A sokk után összeszedve magam, levándoroltam a földszintre, kezemben egy szatyorral, amiben a koszos ruháim voltak, de Jisoo meglátva engem, rögtön el is vette, hogy betetesse valami idegen sráccal a kocsijába.
Először egy nagyobb tárgyalóteremszerű helyre ültünk be, minek közepén egy nagyon hosszú asztal nyúlt végig a helyiségen, bár nekünk elég volt a legvége is, hisz öt ember nem foglal el negyven helyet. Azonban sokáig nem maradtunk, pedig elképzelni sem tudtam, hogy van ezen a kínzóbázison nyugodt légtér is, mi kiköltöztünk a óriási tornaterem egy szivacsára, ahol a két kínai örömét lelhették egymás püfölésében, azzal az indokkal, miszerint a megbeszélteket mutogatják el nekem. Ez mind szép és jó, de én vagy egyáltalán nem figyeltem, vagy csak nem emlékszem semmire, amin a bohóckodásuk sem segít. Még mindig Jisoo körül forognak a gondolataim, próbálva rájönni, hogy mi célja volt a fenyítéssel, és mi az, amit tudhat rólam a múlttal kapcsolatban. Semmi kedvem ehhez a kiképzősdihez, azonban kénytelen vagyok belátni, ha meg akarok élni valamiből, el kell fogadnom őket.
- Mára végeztünk - csapja össze két tenyerét, ezzel a frászt hozva rám, s felállva, már megy is kifelé.
- Végre~ - dőlök hátra nyújtózkodni, majd mikor már elég erőt érzek magamba, utánuk eredek.
- Melyik kocsmába megyünk? - ugrál el mellettem a gyerek, akinek végre sikerült megjegyeznem a nevét, használni azonban nem tervezem. Tehát Luhan.
- A múltkori? Ott van biliárd, meg zenegép is - kérdi Jisoo, mire mindenki egyöntetűen bólogat, kivéve engem. Én semelyiket sem akarom.
- Nem mehetnék inkább haza? - teszek egy gyenge kísérletet a menekvésre.
- A válaszod benne volt a kérdésedben - lép mellém a másik kínai, és hiába törpe a gyerek, karját felpakolva a vállamra próbál bratyizni, mit én egyszerű arrébb vonulással szüntetek meg.
Ha az szerencsének nevezhető, hogy csupán a csendes ült be abba a kocsiba, amivel mi is megyünk a vesztőhelyre, akkor bizony ezt a napot is túl fogom élni valahogy, bár én Jisoo helyében nem hagynám együtt azt a két hülyét, de annyira nem is érdekel, hogy rájuk pazaroljam az agysejtjeimet. Ami sokkal inkább leköt, hogy még életemben nem aggódtam ennyire “szórakozás” miatt. Az autóban a hangulat feszült, senki nem mond semmit és Pöcsfej Kapitány sem tűnik úgy, mint aki a helyzet magaslatán érzi magát, mit egyenlőre nem tudok mihez párosítani, de remélem, hogy nem most tervez kinyírni engem, ami igen valószínű, Yongguk jelenlétét számba véve.
Már javában sötétedik, mikor egy rejtettebb mellékutcában leparkolva, útnak indulunk valahova a város fényevesztett mocskában. Okom lenne félni? Nem kétség…
- A többiek? - pillantok körbe, elvégre a két kínainak is itt kellene lennie.
- Már bent - masírozik tovább előre, akár egy tábornok, aki éppen harcba viszi a csapatát.
- Aha, jó - bólintok kétkedően, még mindig nem tudva elhinni, hogy mi tulajdonképpen egy szórakozóhelyre tartunk a gettóban. Egészen addig harmincféle menekülési tervet eszelek ki, míg ténylegesen meg nem állunk egy pince mellett, ugyanis itt elvesztem. Hogy még véletlen se legyen lehetőségem ellógni, Jisoo megy előre, mögöttem pedig a nagydarab zárja a sort, fokozatosan terelgetve lefelé a lépcsőkön. A zene hangosodik, bizonygatva a helyiség kilétéről, én viszont egyenlőre nem tudok megbékélni az éjszaka kimenetelével.
- Soo~ - pattog elénk a gyerek. - Foglaltunk asztalt, mert lassan férni nem lehet a tömegtől - vezet minket egy sarokba dugott helyhez, ahol épp annyi szék van, hogy mindenki szűkösen elférjen.
Ez az egész földalatti bázis elég nyomasztó, arról nem is beszélve, hogy a villódzó fényeken kívül más nem ad sok világosságot, és a zenére vonagló tömeg Luhan állításához híven egyre csak növekszik. A falak derékmagasságig fából vannak kitéve, onnantól pedig sötétbarnára van festve az egész, mindenféle félmeztelen csajszis, meg kilőtt állatos képekkel tarkítva, ezzel még ivás nélkül is ráhozva a hányingert az emberre.
- Itt vannak az italok, uraim - zökkent ki bámészkodásomból Jisoo és letéve mindenki elé egy-egy kis poharat, középre helyez több üveg sojut. Az egyikért nyúlva, rögtön le is húzok két adaggal, hátha segít valamit ezen a nyomott közérzeten, vagy legalább elfelejtem a mai napot.
- Akkor kezdhetjük a mesedélutánt? - vigyorodik el szélesen a törpe kínai, ezzel semmi jót nem sejtetve számomra.
- Aha - veszi át a szót a vezető. - Hyungsik, mesélj magadról egy keveset. A múltadról, hogy mit szeretsz csinálni, meg hasonlók - bök felém, nyomatékosítva, hogy bizony nekem szólt, hiába igyekszem nem tudomást venni róla.
Kezdem kapizsgálni, hogy Jisoo részéről mire megy ki a játék, viszont azt nem értem, hogy a többieket minek kell belevonnia. Ha valamit meg akar tudni, álljon elém és kérdezzen, így azonban biztos nem adom meg azt az örömet neki, amire vár. Nem mintha úgy több hajlandóságot mutatnék rá, viszont érdektelen információknál többel nem szolgálhatok.
- Huszonöt éves vagyok, és nemrég végeztem kereskedelmin. Eddig az életem a tanulásról szólt, de a pihenőm, amivel azt a rengeteg évet akartam kiheverni, egészen két nappal ezelőttig tartott és most ugyebár itt vagyunk - zárom le rövidke beszámolómat. Már előre várom, az olyasmi kérdéseket, hogy “akkor meg mit keresel itt?”, vagy “hogy tudtál bejutni az FBI-hoz?”, ezek viszont egy pár pillanatig tartó csendet követően elmaradnak.
- Kivel élsz? - tapint rá egy kényes pontra Luhan.
- Édesanyámmal - ismerem be halkabban, mégis büszkén, mert bár ez elég ciki ennyi idősen, de leszarom, valahogy csak kiheverem ezeknek a senkiknek a véleményét.
- Értem - bólint, teljesen kifejezéstelen arccal. Lehet, mégse akkora barom, mint hittem? Vagy csak jól leplezi éppen…
- Én is - fordul felém már enyhén kipirult arccal Jackson.
- Hány éves vagy? - vonom fel fél szemöldököm, fejben úgy huszonhatot saccolva neki.
- Huszonhárom…
Ahogy fogytak az italok, úgy oldódott a hangulat is. Szép lassan kezdem belátni, hogy tényleg túl hamar ítéltem róluk. Ugyan fennáll a lehetősége, hogy ebből holnapra semmi sem marad meg bennem, hisz én is rendesen pusztítom az alkoholt, most mégis örülök, hogy lejjebb adott a szorongásom, és ha csak kicsit is, de meg tudok nyílni nekik.
Őszintén, az iskola befejezése óta nincsenek barátaim, de az akkoriak is inkább csak felületesek voltak, amit mi sem bizonyít jobban, hogy most nincsenek sehol. Senki nem keres, de ha én próbálom meg, egyszerűen leráznak mindenféle indokkal, ezzel könnyedén elvéve a kedvem a további lépésektől. Tehát a remény egy egész halvány szikrája fellobbant bennem, hogy netalántán még jóban is lehetek velük, de az, hogy ebbe Jisoo is beletartozzon, teljesen kizárt, és az is marad. Igaz, hogy sosem tett ellenem semmi olyat szándékosan, ami miatt így kell lennie, de az is tud ám fájni, amiről ő nem tud.
- Hyungsik - áll meg ülő mivoltom mellett Yongguk. - Játszol velem egy menetet?
- Ha veszíteni akarsz, csak azt mondd - támaszkodok fel már igencsak ingatagon, hogy követhessem a tömegbe.
- Gondolod, hogy nincs esélyem? - mosolyodik el, s lehajolva az asztalhoz, kiveszi belőle a műanyag háromszög akármit, hogy belepakolhassa a golyókat.
- Tudom - emelek el egy dákót a faltól, ami mostantól a társam lesz a játék végéig.
- Egy ilyesmi helyen nőttem fel, ahol volt alkalmam bőven gyakorolni, ezért én nem lennék olyan biztos benne - helyezi a hátsó sor és az előtte lévő közé a feketét, hogy a műanyag keret meglökésével a helyére essen. - Kezdhetsz.
- Mit kerestél te gyerekként egy kocsmában? - domborítom a hátam, de egyenlőre ez sok koncentrációt nem igényel, csak szét kell küldenem a kupacot, ami sikerül is rendesen.
- Telivel vagy - kerül, hogy a fehérhez férhessek. - Édesapámnak saját bárja volt, így ott töltöttem minden délutánomat. Sokszor csak egyedül lökdöstem, de olykor kihívtak a rendszeres vendégek is, vagy éppen megpihent átutazók - mesél enyhén mosolyogva, amiből azt következtetem, hogy boldog múltja volt, nekem mégsem tűnik valami vidámak szinte egy kocsmában élni gyerekként.
- Akkor kezdhetek félni - hajolok előre, hogy megcélozhassam a lyukra állt zöldet.
- Rettegj - vigyorodik el, ahogy végignézve elbaltázásom, elindul, hogy ő is guríthasson végre.
Az első menetet követte a második, majd a harmadik is, emellett még több itallal, ami látszólag nekem előbb betett, mégis Yongguk viselkedett viccesen tőle. Eleinte ijesztőnek találtam a maga hallgatag, sötét megjelenésével, de valójában egy nagyon jó fej ember, aki ott segít mindenkinek, ahol csak tud, s pontosan ez vezette el Jisooig.
-Hyungsik - ér a vállamhoz a gondolataim egyik mellékszereplője, ezzel majdhogynem kibillentve egyensúlyomból.
- Aish, Pöcsfej Kapitány, ne már~. Hát majdnem megvolt! - panaszkodok, már félig felfekve a pályára, ezzel kicsit átrendezve a felállást.
- Parancsolsz? - szuggerál engem, csípőre tett kezekkel, akár egy hisztis csaj, akinek mondani merték, hogy húzzon ki főzni végre.
- Ne légy már ilyen, elrontod a játékot - egyenesedek fel, hogy a vállába bokszolhassak, de kissé elvétve a célt, öklöm a mellkasán koppan, az ő kifejezése azonban semmit nem változik. - A suliban is folyton szabotáltad a szórakozást.
- Nem tudom, miről beszélsz - ráncolja a homlokát.
- Persze, hogy nem - nevetek fel hangosan az emlékek hatására. - Állandóan csak a csajokkal voltál elfoglalva, mert te nagy, macsó, meg minden és áhh - magyarázok hevesen gesztikulálva, de a végére már én sem tudom, mit akartam kihozni belőle. - Leszartál… - csüggedek el teljesen.
- Még mindig nem értelek - pillant el mögöttem valahová, de abból, hogy megrázza a fejét, arra következtetek, hogy a Yongguk mondott neki valamit. Vagy mi tudom én… pont nem érdekel.
- Mit nem értesz a szerelmen?! - fakadok ki, de mielőtt folytathatnám, elkapja a csuklómat és húzni kezd a tömegen keresztül. - Aaaa~, Jisoo, játszottam - tanúsítok egy minimális ellenszegülést, de ő meg sem hall engem. - Most meg akarsz erőszakolni? - kapaszkodok meg egy másodpercre a mosdó ajtajába, de így csak magamra rántottam, tehát sokra nem mentem vele. - Ha tudnád, régen mennyit vártam erre - vigyorgok ezerrel, mikor végre hajlandó elengedni.
- Hyungsik, te tisztában vagy vele, hogy mit csinálsz most? - húzza ki magát határozottan, ezzel újfent távolságtartó mivoltját elővéve. Utálom, mikor ilyen velem…
- Ülök - támaszkodok meg egy csapon, de azzal a lendülettel le is csúszok róla, egyenesen a földre pottyanva. - Most már…
- Elmondod, miért gyűlölsz engem, mióta találkoztunk a parkban? - guggol le elém, vészesen közel hajolva hozzám. - Azt hittem, az iskolában elég jól kijöttünk.
- De nem! Én szerelmes voltam beléd, engem meg hitegettél, aztán összejöttél azzal a ribanccal!
- Nem hitegettelek semmivel, sőt, azt sem tudtam, hogy te meleg vagy - válik lágyabbá hanglejtése. - Azért mentél el, mert járni kezdtünk Hyerinnel? - szegezi sötét íriszeit az enyémekbe, de nekem még csak nem is rémlik, hogy mikor éreztem utoljára ennyire védtelennek magam. Akaratomon kívül könnyezni kezdek, ám nem törölöm le. Nincs értelme… Lassan semminek sincs! Fáj a fejem, zavaros minden, kiesnek a dolgok és már vissza se akarok menni játszani, inkább haza. Egy alig észrevehető bólintásnál nem futja többre, de látszólag ez is elég, hogy valami teljesen megváltozzon Jisoo tekintetében. - Olyan buta vagy - mosolyodik el tőle szokatlan módon, viszont mielőtt válaszolhatnék, az államat finoman megfogja és fokozatosan szüntetve köztünk a centimétereket, pirosló, telt ajkait az enyémeknek feszíti. Ő kezdeményez és tér először magához, én viszont fél perc múlva is csak nagyokat pislogok, mire rájövök, hogy viszonoznom kellene, minek hatására fel is kuncog. Nem követelőzik, nem kér, csupán óvatosan ízlelget, hogy utána egy vékonyka nyálcsík kíséretében elhúzódhasson.
- Soo…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése