Csak egy játéknak indult, de azt hiszem kezdem elveszíteni az irányítást…
- Kaja szaaaaag - érkezik meg elsőnek az ébredezők közül Hoseok, célirányosan helyet foglalva az asztalnál.
- Illat - javítom ki, letéve elé a még meleg tojásrántottát.
- Szeretsz, ugye? - mereszt rám kiskutya szemeket, előre elárulva vele szándékát.
- Téged a legjobban - mosolygok, ezzel elvéve a dolog komolyságát. - De mi kell, hyung?
- Inni. Nagyon sós lett, csak nem szerelmes vagy? - vigyorodik el, mintha épp tetten kapott volna.
- Dehogynem. Beléd - veszek ki egy üdítőt a hűtőből és teszem le elé.
- Reméltem is - kacsint rám, s nekifog elfogyasztani reggelijét, mit sem sejtve afelől, hogy az én szavaim mögött jelentősen több igazság van, mint azt hinné, és pont ezért is merem kimondani. Mert ez ugyebár csak viccelődés…
Szép lassan mindenki bekászálódik, így amint felszolgáltam az össze ételt, én is leülök enni, pont Hoseokkal szemben, mint ahogy az általában lenni szokott. Olykor felpillantok még kissé álmatag arcára, kócos tincseire, fáradt mozdulatain elmerengve, de mivel nagy a hajtás, sietni kell forgatásra, nincs sok időnk. A többiek után elpakolok, s nem azért, mert kötelességem lenne, csupán igyekszem megkönnyíteni a csapat életét azzal, hogy az ilyen dolgokat magamra vállalom, majd rohanok is átöltözni, hogy ne maradjak le. Ennek ellenére mégis utolsónak érkezek a kocsihoz, de Hoseok volt olyan kedves, és megvárt, mert én vagyok hátul középen, ő meg kívül, ráadásul amúgy is mindig húzza a száját, ha valamelyikünk miatt ki kell szállnia.
- Aludhatok rajtad? - kérdi meg, de a feje azért már a vállamon pihen.
- Majd este…
- Azt mifelénk nem alvásnak hívják - hallom ki hangjából somolygását. Igazából mi ezt minden gond nélkül csináljuk a srácok előtt is, hisz tudják, hogy ez csak poén, mibe olykor ők sem restek becsatlakozni.
- Gondolod? - fordulok oldalra, mélyet szippantva ezüstös hajának illatából.
- Tudom…
- Anya, én is - dől rám a másik oldalról Changkyun, ezzel kettejük közé szorítva engem. Nem kell két perc, mire a két lustaság elalszik és versenyt horkolva a fülembe lehetetlenítik el számomra a kikapcsolást, tetézve azzal, hogy Hoseok bal keze a lábamra siklik és befúrja ujjait a kettő közé, szinte átkarolja a combomat, mintha valami plüss lenne. Melegem van, a fejem egész biztos rák vörös és ide hallom szívem kétségbeesett dübörgését. Megakarom ragadni a percet, amiért ilyen közel van hozzám, mégis elakarom tolni, mert utálom magam, amiért ennyire könnyen össze tud zavarni, ráadásul szándékán kívül.
Viszonylag hamar odaérünk a mai helyszínre, de éppen csak kiszállunk a kocsiból, máris kezelés alá vesznek minket, mivel adnak a fáradtaknak még némi pihenő időt, én azonban csak tükörbéli önmagam figyelve próbálok rájönni, hogy mi lenne a helyes megoldás. Hoseok minden, csak nem meleg, ráadásul ha az is lenne, miért pont én kellenék neki? Ez az egész annyira abszurd, hogy szinte már fizikálisan fáj. Nem azért tölti a fél életét a kondiban, hogy egy hozzám hasonló srác gerjedjen rá, hanem, hogy bejöjjön a csajoknak, és ez a természetes.
Végezve a arcommal, kapok egy sötét farmert és egy fehér inget, valamint egy piros blézert hozzá, amikkel elvonulok átöltözni, lehetőleg úgy, hogy ne tegyem tönkre az elkészült hajamat és sminkemet, bár még úgyis igazítanak rajta. Igyekszem az előttem lévő feladatokra koncentrálni, és viszonylag megy is, így mire végzek az öltözködéssel, már nagyjából rendeztem magam és szép lassan elindulok visszafelé. Az ölemben lévő cuccaimat mustrálva haladok a szűk folyosón, s minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy neki megyek valakinek, de rögtön észlelve a bajt, mélyen meghajolok, felpillantva áldozatomra.
- Bocsánat, hyung - nyelek egy nagyot, végignézve fekete trikóba bújtatott, izmos felsőtestén, széles mellkasán, vastag felkarján, mosolygós ajkain, ijesztően világos szemein és tökéletesen beállított ezüst, kékes haján. Imádom az eredeti, meleg íriszeit, ezért a kontaktlencse nem is szimpatikus, azonban nála semmivel nem lehet rontani az összképet. Még mielőtt észrevenné, hogy nagyon bámulom, hátrébb lépek fullasztó közelségétől és nem túl feltűnőek a falakat kezdem tanulmányozni. Mert ugye ez nem feltűnő…
- Semmi gond - lapogatja meg a vállam és kikerülve engem, megy tovább, a dolgát intézni.
Ennyi ember közül pont Hoseoknak kellett nekimennem, igaz?! Ez egy jel, méghozzá arra, hogy ideje leszállni a realitás talajára, mert csúnyán megüthetem a bokám.
Mire engem emberi formába varázsolnak, Changkyun és Jooheon részeivel végeztek is, így nekem csak Minhyukot kell megvárnom, aztán enyém a teljes figyelem. Nem teljesítek valami rózsásan, de a sok ismétlésnek köszönhetően születik néhány olyan részlet, amit fel lehet használni, bár gyötör a bűntudat, hogy az enyémmel majd’ egy órát szenvedtünk, miközben a többieknek alig volt húsz perc.
- Hyung, eljössz velünk enni? Innen nem messze volt egy kis büfé - áll mellém Jooheon, valamerre a távolba mutatva.
- Aha, csak előszedem a telefonom, meg a pénztárcám. Elkéredzkedtetek? - indulok meg a táskámhoz az említett dolgokért.
- Igen, meg szóltunk, hogy te is jössz.
- És ha nem mentem volna? - teszem zsebre őket, s már megyünk is a kijárathoz.
- Akkor úgyis látják, hogy itt vagy - von vállat.
- Meg annyira mindegy - ér be Changkyun a másik oldalamra helyezkedve.
- Azért nem… Mennyire megyünk ki?
- Itt a parkoló végében van, tehát még a területet sem hagyjuk el - rántja ki a nagy, nehéz, fehér ajtót és megtartva azt, előre enged minket.
- Szerencse - sóhajtok egy nagyot a hűvös levegőre érve.
- Mostanság feszültnek tűnsz. Van valami baj? - vonja össze szemöldökeit Jooheon, tőle szokatlan komolysággal fúrva tekintetét az enyémekbe, ez azonban sokáig nem tart, mert a kocsik közt szlalomozva félő, hogy nekimegyünk egynek.
- Azt hiszem kezdek fáradni…
- Beteg leszel? - tapad hirtelen Changkyun tenyere a homlokomra, mit egy hálás mosollyal konstatálok.
- Csak nem.
- Reméljük is - válaszol a vörös, s amint elérjük a kicsiny bódét, mindenki elkezdi a választékot kémlelni és szép lassan kikérjük az adagjainkat.
- Kaphatok hozzá egy kenyeret? - emelem fel a forró, műanyag tálba helyezett ramyunt.
- Persze - nyújt át egyet a kosárból a kedves asszony, mit bunkó módon a számmal veszek el, mert nem maradt mivel megfognom, és egy bólintással hálálom meg.
- Hyung, hogy tudsz még ehhez is kenyeret enni? - kapja ki a számból Jooheon, mert neki maradt szabad keze a kis tál hús mellett.
- Csak szeretem.
Befelé egyedül én nem eszek, mert minden koncentrációmat az köti le, hogy ne öntsem ki a levest, míg a többiek nyom nélkül tüntetik el az adagjukat az épület bejáratáig. A teremben egy székbe ülve, vissza kapom a kenyerem és a tálat az ölembe téve, nekilátok az evésnek.
- Én is kérek - huppan le mellém Hoseok, én meg kérdés nélkül átnyújtom neki az egészet.
- Kész vagy már?
- Ja, vagy öt perce - lapátolja befelé, mintha már napok óta nem látott volna kaját, így én csak a kenyeremet rágcsálom. Már megszoktam tőle, hogy mindig belekontárkodik az ebédembe, úgyhogy egyáltalán nem zavar. Csak miatta kérek általában nagy adagot. - Azt is - nyújtja felém a nyakát, hogy harapni tudjon a kenyeremből, majd utána kettőnk közé emeli a tálat és merve belőle, a szám alá tartja.
- Milyen cuki vagy, hogy megkínálsz a saját ételemből - fogadom el lesütött szemekkel.
- T’om - nyammog tovább. Pár pillanatig zavarosan meredek a kenyeremen keletkezett harapásnyomra, ám végül eldöntve, hogy nem veszek róla tudomást, már sokszor előfordult, folytatom a csócsálást. - Innit nem hoztál?
- Van kint mindenkinek víz - mutatok az asztalra a neveinkkel felcímkézett, felül kiszúrt, szívószálas üvegekre. - Meg leveshez minek?
- Mindenhez kell…
- Sokat iszol.
- És sokat is pisilek, amiben akár segítségemre is lehetnél - villant felém egy sármos mosolyt.
- Majd szólj, ha kell.
- Te leszel az első.
- Az első? Mert még kik? - tetettek meglepettséget, egészen beleélve magam a játékba. Mert ez most tényleg az.
- Ha te azt tudnád~
- Hát kösz - fordulok el sértetten, mire megérzem állát a vállamra nehezedni.
- Na~, édes, ne duzzogj. Nekem csak te vagy - veszi elő legaranyosabb hangnemét, ezzel vészesen magasra taszítva pulzusomat.
- Az jó - hajtom le a fejem és inkább már csak aprókat harapdálok a kenyérbe, el sem húzva a számtól, de részemről lezártnak tekintjük a témát. Túl sok, valahogy le kéne szokni erről…
- Baj van? Egy ideje furcsán viselkedsz - kérdez rá ő is arra, ami kint már elhangzott. Talán tényleg van valami.
- Nincs, de most ki kell mennem, ne haragudj - állok fel, letolva magamról őt és kezébe nyomva a kenyeret, kisietek a mosdóba, kis híján már sírva saját esetlenségem miatt. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?!
Megtámaszkodva a csapnál, hiába próbálok gondolkodni, a fejem zavaros, ráadásul fáj is. Szédülök. Haza szeretnék menni, minél messzebb Hoseoktól, aludni végre egy nagyot, hátha az segítene, de tudom, hogy hiába a remény, ez nem megoldás hosszútávon.
Miután sikerül könnyeimet bent tartani, ezzel sem elkenve a sminkemet, csendesen visszaosonok a terembe, ahol ő még mindig az evésbe mélyedve mereng valamin, így célirányosan Minhyukhoz sietve, szorosan átölelem.
- Minhyukkie, szeretgess… - fúrom arcomat a nyakába, mire karjai körém fonódnak.
- Mesélj, mi a baj? - kérdi szeretetteljesen, finoman simogatva a hátam.
- Semmi…
- Tehát minden - mosolyog, én meg bólogatva helyeselek. - Én következem, úgyhogy addig szedd össze magad, és utána megbeszéljük, jó? - tol el kicsit, kezeivel két vállamra fogva, hogy így tudjon szemeimbe nézni.
- Jó - fogadom el, hogy most ejtett és ugyan ott maradva figyelem, ahogy a kamerák elé lép, majd belekezd a részébe.
- Ha törődés kell, miért nem hozzám jössz? - nehezedik rám két kar, mitől ijedtemben egy pillanatra teljesen ledermedek. - Azt hittem szeretsz… - szipog még párat a hatás kedvéért.
- Hyung… Ne csináld - lépek el, mitől kénytelen levenni rólam a súlyát.
- Kihyun, komolyan furcsa vagy - ragadja meg a karomat Hoseok, ezzel kényszerítve maradásra. Én azonban akkor sem fordulok felé.
- Engedj el kérlek - motyogom magam elé.
- Miért?
- Mert…
- Ez nem válasz, normális magyarázatot adj.
- Hyung, csak nincs kedvem most ehhez. Ennyi! - akadok ki a kelleténél is jobban, ezzel felhívva magamra pár ember figyelmét, de rögtön rendezve vonásaimat, veszek egy mély levegőt és újra nekifutok a dolognak. - Sajnálom. Fáradt vagyok - hárítok.
- Aha - ereszt el összevont szemöldökkel.
- Bocsáss meg - kerülöm ki, távozva a helyiségből. Utam egészen a parkolóig vezet, némi lehűlés reményében, de arra nem számítottam, hogy ennyire nagyon hideg van. Nemrég voltam kint és nem fagytam jégcsappá, most azonban viszonylag sok esélyt látok rá, ami kedvezőtlen lenne a csapatot tekintve, így csupán kevés időt töltök el a friss levegőn, mert mégiscsak szükségem van rá. Eddig nem volt semmi baj, sőt, egész könnyedén viseltem ezeket a mindennapos szórakozásokat. Mi történt?
Leguggolva a falhoz, lustán figyelem a néha-néha elhaladó autókat, kóbor macskákat, sétáló embereket, leszálló madarakat, s mikor épp mi akad. Menekülni vágyok a saját érzéseim elől…
- Kihyun! - rohan ki az ajtón Minhyuk, meglehetősen idegesen nézelődve körbe. Már pont szólnék neki, hogy hol vagyok, mikor észrevesz és hozzám rohanva húz fel a földről, hogy egy dzsekit a hátamra terítve szorosan átöleljen. - Kihyun, az ég áldjon meg, ne csinálj hülyeségeket! - dorgál, agyonnyomorgatva.
- Bocsánat - döntöm fejemet a vállára és szívem szerint így állnék egész nap, de ő elhúzódik és elkezd befelé vonszolni.
- Hyung - gyűlik körém a két rapper és Jooheon egy kávét nyújt át nekem, mit hálásan el is fogadok.
- Köszönöm - kortyolok a gőzölgő italba.
- Hoseok vette, de ő nem tudom hova ment - jegyzi meg, míg Minhyuk egy székhez vezetve ültet le rá. Ijedten pillantok körbe, de tényleg nincs idebent, ami kissé megkönnyebbüléssel tölt el.
- Srácok, magunkra hagynátok egy kicsit?
- Persze - bólintanak mindketten és már mennek is el, hogy kettesben lehessünk, eddig még ismeretlen okokból, de hangjának komolysága aggodalomra enged következtetni.
- Nekem sem mondod el, igaz? - fordul most felém.
Szégyellem. Szörnyen szégyellem, hogy fiú létemre egy másik fiúba vagyok szerelmes és főleg, hogy a saját bandám egy tagjába. Tudom, hogy Minhyuk megértő, vele bármit meglehet beszélni, de ez egy olyan téma, amit még lehet ő sem fogad be egykönnyen. Áltathatnám magam, hogy az Minhyuk érdekében tartom meg titkomat, pedig valójában én vagyok a gyáva… Amíg nem kezdtük el pár héttel ezelőttig egymást ilyen módon húzni, fel sem merült bennem, ám megérezvén a szeretetet - még ha nem is igazi -, már nem volt megállás, menthetetlenül sóvárogni kezdtem utána.
Mély hallgatásom válasz a kérdésére, pedig eszem ágában sincs megbántani őt, így ennek érdekében megpróbálom menteni a menthetőt egy sovány hazugsággal.
- Dehát nincs mit - erőltetek ábrázatomra valami mosolyfélét, mire egy értetlen grimasz a válasz.
- És ha lesz, elfogod?
- Persze.
- Ajánlom is - veti át vállamon a karját és rám nehezedik, majd fejét az enyémnek döntve pihen kicsit, míg tovább nem indulunk a fotózásra.
A kocsiban Hoseok bedugta a fülét és az ablakon kifelé nézelődve énekelt, amit egy könnyebb napomon még értékelni is tudtam volna, de ma csak bordáimat ostromló szívem maradt, amivel jobb nem büszkélkedni. Már az is zavart, hogy a lába az enyémhez ért, amiért szinte szegény Changkyunra másztam, de ő nem szólt érte, tehát maradtam ennél. .
A csoportos képeken Hyunwoo és Hyungwon közé kerültem, meg volt egy közösöm Minhyukkal, de ha máskor nem is, ezekre az időkre el tudtam felejteni a gondjaimat, hogy őszintébb mosolyt tudjak villantani a kamerának, mint ami ebben a zavaros időben eleve telik tőlem. Bár nem volt túlságosan kimerítő napunk, én hazafelé végig aludtam, pedig mégcsak nem is jellemző rám.
Vacsorára valami könnyű ételbe kezdek, mert a banda egy része fogyózik - élen Hoseokkal -, és inkább ki is hagynák, minthogy fél kiló felcsússzon rájuk, azt meg ugye nem szeretném. Igaz, már kis híján kettőt látok mindenből, fázom, valamint a lábaim sem akarják az igazamat, de még kitartóan szeletelem a zöldségeket.
- Kihyun - csapódik a hátamnak, s a szőke hajkorona rögtön el is árulja ki, ha a hangjából nem esett volna le.
- Hm? - sandítok rá a vállam felett.
- Kész vagyok, menj zuhanyozni, addig csinálom - áll mellém és veszi ki a kezemből a kést, mi ellen hirtelen tiltakozni sincs időm.
- Biztos?
- Hess - tologat arrébb, mire elmosolyodva távozok is a szobámba, hogy összeszedjek valami alvós cuccot, ezúttal egy kék rövidnadrág, valamint egy halványsárga, kinyúlt póló formájában.
A melegvíz különösen segít ellazulni és kicsit száműzni a gondjaimat, ami miatt legszívesebben ki sem szállnék alóla, de hagynom kell másoknak is, valamint a vacsora rám vár, Minhyukkal az élen, tehát egy gyors tusolást követően rohanok vissza a konyhába, ahol már többen türelmetlenül ücsörögnek az asztal körül.
- Mindjárt kész, ülj le.
- De me-
- Nem! Ül!
- Jó, jó - foglalom el a helyemet, beletörődve, hogy feleslegesen siettem, mert Minhyukkie van olyan kedves és elkészíti helyettem.
Ugyan az étel finom lett, nekem mégsincs étvágyam, így pár falatnál több nem fogy a tányéromból, ezzel újfent felhívva magam aggódó társaim figyelmét.
- Hyung, tényleg beteg vagy? - néz először rám, majd a majdhogynem érintetlen tálamra Changkyun.
- Nem - hazudom, pedig már kezdem érezni, hogy ennek bizony nem lesz jó vége. - Megyek aludni. Jó éjszakát - állok fel, otthagyva mindent és mindenkit, mielőtt mélyebben belemehetnénk a témába.
Alaposan beburkolózom a takarómba és kényelmesen elhelyezkedve, egyszerűen csak átadom magam a várva várt pihenésnek, ami közel sem akar annyira könnyen jönni, mint először hittem. Az orrom be van dugulva, a torkom elkezdett fájni és sehogy sem jó.
- Hyung, alszol? - nyit be nem sokkal később csendesen Jooheon.
- Igen…
- Kell valami?
- Nem.
- Oké - csukja be maga mögött az ajtót és halk léptekkel az ágyához sétál, hogy felvéve telefonját, elfeküdve nyomkodni kezdje.
Valamennyit sikerül aludnom, de az állandó ébredés és nehézkes légzés egyáltalán nincs segítségemre, minek köszönhetően hajnali fél három körül megunom a semmittevést, s mivel nem szeretném Jooheont felébreszteni, összeszedem a laptopom és csendesen lemegyek a nappaliba, hol a kanapéra telepedve keresek valami néznivalót, ami elterelné a figyelmemet.
Lábaimat felhúzva, a karfára teszem a gépet és térdemre hajtva az állam, már jelentősen jobb kedvel nézelődök, mire találok is egy romantikus filmet. Egész könnyen belemélyedek, ugyanis ritkán van időnk ilyesmire, pedig remek kikapcsolódás és néha tényleg szükséges, hogy oldja a stresszt.
Egyszer csak azt érzem, hogy süpped mögöttem a kanapé és valaki letelepedve, félig rámdőlve teríti testem köré takarójának egy részét. A gesztusból Minhyukra tippelnék, ám megérezve izmos karjait és bódító illatát, légzésem azonnal megszaporázva pillantok le rá.
- Hyung…
- Miért vagy itt? És ne is álmodj róla, hogy engem is beetetsz a nincs semmi baj dumával - mondja rekedtes hangján, még kissé álmatagon.
- Kérlek hagyj - húzódnék előrébb, de nagyon nincs hova és ő sem enged egyre szorosabb öleléséből.
- Miért csak engem zavarsz el egész nap? Tudod, fáj ám. Már nem szeretsz? - kéri némi sértettséggel, ami teljesen jogos, elvégre én vagyok a furcsa.
- De…
- Rossz válasz.
- Akkor mit vársz?
- Ne azt mondd, amit elvárok, hanem, amit valójában gondolsz - hátrál el, de ahelyett, hogy hagyna menni, ujjai a karomra fonódnak és magával szembe fordít.
- Nem gondolok semmit - kerülöm szándékosan tekintetét, mi a mellettem erős fényre vett laptop monitorjában megvillanva tükrözi vissza meggyötört énem.
- Azt hittem barátok vagyok. Mi változott? - Fáj… Hoseok, fáj, hogy csupán barátok vagyunk.
- Semmi.
- Akkor miért nem mondasz el semmit?
- Mert jobb így mindenkinek… - lehelem magam elé, s tán meg sem hallotta, de már teljesen mindegy.
- Szerinted, vagy mások szerint is? Mert részemről egyáltalán nem jó…
- Hyung, meg kell értened - húzódom a lehető legkissebbre, közben fokozatosan letornázva a paplant is.
- De nem értem! - förmed nekem, ám észrevéve, hogy ezzel csak a frászt hozza rám, furcsán elmosolyodik és elkapva a két bokámat, beránt maga alá. - Mit titkolsz, vattacukor? - utal rózsaszín tincseimre és egészen közel hajolva hozzám mered arcomba, mitől egy pillanat alatt eltörik a mécses és érthetetlen okokból felzokogok.
- Neeee - tiltakozok, két tenyerem a mellkasára nyomva, ám könnyeim elhomályosítják a látásom, remeg mindenem és erőben esélyem sincsen.
- Jézusom, Kihyun, komolyan megijesztesz - vezeti egyik karját alám és felhúz magához, fél kezével tartva saját súlyát, a másikkal meg enyémet. - Mostmár kivele, hogy mi van, mert így nem tudok segíteni.
- Nhem ihsh… khelh - hüppögöm trikójába, hátán hevesen markolászva a gyenge anyagot. - Nhenmh thu… thudnálh.
- Miért nem? - lágyul el, sokkal inkább ölelve, mintsem csupán megtartva.
- Mherth miathad vhanh - próbálom kinyögni érthetően, de a hüppögéstől értelmét veszti.
- Miattam?
- Ighenh…
- Mit tettem?
- Elh.. elhérthed, hogyh behlédh szheresshek - dörzsölöm könnyes arcomat mellkasába.
- Ajj, de buta vagy - ereszkedik le nevetve, immár félig rámnehezedve. - És ezt volt olyan bonyolult elmondani? - simítja hátra a hajamat. Bólogatással válaszolok, ennél többre már tényleg nem futja. - Szerinted én csak viccből szoktam veled flörtölni?
- Mih?
- Látod, most nekem kéne megsértődnöm, amiért nem veszel engem komolyan. - Mély csend, nem tudok erre mit válaszolni. Tényleg van rá esély, hogy szeressen engem? Nem tudom elhinni, elvégre itt csak rólam van szó… - Ennyi volt a baj? - Újabb bólogatás. - Dehát ez nem baj, sőt! Annyira boldog vagyok! - hajol le és ajkát az enyémre tapasztva zavarja össze szerencsétlen, megkínzott ketyegőmet. Pár pillanatig így marad, aprókat szuszogva, majd egy cuppanós puszival elvállva, beljebb lököd és elterül mellettem.
- Beteg vagyok, hyung - jegyzem meg halkan, még mindig hitetlenül meredve rá.
- Annál jobb, mert ha én is az leszek, nappal lesz időnk beszélgetni.
- Mi-
- Alvás - csukja le a gépemet és eligazgatva rajtunk paplanját, közelebb kúszva átkarol. - Már nem kell aggódnod, itt vagyok neked - csókol homlokomra és kényelmesen elhelyezkedik, kicsit lejjebb igazgatva engem, így megadva a lehetőséget, hogy hallhassam mennyire dübörög az ő szíve is, ezzel bizonyosságot adva szavainak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése