Elérkezik az a pillanat, mikor azt mondod, elég, ennyi volt… Persze, előbb vagy utóbb mindenki átéli, de mikor? Meddig kell még várnom, hogy fájdalom nélkül búcsúzhassak?
Jongin mellett hamar fel kellett nőnöm, hogy tartani tudjam a lépést az ő érdekes életével, hogy mellette maradhassak, és bár sokat szenvedtem emiatt, nem mondom, hogy nem érte meg. Persze, nem olyan téren, mint ahogyan azt ő gondolja, de jobbnak érzem, hogy sikerült férfivé lennem, ám gyermeki mivoltom most egészen biztos szégyenkezne miattam.
Fiatalabb koromban betegesen üldöztem a szabadságot és a függetlenséget. Nem akartam korlátokat, nem vonzott a lekötött élet, rettegtem a kapcsolatoktól. A rossz családi viszonyom könnyen helytelen utakra engedett sodródni, és elvesztettem az irányítást a jövőm felett. Elhagytam a céljaim, lemondtam az álmaimról, és minden teljesen érdektelenné vált számomra.
Ekkor került a képbe Kim Jongin, vagy, ahogy a haverjai hívják, Kai. Mellette könnyedén megtaláltam a helyem, és úgy éreztem, ennél tovább már nem is kell, hogy vezessen az út, tábort vertem Jongin védelmében. Kisegített, vezetgetett, és megmutatta, hogy sokkal egyszerűbb, ha van, ki végigsegít, mintha egymagadnak kellene rájönnöd mindenre.
Súlyos szavakat engedtem szabadjára, mi mindkettőnk sorsát megpecsételte, s miután összejöttünk, változni kezdtünk. Tizennyolc évesen merész volt tőlem mindaz, amit engedtem neki és mindaz, amit hagytam veszni, akkor mégsem aggódtam ilyesmik miatt.
Ahogy telt az idő, Jongin teljesen kifordult önmagából, és a rózsaszín köd oszlásával engedett agresszivitásának. Sosem bántott még, de nem tudhatom, hogy fenyegetései egy-egy vita során mikor fajulnak tetlegességig. És még csak nem is ez a legnagyobb gond. Lelkileg zsarol, sakkban tart, leláncol. És mindezt hogyan képes megtenni? Mert megijedtem mindattól, amit már egyszer magaménak tudhattam. A szabadságtól.
Ha valaki megmutatja, milyen a fényben, onnantól miért vágynék vissza a sötétbe? Azonban, ez az állapot már minden, csak nem fényes, s noha már közel sem vagyok szerelmes belé, a ragaszkodásom nem enged lépni.
Nemrégiben megismerkedtem az interneten egy nagyon jófej, vicces és helyes sráccal, akivel aztán napi rendszerességgel kezdtünk beszélni, majd megejtettük az első találkozót is, ami nagyon jól sült el. Kim Jondaenél figyelmesebb emberrel még életemben nem találkoztam. Úgy viselkedett, mint aki ezer éve ismer engem, s csupán a tetteimből leszűrte a bennem zajló kavalkádot. Hamar közel kerültünk, és végül elmeséltem neki mindent. Mikor már sok az egész, mikor csak menekülni vágyok, és mikor úgy érzem, nincs tovább, ő jön és segít felállni, bíztat és egyben tart.
- Hol voltál?! - rivall rám Jongin, mikor éppen csak húsz percet késtem. A felém való nyitása szíven üt, sok volt a munka, kimerültem, nem állok most erre készen.
- Beugrottam a boltba - bújok ki a cipőimből, hogy hátizsákomat az asztalra helyezve elkezdjek kipakolni belőle.
- Ja, hogy ez így megy? Fel sem hívsz, hogy esetleg mi kellene nekem, csak önkényesen vásárolgatsz? - hallom meg a háló parkettájának recsegését, ahogy feláll az ágyról és lassú, megfontolt lépésekkel kisétál, majd a konyha ajtójának nekivetve vállát, karbatett kezekkel figyel. Minden mozdulatából süt a dominancia, a fölényesség, és semmibe nem telik elérnie, hogy szarul érezzem magam miatta. Nem válaszolok, nincs mit. - Jólvan ám - sóhajt nehézkesen, mintha én sértettem volna meg őt, és megfordulva, visszatér előbbi tevékenységéhez, kételyeket és fájdalmat hagyva maga után. Utálom a feszültséget, ez a légkör megöl engem.
Az elején vonzott Jongin függetlensége, ahogy magabiztosan tette a dolgát és könnyedén kiigazodott mindenben, fiatal kora ellenére is. Erős és büszke ember volt, ki mára már csak egy önfejű zsarnok lett, és azt hiszem, ez az én hibám. Ha bármit el akarok érni, térde kell ereszkednem, és ő dönt minden felett. A tulajdonaként kezel. Olykor elmegy órákra sörözgetni a barátaival, ami teljesen természetes, és rendben van, de, ha rólam van szó, meg vagyok kötve.
Próbáld ki, lássuk, el tudod-e viselni önmagad. Jongin, könyörgöm, mikor veszed észre, hogy amit teszel, az rossz? Nem vezet sehová, csak szenvedünk mindketten! Senkivé tettél, hogy ne tudjak elmenekülni… Az élvezeteidet kiharcolod, a kedvesség már rég nem jellemez téged és már csak a türelmemmel játszol. Toleráns vagyok, sokat bírok, de el fog jönni a pont, mikor kiakadok, és az összes eddig nyomó terhet a fejedhez vágom, ezzel borzalmas véget írva kettőnk történetének. Biztos ezt akarod?
- Baekhyun, ráérsz? - kiált ki, mikor éppen végeztem minden elpakolnivalóval. Milyen kérdés ez? Nem mernék nem ráérni…
- Mit szeretnél? - húzom összébb magam, ahogy megállva a küszöbön, kívánságát várom.
- Gyere ide - ereszt meg egy halvány mosolyt, miközben megpaskolja maga mellett a matracot. Egy nagyot nyelek, ahogy talpam a fapadlót érinti és minden lépésemmel egyre csak sejtem a következőt. Hangtalanul fekszem a kijelölt helyre, s hátam éppen csak leér, ő már a nyakamra hajolva csókol, ahol ér.
- Most nem… - próbálnám eltolni, de minél többet beleadok, annál erősebben szorít le.
- Na~, ne légy ilyen - nyúl egyből ágyékomra, ezzel elérve, hogy még inkább a pokolba kívánjam ezt az egész helyzetet.
Amint végzett, engem otthagy, nem is törődve többet velem. A fürdőbe menve, gondolom, most megmosakszik, így kihasználva az alkalmat, sebtében felöltözök, magamra kapom a cipőimet, a dzsekimet, és bezárva az ajtót, rohanok lefelé, mielőtt észrevenné, hogy eltűntem. Tudom, hogy ennek még következménye lesz, ki fogok kapni, de jelenleg nem érdekel, csak… nem megy.
- Szia - szólok bele, amint felveszi. - Zavarok?
- Helló, Baek. Nem, mi a helyzet? - kérdi szórakozottan, ezzel máris jobb kedvre derítve. Jongdae mindig vidám, ami sokat dob az én hangulatomon is.
- Van egy kis időd?
- Rád sok is - kuncog bele. - Merre vagy?
- Még a ház előtt.
- Akkor tíz perc múlva a főtéren várlak. Ne tévedj el - teszi még hozzá, mielőtt bontaná a vonalat, szándékosan cukkolva múltkori baklövésemmel, mikor véletlen pont a másik irányba kezdtem el keresni az említett helyet.
Tanulva az esetből, sikerült rögtön megtalálnom a helyet, hol ő már a szökőkút előtt ácsorogva nézelődik, mindenfelé figyelve, csak épp irányomba nem. Sőt, míg meg nem szólalok, észre sem vesz.
- De jó az a csaj - hajolok át mögüle válla fölött, halkan a fülébe suttogva, míg előre mutatok egy éppen elhaladó hölgyre, aki véleményen szerint ennyire elragadta barátom tekintetét.
- Ya, jézusom! - ugrik arrébb ijedtében.
- A lelkiismeret… - vigyorgok fölényesen, hogy végre sikerült a frászt hoznom rá, ugyanis erre még nem nagyon volt példa, hiába igyekeztem.
- Hát, az van - mosolyog ő is, amint magához tér, meglepő módon, helyeselve nekem.
- Na, mesélj - indulok meg egy irányba, Daeval a nyomomban.
- Nincs miről. Én makulátlan vagyok - von vállat, teljes mértékig meghazudtolva magát, ami nála nem is olyan ritka.
- De az előbb…
- Ami volt, elmúlt. Lépj túl rajta. Inkább fagyizzunk!
- Mint a gyerekek? - vonom fel fél szemöldököm, már előre látva, ahogy óvodások módjára nyalakodunk pár színes gombócon.
- Maradi vagy - kuncog fel, egy amolyan “Jongdae féle” megmagyarázást letudva, amivel - gondolom - azt értette meg velem, hogy miért nem gyerekes fagyizni. Ő mindent egyszerűen megold, vagy ügyet sem vet rá. Nem veszekszik, nem balhézik, megsértődni is csak nagy ritkán szokott, bár a legesztelenebb dolgokon. Szeretem, hogy ilyen egyszerű…
Végül tényleg egy kis cukrászdában kötünk ki, hol én egy csokis és egy karamellás gombóccal, míg ő négy - a legfurcsább - kis gömbbel lesz gazdagabb. Már nincs túl meleg, ezért sietnünk sem kell az elfogyasztásukkal, ám a vizslató tekintetek, melyek ránk és a roppant férfias viselkedésünkre irányulnak, egész eldugodt kis utcákba visznek, hol Dae pont ugyanolyan hangnemben ecsetel kínos sztorikat magáról - amiket nem mellesleg még hallani is ugyan olyan érzés -, mint a tömegben. Ez részben jó, mert tényleg csak nekem szólnak, részben rossz, mert ettől csak jobban belé szeretek. Sajnos, már nehezen tagadom magam előtt is, hogy ez már nem normális… Ahogy ő sem.
- Ez finom - nyomja hirtelen az arcomhoz olyan közel, hogy az orrom hegyére ragad valamennyi, abból a rózsaszínes cuccból.
- Miért, milyen? - hátrálok el kissé, hogy jobban szemügyre vehessem.
- Nem emlékszem - szorítja már egyenesen a számnak, így esélyem sem lenne tiltakozni.
- Tényleg az - térek már ki előle, remélve, hogy ezzel megakadályozhatok még egy hasonló akciót.
- Én is kérek - nyújtja ki nyelvét.
- Nem furcsa két felnőtt férfinak együtt fagyiznia?
- Még homofób is vagy? - tettet meghökkenést, ezzel végleg elvágva a komor hangulatom.
- Igen, Jongdae, csakis - röhögöm el magam a lemenő nap utolsó sugaraiban pihenni vágyó emberek valószínűleg nagy bosszússágára.
- Akkor menjünk be a játszóra - mutat a túloldalt felállított, alacsony, gyenge kerítéssel körbevett, gyerekeknek készült parkra, melyben alig pár, régebbi játék kapott helyett.
- A kettő hogy függ össze?
- Ne gondolkodj feleslegesen - hajol még hozzám, hogy mielőtt reagálhatnék, a fagyimba harapjon, majd egy vidám óvodást meghazudtoló módon rohan át az úttesten, hogy betérve a nemlétező kapun, az egyik hintába vesse magát. Egy nagy sóhajt megeresztve, tovább eszegetem az édességem, közben beérve mellé, én azonban nem ülök le, csak a faszerkezetnek dőlve figyelem őt, megadva normalitásom látszatát.
- Mától a fiam vagy - nyammogom el a tölcsér utolsó falatjait.
- Ha te vagy az anyukám, akkor Jongin az apukám? - néz fel rám, nagy, őszintén csillogó íriszeivel. - Ewww, nem~
- Ya, hogy lett belőlem csaj?! Ha nem tudnád, még mindig pasi vagyok!
- Mutasd meg, Bacon - vigyorodik el kihívóan, de nekem teljesen más értelme van ennek az egésznek, mint ahogyan ő gondolja.
- Kapd be - mondok le a győzelmemről.
- Ahhoz is elő kell venned - világít rá egy igen fontos tényre, mi jelen esetünkben egyáltalán nem szerepel. Néha komolyan megkérdőjelezném, hogy Dae hetero, elvégre még nem mesélt róla, hogy lett volna barátnője, azonban férfit sem említett meg maga mellett párként, és most minden bizonnyal szingli. Lehet, nekem ezt tudnom kellene? De nincs rajta semmi furcsa, vagy más…
- Inkább tömd a majmot.
- Tessék - nyújtja felém a megmaradt végét.
- Szörnyű vagy - tolom vissza a karját.
- Szörnyen jóképű…
- Szörnyen bolond.
- Nincs mit tagadnom - áll fel, amint kiürültek a kezei, és nagy léptekkel megindul a csúszda felé. - Gyere játszani - szól még nekem hátra, mielőtt megkapaszkodna az első fokban, hogy felmásszon rá.
- Nem hiszem, hogy én ezt akarom…
- Ne a hülyeségben higgy, hanem bennem - biztosít egy meleg pillantással az építmény legtetejéről, ezzel eloszlatva minden eddig bennem leledzett kételyemet.
Hazaérve sajnos újfent arcon csap a valóság, mikor az ágyneműmet a kanapén találom, jelezvén, hogy nekem mára nincs helyem az ágyban. Jongin már alszik, így a lehető leghalkabban vonulok én is nyugovóra, még egy pár üzenetet váltva Daeval, ami jelentősen megnyugtatja a szívemet azonfelül, hogy már előre tudom azt, ami valóban nem marad el másnap kora reggel.
- Megcsaltál, igaz? - érkezik egy halk, de annál fenyegetőbb hang, közvetlen mellőlem. A beszökő fénytől eleinte egyáltalán nem látok, ám az idő teltével ez javulni kezd, viszont nekem sietnem kell az amúgy is egyértelmű válasszal.
- Nem.
Sosem tennék ilyet, még, ha tiszta szívemből gyűlölném is őt. Egyáltalán nem vall rám az ilyesmi, s ha mégis oda kerülne a sor, előtte mindenképp szakítanék vele valamilyen formában.
- Hol voltál… Baekhyun?
- Csak sétáltam - húzom összébb magam, némileg ferdítve az igazságon.
- Nekem te ne hazudj! - emeli fel a hangját, ezzel belém fojtva minden további magyarázkodást. - Fogadjunk, hogy megint annak a csávónak sírtál rólam, mikor tegnap kurvára, de nem tettem semmit! Tudod, hogy esik az nekem, hogy állandóan lelépsz?! Térj már észhez egy kicsit, és viselkedj felnőtt módjára, mert rohadtul kiakasztó, hogy itt egyedül én teszek meg mindent kettőnkért!
Olykor tényleg egy görénynek érzem magam azok miatt, amiket meg nem teszek Jonginnal, ami oda vezet, hogy még mindig nem merek lépni ellene. Mit tennék, ha ő nem lenne nekem? Egy biztos pont az életemben és igaz, néha kicsit nehéz, de ha jobban próbálkozom, minden szebb lesz.
A következő napoknak jelentősen meghúztam magam, és csak akkor váltottam pár szót írásban Jongdaeval, mikor Jongin nem volt a közelben, vagy akadt tíz perc szünetem munkában. Az egyetlen szerencsém, hogy mindig elérhető, pedig valami étteremben dolgozik, vagy hol, de ennek ellenére rögtön tud válaszolni, de még így is kevés. Hiányzik, ám ezt persze nem mondhatom, mert hülyén hangzana, ő viszont ezt nem rest tudtomra adni, mitől rendszerint összeszorul a szívem.
A napok hetekké húzódnak, míg végül másfél hónap is eltelik úgy, hogy egyáltalán nem találkoztunk. Egyre kevesebbet beszélünk, azonban otthon helyreállni látszik a rend és Jongin mintha megérezte volna, hogy nekem ez így nem jó, jelentősen változott, mégha nem is olyan szintre, mint az elején volt, akkor is kellemesebb mellette. Dae többször próbált elhívni valahova, de inkább lemondtam azért a békéért, ami köztem és a párom közt állt.
Miért mindig a legátlagosabbnak indult napok hordozzák magukkal a legnagyobb változásokat?
Fázósan sietek a hatalmas, a többi építmény fölött kimagasló irodaépület felé, pingvineket lealázó totyogással, amit a több réteg ruhának köszönhetek, de mit számít, ha legalább nem fázom mellette? Fenéket nem. Október vége van, de én már nem bírom ezt a szörnyen alacsony, majdnem fagypont alá süllyedt hőmérsékletet, míg vannak olyan elmetébolyodottak, akik egy szál lenge pulóverben lavíroznak a korai tömegben.
Befordulva az utolsó utcába, fejben már három imát is elmormoltam, hogy még kibírjam a hátrelévő pár métert, mikor a bejárat előtti korlátnál egy ismerős alakot vélek támaszkodni. Ez minden lépéssel bizonyosabbá válik, azonban ő még mindig a régi, és egyáltalán nem figyel. Le kellene lépnem? Észre sem venne, ha csendesen elsétálnék előtte.
- Baek… - szólít meg, mielőtt bármelyik mellett is dönthettem volna.
- Ne haragudj, nem érek rá - kapom gyorsan össze magam, hogy legalább egy kicsit meggyőző lehessek, küszködve saját érzelmeimmel.
- Nem tartalak fel soká’, csak két perc az egész.
- Rendben - fordulok teljes alakommal felé, elkeményítve vonásaimat. Nem tudom, mit gondoljak erről, de jelenleg olyan, mintha már teljesen idegenek lennénk, ami nagyon nem kellemes, de talán így a legjobb mindkettőnk számára.
- Figyelj, nem tudom, miért kerülsz, hogy mit tettem, de kérlek, mondd el, vagy írd le, vagy bánom is én, de komolyan, beleőrülök ebbe az egészbe! - kezd neki panaszosan, s arca már semmilyen formában nem tükrözi a régi, önfeledt Jongdaet. - Utálom, hogy nem tudok rólad semmit, mert veszettül féltelek attól a baromtól, aki mellesleg egyáltalán nem érdemel meg, de én tekintettel vagyok rád, és nem vágom hozzád, hogy amúgy bocs, de szerelmes vagyok beléd, hagyd már ott azt a szemetet, és gyere hozzám, mert ez így nem lenne helyes! De Baekhyun…! Csak nem akarlak elveszíteni, érted? - emeli rám fájdalomtól párás tekintetét, mitől már én sem tudom sokáig magamon tartani határozottságot mutató álcámat. Most mit mondhatnék erre? Életemben nem voltam még ennyire boldog és egyszerre kétségbeesett, hisz nekem ott van Jongin, akit szeretek!
- Sajnálom, de tényleg sietek - préselem ki ajkaim közül, s mielőtt még ostobaságot csinálhatnék, elfordulok, hogy sebtébe az épületbe siessek.
Nem tudom felfogni Jongdae szavait… Tényleg szerelmes lenne belém? Ez lehetetlen. Túl szép, hogy igaz legyen. Minden olyan szándékú szava csak vicc volt, semmi komoly utalást nem adott erre, amitől persze még nem kizárt, csak nekem ez így sok…
Egész délelőtt ezen jár az agyam, ami nem kerüli el a többiek figyelmét sem. Próbálok visszarázkódni a munkába, azonban szörnyen unalmas ez a rengeteg kitöltésre váró papír, a többiek meg csak halmozzák nekem, én meg kettőig nem látok, miközben végig Dae jár az eszemben, bármi árulkodó jelet keresve. El is akarom hinni, meg nem is.
Talán ennek köszönhető, hogy a főnök megelégeli az esetlenkedésemet és betegségre hivatkozva hazaküld, hogy kezdjek magammal valamit. Alig tizenegy óra, s én már az utcákat rovom, ezzel végleg ellehetetlenítve, hogy ne a reggellel gyötörjem magam. Mindegy, csak Jongin ezt meg ne tudja, mert így is eleget veszekedik velem a pénzügyi dolgot miatt egyaránt, pedig nemrég emelték a fizetésem. Néha nagyon utálok felnőtt lenni…
Benyitva kicsiny lakásunkba, éppen csak lerúgom a cipőimet, mikor motoszkálást hallok a konyha felől. Útközben kabátomtól megszabadulva, kíváncsian elindulok megkeresni a hang forrását, még csak nem is realizálva, hogy mi van, ha egy betörő az? Azonban ettől nem kell tartanom, csak egy barátunk dohányzik az asztalnál, egy szál törülközőbe.
- Helló - ülök le vele szemben, próbálva rájönni, hogy mégis, mit keres így itt, és miért? Elméletileg nincs itthon senki, kulcsa meg csak Sehunnak van, de azt sem vágom, minek.
- Hyung - válik rémülté Zitao arca, ahogy a tartóba pöccintve a hamut, pár pillanatig elmélázik valamin, majd inkább el is nyomja a még majdnem egész szálat. Utálom, mikor Jongin dohányzik itt, ki nem állhatom a cigi szagát, ezért ez vele sem különb, amit tud nagyon jól.
- Mizu? - veszem elő leglazább énemet, bárminemű magyarázatot várva.
- É-
- Tao-ya, készen állsz mé- - akad el párom lélegzete, ahogy szintén törülközőben kilépve észrevesz engem.
- Szíja Kai-ah - mosolygok rá vidáman. - Ohh, ne haragudj, azt hiszem, megzavartam valamit - pattanok fel a helyemről.
- Te… te mit… keresel itthon? - hebegi hitetlenül figyelve kettőnket.
- Ezt én is kérdezhetném, de felesleges - kacagok fel, miközben lassan elmegyek mellette, hogy a szobába térve előránthassam az ágy alól a sporttáskám. - Nem akarok útban lenni, csináljátok nyugodtan, itt sem vagyok - tárom ki a szekrényt, és mindent csak belehányok, határozottan tartva gúnyos magaviseletem, ami meglepően könnyen megy, pedig a szívem épp most omlik darabokra.
- Baekhyun, beszéljük meg - fog a karomra, még mindig hiányos öltözetben, ami csak segít nekem abban, hogy minél inkább megutáljam őt.
- Szerintem ezen nincs mit. Vagy várj! - emelem fel a mutatóujjam. - Az történt, hogy elfelejtettél szólni a szabadnapodról, és Tao pont erre járt, ezért felhívtad beszélgetni, de ő ezt nem így gondolta és megerőszakolt, minek te megint örömmel vetnéd magad alá, hogy feláldozd mások esetleges sérülése helyett saját törékeny egódat - darálom el gyorsan, megszabadítva kezemet a szorításától.
- Baekhyun…
Jelenleg olyan kiszolgáltatottnak tűnik, mint amilyen én szoktam lenni máskor, mégsem tudok örülni neki. Fáj. Szörnyen fáj. Még gyorsan összeszedek pár fontosabb dolgot és sietősen magukra hagyom őket, hogy be tudják fejezni, amit elkezdtek, vagy nem is érdekel, csak minél messzebb legyek tőle.
Komolyan képes volt megcsalni ennyi év után? És mégis, mióta tart? Mit vétettem ezért? Soha nem gondoltam bele, hogy velem is megtörténhet bármi hasonló, mert nem olyan embernek tűnt, aki képes lenne ezt megtenni, de megint rá kell jönnöm, hogy félreismertem Jongint.
A könnyeim megállíthatatlanul törnek felszínre, ahogy ismeretlen környékre tévedek. Az álmaim, az elképzelt jövőm, mindenem odalett… Azonban jobb, hogy tudom, mintha még sokáig ezt ment volna a hátam mögött, mikor én minden szart lenyeltem érte, csak, hogy megmaradjon a béke. Talán csak pótlék voltam. Talán még az sem…
Egy ideig tartó bolyongás után egyetlen név jut eszembe, mégis félek tőle, hogy a reggeli eset után el fog zavarni, természetesen, teljesen jogosan, mert görény módjára otthagytam egy válasz nélkül.
- Dae… - szólok bizonytalanul a telefonba, minél inkább elnyomva szipogásom.
- Baek, mondd, baj van? - kérdez rá azonnal, újfent bebizonyítva, hogy őt nem lehet átverni.
- Jongin… megcsalt.
- Jézusom! Soo, ne haragudj, de el kell mennem. Tudom. Jó, de csak holnap. Mindegy. Nem. Légyszi~
- Ne, maradj, én ráérek.
- Hol vagy?
- Fogalmam sincs.
- Jó, de otthon, vagy kint?
- Kint…
- Küldj egy utcanevet, rögtön ott vagyok - nyomja ki, gondolom, hogy átöltözzön. Hiába mondtam, hogy ne…
Gyorsan leírtam neki a táblán szereplő nevet, és nem hazudott, negyed órán belül tényleg ideért, ami idő alatt sikerült kicsit összeszednem magam, hogy mikor meglátom őt, megint zokogásba törjek ki. Elvéve a nagyobbik táskámat, nem szólt és nem kérdezett semmit, csak átkarolva a vállamat, ráérősen átvezetett magához.
Jongdae elég jól keres, így könnyedén fenntart egy viszonylag nagy, a kertvárosban elhelyezkedő, szerényke kerttel megáldott házat, s noha nem igazán használja ki, úgy van vele, hogy a két kutyája és a macskája mindenképp igénylik a tágas környezetet. Már többször voltam nála, de mindig elámulok, hogy mennyire rendezett minden szoba, míg nálunk többnyire a káosz volt állandó, pedig állatot sem tartottunk, hiába szerettem volna.
Dae egy vendégszobába viszi a cuccaimat, hova lepakolva, kicsit egyedül hagy, hogy elrendeződhessek, ám nekem eszem ágában sincs. Átöltözve valami kényelmesebbre, menet közben felkarolom a szerencsétlenül utamat keresztező cicát és átbattyogok az ő szobájába, hol csak egyszerűen eldőlök az ágyra és magunkra húzom a takarót, amit a macska már nem annyira díjaz, de nem is tiltakozik túl hevesen.
- Kérsz valamit? - ül le mellém barátom, lágyan kisimítva egy tincsemet az arcomból. Az első, amiért beleszerettem, hogy mindenki másnál ezerszer gondoskodóbb, de nem csak felém, úgy amúgy az egész világ irányába. Például a miattam lassan szörnyet halt jószágot egy kukába találta kölyök korában, és még a lába is el volt törve, minek rendbehozása nem kevés pénzbe került, de ő sose sajnálja a “gyerekeitől”.
- Aludj velem - felelem dacosan, s bár viselkedésem nem éppen neki szól, azonban túl sok volt ez nekem mára.
- Fél kettő van - mosolyodik el végre.
- Nem érdekel.
- Na, ki a gyerekes? - emeli fel a paplant, hogy bebújjon alá, ám nem jön túl közel, tisztes távolságban elterül a másik oldalt.
- Te - morgom, egészen hozzá kúszva, hogy közénk szorítva a cicát, átkarolhassam.
- Rögtön gondoltam - kuncog fel halkan és egy puszit nyomva a hajamba, kényelmesen elhelyezkedik, közben egyik kezét a hátamra vezetve, s így simogat engem.
Tisztában vagyok vele, hogy ennek még következményei lesznek, hogy talán nem helyes, amit teszek, és megint rosszul reagáltam mindenre, de itt az ideje, hogy kicsit a szívemre is hallgassak, ugyanis az eszem már többször vezetett rossz irányba.
- Jongdae… - szólalok meg halkan, arcomat méginkább a nyakába temetve, hogy jobban érezhessem kellemes illatát.
- Hm?
- Tudom, hogy elrontottam, de… kaphatok még egy esélyt?
- Ismersz. Akkor rontottad el, mikor összejöttél azzal a taplóval, tehát nincs miért aggódnod, mert már vége. Én eddig is itt voltam neked, és örökre itt is maradok - fonja szorosabbra ölelését, biztosítva állításáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése