Mikor Yongguk rábólintott, hogy arra a pár hétre, míg sikerül munkát találnom, és bele nem rázódom az életbe, nála éljek, akkor még nem tudatta velem, hogy van lakótársa. Sőt, több éves ismeretségünk alatt sem beszélt semmi olyasmiről, mint ahogyan a magánéletéről úgy ámblokk soha. Nem mondanám, hogy legjobb haverok vagyunk, de ennél közelebbi barátságra számítottam, ellentétben az újonnan egy helyiség mögül kilépett - gondolom, a fürdőszoba -, most zavartalanul, egy szál törülközőben álló fiúra, aki csak némileg kihívóan végigmér, majd ártatlanul vigyort ejt, mintha mi sem történt volna, pedig a szemében ott van minden. Ő nagyon is tisztában volt az érkezésemmel, s könnyen leolvassa rólam ennek ellenkezőjét. Ujjait nedves tincsei közé vezeti és megrázva azokat, egy laza mozdulattal csapja hátra az eddig homlokán cikázó fürtöket, ezzel valamivel jobb kilátást és kellemesebb kisugárzást nyerve magának, én mégsem lettem megkönnyebbültebb tőle.
- Jae, ő itt Daehyun, Dae, ő pedig Youngjae. Most, hogy ismeritek egymást, megmutatom a szobád is, aztán rohanok dolgozni, mert nem akarok úgy járni, mint te - paskolja meg izomból a hátam, amitől csoda, hogy a csigolyáim még a helyén maradtak, majd megejtve ezt a gyors bemutatkozót, már halad is tovább, egyik bőröndömet maga után húzva.
- Örvednek - hajolok meg mélyen, miután sikerült kiráznom magam révületemből, ami a srác kidolgozott hasán felejtett tekintetem miatt ért utol, s még mielőtt bármit is mondhatna, Yongguk után rohanok a bal oldalt húzódó, keskeny folyosó legvégére, hol egy szobába benyitva, csak azért is nagy robajjal vágja szerencsétlen utazótáskámat a fedetlen parkettához.
- Nos, ez lenne az - tárja szét karjait, mire alaposabban is körbe nézek. A tér nem túl nagy, keskeny és alacsony, azonban jó pont, hogy a falak szép világos zöldek, a szekrények és a méretes ágy kerete fekete, valamint sárgák a szintén hatalmas ablakok fedte függönyök. A padló sötétszürke, a plafonra függesztett, keresztben végigfutó öt kis lámpa erőteljes fénye pedig nem hagy fedetlenül egy eldugottabb részletet sem. - Sajnálom, de csak egy ilyen kis lyukkal tudok szolgálni…
- Ohh, nem gond, köszönöm szépen, így is nagy segítség vagy, hyung! - térek vissza a valóságba és lepakolva az engem nyomó súlyokat, lehuppanok a szintén zöld színnel megáldott paplanra.
- Akkor jó. Nekem viszont tényleg mennem kell. Ha valamire szükséged lenne, csak szólj Daenak. Bolond, de jó fej. Szerintem meglesztek - vigyorodik el, pontosan tudatában léve nemi beállítottságommal, amire csak rádob az iménti.
- Rendben - tudom le ennyivel az egészet, igyekezve nem túlreagálni ki nem mondott szavait, amikkel mindig az idegeimen táncol.
- Este jövök. Szia - int még felém, s mint aki itt sem volt, csendesen távozik.
A következő pár órában teljesen tökéletesen lefoglalom magam azzal, hogy kipakoljak és némileg otthonossá rendezzem ezt a jelen még hűvös teret, hogy utána, mint aki jól végezte dolgát, a laptopom társaságában elkényelmesedjek az ágyon valami film után nézve, és az ismerősökkel chatelve. Valójában, nem aggódom túl a dolgot, ez most körülbelül olyan, mint valamiféle táborozás, csak jelentősen kellemesebb légkörben.
Egészen addig sikerül is kizárni a gondolataim közül az új lakótársam, míg az be nem ront a szobába, de olyan hévvel, hogy kis híján lefejelem magam mögött a falat.
- Youngjae~ - trappol egészen közel hozzám. - Tudsz főzni? - szegi nekem kérdését a kelleténél jóval hangosabban. A hirtelen ért sokkból szükségem van pár másodpercre, hogy realizáljam szavait, majd biztosan válaszolni is tudjak, remélve, hogy nem lesz nagy ára.
- Tudok.
- Akkor csinálsz vacsorát? Még egy cikket be kell fejeznem, de éhen veszek - huppan le mellém panaszkodva, még néhányat rugózva is hozzá a puha matracon. A túlzott közvetlensége elsőre nem valami megnyugtató, de hozzátársult mosolya nyugalomra enged okot. Tényleg fura egy srác.
- Csinálhatok - lépek ki a filmből, eltéve későbbre azt a maradék húsz percet. - Mit ennél?
- Van disznó a hűtőben, azt kellene megsütni.
- Sima ügy - mosolyodom el és lepakolva magam mellé a gépet, kikelek Daehyunnal együtt, hogy az ő vezetésével a konyhában kössünk ki.
- Ott vannak a serpenyők, arra a tányérok, fent a fűszerek, a kamrába az olaj és a hűtő - mutogat el mindent.
- Rendben.
- A nagyszobában vagyok, ha kellek. Lehetőleg ne gyújtsd fel a kérót, hyung allergiás a koszra - fordul sarkon, ezzel magamra hagyva.
- Oké - felelem, ám már csak magamnak, s elővéve egy tálat, valamint áttúrva mindent egy vágódeszkáért, kihalászom a húst, hogy nekiálljak felszeletelni.
Az igazság az, hogy az én főztömet leginkább csak saját magam tudom megenni, eddig másnak még nem sikerült elnyernie a tetszését. Jó, nem szenvedte el még túl sok személy a lehetőséget, azonban bevallásuk szerint ők is kihagyták volna, tehát jogos a kérdés, hogy megéri akkor most megint leégetnem magam? Mindenesetre bizakodom, hogy Daehyunnak ízleni fog, vagy minimum ehetőnek találja.
Egy adag fűszerkeveréket összekutyulok, amit még fiatalabb koromban lestem el anyától, és eddig számomra eléggé be is vált, tehát nagyon nem lőhetek mellé. Amint ezzel kész vagyok, teszek fel olajat és alaposan bekenem vele a nyers húst, hogy aztán óvatosan a serpenyőbe helyezzem őket sülni.
Ugyan, nem értem, mit vár tőlem a srác, de örülök, hogy hasznára lehetek, ha már idepofátlankodtam. Talán így könnyebben elfogad.
Amint késznek, azaz elég barnának találom a húsokat, egy tálra kipakolom őket és elzárva a gázt, halkan beosonok a nappaliba, minek kanapéján tényleg ott ül Daehyung, szemüveggel az orrán, kitartóan verve a laptopja billentyűzetét. Vajon megzavarhatom? Félek, ho-
- Mondjad - fordítja felém a fejét, figyelése jeleként, ám tekintete még mindig a kijelzőn barangol.
- Kész a kaja.
- Ohh, megyek - pakol le az öléből, s látóeszközét mellé helyezve, már pattan is, hogy mellettem elsuhanva, a konyhába igyekezzen. Tényleg éhes volt… - Mmm, Youngjae - kiabál ki nekem, teli szájjal.
- Tessék? - állok meg a küszöbön, onnan nézve, ahogy egy, a pálcájával közrefogott falatot elemez, amolyan kritikus kifejezéssel, mint aki most készül elmondani, hogy a könyv, amin hónapokat dolgoztam, még gyújtósnak is rossz lenne, mert a benne lévő szemét majdhogynem tűzálló.
- Ez borzalmas - pillant rám, szavaival ellentétben kifejezetten jókedvűen. Nos, örülök, hogy megnyertem a tetszésed… Nem is tudom, mire számítottam.
- Sajnálom… - akadok meg, hogy mégis, milyen kifejezést használjak.
- Idősebb vagyok - biztosít kora felől, és egyben támasztja alá, hogy jelentősen többet tud rólam, mint én róla.
- … hyung.
- Hozd ki, légyszi, a laptopom - kezd el kutatni az egyik felső szekrényben, készen rá, hogy saját kezébe vegye az irányítást.
Behúzva fülem-farkam, teszem, amit kér, már előre elásva valahai barátságunk reményét, és megfogva a kis fekete eszközt, óvatosan az asztalra helyezem, mit ő rögtön be is támad. Egy új lapot megnyitva, már várom, melyik receptre keres rá, azonban egy zeneoldalra kattint és bepötyögve valamit, már üvölt is egy igen ismerős szám a pici gépből.
- Gyere, megmutatom, hogy kell ezt - invitál közelebb, s megfogva egy kis fűszeres zacskót, meghinti a húst még némi borssal, majd pirospaprikával és sóval, hogy aztán visszaöntve a serpenyőbe, meggyújtsa alatta a gázt. A hűtőhöz megy, előkap egy hagymát, és felszeleteli, amibe alapjáraton nem is lenne semmi érdekes, de végig énekel és riszál, ami azért igazán furcsa kontrasztot ad az egész lényének. Elképesztő hangja van, mozgásából ítélve még tud is táncolni, de az egész csak bohóckodás, amitől nem igazán lehet őt komolyan venni. - Na, miért vagy olyan befásult? - borítja a húsra a felszelt zöldséget és újfent eltűnik a kamrában. - Tessék - nyújt felém egy sört.
- Köszi.
Szögezzük le. Nem jól bírom az alkoholt. Nagyon nem. Szoktam inni, néhanapján viszonylag sokat is, de azt céllal, vagy céltalanság okával, miből most egyik sincs meg, ám ez nem jelenti azt, hogy nem tehetem. Nem ragozom, rövid úton feloldódtam a negyedik kör után, hogy Dae kornyikálásához becsatlakozva boldogítsuk az egész lakótömböt, minek egyesek nem is voltak restek hangot adni.
- Jae, figyu - botorkál elém, egyik kezében egy pálcával közrefogott falattal, míg a másikat alatta tartja, hogy ne csöpögjön le, majd amint számat kinyitom, majdhogynem a torkomig nyomja, mit csak nagy harcok árán tudok visszaprüszkölni, azonban ettől eltekintve, egészen megérintett a közeledése, minden téren.
- Wow, hyung, te tényleg jó vagy!
- Ugye? - vigyorodik el, minden szerénységet mellőzve, s elzárva a gázt, ugyanabba a tálba visszakotorja. - Eszünk együtt? Annál kevesebbet kell majd mosogatni - csapja az asztalra, útközben még egy pár evőpálcát magával hozva, jelezvén, hogy mondjak bármit, úgyis az lesz, amit ő akar. Nem mintha ellenemre lenne…
- Oké - fogom meg a műanyag eszközöket és serényen falni kezdek.
- Na, és mesélj valamit, ki vagy, honnan vagy, miért vagy?
- Yoo Youngjae a becses nevem, huszonhárom éves vagyok és programozónak tanultam, de nem igazán tudok és akarok elhelyezkedni a szakmában, aminek ez lett a vége - nevetek fel kényszeredetten saját nyomoromon, ám az ő lesajnáló mosolya még dob is az egésznek a hangulatán.
- De, ha nem így történt volna, most nem ismernénk egymást. Szerintem, mázli… - értelmezi át az egész keserves élettörténetem, ami nem kevés szenvedéssel járt az iskolapadban, majd kihelyezve is. Ja, tényleg mázli…
Miután Yongguk hazaért, Daehyun is visszatalált a szobájába, ahol folytatta a munkáját, míg én a kipakolást, hagyva a kifáradt házigazdát pihenni, akit bár ritkán látni idegesnek, olyankor mindenki menekül, így jobb, ha nem húzzuk ki a gyufát. Az utóbbi napok igencsak megviseltek, ezért nem tart nehezemre korán bealudni, hiába nem szokásom éjfél előtt ágyba találni.
Valamikor az éjszaka közepén egy elég rossz álomból felriadva szuszogok nagyokat, miközben kezemmel a telefonomat keresem, hogy megbizonyosodjak az időről, ami pontosan fél hármat mutat. Ugyan már nem emlékszem semmire, a félelem érzete még jócskán dolgozik bennem, mellesleg ki kellene mennem a mosdóba, de kissé megrémiszt az előttem elterülő sötétség, ami minden bizonnyal kint sincsen másképp. Vakut nyomva, komótosan kikelek átmelegedett fekhelyemről, és a tőlem telhető leghalkabban elindulok, még a kilincset is olyan óvatossággal lenyomva, mintha porcelánból lenne. A parketta megreccsen csupasz talpam alatt, így minden figyelmem arra összpontosul, hogy a járásommal való zajt minimálisra csökkentsem.
- Te mit settenkedsz? - hördül fel mögöttem valaki mély, ijesztő hangon, mire felordítva oldalra borulok és a lehető leggyorsabban a falhoz kúszok, mit a kezemből kiesett telefon fényének köszönhetően jól látható Daehyun kifejezetten élvez. - Bocs - prüszköl, miközben szinte visítva nevet. Zihálva nyomom tenyeremet a mellkasomra, némi megnyugvást keresve, azonban, mikor hyung kilép a szobájából, a szívem majd kiugrik az esetleges elhalálozásunk gondolatától.
- Mit csináltok? - dörzsöli meg az arcát, majd hunyorítva végignéz rajtunk.
- Kár, hogy lemaradtál róla, látnod kellett volna! - csapkodja saját térdét a srác, s amint vége a röhögőgörcsének, mélyeket lélegezve próbál erőt venni magán, hogy ne törjön ki újra, már csak az emlékétől is.
- Reménytelen vagy - sóhajt fel, és minden jókedvet mellőzve, elém áll, hogy kezet nyújtva felsegítsem a padlóról. - Ne haragudj, majd beszélek vele.
- Nem szükséges - eresztek meg egy halvány mosolyt. - További jó éjszakát nektek - indulok tovább, hogy ténylegesen eljussak végre a mosdóig, mielőtt még valaki meg talál ijeszteni, és itt csinálom össze magam.
Az első napot túlélve rá kellett jönnöm, hogy végig ez vár rám, merthogy az egész hét ilyen hangulatban telt. Szerencsére, hamar összeszedtem magam, így nem maradtam sokkal alul, de ő jelentősen rutinosabbnak tűnik nálam ilyen téren, mint azt reméltem. Yongguk ezért igyekszik elég kevés időt tölteni itthon…
A környék felfedezésében is nagy segítségemre volt, azt leszámítva, hogy minden második sarkon eltévedtünk, és legalább három embert hívott fel, hogy honnan hogyan lehetne hazajutni. Igazság szerint, lassan már én vezetem őt, és nem ő engem, de nem számít. Az már lényegesebb, hogy furcsán érzem magam Daehyun közelében. Nem csupán furcsán, kényelmetlenül. Tudom, mi mit jelent, de ugyanakkor boldog is vagyok, mert rég sikerült így elfeledni a gondjaimat.
Yongguk pont egy szép vasárnap délutánon, mikor egyébként ő is itthon van, kitalálta, hogy mi ketten Daeval menjünk le bevásárolni, merthogy neki se ereje, se kedve. E mögött két dolog állhat. Vagy pihenni akar, és mi ebben csak akadályok vagyunk, vagy lusta ő lemenni. Netán mindkettő. A lényeg, hogy most az utakat rójuk, hogy elérjünk a kerület legnagyobb bevásárlóközpontjába, ahol minden bizonnyal az összes dolgot lehet kapni, amit hyung felírt nekünk a listára, mert, ha nem, és rajtunk múlik, akkor holnapig nem kapja meg a cuccait. És bizony rajtunk múlik.
- Jae - ránt ki monoton nézelődésemből Daehyun.
- Hm? - fordítom felé a fejemet, ám tekintetem még mindig az elszáguldó autókon időzik.
- Te tényleg meleg vagy? - teszi fel spontán érdeklődése tárgyát, ezzel elérve, hogy félrenyeljek, valamint majdnem nekimenjek egy oszlopnak. - Engem nem zavar, meg semmi, csak kérdeztem - hadarja el gyorsan, mielőtt tömegbalesetet okoznék. Nem tudom, hogy jó ötlet-e elmondani neki, de ha már úgy kezdte, hogy “tényleg”, akkor valaki mondhatta neki. Erre meg sok opció nincs.
- Igen - vallom be, lesütött szemekkel. Jobb nem hazudni, mert abból mindig csak baj van.
- És, én, hogy nézek ki, szerinted? - tárja szét a karjait, mire felpillantok.
- Muszáj erre válaszolnom? - vonom össze szemöldökeim, mert külsőleg semmi rosszat nem tudnék felhozni és az gyanús lenne, nem?
- Most miért? Nincs ebben semmi, főleg, ha a pasikra buksz - lök meg a csípőjével, mire összeakadnak a lábaim, de van olyan jó fej, hogy meg is ragadja a karom, mielőtt megint majdnem orra bukok.
- Halkabban!
- Ne aggódj, szerintem cuki vagy - csíp az arcomba, mit egy elégedetlen morranással díjazok.
- És, ha nem akarok cuki lenni?
- Változz meg?
- Nem így gondoltam - eresztem le a vállaim és lépteim megszaporázva igyekszem minél előbb eljutni a célig, mielőtt kiidegelne. Nem tetszik ez a téma, gyenge pont.
- Most miért lettél letört? Ha fogom a kezed, attól jobb lesz? - fűzi ujjait az enyéim közé, mielőtt bármit is reagálni tudnék.
- Sokkal - rázom le magamról, mert már így is elég érdekesen méregetnek minket a járókelők.
- Tehát, nem vagyok az eseted. Értem én - vágja be a műhisztit és úgy trappol tovább, mint egy megsértett ötéves.
A közös bevásárlás egyszerre volt könnyebb és nehezebb, mint azt eleinte gondoltam. Az élelmiszereket Dae simán felismerte, míg nekem a legtöbb ismeretlen volt, mondjuk, ő tud főzni, én meg nem, ezért ez érthető is valamilyen szinten, ám nem csak ilyeneket kellett venni. A listán még szerepelt matt, ezüst autófesték, ragasztópisztolyba ragasztó, hűtőfolyadék, külön kilences villáskulcs, telefonhoz külső akkumulátor, mindenféle kábel és hasonlók, amiket azért keresgélni kellett, és mivel semmiből nem írta oda, hogy mekkora, milyen fajta, márka, akármi, próbáltuk hívni, de nem vette fel, ezért egyedül kellett eldöntenünk mindent.
- Nézd, ott egy cica - biccent fejével egy ház tövébe, hol a sötétedés miatt már csak éppen észrevenni a sötét állatot. - Vigyük haza! - vált irányt, hogy becserkéssze a gyanútlan lényt.
- És, melyik szatyorba tegyük bele? - emelem meg kicsit a karjaimat, ugyanis jobban nem megy a sok súly miatt.
- Az mellékes… És lehetne a neve Cupido, hátha segít neked belém szeretni.
- Ya, hagyj már… Hyung amúgy sem örülne neki.
- Ezt nem tudhatjuk - teszi le a szatyrokat, mire a macska meghall minket és ránk villantva sárga szemeit, gyorsan kereket old. - És már nem is fogjuk… - szegi le a fejét bánatosan és visszaszedegetve a cuccokat, folytatjuk az utat hazafelé.
Furcsa mód, a házig egy szót sem ejt többet, ebből viszont azt következtetem, hogy tényleg elhozta volna azt a szerencsétlen jószágot, aki esélyes, hogy eleve gazdás. Kicsit rossz érzés szomorúnak látni, ezért próbálom oldani a hangulatot, de mivel nem akar hatni, hagyom, hadd duzzogjon magába.
Yongguk még mindig nem találta meg a kedvesebbik énjét, így kikaptuk a következő feladatainkat, hiába nem érzem már semmimet. Én elkezdhettem mosogatni és mindent elpakolni, Dae pedig a főzésnek láthatott neki. A végére már úgy voltam, hogy a vacsorát is kihagyom, csak alhassak, de végül megembereltem magam, és még a kádig is sikerült elmásznom, hogy egy kellemes forró fürdőben lazulhassak.
Már legalább negyed órája vagyok elterülve, mikor valaki benyit, ezért rögtön felülve takarom magam, már, amennyire ez lehetséges, és felhúzott lábaimat átölelve figyelem a némileg félénken, mégis magabiztosnak mutatkozó srác settenkedését.
- Mit akarsz? - szólalok meg, mikor már fél perce nézelődik körbe, mintha keresne valamit.
- Csak jöttem veled fürödni - nyújtózkodik ki, majd egyszerűen csak lekapja a pólóját, s már nyúlna is a nadrágjáért, de sikerül félbeszakítanom.
- Na nem! Az ki van zárva! Menj el! Daehyun, menj ki! - emelem fel a hangom, de egy kárörvendő mosolynál nem jár több.
- Most miért? - mereszt rám nagy szemeket és közelebb lépkedve, leguggol mellém, hogy a vízbe nyúlkálva érjen éppen csak fedetlen oldalamhoz. - Segítenék mosakodni - erőltet szelídségét magára, de azért látszik, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.
- Hyung, menj már! - fröcskölöm le, mitől azért már arrébb ugrik.
- Szívtelen vagy - szipog kettőt és felvéve a földről a felsőjét, drámaian elhagyja a fürdőszobát.
Nehezen viselem az új hobbiját, ezért minél előbb megmosakszom és felvéve a pizsamának titulált trikómat, valamint rövidnadrágom, a szobámba vándorlok, hogy lefeküdhessek, hátha akkor nem zaklat többet. Legalábbis ma. Azonban, ahogy lehunyom szemeim, megint azt látom, hogy mennyire szomorú volt, mikor elszaladt a macska, ezért új ötlettől vezérelve kelek ki és célzom meg hyung szobáját, kihez átkopogva be is nyitok, mikor megadja az engedélyt. Az ágy végében ül, hátát a falnak vetve és a kislámpa fényében olvas valamit.
- Hyung - mászok fel elé, és törökülésbe helyezkedve, türelmesen várok, hogy befejezze azt az oldalt.
- Tessék? - ereszti le kötetét.
- Hazafelé láttunk egy cicát, amit Dae el is akart hozni, de az meglógott és nekem úgy tűnt, hogy nagyon szerette volna… - vázolom fel félénken a helyzetet.
- Ohh - mosolyodik el sokat sejtetően.
- Eww, ne. Egész nap engem nyúz, ne csináld te is. Megkérdezte, hogy meleg vagyok-e, aztán megfogta a kezem az utcán, az előbb meg bejött hozzám, hogy ő bizony most velem fog fürdeni.
- Tényleg, azt hallottam - kuncog jóízűen szenvedésemen. - És, akkor miért is akarsz neki háziállatot, mikor ilyen veled?
- Hát… - kezdek bele, de semmi épkézláb magyarázat nem jut eszembe.
- Nekem elmondhatod.
- Ha lenne mit, hidd el, te lennél az első~
- Csak azért nem fűzök hozzá semmit, mert vicces titeket figyelni.
- Igazán kedves - forgatom meg szemeim.
- Akkor hozhatsz haza bármilyen állatot, ha gondoskodsz is róla.
- Tényleg? - vidulok fel egy pillanat alatt, nem mintha vágyam lenne bármilyen lényre is vigyázni.
- Ühüm.
- Köszönöm, hyung - ugrok fel és már rohanok is vissza, de még mielőtt kilépnék, hátra fordulok elköszönni. - Jó éjszakát - húzom be halkan az ajtót és visszarohanva a szobámba, előveszem a gépem, hogy nekiálljak hirdetéseket fürkészni.
Ötletem sincs, milyenre vágyna, fiúra, vagy netán lányra, vörösre, esetleg feketére, de az első szembejövő lehetőségre rákattintva, egy alomnyi kismacska vár gazdára. Mivel késő van, már nem hívom fel, de egy e-mailt írtam a hirdetőnek, hogy megérdeklődjem, van-e még a kölykökből.
Reggelre válasz is érkezik, hogy még egy cirmos, meg egy fehér elvihető, ezért gyorsan tárcsázva a számot, lebeszélek ma délutánra egy időpontot, mikorra elmegyek a kék szemű, fehér kandúrért, mit a néni örömmel fogad, mert egyedül már nem tudja gondozni az összes cicáját.
Délelőtt végig az állatkereskedéseket járom minden olyan felszerelés után, ami feltétlen szükséges a kezdéshez, mint mondjuk tál, alom, almos tálca, ételek, hordozó és hasonlók. Mivel sosem volt saját állatom, fogalmam sincs, mi kell neki, így ezeket is a netről néztem. Mikor megvan minden, hiába a tegnapi miatti izomláz, újfent egy tonna cuccot cipelhetek haza, lehetőleg úgy, hogy Dae ne vegye észre.
Nem éppen csendesen sikerül berángatnom mindent a szobámba, de nem tanúsít felém különösebb érdeklődést, főleg, mert valószínűleg alszik. Azaz, aludna. Mindent beteszek az ágy mellé, ahol nem láthatja akkor sem, ha esetleg bejönne valamiért - de, remélem, nem szokott -, ám a biztonság kedvért még le is takarom, mielőtt elindulnék.
Alig fél óra utazást követően, megérkezek az adott helyszínre, ahol egy aranyos néni fogad, nyolc felnőtt macskával. Elmesélte, hogy a kandúrjai mind ivartalanok, de az anya cica kiszökött az ajtón, mikor tüzelt, és mire megtalálta, már vemhes volt, ezért nem akarta kivetetni a kicsiket, inkább keres nekik gazdát, aztán a mama is megy ivartalanításra, hogy többet ez ne fordulhasson elő.
Viszonylag jó életük van az itteni állatoknak, s kaptam tanácsokat is, hogy hogyan gondozzam, majd belepakolta a hordozóba egy olyan ronggyal, amin az anyukája illata van, mert ettől elméletileg kevesebbet fog sírni. A kicsi kilenc hetes, tehát az elválasztással már nem lesz gond. Az itteni száraztápból is kaptam, hogy ezt keverve adjam majd az újat, mert ezáltal hamarabb és biztonságosabban átszokik rá.
Hazafelé végig a rácsot rágja és ordít, mi miatt bőven akad közönségünk, de igyekszem végig nyugtatni, igen kevés sikerrel. A ház előtt már ki is veszem és szorosan magamhoz fogom, hogy el ne szökjön, de így legalább nem nyávog és nem bukunk le idő előtt.
Hyung nincs itthon, mert ő dolgozik, ezért csak este láthatja a jövevényt, ám amint letettem az előszobába az üres hordozót, bekopogok Daehoz, honnan nem igen érkezik válasz, ezért óvatosan benyitok. Hihetetlen, hogy még mindig alszik… Azzal a kevéske napfény segítségével, ami beszökik a függönyök közt, az ágyáig botorkálok és lehuppanok mellé, hogy lejjebb húzva róla a takarót, az arcához tegyem a kis szőrgolyót, mire azért már ébredezni kezd. Először csak legyezgeti magát, ezzel próbálva eltávolítani a zavaró tényezőt, de mikor keze megakad az állatban, gyengéden ráfog és szemeit nyitogatva realizálja, hogy mi is az, míg én csendben figyelem őt. Amint felfogja, hogy bizony egy macska kóvályog előtte, rámarkol a hátára és felülve, az ölébe húzza azt.
- Jó reggelt - szólalok meg, mire kómás tekintetét rám kapja.
- Jae…
- Nem tetszik? - mosolyodom el meghatódott kifejezése láttán, ám arra egyáltalán nem számítottam, hogy maga mellé téve a cicát, elkapja a vállam és hátradöntve engem felém magasodik, hogy ajkait az enyémnek szorítva, eleinte csak puhatolózva kóstolgasson, majd nyelvét a számba tuszkolva vonjon egy szédítően mámoros csókba. Ugyan viszonzom, de nem mozdulok, mert félek, hogy abból bármi olyat szűrne le, ami később kellemetlenséget jelenthet számomra, ezért csak kiélvezem ezt az érthetetlen pillanatot, mivel minden bizonnyal csak szórakozik velem.
Elhúzódva tőlem, megkeresi az ágyban elmászott állatot, míg én rendezni próbálom légzésemet, s felülve, hitetlenül nézem őket.
- Csak nem én loptam el életed első csókját? Látod, Cupido tényleg bevált - vágja magát hanyatt és a mellkasára húzza a jószágot, ki máris dorombolva bújik cirógató ujjaihoz.
- Nem… - hebegem, még mindig próbálva feldolgozni az előbbieket, de hogy leplezzem zavaromat, inkább más témát hozok fel. - Komolyan Cupidonak fogod hívni?
- Aha. Ő a mi szerelemcicánk, Cupi~
- Ennyi erővel lehetne Dzsuva.
- Bolond - rántja ki a feje alól a párnát, mit utána hozzám vág.
Este kiderült, hogy Yongguk is odavan érte, csak gondozni nem szeretné, ezért nem tartott eddig, amit meg is értek, mert én sem igazán vágyom rá. A cuccait kihoztuk az előszobába és hyungon kívül mindketten nyitvahagytuk résnyire az ajtóinkat, hogy ha be akarna jönni, akkor nyugodtan megtehesse.
Azt reméltem, hogy a csók után Dae leszáll erről a meleg témáról és nem is piszkál többet, de megint csak csalódnom kellett, merthogy most még inkább rá van állva a dologra, mintha kötelező lenne engem kikészíteni. Szendvics csinálás közben random átölel hátulról, vagy reggel bejön és mellém fekszik, netán, mikor tévéznék a kanapén, lazán az ölembe ül, elvárva, hogy simogassam is, mintha egy kisgyerek lenne. A fürdőben is rendszeres látogatóm, addig a pár percig, míg ki nem sikerül paterolni onnan, de ami még rosszabb, hogy szokása lett törülközőben mászkálni.
Talán meg kellene beszélnem ezt hyunggal, de neki el sem kell mondanom, tudja, mit érzek, és pont ezért nem segítene rajtam. Szerintem, eleve azzal a céllal engedte meg ittlétem, és nem mondta, hogy van egy lakótársa, hogy magát szórakoztassa a nyomoromon.
- Youngjae - pattog be az ajtón az a személy, akivel a legtöbb időt töltök együtt.
- Nem vagyok itt - intek neki, hogy most hagyjon, miközben laptopom képernyőjét fürkészem.
- Mit csinálsz? - mászik fel mellém, ölében a macskával, hogy úgy figyeljen engem.
- Munkát keresek.
- Én tudok neked egy jót - húzza le lábaimról a komputert, s helyére Cupidot helyezi, majd lehajtva a gépem fedelét, arrébb teszi azt, hogy mindenképp rá kelljen figyelnem.
- Éspedig? - túrok a fehér bundába, mit tulajdonosa jó néven fogad.
- Légy a feleségem, és én eltartalak - húzódik széles vigyorra szája, ezzel ellenben én csak elkomorodok.
- Na hagyj - nyúlok a laptopért, de azt távolabb tolja.
- Komolyan gondoltam. Jó, nem így, de én elég jól keresek, úgyhogy, nem lenne gond, ha itthon maradnál.
- Ez kedves tőled, de én csak addig maradok, míg nem találok valamit, és el nem tudok költözni saját lakásba.
- Aish, nem érted!
- Hát, nem igazán…
- Nem, hogy ne költözz el, de még csak munka miatt se menj sehova, mert én szeretem, hogy itt vagy velem egész nap - hadarja el olyan gyorsan, hogy a végén gondolkodnom kell, biztosan jól értettem-e mindent.
- De már itt van Cupido, nem lennél egyedül - emelem fel, hogy visszaadjam neki, de mivel nem veszi át, csak az ölébe teszem.
- Még mindig nem érted…
- Lehet - vonom meg a vállam.
- Szeretlek, te barom! Úgy… Komolyan - fúrja sötét íriszeit az enyémekbe, mik elől menekülni se tudnék.
- Ohh - Ennyi reakció telik tőlem.
- Ohh, bizony - húzódnak féloldalas mosolyra ajkai.
- Akkor mi most…? - mutogatok kettőnkre, a megfelelő szót keresve arra, ami köztünk van.
- Nem hittem volna, hogy komolyan a feleségem akarsz lenni, de nem bánom.
- Fuhh, tényleg hagyj - nyúlok el előrefelé a hasamon, mielőtt visszatér a kiállhatatlan énje, és újabb vitát szítana a “viccelődésével”, amiből úgyis mindig én jövök ki rosszul.
- Nem hagyhatlak - terül el a hátamon, s állát a vállamon megtámasztva, nyom egy puszit a fülem mögé, mibe teljesen belepirulok.
- De, ha itt is maradok, attól még keresek munkát - szögezem le halkan.
- Majd én adok neked - simogatja felkaromat.
- Barom - csapok hátra, pont az oldalát eltalálva, azonban ez cseppet sem rendítette meg semmiben, ugyanúgy fetreng rajtam.
- Attól még szeretsz - kapja be fülcimpám tetejét, mire oldalra rántom a fejem.
- Ez nem zárja ki azt, hogy barom vagy - törölgetem magamról a nyálat. Sosem voltam még ennyire boldog…
- Most bevallottad, hogy tényleg szeretsz - szólal fel a kelleténél jóval hangosabban, ami nem éppen kellemes ilyen közelségből.
- Eddig sem volt titok.
- Jó, mert én is téged - ölel át szorosan, forró arcát az enyémnek nyomva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése