Kihyun csodálattal figyelte, ahogy a maknae sietve keresett valamit az előszobában, fokozatosan egyre inkább feltúrva a kicsiny helyiséget, ezzel nem kevés fejtörést és feszültséget okozva később a csapat többi tagjának. Tökéletesnek talált minden apró részletet rajta, kezdve kialvatlan szemeivel, kócos tincseivel, valamint a korai kelés miatt még rekedtes hangjával. Nem hitte volna, hogy egyszer ennyire őszinte érzéseket tud majd táplálni bárki iránt is, főleg fiúval szemben, de kifejezetten nem bánta, csupán vívódott, hogy mit kezdjen vele.
Kihyun számára Changkyun a Napot jelentette, a maga forró, akaratos, mások számára sokszor kiállhatatlan személyiségével. Forrósággal, éltető meleggel töltötte el, ugyan akkor szenvedett és szomjazott tőle. Ekkor látta be először, hogy nélküle már nem tudna élni, mi hirtelen félelemmel töltötte el, hiszen Changkyun nemhogy nem érdeklődött iránta, egyenesen hidegen hagyta maga a létezése is. Hinni akart benne, hogy nincs így, s féltett álom formájában dédelgette ennek az ellenkezőjét, mindeközben fokozatosan elsüllyedve egy valótlan, képzelt, magányos világban. Tudta, érezte, ő hiába fut, hiába ugrik minden olyan kérésre is, mik lényegében nem neki szóltak, semmit sem ér el vele, mindössze egyhelyben őrlődött a visszalépés gondolatával.
Már már azt látta egyetlen lehetőségnek, hogy Changkyun ellökje, bántsa, a mélybe taszítsa, s bár szándékosan nem tette, minden percben egyre fájóbb volt Kihyun számára. Utálta ezt érezni. Minden egyes nap javítgatta magát, próbált fejlődni és megfelelni, hogy felkeltse a fiú figyelmét egy kimondatlan kényszer hatására, ezzel nem hagyva begyógyulni egyre sűrüsbödő sebeit.
Kihyun nem adta fel. Egyszerűen nem ment neki. Ahányszor meglátta Changkyunt, öntudatlanul mosolygott és a boldogság minden porcikáját átjárta, valamiféle keserű utóízzel átitatva örömét. Küzdött, mert mást nem tehetett. Arról fogalma sem volt, hogy önmaga, a szeretetet, vagy úgy összességében minden ellen, egyszerűen csak csinálta.
Az elbukás lehetősége végig a szeme előtt lebegett, de rendben tartotta, mert szerinte ez mindenképp a szerelem velejárója. Talán a sors? Csak egy szóba került volna Changkyunnak véget vetni Kihyun szenvedésének, de mint az összes többi, ez is azt bizonyította, hogy hidegen hagyják az idősebb próbálkozásai.
A sírás beitta magát mindennapi tevékenységeibe, ám mivel szégyellte a többiek előtt, elnyomva, titokba, egymagában csinálta, ezzel még lejjebb húzva ingatag hangulatát. Sokszor már ő sem tudta megmondani, hogy pontosan mit érez. Levetkőzte gátlásait, személyiségét, és végül mindent, ami Kihyunt Kihyunná tette.
Majd elérkezett a pont. A pont, mikor belátta, hogy ez már egyáltalán nem tartható állapot, hogy Changkyun, bár nem tesz semmit, ezzel kergeti őrületbe és innen nincs tovább, ez az út nem vezet sehová.
Álmok, vágyak, emlékek, érzelmek. Felégett, megsemmisült, tönkrement. Erővel kényszerítette magát a lemondásra, anélkül, hogy valaha is esélyt adott volna a tudatlan fiúnak. Valaki mégsem akarta odafent, hogy Kihyun békében tudja lerázni plátói szerelmét.
- Kérlek hagyj levegőhöz jutni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése