Seunghyun megkímélve engem ettől a - számomra - roppant kényelmetlen légkörtől, behív magával a szobába, míg megkeres valami könyvet, amiről szó volt. Valójában egyáltalán nem figyeltem rá, miről beszélgetnek, még ha időnként próbáltak is belevonni, mert lefoglalt, hogy ne pánikoljak.
- Szerintem bejössz Hongkinak - lép hozzám közelebb, halkan közénk ejtve ezt a bizarr információt. - Egész végig téged figyelt. - Legalább neki is feltűnt. - És mint tudjuk, ő másik csapatban játszik. Vagyis te nem, de más igen. Tehát ja - hadarja, de nem igazán jutnak el szavai az agyamig. Milyen másik csapat, mit nem tudok? Azt már igen, hogy a dilidokimat Hongkinak hívják. Ez is valami.
- Inkább azért, mert ő az új agykúrkászom. - Beleborzongok, ahogy e szavak elhagyják a számat.
- Azta - ámul el, jó fél percre le is fagyva. - Hát ezt igazán nem gondoltam volna - tessékel vissza a konyhába, én meg már előre félek, mi fog következni. - Te, hyung, nem is említetted, hogy Jae az egy páciensed - foglal helyet, jót nevetgélve ezen a helyzeten.
- Én is csak nemrég szembesültem vele. - Szemem sarkából látom, ahogy mosolyogva felém fordul.
- Véletlenek nem léteznek - jegyzi meg Minhwan.
- De nem ám. Akkor vehetjük ezt is egy órának? - Seunghyun látszólag nagyon élvezi ezt az egészet. - Végül is, két pszichológus több, mint az egy - mutat a másik srácra is. - Akkor… Kedves Jaejin, mit érzel jelen pillanatban? - vált komoly hangnemre, ám szája szegletén ott kunkorodik a mosoly egy halvány formája.
Nem válaszolok. Borzasztó rossz érzés, hogy mindenki engem figyel. Vállaimat előre ejtve bámulom a földet, bármi lefoglalót keresve a sima, világos színű csempén. Ha akarnék sem tudnék megszólalni.
- Azért ennyit ne mesélj, mert nem fogják megérteni. - Csönd. Fülsüketítően hangos csönd, amit legszívesebben kitöltenék az ordításommal, mert egyszerűen fizikailag is fáj, de én nem olyan vagyok. - Mondjuk az is egy válasz, ha nincs válasz. Akkor azt mondd el, mit gondolsz arról, hogy itt találkoztál újra az orvosoddal? - Semmit, én csak haza akarok menni. - Vagy azt, ho-
- Elég lesz, hagyjad - inti le a túlbuzgó fiút Hongki, akinek a tekintete valahogy még mindig rám van tapadva. Valószínűleg ennél jobban és élethűbben már be sem mutathattam volna számára, hogy mennyire egy életképtelen senki vagyok.
Seunghyun legalább az idősebb szavát figyelembe véve leáll, majd visszatérnek egy előbbi témához, ami nem más, mint a harmadik alak szerelmi élete. Mikor végre Hongki sem engem néz, sikerül kicsit megnyugodnom, s nagyjából éjfél körül elszabadulnom is arról a helyről. Már biztosra mondhatom, hogy ez volt az utolsó házibulim nála.
Szombat este lévén még a megszokott, kedvelt műsoraim sem mennek, hogy legalább azok tereljék kicsit a gondolataimat, így kénytelen vagyok kedvenc nyugtatóim segítségét kérni, aminek a kelleténél nagyobb dózisú bevitele altató hatással bír.
Ez persze ébredés után kényelmetlenséget okoz járás közben, sőt, minden mozdulat nehezemre esik, annyira szédülök, de erre is van megoldás. Nem mozgok. Étvágyam nincs, a mosdóba meg csak komoly szükség esetén megyek ki, a lehető legtovább halasztva azt.
Szerdáig ki sem dugom az orrom, sőt, még a telefonomat sem veszem fel Seunghyunnak. Érezze csak, mennyire nem volt vicces, hiába vagyok biztos benne, hogy csak az alkohol beszélt belőle és megbánta már.
Végül a szerda reggeli kelés olyan jól sikerül, hogy rögtön fel is hívom a rendelőt, miszerint lebetegedtem, nem tudok menni, majd visszafekszem ott folytatni az alvást, ahol abbahagytam. Nincs kedvem és nem is akarok ezek után, hogy így beégtem, visszamenni hozzá. Lehet át is kérem magam másik orvoshoz, bár az igazat megvallva a kedvem is elment attól, hogy tovább próbálkozzak. Tényleg, itt az ideje végleg belátni, hogy nekem ez az életesdi nem megy, csak feleslegesen szívom a levegőt.
A kedvem annyira nullán van, hogy még a megszokottnál is tovább fent maradok. Odakint már rendesen zajlik a csütörtök reggeli élet, mindenki megy a dolgára, miközben én azon morfondírozok, hogy próbáljam meg újra a gyógyszereket, vagy csak egyszerűen ugorjak le a tetőről. Fájdalommentes halálra vágyom és az a legnagyobb félelmem, hogy mégis fájni fog.
Állítólag, ha valaki leugrik a tetőről, már útközben elájul, bár én erre nem látok okot. Ettől függetlenül persze lehet, hogy így van. Meg egyébként is, azonnal szörnyethal a leérkezés pillanatában. Vagy nem, és egész életemre nyomorék maradok, bedugva egy otthonba, megfosztva a halál lehetőségétől is. Nos, ezt még annyira sem szeretném, mint hogy fájjon.
- Jae, ébredj. - Érzem, ahogy szép lassan elsomfordál karjaim közül a takaróm, miközben a másik már rajtam sincs. - Hahó, ébresztő - szólongat valaki, de olyan szörnyen fáradt vagyok, hogy egyszerűen nem tud érdekelni. Az viszont annál inkább, hogy ennyire hideg van. - Látogatód jött - vágja a fejemre az összetekert plédet, mire én kicsit felemelve azt, párat pislogok, hogy láthassam, kiről beszél ez az őrült, hátha képes volt valakit komolyan a nyakamra hozni. Bár ez nem jellemző. Nagyon nem.
- Jesszus - ülök fel hirtelen, takarómat az ölembe kapva, ugyanis egy alsónadrágon és pólón kívül nincs rajtam más. Összehúzva magam, nagy szemekkel bámulom hol Seunghyunt, hol a mellette meglepetten figyelő Hongkit.
- Így aztán nem csoda, hogy beteg vagy - lép a lehúzott redőnyű ablakhoz, hogy becsukja azt, majd az alatta lévő radiátorra nézve állít rajta valamit. - Már ha tényleg az vagy. Tényleg az vagy?
- Én…
Itt az orvosom, megéri hazudni? Nem mintha mindegyiknek mindig igazat mondtam volna, de még egyik sem járt a lakásomban, ami egyébként úgy néz ki, mint egy katasztrófa sújtotta övezet.
- Te…? - sürget meg, de mikor már többedik pillanat száll tova a válaszom nélkül, felhorkant. - Akkora egy pöcs vagy, Lee Jaejin.
A bűnbánó arcommal igyekszem rá hatni, de minden, amit elérek, hogy kitrappol a szobából, kettesben hagyva minket az agykúrkásszal.
- A szombati miatt nem jöttél? - lépked hozzám közelebb, bizalmasan beszélve hozzám. Ahogy mellém ül az ágyra, bennem reked a levegő, egyszerűen nincs hova menekülnöm. - Ugyan már, igazán nem történt semmi - mosolyodik el, míg én a lábaimon igazgatom a takarómat, hogy ne láthasson semmi olyat, ami esetleg kompromittáló lehet számomra.
- Sajnálom - súgom rekedtesen. Túl rég szólaltam meg utoljára.
- Mit sajnálsz? - vigyorog ezúttal teliszájjal, annyira felém fordulva, amennyire a helyzete csak engedi. Ezúttal egy egyszerű, fekete-fehér melegítő-együttes van rajta, de még erről is lerí, hogy egy kész vagyon volt. Rajtam meg majdhogynem semmi…
- Hát úgy mindent. - Ez az. Ennél értelmesebben nem is ment volna!
- A pszichológus nem csupán egy doktor, aki azért van, hogy beszélgessen veled. Segíteni szeretnék, de ahhoz az kell, hogy bízz bennem.
- Én bízom.
- Nekem nem úgy tűnik - mér végig engem zavarbejtően lassan. - Mit csináltál este, hogy még ilyenkor alszol? - vált témát, megkérdezve az egyértelműt, hiszen biztos vagyok benne, hogy le van írva, miszerint alvászavaros vagyok.
- Tévéztem.
- Miket szoktál nézni?
- Híreket, sorozatokat, meg olyan műsorokat, ahol nagyon kövér embereket fogyasztanak le - sorolom fel, mire a végén elneveti magát.
- Miért? Egy gramm felesleg nincs rajtad - teszi keresztbe egyik lábára a másikat. Szerencsére ebben a sötétben nem sokat láthatott belőlem, meg úgy talán egyébként sem. De tény, nincs rajtam felesleg.
- Szeretem nézni a kitartásukat. - Ami nekem nincs.
- Hát akkor megvan a megoldás! Felhízlalunk téged - veti fel derűsen ezt az igazán nagyszerű ötletet, de látszólag ő sem gondolja komolyan.
- Hahh, szép lenne - ejtek meg valami mosolyfélét, mire teljesen megváltozik az ő ábrázata is. Egy pillanatra elcsodálkozik, majd felállva mellőlem az ablakhoz lép, hogy felhúzza a redőnyöket. Nincs kint túl világos, egy átlagosan borús októberi napot élünk, de így is sokkal, de sokkal több fény jön be ezáltal, mint én azt szeretném.
- Ha kicsit változtatnál a környezeteden, már az sokat segítene, hogy jobban érezd magad - néz körül a szobában, burkoltan megjegyezve, hogy dzsuva van. A ruhák szétdobálva, üres nasiszacskók mindenütt, az üres palackokról nem is beszélve.
- Készül az ebéd - tér vissza köreinkbe Seunghyun. - Jae, te nem akarsz felöltözni? Nagyon hideg van itt bent.
- De - nyúlok el oldalra az otthagyott vékony pizsamanadrágomért, amibe úgy bújok bele, hogy közben takarja a lábaimat továbbra is a pléd, majd szintén ugyan onnan elveszem a nagy, vastag pulóveremet, hogy elbújhassak benne.
A hangulat baráti, kettejüknek be nem áll a szája, én meg többnyire akkor beszélek, ha kérdeznek, de még így is élvezem kicsit a társaságot. Hongki nagyon kedves és figyelmes ember a rendelőn kívül is, amolyan igazi, mosolygós, üde személyiség. Ennyire pozitív életszemlélettel nem csoda, hogy pszichológusnak ment, és csak remélni merem, hogy nem én leszek az első páciense, akivel kudarcot vall. Nem az ő hibája lesz, én vagyok ennyire menthetetlenül selejt.
- Jössz enni? - ér a vállamhoz váratlan, valószínűleg, mert annyira elbambultam, hogy nem hallottam, ha már előtte is szólt, de ettől annyira megijedek, hogy kis híján hátraesek. - Ne haragudj - lép közelebb hozzám, figyelve az arcomat, bár így nem valami hiteles a bocsánatkérése. Tudnia kell, hogy utálom, ha hozzám érnek. Vagy nem, mert annyi betege van, hogy nem is emlékszik, mi van hozzám leírva, de akkor is…
- Megyek - szontyolodom el, amiért az asztalnál eszünk.
Van asztalom, székekkel, de még magam sem tudom, minek, ugyanis én sosem használom. Egyszerűen utálok asztalnál enni, feszélyez, rossz. Csak tévénézés közben megy, mert akkor eltereli valami a figyelmemet. Az meg külön nem segít rajtam, hogy egyébként ilyen kicsi, ráadásul két fele is a falhoz van tolva, hogy legyen hely is a konyhában. Seunghyun meg majdhogynem a sarokra ültet, kettejük közé.
Nincs étvágyam, túl közel vannak, nagyon kényelmetlen ez az egész szituáció. És hiába mosolyog mindkettő, én úgy érzem magam, mint akit ölni készülnek.
- Nem vagy éhes? - ér éppen csak egy pillanatra a könyökömhöz Hongki, mire összerezzenek. Olyan zavarbaejtően bámul, mint aki a lelkembe akar látni, pedig én mondom, nincs ott más, csak teljes sötétség.
- De - hazudom, számhoz emelve egy falatot.
- Ahány ember, annyiféle megfejthetetlen probléma, azonos tünethalmazokkal - szólal meg a bölcs Seunghyunból, talán az előbbire reflektálva.
- Nem tudtam, hogy te is ledoktorálsz - szakítja el végre rólam tekintetét az idősebb, hogy kedélyesen mosolyoghasson a másikra.
- Mert nem is, csak mostanság túl sokat lógok veletek.
- Legalább néhanapján valami értelem is ragad rád, nem csak a kosz - csipkedőlik finoman, de még mindig nagyon kimértnek tűnve.
- Szerintem a test előrébb való, mint a lélek, így hát én valóban életet mentek, míg te csak szórakozást nyújtasz.
- Jó, ez azért erős volt.
- De így van.
- Dehogy van így! - csattan fel váratlanul. - Remélem ilyen silány tudással nem engednek át a vizsgán…
- Pedig képzeld, gyakorlaton a csapatból még csak egyedül én voltam kint éles riasztáson - ölt rá roppant felnőttes mód nyelvet, amire már azt hinném, Hongki nem tud higgadtan reagálni, hiszen éppen most degradálták le a munkáját, de hát na, egy pszichológusról van szó.
- Szólhatok pár szót az érdekedben, ha gondolod.
- Ha meg akarok bukni? Nem, köszi.
- Ha a lélek beteg, az a testet is megbetegíti - mondja nagyon komoly hangsúllyal, és bár nem néz felém, érzem, hogy rám utal. - Addig örülj, míg nem embert leszedni hívnak, bár kétségeid ne legyenek, lesz bőven ilyen eseted. Sajnos.
- Jó, jó, tudom. De nem is így értettem. Hanem, hogy ha valakinek komoly testi gondjai vannak, azt sokkal nehezebb helyre hozni, mint a lelki problémákat.
- Nehogy azt hidd…
Miközben ők tovább veszekednek, én kicsiny falatonként tüntetem el az ebédemet, minden pillanatát kínként megélve. Ezek után kénytelen leszek zárni az ajtót, hogy ne lehessen még egy ilyen csodás napban részem. Eddig csak azért nem tettem, mert úgysincsenek komoly értékeim, ki törne be? Meg aztán meg ki kell nyitnom, ha megyek valahová és hiába történik ez meg olyan kevés esetben, ott spórolok az energiámon, ahol tudok.
Elmondhatatlan megkönnyebbülés járja át a lényemet, mikor végre elérkezünk az evés végére. Seunghyun ugyan megdorgál kicsit, amiért a felét sem ettem meg, de kiegyezünk benne, hogy elteszi és majd később befejezem. Egyébként istenien főz, én meg sosem vetemednék rá, hogy akárcsak megpróbáljam, úgyhogy tényleg meg fogom enni később. Mondjuk este, tévézés közben.
- Odaadod kérlek a telefonodat egy percre? - settenkedik az ablakon kimélázó lényem mögé Hongki, majdhogynem elérve, hogy kiugorjak rajta, pedig ezúttal még a tapizást is mellőzte. Most majdnem sikerült kevesebb gondot csinálnia magának. Vagy pont hogy többet?
- Igen. - Nem merem megkérdezni, miért, mindössze a mobilom megkeresésére indulok, hogy utána a kezébe adhassam, ügyelve rá, hogy még véletlen se érjenek össze az ujjaink.
- Ez a saját, magán számom. Ha bármikor úgy érzed, beszélgetésre van szükséged, vagy bármire, hívj nyugodtan - ragadja meg a jobb csuklómat, hogy a tenyerembe csúsztassa a készüléket.
- Köszönöm. - Nem szimpatikus, az fix, hogy én sosem fogom felhívni. Eleve utálok telefonon beszélni, egyedül anyuval szoktam, mert muszáj.
- Jó legyél, Jae, ne csinálj semmi butaságot - mosolyog rám barátom, magára véve a konyhai fogasról összeszedett kabátját.
- Én mindig jó vagyok - intek nekik, ezzel lezártnak tekintve a látogatásukat.
Az az igazság, hogy én rettentően utálok egyedül lenni, még ha sokszor nem is úgy tűnik. Felemészt a magány. De ilyenkor elég csak arra gondolnom, hogy legalább másoknak nem cseszem el a kedvét a jelenlétemmel, meg amúgy is… szeretem, ha fáj. Nem tudnám megmagyarázni, mert magam sem értem igazán, csupán annyi a biztos, hogy egyedül én felelek azért, hogy ott tartok, ahol. Talán nem is akarok megváltozni. Talán jó itt nekem. Talán csak meg kéne várnom, míg elnyel és végleg tönkretesz ez az érzés.
Ahogy távoznak a látogatóim, már veszem is le a nadrágot és a pulóvert. Ruhában korlátoltnak érzem magam, mintha össze lennék kötve, nem hagy szabadon mozogni és hiába van tényleg kifejezetten hideg nálam, akkor is ezt választom. A redőnyt lehúzva visszatekerem nullára a fűtést - nem akarok túl sokat fizetni -, majd vissza kuckózom az ágyba a takarók közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése