Mikor ma hajnalban Youngjae kórházba került vakbél gyulladással, még nem gondoltam, hogy a tánc próbáról ilyen mértékben fog hiányozni. És nem a jó képességei miatt… Oké, beismerem, nem táncol rosszul, de amiket művel, egyszerűen üdítő, s ha a többieknek nem is, nekem mindenképp.
Arról már rég lemondtam, hogy kizárólag baráti szemmel nézzek rá, és szerintem ezzel ő is tisztában van, ami miatt most a többieknél is jobban aggódok érte. Rutin műtét, meg minden, de attól még fájdalmas és én például nem viselném könnyen a kórházi bezártságot, amivel Jae sincs másként.
A köztünk elhúzódó érdekes kapcsolat a többiek figyelmét sem kerülte el, így sokszor megkapjuk, hogy olyanok vagyunk, mint a házasok, ám a kelleténél kicsit közelebbi barátságot egyikünk sem táplál a másik iránt, ez meg szerintem nem vétek. A többiekkel is jól megvagyunk, csak azért az mégis más.
Tehát ja… Rossz ez a helyzet.
Késő este hazaérve, Himchan épp Youngjae szobáját túrja, hogy vigyen be neki valamit, majd egy sporttáskával kijőve, Jongup kezébe nyom valamit, s már halad is tovább, hogy minél előbb haza érhessen, mert holnap korán kelünk. Menni szerettem volna, de Yongguk semmiképp sem engedte, ezért a kanapén vergődve csak kapcsolgatom a tévét.
- Hyung - huppan le mellém Jongup. - Van egy titkos rajongód - olvasgat egy könyvet mosolyogva.
- Nem csak egy… - nyomkodom unottan a távirányítót, keresve valami értelmes műsort.
- Jó, de ez a bandából.
- Én is szeretlek.
- Nem én - sóhajt fel, s letéve mellém a könyvét, úgy dönt, hogy jobb nem keresni a társaságom, miben egyet kell, hogy értsek vele.
Még pár percet rászánok, hogy bármi lefoglaló csatornát találjak, de mikor ez nem következik be, felveszem az itthagyott tárgyat, igen csekély reményt fűzve annak érdekfeszítő mivolta felé. Azonban már az első sor letaglóz:
Yoo Youngjae vagyok, és ha ez a kezedbe került, az azt jelenti, hogy már nincs szükséged az életedre, azonban a csúnya halál helyett választhatod a szebbik utat is, és szépen tedd vissza a naplómat oda, ahol találtad.
Gyorsan összekaparva magam a kényelmesnek semmi esetben sem mondható kanapéról, a szobámba sietek, hogy az ajtó gondos becsukását követően, bevackoljam magam az ágyamba, és neki álljak kicsit kutakodni legjobb barátom életében, ezzel felvállalva a beígért “csúnya halált”. Az oldalakat csak nagyjából futom át, kihagyva a nyavalygós, vagy éppen a rajongókról áradozós részeket, bármi nevet keresve, míg nem lelek is egyet.
Junghong reggel elfogyasztotta az összes meleg vizet, mikor mondtam neki, hogy még én is mennék, majd kint hagyta a cuccait a folyosón, pedig tudta, hogy utálom, mikor át kell lépkedni a köcsög táskáit. Aztán Himchan még rám volt kiakadva, mikor szóvá tettem…
Lényegében a fél könyv panaszkodással van tele, amiben azért én is szerepelek olyan dolgokkal, mint, hogy este későig énekeltem, ami miatt nem tudta kipihenni magát, meg egyéb apró dolgok, amit más szóvá sem tenne. Majd…
… Dae megölelt a színpadon, amivel nem is lenne gond, elvégre többször volt már ilyen, de ő nem tudja, hogy ez számomra ezerszer többet jelent, ami zavar, mégsem merem elmondani neki. Mi van, ha megutál amiatt, mert belé szerettem? Nem bírnám ki, ha nem beszélne velem többet. Bár ne csak mások előtt, a rajongók kedvéért tenné…
Hitetlenül olvasom újra és újra a sorokat, bármi olyan jel után kutatva, ami mutatná, hogy ez csak vicc, netán valamit lehagytam, de nem, komolyan ez van oda írva.
Eltéve a könyvet, aludni vonulok, ugyanis nekem ez sok, egyenlőre nem tudom feldolgozni, hogy a barátomnak hitt srác szerelmes belém, ám pont emiatt nem jön álom a szememre. Egész este forgolódok, és magyarázatért kutatok az emlékeimben, árulkodó jelért, vagy bánom is én miért, de valaminek lennie kell.
Másnap lehetőséget kapok meglátogatni őt, mégsem teszem. Nem megy. Hogy nézzek a szemébe, mikor tudom a titkát? Mellesleg, annyira fáradt vagyok, hogy a munkámra sem tudok koncentrálni, ezért minden adandó szabad percemet fekvéssel töltöm, ami miatt estére egészen felélénkülök. Erőt véve magamon, újfent előveszem a könyvet, ugyanis még alig a közepén jártam, s talán azóta változott valami, de ahogy a nevem egyre többször tűnik fel szívecskékbe rajzolva, úgy bizonytalanodok el én is. Olyanokat tudok meg, hogy szőkén jobban tetszettem neki, szereti a szemem alatt felgyűrődő ráncokat, mikor vigyorgok - pedig nincsenek is! -, és igyekszik minél többet a közelemben lenni.
A saját érzéseimmel küszködve vészelem át az egyre múló napokat, mert bár én is gondoltam ilyesmire egy időben, korán elvetettem a dolgot, elvégre pasik vagyunk mindketten. Több érv áll amellett, hogy ennek rossz vége lenne, mint ellene, én meg nem szeretek kockáztatni. Youngjae barátsága túl fontos nekem ehhez, már ha még nevezhetem barátságnak.
- Jae keresett téged. Mikor látogatod már meg? Tudod, hogy addig úgysem nyugszik - ül le velem szembe az ebédlőasztalnál Himchan.
- Nem érek rá, rengeteg munkám van - hárítok könnyedén, minden figyelmemet a vacsorámnak szentelve.
- Akkor legalább vedd fel, ha hív. Két perced csak akad.
- Néha, de mindig rosszkor keres - turkálom az ételt, máris jelentősen kevesebb étvággyal. Utálom megbántani Youngjaet és szándékosan nem is szokásom, de össze vagyok zavarodva.
- Még három nap és haza engedik. Szedd össze magad, mert siralmasan festesz - üti tenyerét a falapra, minek tompa puffanása fájdítóan áll be közénk, ahogy felállva, magamra hagy a gondolataim heves tengerében.
Három nap, de utána mi lesz? Tudnám úgy szeretni őt, ahogyan megérdemli? Itt már rég nem az a kérdés, hogy én mit érzek, hanem, hogy meddig mernék elmenni érte. Talán ideje lenne felállnom és cselekedni, mert nem kevés dologra lesz szükségem, hogy kiengeszteljem.
A hátralévő időmet csendes készülődéssel töltöttem, ami Youngjae szobájára irányult. A többieket próbálva távol tartani tőle, szereztem lufikat, olyan büdös, színes gyertyákat, amikért úgy odavan, s utolsó este még arra is rászántam magam, hogy megfőzzem a kedvenc ételeit, miktől úgy kellett elüldözni a fiúkat, nehogy megegyék.
Ugyan volt időm, de már nem akartam ezen gondolkozni, mert minél többet ülök rajta, annál kevésbé tudom eldönteni, hogy mi a helyes. Bízom benne, ha ez rosszul sül el, attól még ugyan úgy lehetünk barátok, bár ez valószínűleg csak egy gyerekes ábránd, azonban e nélkül bele sem mernék kezdeni. Nem kikerülni akarom a gondokat, csak most az egyszer a szívemre hallgatni anélkül, hogy már előre megbánnám.
Amint meghallom az ajtó nyitódását, rögtön a bejárathoz sietek, hogy felajánlva segítségemet, elvegyem Jonguptól Jae cuccait.
- Sziasztok.
- Hyung - pillant fel rám, ahogy kissé meggörnyedve toporog előttem. Minden mozdulatából süt a fájdalom és erejének hiánya, ami számomra sem kellemes látvány.
- Én viszont megyek, mert még van pár dolgom - fordul meg kísérője, amint az összes cucc átkerült hozzám.
- Miért nem jöttél be? - teszi fel rögtön a kérdést, némi sértettséggel hangjában, s kikerülve engem, a szobájába indul.
- Ez bonyolult - lépkedek a nyomában, szorosan közel hozzá, hogy ha segítségre lenne szüksége, itt legyek neki.
- Bonyolult eltalálni a kórházig? - dünnyög, inkább csak magának.
- Lehetetlen vagy - mosolyodom el rajta és elnyúlva mellette, lenyomom a kilincset, hogy az ajtót belökve, előre engedjem.
- Ez mi? - torpan meg, és alaposan körbenézve, rögtön kiszúrja a földön, gyertyákkal körbevett és szirmokból kitett feliratot. Csupán egy “szeretlek”, de abban benne van minden őszinte érzelmem. - Daehyun? - pillant rám hátra. - Honnan…? - hebegi, míg én megelégelve az ácsorgást, beljebb tolom, hogy bezárva magunk mögött, kint hagyjam az esetleges érdeklődőket, valamiféle magyarázattal szolgálva Jaenak.
- Tudom, hogy nem voltam mindig jó hozzád, de ígérem, ezentúl jobban fogok rád vigyázni - ölelem meg kissé ügyetlenül, vigyázva, nehogy a hasához érjek. Kezeit felemelve, lapockáimnál a pulcsimba markol, s arcát mellkasomba temetve bújik hozzám, mitől pulzusom az egeket veri, de mérhetetlenül boldog vagyok.
- Ezt honnan veszed?
- Olvastam a naplódba - mutatok az asztalra, ahova vissza helyeztem a tulajdonát, bár ő ezt most nem láthatja.
- De én nem is vezetek naplót… - emeli fel a fejét, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.
- Tessék? - fehéredek el teljesen, mert olyan nincs, hisz a saját szememmel láttam.
- Hol van? - ereszt el és lép hátrébb, tekintetével az említett tárgyat keresve.
- Itt - vezetem az íróasztalához, ő meg felvéve a kicsiny, barna, bőr kötésű könyvet, belelapoz.
- Én nem így írok - kap ki egy lapot és lemásol egy mondatot valamelyik oldalról, mi mutatja, hogy bár elég hasonló, tényleg más a két írás.
- De akkor ezt ki csinálta és miért? - túrok kétségbeesetten a hajamba. Nem hiszem el, hogy átvertek!
- Hol találtad?
- Jongup adta, de ő nincs itthon, neki meg Himchan.
- Akkor keressük meg őt - veszi fel és már indul is előre, hogy kopogás nélkül rontson az idősebbre, ki épp az ágyában laptopozik. - Hyung, ez a te műved? - mutatja fel a könyvet, mire Himchan fáradtan felpillant, s fejét oldalra billentve, pár pillanatig gondolkodik, hogy mégis mi lehet ez.
- Yonggukot kérdezzétek - fordul vissza gépe felé, mi meg indulunk is leaderünk nyomába, aki történetesen a nappaliban tévézik.
- Hyung - ejti az ölébe hozományát.
- Sziasztok - mosolyodik el, ezzel előre elárulva, hogy bizony köze van az ügyhöz.
- Miért? - nyögöm felsóhajtva, bármi értelmes magyarázatot várva erre az egészre.
- Évek óta kerülgetitek egymást. Végre itt az alkalom, hogy felnőtt emberek módjára cselekedjetek, mert már minket ejt zavarba, amit műveltek - közli ridegen a tényeket, látszólag is jól szórakozva kettőnk elvörösödött mivoltján.
- Ez nem igaz! - teszek egy kísérletet, hogy mentsem, a menthetetlent, ha már Jae nem szándékozik semmit hozzá fűzni. - De, ha így is lenne, hyung, ne avatkozz bele! - fordítok neki hátat, hogy megragadva Youngjae csuklóját, finoman magam után húzzam.
- Pedig így van! - kiabál még ki, majd már csak nevetése tölti ki hátralévő utunkat, mi vissza vezet a szobába.
- Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez nem igazi - kezdek szabadkozni, amint csukódik mögöttünk az ajtó. - Azért nem mentem be hozzád, mert nem tudtam mit gondoljak erről és féltem eléd állni ilyen bizonytalanságban.
- És már biztos vagy benne?
- Hogy?
- Biztos vagy abban, amit érzel irántam? - áll zavaróan közel hozzám.
- Már nem számít…
- Nekem nagyon is - veszi lejjebb hangerejét, mitől egyszerre lesz izgató és hátborzongató a légkör.
- Szerinted ha nem lennék, végigcsináltam volna mindezt? - mutatok végig a szobán, már bánva az egész felhajtást a semmiért.
- Jó, mert én is szeretlek - temeti arcát szégyenlősen felsőmbe, mire átkarolva, elhátrálok vele az ágyig, hogy oda leülve, magamra húzhassam.
- Ezek szerint köszönettel tartozunk Yongguknak? - simogatom hátát, minek hatására sikerül kicsit ellazulnia.
- És a többieknek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése