A reggelemet legalább hússzor zavarta meg a telefonom csörgése, de mivel tudom, hogy nem állítottam ébresztőt, valamint a szám is ismeretlen volt, aki hívott, inkább csak kikapcsoltam, hisz felnőtt férfi lévén rengeteg alvásra van szükségem, mit nem tolerálok jól, ha megzavarnak. Miután újfent csöndet teremtettem, könnyűszerrel tértem vissza az álmok kellemes világába, hol nem léteznek pszichopata kínai gyerekek és beteges katonák, lehetetlen kérésekkel.
Azonban a csengő megszólalása már nagyobb gondot jelentett. Egy ideg úgy véltem, ha kitartóan ignorálom a zajt, vendégem elhúzza a belét, de nem, ő valahogy kitartóbbnak bizonyul nálam. A tény, hogy nem Seojoon az, csak még inkább alvásra ösztönöz. Neki van kulcsa, mellesleg, ha nem is hozta magával, kiabál, szóval tényleg nem ő az.
Sokadik perce tűrve a csengőre feküdt barátom állhatatosságát, egy erőtlen mozdulattal vágom párnámat a falnak, hogy idegesen kitántorogva a bejáratig, feltépjem az ajtót, határozottan ama céllal, miszerint én most el fogom küldeni a picsába. Hát… nem így lett.
- Tudod te, mennyi az idő?! - szegi nekem ingerült kérdését rémálmaim főhőse, és kikerülve megszeppent alakomat, beengedi magát a lakásba.
- Nem - ismerem be, visszazárva az ajtót.
- Kilenc, Hyungsik, kilenc óra van! - emeli meg a hangját, mi így - mint kiderült, kora hajnali órákban - szörnyen zavaró tud lenni.
- Jesszus, de korán… Ez esetben, ha távozni szeretnél, arra, valamint arra - mutatok az ablakra is, ha netán öngyilkossági hajlamai lennének, mit jelenleg nagyon nem bánnék - teheted meg. További jó éjszakát - dörzsölöm meg a szemem és irányba véve a szobámat, már térnék is vissza pihenni, de ez az átok elkapva nyakamnál a pólót, nem hagy tovább jutni.
- Hyungsik… - kezdi nagyon mélyen, ezzel nemlévő hatalmát gyakorolva felettem.
- Jisoo - viszonzom a hangnemet, lerázva rólam felesleges végtagját.
- Arról volt szó, hogy fél hétre az irodánál vagy! És hogy képzeled, hogy figyelmen kívül hagyod a hívásaimat?!
- Megzakkantál? Én fél hétkor fekszem, nehogymár akkor keljen nekem bárhova is menni! Adj délutáni időpontot, vagy inkább estit, de reggel nem vagyok elérhető…
- Nem, ez nem így működik - tartja fent higgadtsága látszatát, pedig lerí róla, hogy már rég nincs abban az állapotban. - Az életben kötelességeid vannak, és jelenleg alkalmazkodnod kell hozzánk!
- De nem akarok! Kilépek, nekem ez sok, csak hagyj békén! - adom be a törülközőt, teljesen jogosan. - Én nem vagyok katona, soha nem is voltam, és még éveim vannak addig. Nem tudok ekkora nyomás alatt létezni.
- Hyungsik, te mégis, milyen nyomásról beszélsz? Még nem is történt semmi. Hogy adhatod fel alig pár óra alatt?
- Így - vonok vállat, ennyivel letudva a dolgot. Mély sóhaja jelzi számomra, hogy elfogadta a válaszom, és még azt is meg merem kockáztatni, hogy többet nem fog engem zaklatni.
- Szép ház - változik meg hirtelen a hangulata, ahogy elkezd körbenézni. A konyha felé véve az irányt, alaposan szemügyre vesz mindent, de engem csak a pofátlansága zavar, hogy mégis, mi jogon csinálja ezt?! - Egyedül élsz?
- Nem - eredek a nyomába.
- Kivel? - nyit be egy szekrénybe, hol a tányérok vannak. Ennek meg mi baja lett? Ide akar költözni?
- Édesanyámmal.
- És ő hol van most? - les be sorba az összes szekrénybe. Le fogom ütni…
- Kórházban - erre már várnám a gúnyos megjegyzést, hogy “biztos miattad”, vagy “meg is értem”, de nem, tovább folytatja a faggatásom.
- És addig ki látja el a lakást? Ki vásárol be, ki fizeti a számlákat?
Tehát ide akart kilyukadni… Csak az a gond, hogy lényegében igaza is van. Részben emiatt vállaltam a munkát, nem adhatom fel már most.
- Miért jöttél? - kérdezem meg az egyértelműt, ezzel megszakítva kutakodását.
- Érted.
- Tíz perc, és mehetünk. Ne forgasd fel a lakást - vonulok be a szobámba összeszedni magam.
Vannak dolgok, amikre lehetetlen felkészülni. Nem mondom, hogy türelmes ember vagyok, ezek után meg senki nem hinné el, hogy kitartó, de lelkem az van. Testem meg főleg, ami nem bírja a túlzott terhelést. És ez kit nem érdekel? Pöcsfej Kapitányt…
A kocsiban figyelve az elsuhanó tájat, már a végrendeletem utolsó bekezdésénél tartok, mikor megérkezünk a kiképzőtáborba, ahol előző nap is jártunk. Tekintetemet nem kerüli el a három kutya sem, kik főnökük érkezésére rögtön haptákba vágva magukat tisztelegnek, mindennemű érzelmet maguk mögött hagyva.
- Előkészítettetek mindent? - indul meg a nagy kapu felé, mely ma ugyanolyan távolinak tűnik, hiába áll most másik temérdek kocsi is idebent.
- Igen!
- Ennek örülök - szaporázza meg lépteit, ám ezúttal beérve nem az épületekhez megyünk, hanem az udvar egy hátsóbb részéhez. Rengeteg féle eszköz van itt, mit többnyire megmászni, vagy megkerülni, esetleg elmozdítani kell, de az is lehet, hogy tökre mást csinálni, én mégis biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék bármelyikre is. Azonban az, hogy itt megálltunk, csak rosszat jelenthet. - Hyungsik.
- Mi van?
- Kezdheted - bök előre.
- És mégis mit?
- A pályát.
Kicsit kezdem emberileg elfogadni Jisoot, ami a hatalmas türelmének köszönhető, viszont nekem ebben így semmi szórakoztató nincs, ami nem viszi előrébb kettőnk kapcsolatát illetően.
- Az egészet? - képedek el, hiszen ez lehetetlen.
- Pontosan.
- Oké, hol a kamera? - kapkodom a fejem, az említett tárgyat keresve. - Ez lehetetlen, nincs ember, aki erre képes lenne!
- De te az leszel, úgyhogy indulás.
Percek telnek el, mire leesik, hogy ezt komolyan gondolta, ezért nagyon más választásom nincs, mint nekiindulni a feladatnak és az első célállomásnak kitűzött autógumikon átugrálva, egy nagyjából két méter magas falig jutni, hol ingázó kötélháló segítségével lehet átmászni. Nagy nehezen teljesítve azt, egy kisebb medencével találom magam szembe, mi előtt egy alacsony választék van.
- Ezzel mit csináljak?! - kiabálok hátra.
- Ugord át.
- Aha, jó! - teszek pár lépést hátra, s ugyan semmi esélyt nem látok arra, hogy sikerülhetne, megpróbálom véghez vinni. Elrugaszkodva a medence szélétől, kinyújtott lábbal közeledek a fa szerkezethez, minek kecsesen nekivágódva landolok a vízbe. - Segítség! - kezdek el kétségbeesetten csapkodni a felszínen. - Nem tudok úszni! - kapálózok az életemért küzdve, mire valaki meg is fogja a kezemet.
- Leér a lábad - tudatja velem egy mély hang, ezért én talpamat a talajra helyezve, derékig kiemelkedek belőle.
- Kösz - vetem oda a legcsendesebb tagnak és kimászok, ami a megnövekedett súlyomnak hála nem a legegyszerűbb dolog, de ennyi még belefér. Ami rosszabb, hogy mindjárt megfagyok! - És ezt akkor mégis hogy kellett volna? - nézek hátra Pöcsfej Kapitányra, ki önelégült mosollyal méreget engem.
- Yongguk, ha már ott vagy, mutasd meg neki.
- Ennek az a lényege, hogy lendületből viszed végig a pályát, így mikor ide érsz, a lá-
- Jó, nem érdekel, csak haladjunk - töröm meg monológját, ő pedig elfogadva, hogy nem vagyok rá kíváncsi, elhátrál, hogy lendületet véve, felugorjon a fa szarra és onnan le a földre, de olyan kecsességgel, mintha mi sem lenne egyszerűbb. Cinikusan megtapsolva a produkciót, kikerülöm az akadályt - amit valószínűleg újra meg kellene csinálnom -, szintet lépek, akár egy Pokemon.
Egy palló, vagy hogy a fenébe hívják vár, ami legalább négy méter hosszú és egy nagy adag sár felett vezet át, ami szép, meg minden, de nekem csúszik a cipőm a víztől, ezért belepottyanok, akár egy tehetetlen kirakati bábú. A valaha tanult legcifrább szavaimat elővéve vergődök partra, hogy ott ugrálva egy ideig, lerázzam magamról a lehető legtöbb dzsuvát, és haladok tovább, ezt is kihagyva.
A végére egész jól belejövök, hogy különböző anyagú és állagú cuccokkal van tele a ruhám, valamint minden testnyílásom, a sok esésről nem is beszélve. Lényegében, a fél pályát kihagytam, mert vagy lehetetlen, vagy lehetetlen. Vagy teljesen lehetetlen.
- Ha már ilyen ügyesen véghez vitted a számodra kirendelt feladatot, azt még csináld meg - mutat egy nagyjából három méter magas téglafalra. Még csak most értem be a célba, minimum egy kilométert gyalogoltam, de még csináljam ezt, csináljam azt…
- És, mégis, mit?
- Szerinted, mit? Áss át alatta.
- Dehát ez beton! - ugrik feljebb a hangom, miközben bemutatásként meg is paskolom az alattunk húzódó földet.
- Meg kell mászni, Hyungsik. Megmászni.
- Hogyne! - állok a monstrum elé, jelzési célzattal felnézve rá.
- Kit szeretnél, melyikőjük mutassa be?
- A gyerek! - vágom rá gondolkodás nélkül, ki erre egy halk kacajt hallatva lép ki a sorból. Arrébb tocsogok, hogy helyet biztosítsak neki, és csendesen figyelem. Csak remélni tudom, hogy végre ebbe belebukik.
A srác lábait kitámasztva, éppen csak egy pillanatig vár, hogy aztán nekirugaszkodva fusson teljes erejével a falig, aminek azt hittem, hogy lazán nekiszalad, ám ehelyett előtte felugorva, a tetejére kapaszkodik és felhúzva magát, egyszerűen csak átvetődik a másik oldalra, akár egy filmbéli szuperhős. Irigylésreméltó ez egy tinitől…
Mély lélegzetet véve emlékszem vissza izmainak minden rezdülésére, hogy tökéletesen leutánozhassam a mozdulatsort, azonban mikor éppen csak elkapom a peremét, közben lefejelve a falat, valahogy elmegy minden életkedvem, arról nem is beszélve, hogy nekem csúszik mindenem, ezért seggreülés lett a vége.
- Jó, feladom, elég volt! - kaparom össze magam a talajról.
- Menjünk be, adok ruhát, aztán folytatjuk máshol - fordul meg Jisoo, teljesen figyelmen kívül hagyva engem és a szenvedésemet.
- Mégis, hova be?! - sietek utánuk.
- Az öltözőbe.
- És milyen ruhát?
- Amit felvehetsz…
- De kiét?
- Az enyémet.
- Na, az ki van zárva! Én nem fogom a te gönceidet hordani.
- Pedig, ha körbenézel, a testalkatod az enyémhez hasonlít a legjobban.
- Ilyet még csak ne is mondj! - szólalok fel, de ő nem mond többet, csak halad tovább, be az épületbe. Felmenve egy lépcsőn, csupán csak ketten maradunk, ami idegesítő és zavaró egyben, de mikor benyitva egy ajtón, valami szekrénysorhoz megyünk, már kifejezetten feszélyez a dolog. Sötét van, ha baj lenne, nem tudok hová menekülni, és ez az ember elmebeteg.
- Tessék - nyom a kezembe egy nagy kupacot. - A tusoló arra van - mutat balra és ennyivel letudva a dolgot, már el is tűnt, mint aki itt sem lett volna.
Bizonytalan léptekkel indulok meg abba az irányba, és a nyikorgó ajtón belépve, sok keresés árán még egy villanykapcsolót is találok. Idebent egyszerre több zuhanyrész van, mindegyik mellé kitéve szappan, meg kefe. Az elsőt becélozva szabadulok meg gyorsan a cuccaimtól, hogy a meleg víz alá állva folyathassam le magamról azt a több réteg koszt, amit mostanáig sikerült felszednem. Mivel volt olyan jó fej, hogy törülközőt is adjon, alaposan átdörgölöm nyirkos testem, és ugyan szájhúzva, de felveszem a bokszer, amit kaptam, valamint a trikót, mire nyílik az ajtó. Reagálni sincs időm, pedig épp küldeném el a halálba, mikor ő a csempéhez vágva engem hajol egészen közel az arcomhoz.
- Na idefigyelj - nyomja le erősen mindkét karomat. - Nem érdekel, ki vagy, vagy ki voltál, az meg főleg nem, hogy honnan jöttél - sziszegi halkan, ám annál vészjóslóbban. Közelségétől felsejlenek bennem a régi érzések. A szívem még emlékszik rá… - Szorít az idő, és ha nem akarsz kipurcanni, sürgősen összekapod magad, ugyanis ez nem csak rólad szól. A szaros kis életed semmit nem ér, úgyhogy hagyd abba a nyafogást és bizonyítsd, hogy férfi vagy, ha nem akarsz az én kezem által meghalni, világos?! - emeli fel a végén erélyesen a hangját, én azonban megmukkanni sem tudok a hirtelen váltástól. Ez lenne az igazi énje? Miért most fenyeget, mikor nincs itt senki? Legális egyáltalán? - Csipkedd magad, mert még vár az elmélet, este pedig csapatépítő tréninget tartunk - tér vissza normális vonásaihoz és még utoljára egy dögölj meg nézést küldve, egyedül hagy összezavarodott gondolataimmal.
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése