Fény. Túl sok fény. Nem kapok rendesen levegőt, köhögnöm kell, de nem megy. Fejemet hátra feszítve harcolok a fogaimat akadályozó dolog ellen, ujjaimmal bármiféle kapaszkodót keresve, de csupán a lepedőt érem.
- Youngjae - hajol fölém valaki, de túl homályos, hogy ki tudjam venni kicsoda az. - Hyung, hívj egy orvost! - kiabál hátra, kezét közben az arcomra téve.
Megérkezvén a fehérköppenyes, kihúzza a torkomból az eddig légzésemet akadályozó dolgot és szemhéjamat felhúzva világít íriszeimbe, mi elől el szeretnék húzódni, de nem érzem hozzá elég erőt magamban.
- Jól van - mosolyodik el elégedetten. - Azt még nem tudjuk milyen mellékhatásai vannak az elmúlt hétnek, de hamarosan az is kiderül. A nehezén már túl vagyunk… - beszél a többieknek és elvégezve dolgát, kisétál, ezzel egyedül hagyva velük. Valaki ül az ágyam mellett, ezért felé kapva keresem a matracon, de mivel nem találom, már húznám vissza a kezem, ha nem kapná el és szorítana rá finoman.
- Yongguk? - krákogom rekedtesen.
- Majdnem - nevet valahonnan a közelből Himchan.
- Hát azért a majdnemtől messze van - áll fel Daehyun, hogy lássak is belőle valamit. - Adj helyet - tol arrébb finoman, de mivel én nem tudok mozdulni, minden rá marad. - Fáj? - torpan meg nyöszörgésem hallatára.
- Ha azt mondom, hogy igen, meghívsz enni? - küzdöm ki ezt a néhány szót magamból, viszonylag olyan hangerővel, hogy érthesse is.
- És Jae újra a régi - neveti el magát, s lerúgva cipőit, óvatosan eldől mellém. - Kérek párnát is…
- Nem kapsz - fordulok nagyon lassan a bal oldalamra, honnan szerencsére semmi nem lóg, de attól még elég kellemetlen, majd infúzióra kötött karomat átvetve Dae mellkasán, hagyom, had húzza saját feje alá a párnám felét, ha már én úgyis a vállára dőlök. - Szeretsz, Daehyun? - mormolom a nyakába, keresve a legkényelmesebb pózt.
- Ajjaj… mit szeretnél?
- Pisilnem kell…
- Hát ereszd ki - vigyorodik el. - Be vagy katéterezve, tehát mégcsak megmozdulnod sem kell.
- Azt mondod, hogy egy cső van a farkamban és én nem érzem? - szörnyedek el teljesen még a gondolatra is, de egyben megkönnyebbüléssel is tölt el. Illetve nem a tudat, hanem, hogy gond nélkül lepisálhatom Daet és csak fel sem tűnik neki.
- Ha megjön a doki, megkérdezzük, hogy ez mennyire normális - telepedik le mellénk a székbe Himchan.
A hirtelenjében beállt némaság lehetőséget ad a gondolkodásra, ám tompa észjárásom ezt pont megakadályozza, mitől a csend inkább taszít letargiába, mintsem válna előnyömre.
- Daehyun…
- Hm?
- A kocsid…
- Ne foglalkozz vele - simít a karomra.
- Most akkor totál károsra fogsz törni?
- Ne légy hülye - pöcköl orron, ezzel kis híján szívinfarktust okozva nekem.
- Halisztok - nyílik az ajtó és lép be rajta Junhong. - Hyung - torpan meg, mit csak léptei hirtelen megszűnése jelez felém, merthogy mögöttem van. - Alszik? - veszi suttogásra hangerejét.
- Nem - invitálja közelebb Himchan.
- És Yongguk merre van? - kúszik látóterembe a maknae és alaposan végigtekint rajtam.
- Kiment a mosdóba… úgy egy órája.
- Felhívjam? - ajánlja fel segítségét Dae.
Halványan, de olyasmi rémlik, mintha Yongguk mesélt volna nekem valamit. Talán arról szólt, hogy szerelmes belém és nem merte elmondani…? De erre semmi épkézláb magyarázat nincs, tehát minden bizonnyal csak álom volt.
- Nem kell.
- Tehát sír… - közli nyersen élő párnám.
- Yongguk nem szokott sírni, ő csak… - keresi rá a megfelelő szót Himchan.
- … sír - áll Daehyun pártjára a maknae is, kik ellen semmi esélye sincs hyungnak.
- Miért? - pillantok fel.
- Ez egy nagyon jó kérdés… Junhong, nem keresnéd meg?
- Hogy aztán én szívjak egy hétig?
- Hidd el, hálás lesz neked - bíztatja egy gyengéd mosollyal.
- El tudom képzelni… - sóhajt mélyet és kimegy, hogy megkeresse Yonggukot.
- Mi történt? - érdeklődök, elvégre vannak emlékeim, de azok keverednek valami bizarr képpel, ahogy magamat nézem, meg hasonlók…
- Hol mi történt? - komolyodik el Dae, ezzel némileg a frászt hozva rám.
- Velem… a baleset után. Hogy vagyok?
- Ezt tőlem kérdezed? - kuncog halkan. - Műtötték a csípőcsontodat, mert a szélén letört egy darab, illetve ugyan azon az oldalon később eltört két bordád. Emellett agyrázkódás, kétszer meghaltál, az orvosok másodjára le is mondtak rólad, majd Yongguk vissza hozott közénk, mi miatt köszönhetsz neki egy újabb műtétet.
- Ezt nem értem… - pislogok nagyokat, nem mintha ettől könnyebben felfognám az imént hallottakat. Mégis meghaltam? Mégis ő élesztett újra?
- Mit nem értesz?
- Miért köszönhetek hyungnak mégegy műtétet? Mennyit aludtam és mikor volt?
- Mert eltörte a bordáidat, de még nem volt a második, hisz az állapotod túl kritikusnak mutatkozott hozzá.
- Én nem akarom, hogy felvágjanak - nyelek nagyot, de amilyen száraz a torkom, ez csak fáj, de semmi esetre sem jó.
- Valószínűleg nemhogy csupán felvágnak, de újra el is törik a bordáidat, hogy jó szögben tudják rögzíteni.
- Daehyun! - fog a karjára Himchan.
- Most mi van? Ez az igazság…
Tehát minden, ami akkor történt, igaz. Ez azért elég megrázó és morbid és egyenlőre nem is tudok mit kezdeni az információval. Álmos vagyok…
- Megjöttünk! - vágódik ki az ajtó és egy már már szokatlanul jókedvű Junhong ugrál elém, hogy lehajolva hozzám, hosszasan a szemeimbe bámulhasson.
- Mi az?
- Hyung, eddig még nem vettem észre, de te nagyon jól nézel ki - tátja el kissé a száját, valamiféle idétlen vigyorral ábrázatán.
- Na hagyj - ingatom a fejem. Míg én aludtam, itt mindenki megbolondult…
- Sziasztok - hallom meg magam mögül annak a személynek a hangját, kiére egyenlőre egyáltalán nem voltam felkészülve. Egy halk nyekkenéssel dugom arcom Dae nyakába, ami utólag nem volt a legjobb ötlet, de hirtelen ennyire futotta tőlem.
- Ne lihegj rám, mert még a végén felizgulok - lapogatja meg a hátam, ezzel elérve, hogy le is akaszkodjak róla, ám hátra érésem közel sem annyira kellemes, mint amire számítottam. Zihálva kapok levegő után de ettől csak jobban feszül, így nyüszítve markolom magamon a paplant. - Youngjae - támaszkodik fel Daehyun.
- Nyugodj meg, lassan lélegezz - hajol fölém Himchan, ám szemem sarkából észlelve Yongguk tanácstalanul ácsorgó alakját, csak méginkább ront a helyzeten.
- Hyu… - próbálok teljesbe ránézni, de a fájdalomtól hátravetett fejjel ez nem túl kivitelezhető. - Hyungh…
Ugyan olyan, mint mindig. Sírásnak semmi nyoma, s bár látszik, hogy elég borús a hangulata, köze nincs az “álombeli” Yonggukhoz. Miért ilyen nehéz kiigazodni az embereken?
- Youngjae! - kiabál rám Dae, mire teljesen összerezzenek. Felvont szemöldökkel vizslat, majd ismeretlen indíttatásból tenyerét a számra tapasztja, s kicsit szétnyitva az ujjait, apró rést hagy, min hevesen próbálom beszívni a levegőt.
- Most megfojtod?
- Csak nem - tartja tekintetét egyre könnyesedő íriszeimben.
- Daehyun, elég - húzza el Yongguk a szőke csuklóját és kezét az arcomra simítva, egészen közel hajol hozzám. - Nincsen semmi baj. Már jól vagy, ne pánikolj, itt vagyunk - súgja nekem, egy egészen rövid pillanatra levetkőzve irántam táplált felszínes ellenszenvét. A várt hatás elérése után, miszerint ne nyírjam ki magam már felébredésem után alig fél órával, elenged és tisztes, mégis fájóan távol hátrál tőlünk. - Jongup merre van? - köszörüli meg a torkát.
- Valószínűleg úton - feleli Himchan.
- Kimegyek, felhívom - veszi elő zsebéből a mobilját, s már el is tűnik az ajtó mögött.
- Ez meg mi volt? - néz utána Junhgong.
- Adjatok neki időt. Minden bizonnyal megrázta, ami Jaeval történt és érthető, ha most össze van zavarodva.
Erre nem igazán lehet mit felelni. Én meg aztán főleg nem tudok… Valamit elrontottam, igaz? Vagy már nem is szeret? Egyik percben hűvös, a másikban törődő és összesen ha kettőt volt bent, tehát ez pont jól is jött ki. Röhej ez az egész!
- Hyung, hogy érzed magad? - sétál a szabad oldalamra csapatunk legfiatalabb tagja és letérdelve a földre, kezeit összefonja a matracon és fejét ráhajtva néz fel rám, akár egy kíváncsi kölyök kutya.
- Szerintem épp lerohad az oldalam, de ahhoz képest jól - próbálkozom meg valami mosolyfélével.
- Szükséged van valamire?
- Megvagyok…
- Nem azt kérdeztem.
- Valami innivaló jól esne, ha van valamelyikőtöknél.
- Mit innál? - áll fel mellőlem, ezzel tudatva, hogy nem hozott magával senki sem.
- Emiatt ne menj el, igazán nem fontos - intem le, de igazából ebből csak egy ágypaskolás lett.
- Hyung? - pillant Daehyunra.
- Mivel kólát nem ihat még, hozz valami gyenge gyümölcslevet. Alma, vagy barack.
Negyed órán belül Jongup is befut, hogy teljes legyen a banda és a kedélyek is jelentősen javulnak. Lényegében minden olyan, mint eddig, azt leszámítva, hogy egy kórházban vagyunk, engem azonban mégis zavar a dolog. Olyan szívesen rákérdeznék a miértekre és, hogy mi történt abba a három napban, míg én aludtam, de egyrészt félek a reakciójától, másrészt félek a választól is. Fogalmam sincs mit várok, egyenlőre elég vegyes érzéseket vált ki belőlem.
- Srácok, lassan tíz óra, ideje haza menni - egyenesedik ki Himchan, jobbra-balra ingatva a fejét, hogy kiroppanjon a nyaka. Nem bírom ezt a hangot… - Guk, menj haza, ma bent maradok én, de neked is pihenned kell.
- Majd nappal, ha alszik, haza ugrok - fordul el és veszi olyan halkra hangerejét, hogy szinte alig értem, amit mond.
- Mióta nem aludtál?
- Aludtam…
- És enni?
- Fogok.
- Aaaa~, én fel nem kelek. Jae velem akar aludni! - ölel át gyengéden Daehun, és most az egyszer áldom azt a suta fejét, hogy legalább nem tehénkedik rám.
- Akar a fene…
- Na, ne légy gonosz - biggyeszti le alsó ajkát, de ezúttal nem tud meghatni, vissza akarom kapni ezt a kicsi, kényelmetlen ágyamat.
- Hess - löködöm erőmhöz mérten, s véve a lapot, végre kimászik mellőlem.
- Biztos meglesztek? - veszi elő az érzékenyebb felét, melyet igencsak ritkán mutat meg, de kétség kívül ott van benne.
- Nem. Már olyan jól vagyok, hogy le találom mészárolni hyungot - forgatom meg szemeimet.
- Látod, itt kell maradnom! - panaszkodik Himchannak, ám eddigre már mindenki menetkészre kapta magát.
- Yongguk elég nagyfiú, hogy megvédje magát, tehát semmi esetre sincs itt szükség rád - karolja át a vállát, amint felhúzta a cipőjét és húzni kezdi kifelé. - Legyetek jók és ne felejtsetek írni.
- Oké anya - integetek bőszen.
És akkor most… ketten maradtunk. Néma csend és feszültség. Megint csak a gépek pittyegnek, de azok nagyon. Feszélyez a légkör és nem hiszen, hogy ezen én változtatni tudnék. Eddig az orvosok megmosolyogták a kis zajos csapatot, de mi inkább keservesek vagyunk, mint mulattatóak, amit meg is értek.
A hangulat könnyedén ellaposodik, én meg a nyugalom hatására érzem meg igazán, hogy valójában mennyire is fáradt vagyok, ezért felhúzva a fejemre a paplant, megpróbálok szunyni egyet. Izmaim sorra elernyednek, s mivel most nem is fáj kifejezetten semmim, nincs nehéz dolgom, egészen addig, míg le nem húzzák az arcomról a takarót és Yongguk fölém hajolva elemez engem.
- Ha álmos vagy, szólj, mert így nem kapsz rendesen levegőt - sétál az ajtóhoz és oltja le a villanyt, ezzel önmagát is sötétségbe taszítva.
Azon kívül, hogy ezen a kemény ágyon semmilyen pózban nem kényelmes, háton meg főleg amúgy sem szeretek, viszont a zsinórok és a fájdalom miatt nem tudok rendesen oldalra, vagy hasra fordulni, hamar elnyom az álom.
Még sötét van mikor magamhoz térek. Első dolgom megnézni, hogy Yongguk mellettem van e, de látván, hogy a gépek fényében megvilágított halvány alakja most is őriz engem, nyugalom járja át az egész testemet. Tekintete a mellettem csipogó műszeren van, de nem úgy tűnik, mint aki azt nézné, sokkal inkább, mint aki elveszett a gondolataiban. Bánatos, pedig azt reméltem, hogy örül nekem.
Karomat kidugva a paplan alól, egészen az ágy szélére csúsztatom, minek hangjára összerezzenvén pillant le maga elé, majd arcomra, próbálva realizálni a történteket.
- Megfogod a kezem? - kérdem halkan és bizonytalanul, mire kissé elmosolyodik, de ez rögtön át is vált aggodalomba.
- Baj van?
- Nincsen…
Tenyerét lágyan az enyémre helyezi, s az a nyavalyás gép el is kezd gyorsabban pittyegni, ezzel ritka kellemetlen helyzetbe hozva engem. Fejét felkapva a hangra, már húzódna el, de ujjaimat tagjára fogva tartom közel, minek engedve szakítja félbe visszakozását. Bár így kicsit nehezebb nyugtot találni, de még közel sem aludtam ki magam, tehát csakhamar újra elfog az a kellemes, két állapot közötti érzés, ahogy szép lassan elnyom az álom.
- Yongguk, a szív nem csak fizikailag sérülhet - ébredek meg Himchan rekedtes hangjára. - Ezzel a hűvös magatartással ártasz mindkettőtöknek. Miért nem mondod el neki?
- Nem akarom elveszíteni…
- Nincs törvénybe foglalva, hogy csupán rossz kimenetele lehet. Régóta ismered, tudod, hogy emiatt még nem fog eltávolodni, még ha nem is áll szándékában viszonozni az érzéseidet.
- Hogy vállaljam fel egy olyan világban a másságomat, hol ez teljes mértékig elítélendő és betegségnek számít? Várok, mást nem tehetek…
- És mire?
- Hogy elmúljon, hogy találjon magának valakit, hogy felnőjek a csalódás elfogadásához.
- Akkor miért kínzod magad azzal, hogy itt ülsz és figyeled, ahogy alszik? Már túl van az életveszélyen, az orvosok figyelnek rá, és valamelyikünk bármikor le tud váltani, mert neked is szükséged van pihenésre.
- Nekem ez a pihenés.
- Ha te lennél monitorra kötve, a szíved is ezt mondaná? - nevet fel halkan, pontosan tudva a választ.
- A szívem még hagyján, de ha a lelkem beszélni tudna…
A hirtelen beállt csendet minden bizonnyal az ajtó nyitódása váltotta ki, s a halk léptek egészen közel vezetnek, gondosan leplezve tulajdonosuk kilétét.
- Daehyun, ne feküdj be mellé! - szól rá Himchan, ezzel el is árulva az újonnan érkezőt.
- De miért?
- Kettőt tippelhetsz…
- Mert gonosz vagy?
- Ez egy kórház, nem pedig szálloda, de ha mindenképp fetrengeni akarsz, van még két üres ágy.
A nap nagyrészét lényegében átaludtam, miközben a srácok jöttek és mentek körülöttem. Pár vizsgálatra letoltak, ami nem volt egyszerű a sok madzagomtól, miktől a következő műtétig meg sem szabadulhatok, ami történetesen holnap lesz. Mindenki árgus szemekkel lesi minden kívánságom, amiből igazán nincs sok, ezért néha kicsit túlzásba is esnek. Aranyos mindenki, csak mikor más nem ér rá Yonggukon kívül, kellemetlen a bezártság. Arra már rájöttem, hogy lépni nem fog, hiába akart volna beszélni velem még a baleset előtt, azóta valami megváltozott, de legalább tudom, hogy még mindig szeret. Hogy ez számomra jót jelent e, vagy sem, egyenlőre kérdéses…
- Hyung, hozzak neked valamit? - teszi le a ruháimmal megpakolt sportáskát Junhong az ágy mellé.
- Mmm, egy soju jól esne…
- Nekem is - huppan le vigyorogva a székre.
- De te még kicsi vagy - próbálok meg felülni, de amint a jobb karomat is megtámasztom hátul, az oldalamba nyilaló fájdalom miatt vissza is esek.
- Ne erőltesd meg magad - áll fel rögtön, hogy egyik kezével a tarkómra fogva, szép lassan felsegítsen. - Ráadásul már nagykorú vagyok, tehát ihatok - ereszkedik vissza a helyére, amint biztos benne, hogy stabilan tartom magam.
- Nekem mindig is baba maradsz, és a babák nem piálnak… Igyál tejet.
- Tejet? - képed el egy hitetlen mosollyal.
- Mert? Én szeretem.
- Akkor te vagy a baba…
- Ez olyan, mintha szeretnék melltartót hordani és attól lány lennék - ötlöm ki gyorsan a lehető legszemléltetőbb hasonlatot, de kifejezéséből hamar leesik, hogy nem pont ezt kellett volna. - De eszembe sincs!
- Persze hyung, ezt már nem magyarázod ki… De ha előbb szólsz, útközben vettem volna neked, hogy idebent se kelljen nélkülöznöd.
- Ó ég…
- Mi történt? - jelenik meg Daehyun, kifejezetten szórakozott hangulatban és rögtön le is telepszik mellém.
- Youngjae hyung szeret melltartót hordani.
- Ő meg tejet inni, mert egy baba! - mutatok rá, védve magam.
- Nem mondtam, hogy szeretem.
- Én meg azt nem, ho-
- Visszajöjjek később, mikor befejeztétek ezt a papás-mamás játékot?
- Légyszi…
- Hyung, ne hagyj itt.
Amíg Yongguk haza ment enni, mosakodni, átöltözni, meg a fene tudja még mit csinálni, addig Jongup volt velem, ki hozott nekem újságokat, hogy ne unatkozzak, úgyhogy azokat nézegettük. Ő jelentősen nyugodtabb és kevésbé fárasztó társaság, de persze a többiekkel is szeretek lenni, mert addig is elterelik a figyelmem erről az egész helyzetről, Daehyunnal azonban kicsit kellemetlen, mert bár nem mondja, látszik rajta, hogy magát okolja, pedig én voltam az, aki tönkretette az ő kocsiját.
Estére azonban megint kettesbe maradtunk Yonggukkal, és mivel egész nap aludtam, most még az sem lehet menekvés előle. Biztos van valami oka rá, hogy miért nem bíz más felügyeletére - nem mintha szükségem lenne ilyesmire -, de bármi az, meg fogok őrülni ebben a kínos csendben.
Éjfél körül már úgy voltam vele, hogy legyen bármi, de elég, ideje cselekedni, mert mi lényegében egy család vagyunk és ez nem maradhat így örökre.
- Köszönöm…
- Mit? - vezeti rám lassan a tekintetét.
- Hogy megmentettél. Mindent.
- Szívesen.
És itt ki is fulladt. Ezek után mégis mit mondjak még? Lehet egyáltalán nem akar velem társalogni. Újabb kísérletet téve kitámasztom a karjaimat és inkább bal oldalamra nehezedve próbálok felülni, de nem igazán akar sikerülni, mit Yongguk is észrevesz, ezért hátamhoz nyúlva, csendesen felsegít.
- Ma műtenek… Félek tőle - nézek ki az ablakon, hol a város fényei apró pontok formájában jutnak el idáig.
- Miért?
- Hát mert kés, meg tű és feldarabolnak - mosolyodom el, ő azonban nem viszonozza. Aish…
- Nem lesz baj - fixírozza a matracot, ami már kicsit kezd idegesítő lenni.
- Hyung, ne már. Ne legyél ilyen! Tudom, hogy szeretsz, de attól még beszélgethetsz velem - fakadok ki, ezzel elérve osztatlan figyelmét.
- Persze, hogy szeretlek - döbben le kissé.
- Mármint szerelemből… - halkulok le a végére, s elnézve meglepett arcát, lehet jobb is. Mindjárt kiderül, hogy tényleg csak álmodtam és épp most járatom le magam. Hiába a több bizonyíték, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy az tényleg a valóság lett volna, ennek ellenére viszont ha már elkezdtem, valahogy be is kell fejeznem.
- Tessék?
- Mindent hallottam… Tudom, hogy végig mellettem voltál és emlékszem arra is, amiket meséltél - szegem le a fejem zavaromban.
- Miket meséltem?
- Hát, hogy az elején nem akartál engem a csapatba és nem is szerettél, mert nem illettem a banda stílusához, meg, hogy emiatt többet figyeltél rám és ez volt az ok is, amiért mindig belém kötöttél - sorolom először a könnyebben kimondható dolgokat. - Aztán me… megszerettél… és a többiek nem akarták, hogy tudjam, ezért sosem maradhattunk kettesben.
Egy nagy sóhaj, két egymást tördelő kéz és a már megint egeket verő pulzuson, mire mindjárt bejön valaki, ha így folytatódik. Az, hogy hallottam mindent, enyhe célzás arra, ami valójában történt.
- Hívjak hozzád valaki mást? - szólal meg végül pár perc csend után.
- Ez aztán a reakció - ráncolom össze a szemöldököm, alaposan végignézve rajta. Szerintem aranyos, hogy ennyire zavarban van, főleg, mert eddig még sosem láttam így. Lehet hülyeség, de megtisztelő, hogy én ismerhetem ezt az oldalát is. Vagy csak nekem is kezdenek elmenni otthonról… - Szerinted ha azóta tudom és zavarna, nem mutattam volna már ki?
- Nem tudom.
- Hyung, attól, hogy én elméletileg hetero vagyok, még nem kötelességem elítélni azokat, akik nem.
- Elméletileg?
- Ne kérdezz olyat, amire nem tudok válaszolni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése