akár egy könnyű feleletre, véletlen sem túlzásba víve a mesélést. Nem mintha lenne miről. 

Végig mosolyog, a reakcióimat figyeli és még csak nem is írkál semmit, sehova. Bár szerintem elég fiatalnak tűnik orvosnak. Nincsenek hosszú, kínos csendek, mert valamivel mindig sikerül elérnie, hogy csak mondjam és mondjam, meg vannak olyan dolgok is, amikről én is szívesen mesélek. Mint mondjuk a gyerekkoromról. Hogy mennyire őrült, hajthatatlan kölyök voltam, tele célokkal, vágyakkal és reménnyel. 

Az egy óra viszonylag hamar eltelik, jóval kevésbé kínosan, mint amire számítottam, de ettől függetlenül nem sikerült élveznem ezt a vallatást sem. Kertelés nélkül válaszoltam mindenre, ő pedig a legnegatívabb dolgaimat is derűsen hallgatta, véletlen sem tettetve hamis együttérzést. 

- Egy hét múlva ugyanitt, ugyanekkor - nyitja ki előttem az ajtót, ezzel utamra bocsájtva engem. 

- Na és milyen volt az első órád? - dobja le magát Seunghyun az ágyamra, kezében valami cukros üdítősdobozzal. 

- Hát nem tudom… - vallom be őszintén. 

- Na, az igazán jó - pillant rám hátra a válla felett vigyorogva. - Ha nem borzalmas, akkor már megérte. Mert megérte, ugye? 

- Ezt egy órából nem lehet megmondani - vetem hátamat a falnak, derekamnál a párnákat igazgatva. 

- És milyen maga a doki? Szexi legalább? - érdeklődik tovább őszintén. Ha valakivel, vele tényleg jól el tudok beszélgetni és nem hiszem, hogy ne érne annyit ez, mint bárki mással. Bevallom, kaptam már hasznos tanácsokat az orvosoktól és sikerült is párszor elgondolkodtatni, de hát nem jutottam előrébb. 

- Pasi. 

- Az szívás - kuncog kissé kárörvendően. 

- De amúgy egész fiatalnak tűnik és teljesen máshogy állt hozzám, mint az eddigiek. Viszonylag szimpatikus volt. 

- Mi a neve? Rákeresek - kapja elő zsebéből a telefonját, készen rá, hogy bepötyögje az új agykúrkászom nevét, de le kell lombozzam. 

- Nem emlékszem, nem arra figyeltem. 

- Ki vagyok veled segítve - sóhajt lemondóan, majd maga mellé dobja a mobilját. - Amúgy van pár- 

- Dilidoki ismerősöd, de nem, még mindig nem akarok egyikkel sem találkozni - zárom le gyorsan a már megszokott témát. 

- Akkor lemegyünk a boltba? 

- Minek? - vonom fel kérdőn az egyik szemöldököm, ódzkodva ettől az ötlettől. Nem azért, mert úgy megviselne egy boltba menés, de ma már nem akarok megmozdulni. 

- Hogy bevásároljunk? 

- Nincs pénzem és szükségem sincs semmire. 

- Fizetek. 

- Akkor sem kell semmi. - Kecsegtető, mert tényleg elég kevés pénzt kapok azért, mert szociálisan használhatatlan vagyok, de kényelmetlen rajta élősködni. 

- Üres a hűtőd… 

- És? 

- Na gyere már, legalább annyit, hogy összeüssek egy jó vacsorát. 

Ahogy a nyár hosszú nappalait szép lassan átveszi az ősz korai sötétedése, úgy romlik nekem is egyre inkább a hangulatom. Ősz van és én gyűlölöm az őszt, rosszul vagyok tőle. Nem azért, mert bajom van a hideggel, vagy bármi, csupán az elmúlás, a sok sötét, a borongós idő nagyon megnyom engem is. Szörnyű hangulatom van minden ősszel. 

Az esti órákban sokkal többen vannak a helyi közértben - ezért is szoktam délelőtt vásárolni. Kihagyhatatlan, hogy valaki akár csak véletlenül is hozzád érjen, én viszont a falra tudnék mászni ettől. Rosszul érzem magam tőle, ha valaki a személyes szférámba tolakodik, számomra az érintés túl intim, túl különleges ahhoz, hogy természetesnek lehessen venni. Senki nem érhet hozzám. Szerintem oka sincs senkinek, Seunghyun sem szokott, hisz minek? Nem halok bele, ha véletlen összeér a kezünk, de ez minden, ami belefér. 

A lakásban nappal is sötét van, egyedül a televízió fénye szennyezi a szobám légkörét, mert a redőnyöket nem sűrűn húzom fel. Leginkább csak akkor, ha nézelődni akarok, de ezen kívül nem éri meg minden nap felhúzni, aztán leengedni, főleg, mert én nappal többnyire alszom és éjszaka vagyok ébren. Akkor sem csinálok egyebet, csak tévézek, vagy a telefonomat nyomkodom. 

Az evést sem viszem túlzásba, a legtöbb kaja magától elmászna, ha Seunghyun nem dobálná ki a megromlott dolgokat, amikor átjön. Néha olyan, mintha az anyám lenne, aki próbálja megmondani, mit, mikor és hogyan csináljak. 

A valódi anyám nem is tudja, milyen vagyok valójában. Nem volt mellette túl jó gyerekkorom, de nem szokásom az orra alá dörgölni, hogy lényegében miatta vagyok lelki roncs, hiszen ha kicsit is figyelt volna rám, most nem itt tartanék. De nem, ahányszor hív - ami egy-két hetente meg szokott történni - mindig azt mondom, hogy jól vagyok, dolgozok, élem az életem. Ami valójában nincs is. 

A második óra is azzal kezdődik, hogy mellém ül, pedig már reméltem, hogy csak az elsőn akar ennyire közel lenni, hogy barátibbnak hasson a beszélgetés, vagy nem tudom. És mivel ezúttal nem mutatkozott már be, esélyem sincs megjegyezni a nevét. No nem mintha annyira izgatna, én már rég nem nézek az orvosaim után.

Visszafogott, kimért, hiszen ez a dolga, néha mégis olyan természetesen, olyan könnyeden mosolyog, hogy attól nekem is jobb kedvem lesz. Már az sokat segít, hogy mellette nem érzem magam olyan feszélyezettnek, bár nem az életemben, csupán átvészelni az órát. Legalább nem egy karótnyelt, komor öregember, aki határozottan ragaszkodik mindenhez, amit mond. Talán vele tényleg lehet beszélni. 

Ha Seunghyunnak valami a fejébe ötlik, az bizony tagadhatatlanul ott is marad, nem tudom megszabadítani tőle. Bőven ismeri a nagyon hisztis énemet és azt is, amelyik mindent lemond a megbeszélt időpont napján valami hülye indokkal, így egyedül a veszekedés marad nekünk. A vita, hogy én nem akarom, csak a szükséges érvek hiányoznak. 

- Na~, gyere már, jó lesz. 

- Akkor érezd jól magad nélkülem… 

- De nélküled nem megy - szipog tettetetten a vonalba. - Jön egy-két nagyon jó arc is és azt szeretném, hogy a barátaim jóban legyenek. Kérlek már, Jae. 

Valahogy így történt, hogy engem most a lemenő nap sugarai kísérnek át Seunghyunhoz, hogy túléljek egy újabb borzalmas házibuli-szerűséget nála, amikről tudja jól, hogy utálom. Mivel évente max kettő az, amire el kell mennem, mert reménykedik, hogy ez segít kibújnom a csigaházamból, legalább letudhatom egy időre. Talán örökre. Lehet ez lesz az utolsó házibulim. Élvezhetném is akár. 

A panelrengeteg erdejében nem kell megerőltetnem magam, szerencsére nem lakik messze, így bármikor leléphetek az éjszaka közepén, ha már elég részeg hozzá, hogy ez ne tűnjön fel neki. Ő is tudja, én is tudom, ez minden szenzációs estjének a vége. Legalábbis számomra. 

Felérve az első emeletre, rendesen elfáradok. Nem is értem, miért jó egy ekkora monstrum aljában lakni, semmi élvezet nincs benne. Mit látsz, ha kinézel? Kószáló időseket és visongó gyerekeket. Még a zaj is tökéletesen behallatszik. 

- Tudtam, hogy át kellett volna mennem segíteni felöltözni - nyit nekem ajtót legjobb, s egyben egyetlen barátom, grimaszolva egyet, ahogy végigméri a parti-öltözékemet, ami egy fekete, jócskán bő pulóverből, egy szintén fekete farmernadrágból, s megintcsak fekete vászoncipőből áll. Azt hiszem, ebben érzem a legkevésbé kényelmetlenül magam. Meg nem volt kedvem mosni a héten, amit meg még felvettem volna, már tényleg vállalhatatlan. 

- Neked is szia - lépek be a lakásába, honnan már kiszűrődnek a vidám férfihangok. Vajon olyan barátok ezek megint, akiket volt alkalmam “megismerni”, vagy újfent idegenek? Annyi barátja van, amennyi embert én egész életemben nem ismertem meg eddig. 

- Srácok, befutott végre Jaejin is - irányít engem a konyhába, ahol két alak fordul irányunkba az asztal felől. 

- Lee Jaejin vagyok - hajolok meg, rájuk sem nézve, mielőtt helyet foglalnék a legtávolabbi széken. Nagy lett a csend. 

- Mit kérsz inni? - tesz elém egy poharat Seunghyun. - Van-

- Vizet. 

- De- 

- A víz tökéletes lesz, köszönöm - motyogom halkan, aggódva, hogy mit gondolnak rólam a haverjai. Nem vagyok benne biztos, hogy mesélt már nekik a leglúzerebb barátjáról és azt sem értem, minek hívott el megint. Ha valóban jól akarja érezni magát, engem messze kerülnie kéne. 

- Hát jó - húzza el a száját, de végül teljesíti kérésemet. - Na és hol tartottunk? - ül le mellém, bár kétlem, hogy eddig itt foglalt volna helyet, mert az itala is arrébb van, amit azért még gyorsan orvosol. 

- Ott, hogy Minhwan végre férfi lett és - kuncog fel az előttem ülő férfi - megtalálta az “igazit” - formáz macskakörmöket a levegőben ujjaival. - De ha mégsem, én bármikor szeretettel várom egy kiadós beszélgetésre - nevet fel ezúttal harsányan. 

Első pillantásra valami nagyon ismerős van rajta, de nem igazán tudom hova tenni az életemben. Lehet mégis találkoztam már itt vele. Ám ahogy telnek a percek, hirtelen leesik, honnan ismerhetem, mitől sikerül olyan hangosan kifújnom a levegőt, hogy mind a három szempár rámszegül. Az agytúrkászom! 

A másik kettő hamar túllép rajtam, ugyanúgy folytatják a diskurálást, én meg kénytelen vagyok lehajtani a fejem, mert érzem, hogy engem bámul. 

- Köszi, de már egyedül is meg tudom oldani a gondjaimat - közli Minhwan, aki itt - persze rajtam kívül - a legvisszafogottabb a csapatukban. 

- Az, hogy levizsgáztál, még nem tesz valódi orvossá - tölt neki még egyet Seunghyun, gondolom, hogy elviselje a vele töltendő következő órákat, hasonlóan kedves megjegyzésekkel tarkítva azt. 

- Nem is agysebésznek készülök. 

- Hát pedig majdnem - szól hozzá a dilidoki is, éppen csak egy pillanatra feléjük nézve. 

Talán azért nem tűnt fel nekem, mert máshogy van fésülve a haja, meg a megszokott kényelmes öltözete helyett most egy fekete bőrdzseki van rajta, alatta egy kék, teljesen semmilyen pólóval. Legalábbis én ennyit látok belőle. 

Ahogy telik az idő, végig magamon érzem a tekintetét, de csak bízni tudok benne, hogy ő nem ismert fel. Millió meg egy betege van egy pszichológusnak, nem? 

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hátránya is lehet barátom ismeretségi körének, pedig igazán várható volt, hogy a sok orvos, akiknél eddig megfordultam, egyszer felbukkan nála. Sőt, az is lehet, hogy ismer néhányat. Vagy nem. Eddig csak idősebbeknek volt dolguk velem.