JaeGuk - Zsákutca - 1 rész

Youngjae pov

Egy bizonytalan lépést előre téve, tekintetem rögtön az ágyon, illetve a mellette megrogyva ülő férfin akad meg, ki tenyerei közt tartva a fekvő fiú kezeit, valamit hangtalanul ismételget, mi már csak szája szabálytalan mozgásából sejthető. Nem tudom kicsoda ő, s a másik arcát nem is látom, így valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság közelebb vonzva veszi át felettem az irányítást, ám mivel nem akarom megzavarni őt, ezt a lehető legcsendesebben teszem. A Nap már igencsak lemenőben van, ezzel rózsaszínesre festve a kórházi szoba egyébként makulátlan fehér termét, mit egyedül a gépek egyenletes pittyegése tölt be, ezzel valamiféle hátborzongató hangulatot kölcsönözve a pillanatnak. A fekvő fiú arca több helyen zúzódva van, a szájából cső lóg, a feje bekötve, de ezektől eltekintve is siralmasan fest a maga halvány árnyalatával. Maximum pár órát jósolnék neki, azonban a legjobbakat remélem.

- Elnézést - szólalok meg, ám mintha mi sem történt volna, a fekete hajú férfi nem mozdul. - Ne haragudj - veszem erősebbre a hangom, de mivel ezúttal sem érkezik reakció, mögé lépve a vállára teszem a kezemet.

Nem tudom hogy kerültem ide, azt sem, hogy mit keresek itt, min igazán segíthetne valaki, de látszólag a férfit nem kifejezetten érdeklem, amit részben meg is értek, bár egy fél perce csak akadna rám…

- Yongguk - lép be egy harmadik személy is, kire rögtön felfigyelve, alig két pillanatig néz rá, hogy újfent visszaejtve fejét, magába roskadhasson. - Semmi? - erre csak egy megfáradt szusszanás a válasz.

- Ne haragudj - próbálkozom be nála is, de megintcsak nem történik semmi. Ők most komolyan nem látnak engem, vagy mi van?!

- Himchan, egyre hidegebb - üti meg a fülemet a fekete hajú kétségbeesett suttogása, ezzel tudatva társával, hogy bizony a fiúnak, mint gondoltam, tényleg fogytán az ideje. Sajnálom szerencsétlent, de ilyen az élet, és valamiért most jobban leköt, hogy én mégis mi a fenét kezdjek magammal?!

-  Fel kell rá készülnöd, hogy lehet nem éli túl az éjszakát - közli a nyers tényeket, óvatosan a szék mellé guggolva. Yongguk nem válaszol, csupán egyre párásodó íriszekkel fürkészi az ágyban fekvő fiú kezét, saját két tenyere közt. - Youngjae... - nyúl a takaróba burkolt lábához, hogy finoman rásimítva intézhesse szavait a minden bizonnyal eszméletlen srácnak. Valamiért szörnyen ismerős ez a név. - Ne hagyj itt minket - csuklik meg a hangja. Egy mély sóhajt követően, rendezi ábrázatát, és folytatja beszédét, ami kezd számomra kényelmetlen lenni, hisz nekem semmi közöm ehhez az egészhez, mellesleg már túl bensőséges bármilyen idegen számára is. - Küzdj értem, Jongupért, Junhongért, Daehyunért és főleg Yonggukért - szorít mondata végén másik kezével a férfi térdére.

Ezt a meghitt pillanatot egy kopogás szakítja félbe, s az illető választ sem várva, csendesen benyit, hogy a küszöbön egy másodpercig megtorpanva elemezhesse a helyzetet, majd éppen csak észrevehetően vállat rándítva csukja be maga mögött az ajtót, és az ágy másik, eddig még szabad feléhez sétál. A madzagokra ügyelve, óvatosan le ül a matrac szélére és a fiú világos barna, némileg vér áztatta tincseit arrébb kotorva tenyerét a homlokán keresztbefutó kötésre tapasztja.

- Jongup és Junhong még ott vannak, mert bár egyértelmű ki hibázott, a papírokat át kell nézni - szólal meg a többieknél lényegesen hangosabban.

- Rendben - bólint Himchan, tekintetét még mindig a fekvő testen tartva. - Daehyun, ettél már?

- Szerinted tudnék? - szaladnak fel szemöldökei, kétkedése jeléül.

- És kávét kérsz? Lemegyek venni - egyenesedik ki és gerincét végigropogtatva, furcsa mód igazgatni kezdi Yongguk haját, ki ere egyáltalán nem reagál. Érdekes egy bagázs…

- Kérek.

- És te? - vezeti ujjait felfelé az oldalt megnyírt fürtökbe, ezzel részben kifésülve az eddig borzolás miatt összeakadt szálakat.

- Nem.

- Sietek - lapogatja meg a vállát és mindennemű nesz nélkül távozik, ezzel súlyos csendet eresztve a helyiségre.

A levegő várakozástól terhes, engem mégsem késztet semmi távozásra. Nincs okom itt lenni, de mivel nem látnak és nem hallanak, talán mégsem vagyok annyira betolakodó. Azonban… ennek a gyereknek nincsenek szülei, vagy mi ez a haveri gárda? Ők tettek vele valamit, és egyáltalán hogy kötött itt ki? Zavaros a kép, önmagamat sem tudom hova tenni, de ha már itt vagyok, csak lehetne hasznom, netán célom, elvégre hajt a kíváncsiság, de van egy olyan érzésem, hogy több közöm van az ügyhöz, mint azt elsőnek hinném.

- Szarul nézel ki - ereszt meg egy keserű mosolyt a szőke, nemrégiben érkezett srác, szavait a még mindig eszméletlen fiúnak szegve. Mit ne mondjak, ez igazán kedves volt… - Ne aggódj hyung, Jae elég erős, hogy ebből is kilábaljon - költözik egy árnyalatnyi jobb kedv a hangjába, minden bizonnyal csak társa megnyugtatására.

- Ha fájdalmai vannak? Ha nem akar már élni? A szülei nincsenek az országban, nem érjük el őket és a többiek rám hagyták, hogy alá írom-e az újraéleszthetőségének a papírját, vagy mikor eljön az idő, hagyjuk menni… - emeli könnyektől csillogó tekintetét Daehyunra, de Yongguk egyáltalán nem tűnik olyan embernek, aki képes lenne mások előtt megtörni, így kétlem, hogy elsírná magát, míg itt van bármelyikük. - Az idő egyre fogy…

- Miért ne kellene újraéleszteni? - morran fel haragosan a szőke.

- Mindegyikkel nő az esélye, hogy maradandóan beteg lesz és azt sem tudjuk, hogy ő akarná egyáltalán…

- Jár neki az esély! Mellesleg, pont ezért kell mást megkérdezni és nem őt, hiszen mégis, ha rajta múlna, szerinted nem akarna velünk lenni többet?! - szűri összezárt állkapoccsal fogai közt, s egy könnycsepp útnak indulván szántja végig sápadt fehér arcát, hogy tompa koppanással a kórházi takaró kemény felületére érkezzen.

- Nem tudom…

- Ezen mit nem lehet tudni?! - áll már fel indulatból. - Hyung, én tisztellek és szeretlek, de ne… semmi esetre se öld meg Youngjaet - fújtat dühödten, és a harmadik férfi pont ezt az időt választja a visszatérésre, két gőzölgő itallal. Hezitálva tér beljebb, de végül a kezébe nyomja az épp kifelé távozó Daehyunnak a kávéját.

- Hagyd, majd idővel megnyugszik…

- Mi jogom van rendelkezni más élete felett? - leheli maga elé, mit már én is éppen csak hallottam.

- Ő nem más, hanem Youngjae. Te vagy a legidősebb, te állsz hozzá a legközelebb és bárhogy is döntesz, tiszteletben fogjuk tartani. Most viszont ki kéne menned rendezni a dolgokat, mert szólt az orvos, hogy van fél órája. Addig vigyázok rá…

Yongguk egy utolsó csókot nyomva Youngjae ujjaira, nesztelenül felkel és lassan, bizonytalan léptekkel távozik a szobából, kettesbe hagyva a barátait…? Nem tudom már ki milyen viszonyban van. Lehet a beteg pont a testvére, vagy valami rokona.

Himchan nem beszél, nem ad jótanácsot, nem vigasztal és még csak le sem ül, csupán magában elemzi a gépek működését, mik a fiút tartják életben.

Lassan húsz perce állok egyhelyben a terem közepén, de ez jelenleg egyáltalán nem megterhelő, pedig máskor az szokott lenni. Viszont kezdek fázni… Ötletem sincs milyen évszak van, hanyas év, mennyi idő, összesen a besötétedett égboltról tudok tájékozódni, de a többiek öltözete elárulja, hogy késő tavasz, vagy kora ősz lehet, mihez a rajtam lévő hosszú farmernak és vékony pulóvernek elégnek kellene lennie. Nem emlékszem a múltra és nem foglalkoztat a jövő, csupán vagyok, és úgy érzem ez így is van rendjén. Az emberek folyton sietnek és aggódnak, pedig mindenre van valami nevetségesen egyszerű megoldás. Erre a helyzetre is. Attól nem lesz jobban a gyerek, ha mellette sírnak, tehát nyugodtan hazamehetnének aludni, és majd telefonál az orvos, mikor meghalt, elvégre elkerülhetetlen, ha van itt valaki, ha nincs.

Yongguk visszaérkeztével hozta magával a fullasztó aurát, ami egészen eddig sikeresen elkerült, ám mellette fokozatosan kényelmetlenebb ez az egész.

- Himchan, menj haza… - ül vissza a székre, pontosan ugyan olyan megtörten, ahogy azt eddig tette.

- Hívsz, ha változott valami? - fogadja el meglepően könnyen, hogy lényegében barátja pont most dobta ki innen.

Egy tompa bólintás, egy megfáradt sóhaj és a távolodó léptek. Senki sem remél, mégis mindenki bízik, de miben?

Minden másodperc egy óra, amit ebben a kicsiny, fájdalommal átitatott, rengeteg halállal megmérgezett szobában kell eltöltenem egy érzelmileg labilis személy társaságában, ki egyáltalán nem tud a jelenlétemről. Ez vajon mennyire reális?

Fel-alá járkálva múlatom az időt, alaposabban körbetekintve a műszereken, másik két üres ágyon, három magasabb és szintén három kisebb szekrényen, de ezek sem tudnak sokáig lekötni, úgyhogy a Yonggukkal szembeni, és egyben Youngjae melletti fekhelyre leülve, egyszerűen csak lóbálom a lábaim, míg meg nem érkezik az orvos.

Szánakozó mosollyal vizslatja a férfit, miközben az infúziós zacskóba nyom kétféle fecskendőnyi, átlátszó folyadékot, minek hatására egy pillanatra megugrik a fiú pulzusa, de szinte rögtön vissza is esik az eddigi lassú tempójára.

Az idegen távozása után Yongguk felélénkül kicsit, de szerintem még ő sem biztos benne, hogy ki tudja nyitni a száját sírás nélkül.

- Youngae… - emeli fel a kezét, hogy hófehér, mozdulatlan ujjait saját homlokára nyomhassa. - Annyira sajnálom… - remeg meg a hangja. - Ezentúl mindenhova elviszlek, csak ne hagyj itt. Nem tudnék nélküled élni - szipog mélyeket. Idegesít ez a név, főleg, hogy folyton ismételgetik és tőlük kifejezetten irritálóan hat. - És Daehyun sem… Tudod, mikor először találkoztunk, nem akartalak a bandába, mert túl törékenynek és esetlennek tűntél, ezért féltem, hogy emiatt sok figyelmet fogsz igényelni, ami elveszi majd a többiektől az időt és a lehetőséget.

Mintha valami hasonló rémlene… Nem tudok hozzá arcot, vagy személyt kötni, de tisztán bennem van az érzés, miszerint egy közösségben valaki a hátam mögött mindent megtett, hogy ne legyek ott. Akkor inogtam meg igazán az álmom beteljesítését illetőn.

- Dae volt az egyetlen, aki melléd állt. A többiek közömbösek maradtak, hisz nem ismertük egymást, ő azonban már akkor ott volt neked, mikor én ellökni akartalak. Minden bizonnyal ennek köszönhető az indokolótlan óvás is, amit feléd intéztem, de ha nem lett volna így, most nem ismerném az erős, kitartó énedet - nézi szeretetteljesen az összeroncsolt fiú arcát.

Kezdem azt hinni, hogy Yongguk meleg, amivel semmi baj, oké, tök jó neki, de én hogy kerülök a képbe?! Szokatlanul rossz őt hallgatni, mégis érdekel, hogy mit akar kihozni ebből.

- A menedzser nem engedett téged lecserélni a hangod miatt, pedig imidzsre lett volna nálad alkalmasabb jelentkező is a vállalatnál. Örülök, hogy akkor velünk maradtál… - csókol a tenyerébe. - Ennek dacára az első évben benned kerestem a legtöbb hibát és ott kötöttem beléd, ahol csak fogást találtam rajtad.

Egy vezető, aki nemhogy segítene, nem hagy kiteljesedni. Az apró kötözködések tettek jobbá és késztettek keményebb munkára, minek hamar meg is lett az eredménye, mégsem ismert el, ami keserűvé tett minden újabb győzelmet.

- A srácok kezdték betegesnek gondolni ezt a mértékű ellenszenvemet és próbálták számodra észrevehetetlennek tüntetni, de van egy olyan sejtésem, hogy ez sosem sikerült igazán - réved oldalra, valószínűleg a saját emlékeiben kutatva. - Nem tudom pontosan mikor fordult a kocka, de amint megéreztem, hogy valami nem stimmel velem, mikor a közeledben vagyok, ez csak több okot adott az utálatra. Már nem kerestelek, igyekeztem figyelmen kívül hagyni téged, és szép lassan felemésztet az elnyomott sóvárgás. Pár hónapra haza mentem, és a többiektől is elköltöztem. Tehát… lényegében cserben hagytam az egész csapatot, a saját hülyeségem miatt, hiszen csak ki kellett volna nyitnom a számat, mint bármelyik felnőtt embernek. De féltem…

Fáj… Az emlékek, amikhez nem tudok embert kapcsolni, mik csak homályos képek és érzések. Ijedtemben kissé megugrok, ahogy a kezemre csöppen valami, majd magam elé emelve bizonyosodok meg a nedves dolog kilétéről. Naivan a mennyezetre pillantok, ám mivel ott nincs semmi, szemeimhez nyúlok, mi igazolni látszik sejtésemet. Hangosan felzokogva húzom mellkasomhoz térdeimet, hogy azokba kapaszkodva marjak a nadrágomba, míg körülöttem szép lassan eluralkodik a káosz. Zúg a fejem, szédülök és a két ágy közti gép csipogni kezd, mire fél percen belül több orvos is beözönlik a szobába.

Yonggukkot hátrébb küldik, hogy rendesen a testhez férjenek és folyamatosan beszélve valamit, lehúzzák róla a takarót, a lenge felsőt és betolva egy kocsit, elkezdik újraéleszteni. Fogaimat összeszorítva ordítok az égető kíntól, mit persze megint nem hall senki, míg a fiú esélyei egyre csökkennek. Három perc elteltével, folyamatos áramütesékkel és állandó oxigénpótlással sem történik semmi, mi végleg megtöri Yongguk eddig még viszonylag szilárd kitartását, s kétségbeesetten a hajába túrva, erősen markol tincseire, majd zokogva rogy a túloldali ágyra, mereven figyelve az orvosokat. Nagyon fázom…

- Van szívhang - lélegzik fel egyszerre az összes itt tartózkodó személy.

A légzésem szép lassan kezd visszaállni normális értékre, ahogy a lelkemet nyomó fájdalom is alábbhagy, magyarázatom azonban még mindig nincs rá, hogy ez miért is volt.

- A szervezete küzd a gyógyszerek ellen - takargatja vissza egy ápoló, egyfolytában a fiú kartonját nézve.- Valaki hozzon egy lázmérőt! - szünteti meg iménti cselekedetét és lerántva róla a paplant, felém, oldalra fekteti, s amint a kezébe nyomják a kért dolgot, másik két orvos siet segítségére, hogy megtartsák. Jó, ezt nem akarom nézni… Amíg nem hallok további mozgolódást, oda sem nézek, ám velem ellentétben Yongguk igen rémülten figyeli az eseményeket. - Huszonkilenc fok. Hemodialízist javaslok, de félő, hogy mire leérnénk, megint elvesztenénk ezeket a minimális életjeleket is.

- Langyos cukoroldat és csövek kellenek, máskülönben a szív megint leáll.

Bár a tekintetem valahol az ablakon van, nem tudom nem észrevenni, mikor egy csomó dolgot, plusz lámpát, szikéket, meg még a fene tudja miket hoznak be, és nekiállnak több helyen műanyag csövet bevezetni a gyerekbe, miközben mégtöbb infúziós zacskót kötnek rá. Legalább fél óra, míg mindent elintéznek és nem folyik több vér, majd megbizonyosodva róla, hogy a fiú értékei rendeződnek, szépen összepakolnak és elhagyják a termet.

Már nem azért, de eddig Yonggukot sem vették észre?! Létezik, hogy ő is olyan, mint én, vagy csak szimplán hidegen hagyta őket a jelenléte, mikor a sráccal foglalkoztak?

- Youngjae - húzza vissza az időközben arrébbpakolt széket és leülve rá, az eddiginél sokkal óvatosabban emeli fel a fiú kezét, hogy tovább melengethesse sajátjai közt. - Akarsz egyáltalán velünk lenni, vagy csak felesleges kínzás ez neked? - törölgeti felsőjébe eláztatott arcát. Amennyire szeretik őt a barátai, én biztosan akarnék a helyében. - Késő már azt mondanom, hogy szeretlek, igaz? - Oké, teljes sokk. Bár számítottam rá, de nem hittem volna, hogy nyíltan kimondja. - Tudom, erre azt felelnéd, hogy te is engem, de én máshogy. Én szerelmes vagyok beléd…

Mivel én is férfi vagyok, valamint akad még némi büszkeségem, ez egyszerre szívfacsaró és gusztustalanul nyálas. A szerencsétlen bármikor meghalhat, ő meg itt szerelmet vall neki?

- A többiek végig tudták, hogy mit érzek irántad és attól óvtak, hogy akár véletlen is kiderüljön, mert úgy gondolták, hogy azután a sok rossz után, amit tettem veled, ezt már igazán nem bírnád elfogadni, amit meg is értenék - engedi el egyik kezével, hogy tenyerét Youngjae - nem tudom megszokni ezt a nevet, valamiért a hideg ráz tőle - combjára helyezze, ám megérezve ott az egyik csövet, feljebb simít a csípőjére. - Emlékszel, mikor a Japán turnén egyszobába lettünk kiosztva? Utána két napig nem szóltál hozzám, mert míg lementél Jonguppal a büfébe, a cuccaid át lettek hordva Dae szobájába, és Junhongé az enyémbe.

Az a baj, hogy ilyesmi nekem is dereng. A megbántottság, a düh és a hála, amiért egy legjobb barát ilyenkor is az ember mellett van és felkaparja. Dae minden bizonnyal meg a szőke srác, nekem viszont fekete haj rémlik, azonban hiába kutatok az emlékeimben, minden más mintha csupán fekete folt lenne.

- Nem maradhattunk egy helyiségben egyedül, nekik meg előnyükre is vált, hogy haragszol rám, ezért nem szóltam semmit. Kezdtünk széthullani, mint banda, és több megbeszélésünk volt nélküled, minek minden esetben veszekedés lett a vége, úgyhogy abban maradtunk, hogy mindenki csinál, amit jónak lát, így ennek fejébe kerestelek fel tegnap.  

Megint az a rosszullét…

- Próba után átmentem a dormba, de te fél pillanatra sem álltál meg, csupán azt hajtogattad, hogy énekre kell menned és most egyáltalán nem érsz rám - torzul fájdalmas grimaszba kifejezése.

“ - Youngjae - koslat utánam Yongguk, mintha csak kötelessége lenne hátráltatni.

- Hyung, ne már, el fogok késni… - sietek be a szobámba, hogy ledobjam a táskám és tiszta ruha után túrjak az egyébként kaotikus állapotban leledző szekrényembe, mit türelmesen figyel a leader.

- Gyorsan megírom a papírokat, öt perc az egész, aztán elviszlek és közben tudunk beszélni, úgy jó? - veti vállát az ajtófélfának, szemérmetlenül végignézve, ahogy átöltözök. Nem gond, csak kissé zavarban vagyok. Daehyun rendre vigyorog is hozzá, állandóan cikizve az alakomat, na meg, nem mintha nem szoktunk volna együtt öltözködni.

- Nekem már öt perce el kellett volna indulnom ének órára, nincs plusz öt percem - rántok még fel egy világos pulcsit. - Dae~ - kiabálok, elhaladva Yongguk mellett.

- Hm? - pillant fel az asztalnál ülve, épp egy szendvicset tolva befelé.

- Kölcsön tudod adni a kocsit? Hyungnim le fogja szedni a fejem, hogy megint elkéstem.

- Mikor érsz vissza?

- Két órám van. Olyan öt körül…

- A táskámban a kulcs és a forgalmi. Ha megint megkarcolod, a betonba építelek.

- Tudom hogy szeretsz, de totál károsra töröm - emelem fel a hangom, hogy biztosra hallja, míg felkutatom a táskáját és előtúrom a dolgokat.

- Akkor én is téged!

- Úgyse - öltök rá nyelvet, még az utolsó simításokat elvégezve kinézetemen.

- Youngjae, utána esetleg? - mered rám kitartóan Yongguk.

- Ne várj meg. Sziasztok! - tárom ki az ajtót és a válaszokat meg sem hallva, rohanok lefelé, hogy a késésem számát minimálisra csökkenthessem”

Youngjae… Y… Youngjae?

- Mikor hívtak minket, hogy karambolod volt egy kamionnal és épp visznek a kórházba, rögtön jöttünk, de a műtét több, mint három óra volt, így azidő alatt mindenki szétszéledt lemondani a maiakat és intézni az ügyeket.

Youngjae… Yoo… Youngjae. Baszki, a fejem de fáj! Kamion? Megint sípol az a szar és olyan hányinger tört rám, hogy mindjárt kidobom a taccsot.

Újfent orvosok özönlenek be, mitől Yongguk vissza kényszerül a másik ágyra és megtisztítva a fiú mellkasát, rátapasztják a defibrillátor tappancsait.

- Hátra! Töltés százra - adja ki az utasítást, mire az áram hatásától megugrik a fiú teste és elemelve a műszert, rögtön siet egy nő, hogy elkezdje a szívmasszázst, miközben egy másik a szájában lévő cső végét leszedve egy tubust tesz a helyére, hogy ugyanazon időben levegőt pumpálhasson a tüdejébe. Kitartóan nyomkodják a srácot, de mikor feltűnően nem történik semmi, folytatják az áramos újraélesztést. - Töltés kétszázra… Hátra!

Az orvosok mindent megtesznek érte, de még a hülye is tudja, ha az agy túl sokáig marad oxigén nélkül, nagy eséllyel lesz örök életére beteg és segítségre szoruló. Van egy pont, ahonnan már felesleges tovább küzdeni.

- Háromszáz milligramm amiodaront! - hangzik el az utasítás, minek hatására már kimérésre is kerül a kért gyógyszer, mit utána a karjába nyomnak. - Töltés háromszázra. Hátra! - éri a meggyötört testet az újabb sokk, ám ezután nem vetődnek rögtön rá, hanem pár néma pillanatig a monitort figyelik, hogy reagált-e bármit az eddigiekre.

Nagyon fáj a fejem. Idegesít a nyüzsgés, és mintha valami ki akarna szakadni belőlem. Emlékek, képek, nevek, arcok. Yongguk… Bang? Bang Yongguk, a férfi, aki kifejezéstelenül réved pont az én irányomban, de tisztán látszik, hogy nem észlel engem.

- Egy milligramm lidocaint! - teszik vissza a tubust és folytatják az intubálást, valamint a csőre vigyázva a mellkasa nyomkodását.

Megkapva a gyógyszert, az orvosok egymást váltják, ugyanis a művelet elég fárasztónak tűnik, azt meg nem engedhetik meg maguknak, hogy emiatt hibázzanak. De megint nem reagál…

- Fél milligramm lidocain! - érkezik az újabb dózis.

Daehyun… Én törtem össze Daehyun kocsiját? Én vagyok az ágyban fekvő fiú? Nem, ilyen nem létezik, ez lehetetlen. Álmodom, ugye? Ez csak egy szörnyűséges álom!

Térdeimet szorosan átölelve sírok fel, lassan realizálva magamban mindent, kezdve azzal, hogy mi közöm van a helyhez és az itt nemrégiben felbukkant fiúkhoz.

Yongguk belém szerelmes… Én viszont most meg fogok halni…

A percek másodpercszerű gyorsasággal telnek, s míg én a fejfájásommal szenvedek, negyed óra múlik el nyomtalanul.

Egy lemondó sóhaj, egy sípoló hang, gépek tompa puffanása pakolás közben. Vége van.

- A halál beállta hajnal három óra harminckét perc - mondanak le rólam keserűen.

- Nem! - ugrik fel Yongguk, mire minden szempár rá szegeződik, ezzel bizonyítván, hogy ő mégiscsak él, egyedül nekem jár a halál. - Nem, ez így nem! Nem adhatják fel! - ordítja magából kikelve és az élettelen testnek esve, hevesen nyomkodni kezdi a szegycsontot, mit a megilletődött orvosok szánakozva figyelnek. Mivel itt majdnem mindenki nő, maximum biztonságiakat hívhatnak Yongguk ellen, de szerintem ez nem az első ilyen eset, hogy ez történik, tehát lehet más indíttatásból kapott zöld utat.

- Kérem nyugodjon meg - lép mögé egy ápoló és a magas férfi vállára teszi a kezét. - Hagyja, hadd menjen… - próbálja meggyőzni a hevesen ügyködő férfit, de mind hiába, ő nem arról híres, hogy könnyen meghátrál. Ha valamit eldöntött, az úgy is lesz.

- Nem! Nem fog meghalni, ma nem, Youngjae nem halhat meg! - kiabál a könnyeit nyelve, mitől teljes mértékig összeszorul a szívem. A tartása, a kapkodása, a hangja… mindent megtesz.

És hogy az értetlenség teljes legyen, a nő felhagy Yongguk győzködésével és a tubushoz lépve, ütemesen nyomni kezdi a levegőt, hogy neki már ne kelljen azzal foglalkoznia. A légkör reménytelenségtől nehéz, rajtam meg fokozatosan erőt vesz a bénító fáradtság. Eldőlve kényszerítem szemeimet nyitvamaradásra, de már nem hallok és a színek is kezdenek fakulni. Yongguk ordibál nekem valamit, de mondandója nem jut el hozzám. Feladhatom büntetlenül? Nem tudok mást tenni…