Minseok az éjszaka közepén egy nagyobb dörgésre felébredvén, riadtan kapja magát ülő helyzetbe, hogy az ijedtségtől kitágult pupilláit az ablakra szegezve konstatálja, csak a vihar zargatta fel ilyen későn. A szél erőteljes, fákat megborzongató süvítésének moraját még a két vékony üveglap sem tudja kirekeszteni, ezzel aggodalmat csempészve a fiatal férfi egyenlőre tompa gondolatai közé.
Elszakítva tekintetét a kinti világtól, másik oldalára pillant, hogy megbizonyosodjon róla, kedvese ténylegesen alszik e még, pedig tudja, ha nem így lenne, a szoba légköre jelentős mennyiségű feszültséget hordozna számukra. Egy halvány mosoly kúszik ajkaira, ahogy a hasán fekvő, békésen szuszogó párját nézi, majd lenyúlva hozzá, óvatosan megfogja az idő közben lejjebb szökött paplan szélét, hogy a fedetlen hátat betakarhassa vele, ezzel megelőzve egy kellemetlen megfázás lehetőségét.
Minseok tisztában van Luhan már már beteges félelmével, mit a viharral szemben táplál, még akkor is, mikor semmiféle baj nem érheti őt. Pont ezért olyan boldog, hogy a néha felderülő fényben megvillanó arc oly’ nyugodt és ellazult, biztosítva afelől, hogy ő legalább távol jár az álmok világában.
Már éppen dőlne vissza, némi alvás reményében, mikor egy hangos csattanás hatására az ágy másik birtokosa összerezzen, ezzel átmozgatva az egész matracot. Luhan fejét felemelve mereszt hatalmas szemeket az ablakra, ám még semmit nem lát, s mire erre esélye lenne, Minseok mellé fekve vonja őt szoros ölelésébe, ezzel elvágva előle a villámok által bevilágított udvart, hol minden bizonnyal most tört le egy ág az öreg tölgyről.
Az idősebb feljebb kúszik, hogy állát a másik kobakjára téve, minél közelebb tudhassa magához, míg tenyere annak hátára siklik, hogy cirógatóan simogatni kezdje. Szeretné megelőzni a bajt, s ezért mindent megtesz, hogy minél előbb újra el tudjon aludni. Elégedetten bújik az őt körül fonó karok közé, majd Luhan éjsötét tincseibe puszilva, halkan dúdolni kezd, ezzel valamelyest elnyomva a kintről hívatlanul betévedt zajokat.
Minseok részben a fiatalabb eme sebezhető oldala miatt szeretett bele, mi kizárólag őt illeti. A tökéletes csillogás, ami a színpadon lengi körbe, rengeteg embert megbabonáz, mégis ha tehetné, többet nem engedné idegenek színe elé. Míg párja makacsul ragaszkodik a rivaldafényhez, addig ő csupán támasznak követi, hogy ha mégis elbukna valaha, ami ellen mindent meg is tesz, ott lehessen neki.
Amíg Luhan légzése egyenletessé nem válik, a pihenés gondolatát messzi űzi, s azt a csekély erejét is az ébrenmaradásba fektetve, hogy utána békésen megbizonyosodhasson szerelme állapotáról. Pár nyúló percig csendesen hallgatja a férfi mindent átható szívének dobbanásait, majd egy utolsót nyújtózva, kényelmesen elhelyezkedik, hogy átadhassa magát az fáradtságnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése