A reggel úgy ér utol, mintha egészen eddig kergetett volna, s szinte nyomtalanul száll tova az éjszakám, teljesen kipihenetlenül hagyva engem. Még nem sikerült megfejtenem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a sorsot, de nagyon agyalok rajta, hogy minél előbb megleljem és változtatni tudjak rajta, mert ez nem pálya számomra.
Egy liter kávé leküzdése után, lezuhanyzok és felrángatom a rétegjeimet, kissé megigazítva tincseimet,s indulok is a pokolba. Az szép és jó, hogy másfél órával később kelhettem, de nem nagy vigasz azért, amit el kell majd viselnem.
Belépve a házba, hyung éppen csak köszön, s siet is tovább, mintha olyan jó főnök lenne, aki időben szokott érkezni a munkahelyére. Egy mély sóhajt megeresztve levetkőzök és elindulok beköszönni a nagy gyereknek.
- Szió - támasztom meg vállam az ajtó kereten. Tévézik. Még szép, hogy tévézik! Nincs jobb dolga…
- Még mindig buzisan nézel ki - dörmögi, miközben olyan szemmel pásztáz végig, mintha bármi esélye lett volna, hogy tegnapról mára megváltozzon a kinézetem, azt leszámítva, hogy most más öltözetben vagyok.
- Te meg természetesen még mindig tökéletesen - varázsolok magamra mosolyt, hogy beljebb lépve, fenntartsam higgadt álcámat.
- Tudom… Hol a reggelim?
- Mit kérsz?
- Meki.
- Most komolyan menjek el neked?? - döbbenek le a szoba kellős közepén.
- Még kérdezed?
Két napba telt, mire beláttam, hogy ez nekem nem fog menni és még kettőbe, hogy elfogadjam a sorsom, miszerint a következő nyolc hét komoly szenvedés lesz számomra, de mivel vagyok elég hülye, nem fogom feladni. Sehun modora fokozatosan javul irányomba, de nem valami sokat, ám van remény, hogy a végére meggondolom magam és nem akarom én eltörni minden csontját.
Pénteken már majdnem vigyorogva indulok meg hozzájuk, azt leszámítva, hogy elaludtam, hyung keltett és minden bizonnyal ki fog nyírni, amint oda értem, így ha merném, még húznám is az időd, de azzal tán’ csak rontanék, tehát nem teszem.
A várt lecseszés tényleg nem marad el, s miután kellően kiordibálta magát, egyedül hagyott. Nem mondom, teljesen letört így kora reggel.
- Mi van buzikám, hosszú volt az éjszaka? - vigyorodik el gúnyosan, amint meglát.
- Megtennéd, hogy nem hívsz így?
- Jól van törpe.
- Egy fokkal jobb… Mik a mai óhajaid?
- Például, hogy vetkőzz le.
- Még mit nem. Hogy aztán felöltözzek, mert te úgy döntesz, hogy valami kintről kell - fonnám össze mellkasom előtt a karomat, ha össze érne a sok réteg ruhától.
- Vetkőzz és gyere már - paskolja meg maga mellett a helyet. Leesett állal figyelem, ahogy ölébe húzza a mellette pihenő, világos ezüst színű laptopot és felnyitva azt, valamit pötyögni kezd. - Baekhyun… - ejti ki eddigi ismeretségünk során először a nevemet, ami nem tudom, hogy jó e vagy rossz, tekintve, hogy eddig fogalmam sem volt arról, hogy tud róla. - Fáradt vagyok, ne baszakodj.
- Igenis - válik egy pillanat alatt újra jó kedvem és kiszökellek az előszobába, hogy megszabaduljak súlyom majdnem felétől. Vissza érve, óvatosan a felkínált helyre telepszem, de éppen csak leér a fenekem, már a földön koppanok. - Ya! - ordítok fel, bár erre számítanom kellett volna.
- KFC-t akarok…
- Ó, hogy nem baszod meg…
Természetesen megtehetném, hogy nem ugrok minden szavára ennek az idiótának, de az állásommal játszom, így inkább kussban végigszenvedem ezt a pár hetet, hogy aztán soha többet ne találkozzak vele.
Sosem örültem még ennyire a hétvégének, mint most, és ezt ki is használtam, természetesen alvással, mert abból kellett nekem nagyon sok, de még annál is több. Minden ébredésemkor vártam, hogy ez csak egy rossz álom volt, vagy akármi, de nem, folyton a valóságba jutottam vissza, ami nem akarta megszüntetni a látszatot, miszerint valami ismeretlen vétkem miatt a pokolba kötöttem ki. És ezt csak tetézi a tény, mikor meglátom a főnököm nevét egy szép szombat délutánon a telefonom kijelzőjén.
- Igen? - szólok bele félve, evégre ki tudja mit rontottam el az elmúlt héten. Talán épp kirúgni készül…
- Baekhyun, ne haragudj, tudom, hogy nem így volt megbeszélve, de nem tudnál átjönni ma estére vigyázni Sehunra? Nekem konferenciára kell mennem másfél óra múlva Japánba, és az ápoló, aki elvállalta, lemondta, amint megtudta a nevét, ti meg már úgyis olyan jóban vagytok - hadarja el egyszuszra, minek következtében hosszú pillanatokra van szükségem, hogy felfogjam egész mondandója jelentését. Én, ott aludni? Sehunnal jóban vagyok? Mivan?! - Természetesen kifizetem a túlórát.
- De, hyung, én ne-
- Ahh, köszönöm, életmentő vagy! Akkor egy óra múlva nálunk. Szia - nyomja rám, esélyt sem adva ezzel a tiltakozásra.
Idegesen terülök el az ágyamon, olyan erősen szorítva mobilomat, hogy félő, hamarosan felmondja a szolgálatot, de még mielőtt ez megtörténhetne, sürgősen tárcsázni kezdek, valamiféle megnyugvás után kutatva.
- Jongdae!
- Ya, ne kiabálj már!
- Ments meg!
- Mennyit fizetsz? - nevet bele.
- Bármennyit, csak szabadíts ki innen - nyekergek, közben felülve, hogy nagyobb levegőt véve, folytatni tudjam panaszáradatom. - Hyung most hívott, hogy megy valahova valamiért és lemondta valaki Sehun ápolását, ezért legyek ott egy óra múlva. Visszakozni akartam, de egyszerűen csak rámtette a telefont!
- Tehát, ha jól értem, te ma az öccsével fogsz aludni?
- Ewww, Dae~. Az kéne még…
- Pedig az lesz, figyeld csak meg. Amúgy is, helyes srác, ne mondd azt, hogy nem jön be. - Hallom a hangján, hogy vigyorog.
- Várjunk csak! Te honnan tudod hogy néz ki?
- Baekhyun, te nem nézel tévét?
- Nincs tévém…
- Hát ez a baj. Na de siess, mert el fogsz késni a randidról. Majd számolj be, gumit használjatok és legyen szép estéd.
- Jongdae! - kiabálok bele, amit egészen biztos még az ő szomszédai is meghallottak.
- Szióka~
Más választásom nem lévén, szép lassan össze szedtem magamat és míg a rétegeimet tornáztam fel, fejben alaposan átgondoltam, hogy mennyit bírok még elviselni abból a srácból, merthogy az nagyon nem állapot, ami köztünk van. Abban biztos vagyok, hogy ő nem fog alább adni a bunkózásból, ezért nekem kell lépnem, hogy a következő hetek némileg békésebb lefolyásban telhessenek. Vagy csak leütöm és elásom…
A kocsiban már a saját temetésem lebegett a szemem előtt, ami így hirtelen nem is tűnt olyan rossz ötletnek, de tudom, hogy Dae és Pufika nem bírnák ki nélkülem. Főleg az utóbbi.
Beállva a ház elé, még dobok egy gyors imát az égieknek, majd kiszállva, lomha, ráérős lépteimet a ház felé veszem, mi nyitva várta érkezésemet.
- Sziasztok - köszönök, s becsukva magam mögött az ajtót, nekilátok levetkőzni.
- Áh, Baek - suhan el előttem egy Joonmyun. - Letettem az asztalra egy papírt, amin rajta van, hogy miket kell csinálni.
- Ezt hogy érted? - figyelem a rohangáló férfit, ki telefonon nyomkod valamit, közben köti a nyakkendőjét, emellett meg keresi a cipőit.
- Majd megtudod. Menj be hozzá, itt van egy barátja, biztos vele is jól kijössz majd.
- Ja, biztos… - indulok meg morogva az orrom alatt. A szobája előtt pár pillanatig töprengek, hallgatva a kiszűrődő hangokat, de mivel kétlem, hogy egyhamar lelépne az a barát, előbb, vagy utóbb kénytelen leszek vele találkozni. - Hello - lépek be, mire rögtön két szempár állapodik meg rajtam. Oké, jó kezdés, akkor most… - Byun Baekhyun vagyok - lépek oda az ágy szélén ülő, fekete, hátrazselézett hajú fiúhoz. Megvető tekintete a hajamra vándorol, majd szemeimet kezdi fürkészni. Ezzel az arckifejezéssel tökéletesen illik Sehunhoz.
- Hagyd Kai, nem evilági - int neki, ezzel magára vonva az ezek szerint Kai nevű alak figyelmét. - Törpe, ha már megjöttél, igazán hozhatnál be nekünk nasit - veti oda nekem óhaját, s mintha itt sem lennék, vissza mélyednek a laptopba.
Egy nagy lélegzetet magamhoz véve somfordálok ki a konyhába, ahol nagy szerencsémre még hyung kint sündörög, tehát nem kell egyedül szenvednem.
- Az a srác nem tudna vigyázni Sehunra, aki bent van vele?
- Mármint Jongin? Az kéne még… Az a fiú magára sem tud vigyázni, sosem bíznám rá az öcsémet.
- Jongin? Nem Kai? - ragadok le egy igen fontos részletnél, ha már a tervem úgysem vált be.
- Jongin az eredeti neve, Kai meg a beceneve. Pár hónappal idősebb Sehunnál, és ugyanazon cég alatt dolgoznak.
- Aha, értem. És hol találok nasit?
- Felső polc, lent meg tálat. Sehun szobája mellett előkészítettem neked egyet - húzza magára kabátját és megfogva gurulós utazótáskájának a fülét, még utoljára ellenőrzi telefonján az időt. - Én azonban megyek, mert nem szeretném lekésni a gépet. Ha bármi van, csörgess meg, visszahívlak, amint tudlak.
- Rendben. Jó utat - integetek és levéve egy zacskó chipset, beleborítom egy tálba, valamint a hűtőből magamhoz veszek egy kólát, valamint előtúrok még két poharat, hogy ne kelljen többet kimászkálnom.
Miután betettem melléjük a dolgokat, átmentem felfedezni a helyet, ahol ma aludni fogok. A szoba ugyan kisebb, mint Sehuné, de így is kétszer akkora, mint otthon az enyém. Itt főleg élénkebb színek dominálnak, mint a sárga, barack és talán rózsaszín, de valójában meg nem mondom mi az. Az ágy hatalmas, mellesleg tévé és számítógép is van bent. A magammal hozott táskámból előszedek egy kényelmesebb öltözéket, majd átvéve ruháimat, kiélvezem a televízió nyújtotta lehetőségeket.
Azonban az, miszerint én pihenni fogok, csupán hiú ábránd marad, mit a szőke előszeretettel oszlatott köddé állandó kéréseivel. Még haverja társaságában sem félt előállni a gyerekes parancsokkal, amivel nem is lenne akkora baj, de hála a nézőközönségnek, alázásomat kifejezetten mesteri szintekre fejlesztette már.
Az egyetlen jó a mai napban, hogy Kai nem maradt estig, hat óra tájékán elhúzta a csíkot, onnantól azonban állandó társaságnak kellett lennem.
- Fürdés idő van - csukja le laptopja tetejét és unott pillantásokkal illetve engem, nekiáll kikecmeregni az ágy szélére.
- És abban mi a szerepem? - állok fel a már megszokottan kemény padlóról.
- Hogy megfürdetsz - közli hidegen, én mégis meglepetten ellenőrzöm, hogy ez ugyan az a fiú e, aki nemrégiben még minden második szavával a pokolra kívánt. Nem szólva semmit, rögtön ugrok, hogy segítségére legyek és együtt kiválogatva a szekrényből ruhát számára alvásra - ami egy fekete bokszer és egy piros színnel megáldott póló -, elindulunk abba a “gyönyörű”, kék-zöld fürdőbe. - A konyhában találsz zacskót, meg gumit, mert be kell fedni a gipszet.
- Oké - teszem a lehajtott vécéülőkére és míg ő vár, én gyorsan összeszed a dolgokat, ám közel sem az fogad visszaérkezvén, mint amit otthagytam.
- Takard már el a pöcsödet, áldjon meg a jóisten elölről, meg hátulról is! - hördülök fel a csupaszon ücsörgő fiú láttán.
- Tehát buzi vagy? - vigyorodik el ádázul, mint aki rajtakapott volna valamin.
- Ha azt mondom, hogy igen, megteszed? - próbálok kompromisszumot kötni, de nem is ő lenne, ha ez sikerülne.
- Nem?
- És ha azt, hogy nem?
- ...sem?
- Akkor inkább nem mondok semmit…
- Hallgatás beleegyezés! - nevet a képembe, de én csak szemeimet megforgatva akasztok le egy törülközőt, hogy ölére dobva azt, nekiállhassak túlontúl közel kerülni - már anyaggal fedett - micsodájához, hogy takarást tegyek elsőnek a lábán lévő gipszre, aztán kiakasztva nyakából a kezét, arra is.
- Ezt lehetőleg tarts oda - állítom fel és dereka köré fonva a törülközőt, köldöke alatt összefogom.
- Én ugyan nem. Vizes lesz.
- Leszarom, nem akarlak téged bámulni!
- Hát ne a farkamra figyelj!
- De ha egyszer…! - keresem a megfelelő szót, de nem igazán akar előkerülni.
- Olyan nagy?
- Hagyjuk - figyelek inkább az ő vezetésére, mihez természetesen újfent csupasz lesz, ám amint sikerül a kádba ültetni, rögtön betakargatom.
- Még mindig nem kell - próbálja levenni, de elhúzva onnan egyetlen ép kezét, nem hagyom neki.
- Te mindenkinek így mutogatod magad, vagy csak engem tisztelsz meg vele?
- Még Joonmyunnak sem…
- Ez igazán hízelgő - veszem le a zuhanyfejet, hogy elkezdjem beállítani a vizet, és mikor jónak gondolom a hőmérsékletet, szabad lábára tartom.
- Ez hideg! - rivall rám azonnal, minek hatására ijedtemben kis híján magamra irányítom. Melegebbre állítva, újabb kísérletet teszek, de mit is hittem? Majdnem húsz perc, mire megfelel neki az, amit legalább hatszor mutattam már neki, de lényegtelen, csak minél előbb túl akarok lenni rajta. Egy szivacsot megfogva, jó alaposan bedörzsölöm, de míg tagját mossa, megintcsak érdekesebbnek tűnik az egyébként nem valami bíztató színvilággal rendelkező fürdőszoba tanulmányozása.
Végezve a fürdéssel, még azt is elvárja, hogy anyuka módjára törölgessem és öltöztessem, végig epés megjegyzéseivel jutalmazva az összes mozdulatomat.
S mikor már azt hinném, hogy minden rendben, vége a mai kínzásomnak és csak a vacsorakészítést kell túlélnem már, jön az újabb feladat, ami még a papíron is rajta van, mit hyung hagyott itt nekem.
- Na nem, na nem, na nem - robogok be a szobába, ahol Sehun békésen nyomkodja a laptopját.
- Mi bajod?
- Én biztos, hogy nem adok be neked semmilyen injekciót! Utálom a tűket! - szökik kissé feljebb hangom, ami a nem éppen csekély aggodalmamnak tudható be. - Csináld meg magad - teszem le mellé a matracra.
- Én nem tudom, te meg ezért vagy itt.
- Nincs orvosi képzettségem, ha nem rémlik, pincér vagyok!
- Lehet mondták már valaha, de nem figyeltem, meg még most sem érdekel, tehát gyerünk, mert kurvára idő van - morogja higgadtan, jelzés képpen kijjebb is csúsztatva a dobozt.
- Mondom, hogy nem!
- Akkor hívom a bátyót és szólok neki, hogy semmit nem érsz - nyúl telefonja felé, ezzel igen nagy löketet adva rá, hogy elvégezzem Sehun leszúrását, bármilyen formában.
- Jól van, jó! Fuhh - ragadom meg és kihúzva a műanyag tartót, kipattintok egyet, miről levéve a védőt, először csak vizsgálgatom, majd inkább elővéve a zsebemből a hyung által írt papírt, elolvasom mit is kell kezdeni vele. - Ez hatalmas kicseszés - nyomom ki a buborékot és fél lábbal feltérdelve a matracra, lehúzom a takarót, egészen alsója kocáig.
- Örülnék, ha nem ölnél meg.
- Én is - csípem össze hasa alján oldalt egy kis részt a bőrt , majd mély lélegzetet véve, beleszúrom, hogy a testébe tudjam juttatni belőle a folyadékot. Az arca éppen csak észrevehetően eltorzul a kellemetlen érzéstől, pedig tőle azért egy komplett hisztit vártam volna. - Kész - húzódom el, ő pedig egy zsepit nyomva a pontra, megtörölgeti és vissza húzza magára a takarót. - Mit ennél vacsorára?
- Pirított tésztát - nyúl a távirányítóhoz, hogy jelenlétemet kizárva, nekikezdhessen tévézni.
Kivándorolva a konyhába, elégedetten konstatálom, hogy minden van az étel elkészítéséhez, úgyhogy még a boltba sem kell elmennem.
Csendes magányomban nekilátok főzni, ami bár nem az erősségem, annyira rossz sem vagyok benne. Az ajtók nyitva vannak, mindent hallok, ha kellene valami. Még azt is, mikor elkezd kifelé botorkálni a mankójával, de nem reagálva rá, tovább végzem a dolgom. Egy szó nélkül telepedik be hozzám és leülve valamelyik székre, zavaróan figyeli minden mozdulatomat.
- Mikor tervezed leváltani ezt a förtelmes színt? - szólal meg csöppet sem ellenséges hangnemben. Talán lehet vele normálisan beszélgetni?
- Nem tudom, csak három hete lettem rózsaszín. Nekem tetszik.
- De buzis.
- Ez van - vonok vállat, a tűzhely felett piszkálgatva a tésztát.
- Úgyis akartam már fodrászhoz menni, mert elegem van a szőkéből. Jövőhéten elviszel és a te hajaddal is kezdenek valamit. Na?
Sehunnal kész lehetetlenség kijönni, amiben komoly szerepe van a hajam színének és bizony ezt még hetekig viselnem kell. Ha most belemegyek ebbe, esélyes, hogy akad egy kis nyugtom, maximum utána vissza festetem. Ennyit megér.
- Jól van - adom meg magam és két tányért elővéve, kiszedem az elkészült ételt.
Az evés befejeztével, még bevette a gyógyszereit és elvonultunk aludni. Nekem már ez a fél nap is elég megerőltető volt ahhoz, hogy hamar kidőljek, nem beszélve arról, hogy egész hétvégére ez volt a terv, tehát igazán könnyen elnyom az álom. És pont olyan könnyen szűnik is meg telefonom csöngésére.
- Hm? - dünnyögök bele, szememet dörgölve. Bárki is az, alig fél órát hagyott szunyálni.
- Pisilnem kell - hallom meg annak a személynek a hangját, kiét az életben nem akartam többé.
Félkómásan kisegítem a vécére és amint fejem újra a párnára hull, azon nyomban sikerül visszaaludnom. A következő tíz percig.
Éjfél tájékán már kezd kifogyni a nyűgeiből, de ekkor már annyi erőm sincs, hogy oda vissza járkáljak a két szoba közt, ezért a földön csak hátradőlve engedem át magam a fáradtságnak, miben ezután sem rest rendszeresen megzavarni.
Reggel magamtól kelek és a rajtam lévő paplantól egy pillanatra össze is zavaradok, hiszen nem hoztam át, de gyorsan körbenézve a szobába, hamar leesik, hogy bizony még mindig Sehun padlóján fekszem. Talán mégis vannak érzései.
Kissé felkönyökölve pillantok matracára, hol először meg sem lelem, majd lábát megmozdítva hívja fel figyelmem, ahogy az ágy külső szélének dőlve mereng némileg gondterhelt arccal. Kifejezése egyszerre idegen és megdöbbentő számomra, így jobbnak látom nem megzavarni, elvégre sosem mutatkozott előttem még ennyire emberinek, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg nem tud ébrenlétemről. Csak mi lehet a baj…?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése